Lk 10,1-9 - Tábori mise

Mi mindenre nincs szükségünk ahhoz, hogy egy másik ember javára legyünk?

Evangélium (Lk 10,1-9)

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!

Vasárnapi beszéd

Szép ebben az evangéliumban az – csak azért álltam meg, hogy nézzétek el nekem, ha többnyire háttal leszek nektek – hogy miközben az Isten országának a meghirdetéséről van szó, és gondolhatnánk azt elsőre, vagy naivan, hogy az valami beszéd által történik alapvetően. Tulajdonképpen nem erről tanúskodik a szentírás, hanem arról, hogy néhány ismeretlen ember elmegy az ismeretlenbe, ott ismeretlenül és idegenül bekéredzkedik valahova. Úgy tűnik, hogy jó néven veszik, hogyha kapnak enni és inni, sőt, még ott valami szállást is kapnak. És miközben nem ismerik egymást, aközben ők azzal a békességgel, sőt, erővel, ahogy tudnak gyógyítani, és javukra, vagy segítségére lenni a házigazdájuknak, hát tegyék ezt meg, és azután köszönjenek el. Egyébként ehhez az egész folyamathoz társítsák azt az üzenetet, hogy elérkezett Isten Országa. De azért érkezett el Isten Országa, mert ők befogadták az apostolokat, mert az apostolok gyógyítottak, mert ők enni adtak, mert ők a javukra voltak, mert ők szállást adtak, mert ők békességet adtak. Ezért érkezett el Isten Országa, nem azért, mert bárki bárki elé állhat, és egyszerűen csak kimondjuk, hogy „Elérkezett Isten Országa.”. Ennek a mélységes üzenete akkor tapasztalható volna.

Ezért lenne néhány gondolatom. Olyan fölszabadítónak tartom ennek az evangéliumnak a kapcsán is azt, hogy mi mindenre nincs szükségünk ahhoz, hogy egy másik ember javára legyünk. Ennek az örömhírét szeretném most meghirdetni, hogy mi mindenre nincs szükségünk. Mert ugye ezt mondja Jézus itt, hogy ne legyen tarisznya, ne legyen bot, ne legyen erszény. De hadd egészítsük ki ezt, olyan XXI. századi módra.

Az első. Tudok jól bánni akkor is valakivel, ha nem ismerem. Nem kell őt ismernem. Tulajdonképpen most, a mi együttlétünk, ha lehet ezt mondani, egy olyan jó ízű, könnyű gyakorlóterepe ennek. Hiszen a többség a többséget nem ismeri, és mégis, egyik nap a másik után, lehetőséget adott és ad arra, hogy jól bánjunk egymással. Azért nevezem ezt gyakorlóterepnek, mert mégis csak valami közös világ, vagy értékrend, vagy csuda tudja mi is ez, nyilván valamiféle bizalmat segít nekünk megelőlegezni egymásnak.

Tehát az első gondolat így szól: nem kell ismernem téged ahhoz, hogy jól bánjak veled. Nincs szükség arra, hogy ismerősöm legyél. Nem is mondanám azt, hogy idegen, mégpedig azért, mert mi emberek oly nagyon hasonlítunk egymásra, hogy aki az egyik emberre úgy tekint, mint idegenre, nem nagyon ismeri a saját természetét. Hát annyira egyformák vagyunk, hogy az bődületes. Kis apró különbségek vannak, de hát az elhanyagolható ahhoz képest, hogy mennyire ugyanarra a rugóra járunk, és mennyire ugyanaz a lélek van bennünk. Szóval, idegen, olyan tulajdonképpen nincs, csak még nem ismerlek, olyan van. Tehát az első gondolat, hogy ne legyen nagyon hosszú… Vannak szúnyogok? Akkor még gyorsabb leszek. Tehát, az első gondolat így szól: nem kell magunkkal vinni azt a hiedelmet, hogy ismerős kell, hogy legyél, vagy hasonló hozzám, vagy olyan, mint én, vagy… Nincs rá szükség, hogy jól bánjak veled.

Második. Nem kell értenem nagyon sok mindent ahhoz, hogy jól bánjak veled. Oly gyönyörűséges élményem volt ez. Nézzétek el, ha már párotok hallotta ezt tőlem. Meghívott egy hatvan év körüli férfi, és a felesége, hogy vacsorázzak náluk. Ez nagyon jó volt, ezt nem akarom tovább mondani. És amikor vége lett ennek, akkor ők kikísértek kedvesen. Itt van a kertkapu, kijöttünk a kertkapun, az autó ott áll, mint mondjuk itt ez a szék, és elöl haladt a feleség, utána jöttem én, és hátul a férfi. A feleség már az autónál volt, én középen, a férfi pedig éppen hogy áthaladt a kertkapun. Azért jöttek csak ki, hogy kikísérjenek, és nyilvánvaló volt, hogy azután mennek vissza. A feleség tulajdonképpen kissé indokolatlan keménységgel hátrafordult, és a következőt mondta a férjének: „Ajtó!” Ez az indokolatlan erő, ez kíváncsiságot szült bennem, és tulajdonképpen ösztönösen, gondolkozás nélkül ránéztem a férjre, hogy mit szól ehhez. És a férj, próbálom úgy, hogy lássátok, a férj rám nézett, és mint férfi a férfivel, cinkosan összekacsintva, a következőt válaszolta: „Érzések.”, és becsukta az ajtót.

Tudjátok, a klasszikus forgatókönyve ezeknek a helyzeteknek nem ez, hanem az, hogy a két férfi cinkos férfiassággal összenéz, és a férj a következőt mondja: „Nők.” Nem ez történt. Itt el lehetett volna kezdeni ezer gondolatot szőni, hogy az ajtó becsukása értelmetlen, fölösleges, irracionális, irreális, és az összes többi. De ez a férfi volt olyan zseni, hogy azt mondta a férfitársának: „Érzelmek. Nem kell érteni, érzelmek.” Az a gyönyörűséges, nem csak, hogy azt mondta, hogy „Érzelmek.”, hanem hogy becsukta az ajtót.

A második gondolat így szól, ezt is nyugodtan otthon hagyhatjuk, hogy először meg kell téged értenem, először logikussá kell tenned, hogy miért, meg kell, hogy győzzél, érvelned kell, be kell, hogy bizonyítsd. Ezt mind otthon hagyhatjuk. Nincs rá szükség ahhoz, hogy értsem, hogy jól bánjak veled. Ez a második gondolat. Tehát azt, hogy föltételnek szabom a cselekvésnek, vagy – annak hát így is mondhatnánk, ha ez valakinek gusztusosabb, hogy – a föltétel nélküli szeretetnek; az, hogy nem szükséges, hogy értselek. Sőt, még érthetlek úgy is, hogy értelmetlen, fölösleges, irreális – nem is folytatom.

Harmadik. Mi az, amit még egészen nyugodtan otthon hagyhatunk? Tulajdonképpen ez a kedvencem, és eléggé provokatív lesz. Mindig, mikor jönnek az esküvők, én ma hazaszaladtam, eskettem egyet, és visszajöttem. Nagyon aranyosak, jól mennek a dolgok, csak hogy megnyugtassalak titeket, volt értelme. Képzeljétek el, egyébként egy óvónő esküdött, az összes óvodai gyerkőc ott volt, sorfalat álltak nekik aranyos, kis fehér ruhában. Hát na, ezt nem tudom most már szavakban tovább leírni. Szóval, esküvőkor néha kikívánkozik belőlem valami, na…

Nem föltétele annak, hogy jól bánjon a férj a feleségével, vagy a feleség a férjével, az, hogy szeresse őt. Nem kell szeretnem téged ahhoz, hogy jól bánjak veled. Ennél fölszabadítóbb dolgot keveset tudok elképzelni. Persze, most ezt árnyalhatjuk. Mondhatjuk azt, hogy „Ebben a pillanatban éppen nagyon dühös vagyok rád. Persze, egyébként szeretlek, meg persze, mi összetartozunk. Persze, mi elkötelezettek vagyunk.” Tehát árnyalhatjuk, finomíthatjuk a realitás alapján, hogyha most az érzéseinket vesszük. „Ebben a pillanatban most nem érzem, de persze azért szeretlek.”

Tudjátok, mit? Ahhoz lenne gusztusom, hogy hagyjuk meg ilyen élesen: nem kell, hogy szeresselek, hogy jól bánjak veled. Mert olyan sokan gondolják azt, hogy amikor abban a pillanatban, ahogy maguk módján, vagy magunk módján azt mondjuk: „Hát, most már nem szeretem őt. Most nem szeretlek.” Hogy ez máris abba a következtetésbe kell, hogy torkolljon, hogy akkor nem kell olyan jól bánnom veled, hiszen nem szeretlek. Annyira fölszabadítónak, igazi örömhírnek tekintem azt, hogy nem kell, hogy valakit szeressek ahhoz, hogy jól bánjak vele. És kétség kívül, lesz különbség aközött, hogy hogyan bánok jól a feleségemmel akkor, amikor csordultig vagyok azzal, hogy: „Gyere ide!”, és másképpen fogok jól bánni a feleségemmel akkor, amikor azt mondom: „Mész el innen?!”. De kétség kívül, a gyere ide, meg a mész el innen, mind a kettő lehetőséget ad arra, hogy jól bánjak veled. Tehát nem az a különbség, hogyha szeretlek, jól bánok veled, ha nem szeretlek, akkor nem, hanem hogy másképp bánok veled jól. Ez a harmadik gondolat, meghirdetve ezt az örömhírt: nem kell, hogy szeresselek, ahhoz, hogy jól bánjak veled.

Negyedik. De sokan vannak olyanok, akik azt mondják, hogy: „Jó, de hát én nem vagyok olyan rendes. Hát én nem vagyok olyan jó. Hát én nem vagyok egy Csaba testvér.” Hölgyek: „Nem vagyok egy Teréz anya. Hát én nem vagyok olyan.” Szeretném meghirdetni az örömhírt abból a szempontból, mi az, amit nyugodtan otthon hagyhatunk. Ez az, hogy először jó embernek kell lenni ahhoz, hogy jól bánjak egy másik személlyel. Nem kell jó embernek lenni.

Olyan sokan vannak, 5-10-30 évig beszéljük le magunkat arról: „De nem vagyok olyan. Hát, hogy jönnék…? Nem, hát…” Ha valaki közülünk nem jó ember, akkor is tehet jót. S ha valaki közülünk nem jó ember, akkor is itt, az összes napon bánhatott nagyon jól, akárkivel találkozott. Nem kell, hogy jó emberek legyünk. Ez annyira fölszabadító, hát ez még engem is vígasztal. Tehát ez a gondolat így szól: nem kell előbb ilyennek lenni, meg olyannak lenni, jó embernek, hívőnek, kereszténynek – nincs rá szükség, akkor is bánhatok veled jól.

A szúnyogok miatt most befejezem. Az örömhír, hogy oly gyakran gondoljuk azt, és az evangéliumban ez szerepel, hogy bizonyos eszközökre van szükségünk; tarisznyára, botra, pénzre, erszényre, ki tudja, mire. De talán ennél is kacifántosabb, mikor azt mondjuk, hogy: „Arra van szükségem, hogy olyan legyél, mint én, hogy ismerjelek, hogy ne legyél idegen, hogy szeresselek, hogy…” Ezekre mind nincs szükség. És hogyha ennek a szabadságával tudunk élni, akkor…

És akkor most jön a záró gondolatom, szúnyog ide vagy oda. Hogy még hinnem se kell, hogy jól bánjak veled. Nem kell hinni, hogy valakivel jól bánjak. Csak akkor egy záró történet. Talán hallottátok már, de hogy legyen egy illusztrációja is, hogy a férfi és a nő, férj és feleség, a válás szélére sodródva elmentek a segítőhöz, és azt mondták, hogy „Hát, a kapcsolat már megérett a kukára. De hogy egy utolsó, halvány esély…” És ahogy ezt mondták, hát akkor a segítő látta azt, hogy tényleg, most akkor rögtön neki kell állni valamit csinálni, és azt mondta ennek a két személynek. „Tudjátok mit? Vegyetek elő egy papírt, írjatok föl tíz-tíz dolgot, amit szeretnétek, hogy a társatok megadja nektek! De ne az álmaitokat írjátok föl, hanem maradjatok a realitásban. Amire azt gondoljátok, hogy a társatok meg tudja nektek adni holnap, holnapután, vagy azután, anélkül, hogy különösebben megváltozna.” Leírták a tíz-tíz dolgot. A segítő azt mondta: „Legyetek szívesek, cseréljétek ki, és mostantól kezdve, egy hét múlva találkozunk, a listáról minden nap két dolgot tegyetek meg a társatoknak.” Erre fölállt a férfi, és azt mondja: „De ne haragudjon, lehet, hogy maga a segítő, én ebben nem hiszek.” Erre a segítő, kedves szelídséggel azt mondta: „Uram, van egy jó hírem: nem kell benne hinni, bőven elég lesz, ha csinálja.”

S akkor a záró gondolatom így szól. Ahhoz, hogy jól bánjunk egy másik emberrel, még csak hinni se kell. Ezt az öt gondolatot gondoltam idehozni, szúnyog ide, szúnyog oda, hogy valahogy megszabaduljunk azoktól a görcsöktől, félelmektől, aggodalmaktól, hogy először mi mindenre van szükségem ahhoz, hogy jól bánjak veled.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )