Lk 10,1-9 – Évközi 14. vasárnap

Mi mindent nem kell magunkkal vinnünk ahhoz, hogy egy másik ember javára legyünk, és ez által az evangéliumot meghirdessük?

Olvasmány (Iz 66,10-14c)

Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Táplálkozzatok tejével, lakjatok jól vigaszt nyújtó keblén, és teljetek el gyönyörűséggel csodálatos gazdagságából. Mert ezt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot, és mint kiáradt patakot, a nemzetek dicsőségét. Tejjel táplálnak, karjukon hordoznak és térdükön becéznek titeket. Amint az anya vigasztalja gyermekét, úgy vigasztallak én is titeket; Jeruzsálemben leltek vigasztalást. Ennek láttán örülni fog szívetek; Csontjaitok, mint a fű, sarjadoznak: Szolgáinak az Úr megmutatja segítő kezét.

Szentlecke (Gal 6,14-18)

Testvéreim! Nem akarok mással dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak. Mert sem a körülmetéltség nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, hanem csak az új teremtmény. Béke és irgalom mindazoknak, akik ezt a szabályt követik, Isten (igaz) Izraelének! Ezután senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert Jézus jegyeit viselem testemen. A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel, testvérek! Ámen.

Evangélium (Lk 10,1-9)

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!

Vasárnapi beszéd

A keresztény ember küldetése, mondhatnánk így, a misszió, annak egy ősalapja és példája ez a mai evangélium. Rácsodálkozhatunk arra, hogy milyen nagyon cselekvésközpontú, hogy a tanítványoknak föl kell kerekedni, oda kell menni, kopogtatni, bekéredzkedni. De erre aztán megint valami cselekvésben adott válasz érkezik. Befogadják őket, adják a békét. Akkor utána éhesek, megvendégelik őket. Azután adnak nekik szállást, hadd legyenek ott, hadd aludjanak ott. Azután, ha betegek vannak, gyógyítják őket.

Azért akartam ezt hangsúlyozni, mert éppenséggel, mint hogyha folytatása lenne azoknak a gondolatoknak, amelyeket az előző heti evangéliumokban találtunk, és akkor én is szeretném ezt folytatni. Mert éppen három tényezőt már nagyon világossá tettünk az elmúlt hetekben, ez pedig az, hogy ahhoz, hogy jól bánjak valakivel, hogy cselekedjek egy másik személyért, nem kell mindent értenem, még őt magát sem kell értenem. A második, hogy ahhoz, hogy jót tegyek valakivel, tulajdonképpen hinnem sem kell, mert hit nélkül is tudok a másik javára cselekedni. És a harmadik, hogy még szeretnem sem kell. Ez aztán igazán fölszabadítóan hathatott ránk. Most a szeretet kifejezést abban a hétköznapi értelemben használom, ahogy általában szoktuk mondani, hogy „Most szeretek valakit.”, vagy „Nem szeretek valakit.”, vagy „Most úgy szeretlek!”, vagy most, ahogy a gyerek odaáll anyukája elé, és azt mondja: „Nem szeretlek!”, s rácsap. Hát nyilvánvaló, hogy szereti az édesanyját, de ott és akkor éppen eltölti őt valami, amit így mond ki. Tehát most a szeretet kifejezést a hétköznapi értelemben vett használati tartalommal mondom, és ilyen értelemben mondhatjuk: nem kell szeretnem valakit, hogy jól bánjak vele.

Ezért, milyen érdekes, ahogy Jézus azt mondja: ne legyen se saru, se tarisznya, ne legyen pénz az övetekben, vagy volt egy másik helyen. Arról beszél, hogy bizonyos dolgok nem föltételei annak, hogy Isten országának örömhírét elvigyük, pedig azt gondolnánk, igen. De nem csak tárgyak, vagy ezen tárgyaknak a szimbolikus jelentése az, amiről azt gondolhatjuk, anélkül nem megy, hanem például lehetnek gondolataink. Hogy először hinnem kell, utána tudok valami jót tenni. Hogy először akkor értenem kell, és amikor megértettem, vagy meggyőztél engem, vagy megmagyaráztad, akkor tudok valami jót tenni. De ilyen föltételnek gondolják nagyon sokan azt, hogy először szeretnem kell, és majd, ha azt átélem, hogy szeretlek, na, akkor tudok valami jót tenni. Ez tulajdonképpen nagyon, hát, kétes értékű gondolat. Mégpedig azért, mert sokan vannak úgy, hogy: „Hát, ha szeretek, hát akkor persze, akkor jól bánok veled.” S mi van, ha nem? Mi történik férjjel, feleséggel, szülővel, baráttal, idegennel, ismeretlennel, ismerőssel, mikor úgy hirtelen azt mondom magamnak: „Most nem szeretlek.”, ebből mi fog következni?

A hétköznapi gondolat az, hogy hát, akit szeretek, azzal jól bánok, akit meg nem szeretek, hát azért az megnézheti magát, örüljön neki, ha nem bántom. De az evangéliumból ez levezethetetlen. Az evangélium tulajdonképpen azt az üzenetet hozza, hogy ha szeretek valakit – továbbra is a hétköznapi szóhasználattal és tartalommal mondom ki ezt a kifejezést – akkor jól bánok vele, és ha nem szeretem őt, akkor másképp bánok vele jól. Nem az a különbség, hogy jól bánok vele, vagy nem bánok vele jól. Kétség kívül, az a realitás. Mikor éppen eleven, és élményszerű, és érzésekkel átszőtt az, hogy valakit szeretek, hát tényleg másképp fogom a javát akarni, és érte cselekedni, mikor ez nincsen bennem.

Hogyan kapcsolódik ez az evangéliumhoz? Úgy, hogy eljutunk akkor egy negyedik gondolatig, hogy mi mindent nem kell magunkkal vinnünk ahhoz, hogy egy másik ember javára legyünk, és ez által az evangéliumot meghirdessük? Nem kell őt ismernem. Hát itt pont az a gyönyörűség, hogy fogalmam sincs, hogy ki fog vendégül látni, hogy kihez kopogtatok be. És ő se ismer engem. Nem kell ismernem a másik embert ahhoz, hogy a javára legyek. Ez is roppant fölszabadító.

Éppen egy táborból jövök, és tudom, hogy ti is jártok mindenféle táborokba, és aztán lesz az egyházközségi tábor. Tulajdonképpen a táborok amolyan könnyű gyakorlóterepei annak, hogy össze vagyunk zárva, többé-kevésbé ismeretlenekkel. Azért mondom gyakorlóterepnek, mert segítség, hogy hát mégis csak, valami közös értékrend nagy valószínűséggel összeköt bennünket. És nekiláthatunk ismeretlenekkel jól bánni. Tulajdonképpen ezért, mikor így összejövünk mindenféle hasonló formákban, ez remek sok élményt tud nekünk adni arra nézve, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagy, és ez nem akadálya annak, hogy jól bánjak veled.

Akkor a következő gondolat, hogy itt, éppen az evangélium meghirdetésének ez egy alapvető összefüggése, hogy nem ismerjük egymást, és jól bánunk egymással. A következő gondolat pedig így szól, és ahogy kimondom, ez is félreérthető lesz elsőre. Nem kell jó embernek lenni, hogy jót tudjunk tenni. Mert sokan azt gondolják, kell a tarisznya, kell a saru, kell a bot, kell a pénz, kell az övben a mindenféle ez-az. És akkor mondhatjuk azt: „De először, hát… én nem vagyok egy Böjte Csaba, én nem vagyok egy Teréz anya. Hát először majd Böjte Csaba leszek, és akkor utána majd én is tudok olyan rendes lenni. Hát először egy kicsit rágyúrok, olyan leszek, mint Teréz anya, és mikor ez valahogy úgy kialakult bennem, a Teréz anyaság, na, hát akkor úgy nekilátok valami kedveset csinálni.” De az a jó hír, hogy erre egyáltalán nincsen szükség. Nem kell először – karcosan mondom, sarkosan – jó emberré válni. Egyáltalán nem kell. Hanem pont úgy, ahogy vagyunk, megint csak karcosan, sarkosan mondom, bármelyikünk itt ülve, egy depresszív pillanatban azt mondod magadnak: „Nem is vagyok jó ember.”, hát, ez nem akadálya az evangéliumnak. Te most megállapítod magadról: Nem is vagyok jó ember.” Jó, hát attól még tudsz rendesen bánni egy másikkal, te tudsz a javára lenni.

Olyan fölszabadítónak érzem ezt, hogy az apostolok nem kaptak először egy jó ember kiképzést, és amikor kaptak egy pecsétes papírt, hogy most már jó ember, 51%, már átjutottak, na, akkor mehetnek. Nincs jó ember képzés, hanem az van, hogy jól bánhatunk egymással akárhogy, és akármilyenek is vagyunk. Ez tehát a következő gondolat, és milyen szép, ahogy idegenek idegenekkel találkoznak, hát jól bánni tudnak egymással, anélkül, hogy ez így lenne, hogy először jó emberré válnánk.

Annyira eszemben van valaki, jött hozzám, sok évvel ezelőtt. Nagyon meghökkentem, mert ő azt mondta nekem: „Feri, lehetséges-e az, hogy amikor én segítek másoknak, nekem ez egyáltalán nem esik jól?” Nekem ez elég furcsa volt, mert nekem esett már jól az ilyesmi, és arra gondoltam, hogy ezzel valahogy más is így van. És aztán, ahogy tanultam a témáról, hát úgy tűnt, hogy az emberi természet is olyan, hogy hát ennek hormonális háttere is van. Az a biológiánk, az élettanunk, hogy egyszerűen jól esik, ha segítünk, vagy jót teszünk. De ő állította, hogy neki nem esik jól. Hát, ez szöget ütött a fejembe, hogy ez hogyan lehet, és utánanéztem, és ténylegesen kiderült az, hogyha az emberi lélek nagyon megsérül, akkor lehetséges, hogy nem esik jól, hogyha egy másik emberrel jól bánok. Akkor találkoztam vele megint, elismertem neki, hogy „Te, tulajdonképpen, hogyha te megsérültél ilyen vagy olyan formában, akkor lehet, hogy neked ez egyáltalán nem esik jól.” Hát, az első reakciója egy nagy fölszabadultság volt. „Jaj, de jó! Akkor nem kell csinálni. Mert mindig én ezt csináltam, csináltam, és vártam, hogy jól essen. Hát most olyan fölszabadító, hogy hát akkor nem kell csinálni. Mert ha nekem ez nem esik jó, akkor miért csinálnám?” Aztán ő maga elgondolkozott a saját szaván, és akkor azt mondja: „De jó, hát végül is attól, hogy nem esik jól, most akkor sokkal szabadabban tudom csinálni. Most nem várom, hogy jól essen.”

Ez a következő gondolat így szól. Amikor erről a misszióról esik szó, akkor olyan sok mindent föltételnek gondolunk, vagy szabunk. Tulajdonképpen szinte ezek tabu témák is, a kereszténység tabu témái. Hiszen, ahogy Jézus azt mondja: „Szeressétek egymást úgy, ahogy én benneteket! Ez a fő parancs, Istent, egymást.” Persze, hogy először megpróbáljuk összeszedni magunkat, hogy szeressünk, hogy hmmm. Jaj, elnézést, de látom, hogy derültök rajta. Hogy, hát a gyónási helyzetekben milyen gyakran hallom azt a fájdalmat: „De atya, nem megy a szeretete.” És annyira fölszabadító azt gondolni, vagy mondani: „Hát, akkor ne szeresd! Akkor ne szeresd, de azért bánj vele jól!” Sokkal reálisabb az, hogy arra törekszem, hogy azon gondolkodjak, és kidolgozzam azt, hogy hogyan tudok jól bánni valakivel akkor is, ha nem értem, ha nem szeretem, ha idegen, ha nem tudom, hogy van, ha nem is hiszek abban. Ez sokkal reálisabb, mint megpróbálni először egy csomó föltételnek megfelelni.

Most már a vége felé értem. Amin érdemes volna nagyon imádkoznunk, az, hogy a Szentlélek világosítson meg bennünket, hogy mikor jellemeznek bennünket olyan hitformák, és a hithez kapcsolódó magatartásformák, amelyek rávesznek bennünket arra, hogy egy embertársunkkal ne bánjunk jól. Mert az a realitás, hogy miközben a hit alapvetően az a bizalom, ami az Istennel való kapcsolatunkból fakad, és a másik ember felé valami cselekvő, jó magatartásban ölt testet, –  hogy a hitnek vannak olyan formái, ezek nem Jézusból vezethetők le, vagy a Mennyei Atya szándékából, de a realitásban látjuk, hitformák, amelyek rávesznek bennünket, hogy ne bánjunk egymással jól.

Felejthetetlen számomra, ahogy Nemes Ödön jezsuita atya, azért merem mondani, mert ő maga ezt nagyon nyíltan mondta, azt mondta: „Ötven éves elmúltam, amikor egy lelkigyakorlaton ráébredtem arra, hogy több, mint ötven éven keresztül – hát nyilván, gyerekkorában kevésbé, de – én a jót erőszakkal is képviseltem.” Több, mint ötven éves volt, amikor azt mondta: „Rájöttem, hogy ezt azonnal abba kell hagynom.” És az élet megengedte neki, hogy még élt közel negyven évet. A tudatos életének a nagyobb részét úgy élte le, hogy nagyon világossá tette maga számára a hitének azokat a forrásait, vagy formáit, amelyek addig összekapcsolódtak benne azzal, hogy „Na, ha én hiszek, akkor megengedhetem magamnak azt, hogy a másikkal rosszul bánjak.”

Ezért itt a következő gondolatom így szól. Érdemes patikamérlegre helyezni a hitünknek a különböző elemeit, hozzájuk kapcsolódó gondolatokat, esetleg félelmeket, meggyőződéseket és rutinokat abból a szempontból, hogy ez az ilyen vagy olyan hitforma rávesz-e engem arra, hogy egy másik emberrel ne bánjak jól. Ha azt veszem észre, hogy igen, akkor ezeket a formákat érdemes leraknunk, és nem gyakorolni tovább őket.

Akkor a záró gondolat így szól. Ezért aztán tulajdonképpen mikor elhangzik ez a kifejezés, misszió. Ha most a gyerekek ülnének itt, lehet, hogy egy szabad asszociációs játékot ajánlanék meg nekik. Nem mondanám ezeket a kifejezéseket, csak csinálnánk. Azt kérném tőlük: „Tudjátok mit? Csukjátok be a szemeteket! Kimondok nektek egy szót, és az első egy-két szó, ami eszetekbe jut, azt mondjátok!” S akkor becsuknák a szemüket, és azt mondanám: Misszió. El tudom képzelni, hogyha ti ezt most megcsináltátok volna, akkor nagyon sokan a következőt mondanánk: „Misszió? Térítés.” És hogy a mai evangélium kapcsán, és a beszéd végén elmondhatjuk, hogy kinőhetjük ezt az asszociációt, hogy „Misszió? Térítés.” Hogy tulajdonképpen ez az evangélium nem húzza alá ezt a szoros összefüggést, hogy „Misszió? Térítés.”, hanem például sokkal inkább azt, hogy „Misszió? Bekopogtatok hozzád, lehetek-e a javadra? Misszió? Ó, hát akkor fölajánlom a kapcsolatomat, a segítségemet alapvetően számodra fontos dolgokban. Van-e itt egy beteg ember? Vagy van-e itt valaki, aki nagyon rászorul? Mert én itt vagyok, amit tudok, szívesen megteszek érted. Van bennem sok békesség, ebből nagyon szívesen átnyújtok neked.” Tulajdonképpen már ehhez a kifejezéshez is, hogy Misszió, kapcsolódnak olyan képzettársítások, és a hit, vagy vallásos megnyilatkozásnak olyan magatartásformái, amelyek rávehetnek bennünket arra, hogy ne bánjunk jól egymással. Ezért tehát érdemes lenne megint csak elővenni ezt a kifejezést, Misszió, és lehántani, letisztítani róla minden olyasmit, ami összekapcsolódott bennünk azzal, hogy megengedhetem magamnak, hogy ne bánjak jól veled.

Ezért a záró gondolat így szól. Tulajdonképpen, amikor Jézus azt mondja: „Nem kell tarisznya, nem kell saru, nem kell bot, nem, egyszerűen nem kell.”, hogy mi sokkal szabadabb lélekkel átgondolhatjuk azt, hogy mi mindenre nincs még szükségünk. És amikor elengedtünk mindent, amire nincs szükségünk, akkor szinte magától egyre világosabb lesz, hogy ki az, akire szükségünk van.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )