Lk 10,25-37 – Évközi 15. vasárnap

„De hát ki az én felebarátom?”

Olvasmány (MTörv 30,10-14)

Mózes egy alkalommal így beszélt a néphez: „Engedelmeskedj az Úr, a te Istened szavának, és tartsd meg a parancsokat és rendelkezéseket, amelyek e törvénykönyvben írva vannak. Térj meg szíved, lelked mélyéből az Úrhoz, a te Istenedhez. Ez a törvény, amelyet ma adok neked, nem túlságosan nehéz, és nem is elérhetetlen számodra. Nem az égben van, hogy azt mondhatnád: »Ki hatol fel érte az égbe, ki hozza le és hirdeti, hogy hozzá szabhassuk tetteinket?« De a tengeren túl sincs, hogy azt mondhatnád: »Ki kel át érte a tengeren, ki hozza el és hirdeti, hogy hozzá szabhassuk tetteinket?« Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.”

Szentlecke (Kol 1,15-20)

Testvéreim! Jézus Krisztus a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Minden általa és érte lett teremtve. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy a kereszten kiontott vérével békességet szerzett mindenkinek.

Evangélium (Lk 10,25-37)

Abban az időben egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: „Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így felelt: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó így válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz.” A törvénytudó igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: „De hát ki az én felebarátom?” Jézus történettel felelt a kérdésre: „Egy ember Jeruzsálemből lement Jerikóba. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Egyszer csak egy pap jött lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Azután egy levita jött arra. Ő is meglátta, de elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Amikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte, majd pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és gondoskodott róla. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél rá, visszatérve megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” A törvénytudó így válaszolt: „Aki irgalmasságot cselekedett vele.” Jézus így folytatta: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél!”

Vasárnapi beszéd

„De ki az én felebarátom?” A törvénytudó ezt a kérdést teszi föl. Azért is érdekes ez a kérdés, és azért is gondolhatta az írástudó, hogy ezzel a kérdéssel a saját térfelén fog most focizni, vagyis hogy egy hazai pályán játszik, mert erre a kérdésre, hogy „Na, most akkor ki az én felebarátom?”, a korabeli ember nagyon világos és egyértelmű választ tudott adni. Felebarátom az, aki ugyanabban az Istenben hisz, mint én. A felebarátom az, aki ugyanúgy a jeruzsálemi templomba jár. Felebarátom az, aki ugyanabban a kultuszban és áldozatbemutatásban van, mint én. Felebarátom az, aki a jeruzsálemi templomban évente megfizeti a választott nép tagjaként a templomi adót. Felebarátom az, aki ugyanabban a kultúrában él. Tulajdonképpen a kétezer évvel ezelőtti ószövetségi ember számára ez a kérdés: „De ki az én felebarátom?”, nagyon egyszerűen megválaszolható volt, mégpedig az alapján, hogy ugyanahhoz a csoporthoz, közösséghez, ugyanahhoz a választott néphez tartoztak. Ez alapján nagyon világos volt, ki a felebarátom, és ki nem az.

Ezért is kérdezhette a törvénytudó, amolyan önmagát igazoló, biztos kérdésként, mert hát erre ő nyilvánvalóan tudja a választ. Miközben a válasz gyökerestül fölforgatja azt a gondolkozásmódot, ami az ószövetségi ember szemlélete. Mert Jézus a válaszával azt mondja, egyáltalán nem az alapján dől el, hogy ki a felebarátom, hogy ugyanaz a csoport, ugyanaz a kultúra, ugyanaz az Isten, ugyanaz a templom, vagy vallás, nem is folytatom. Hanem az alapján, hogy hogyan bánunk egymással. Ez a végtelenül egyszerű válasz. De ez a válasz olyan gyökerestül forgatja föl, nem csak a kétezer évvel ezelőtti ember gondolkozásmódját, és cselekvési készségét, hanem a miénket is. Tulajdonképpen a keresztény nemzedékek újból és újból rádöbbennek, rácsodálkoznak, sőt, tusakodunk ez ellen a történet ellen, hogy a felebarát az által felebarát, hogy jól bánik a másikkal. Miért nem könnyű megemésztenünk ezt a választ, hogy a felebarát ez alapján dől el?

Három dolgot szeretnék említeni. Az első. Azért, mert az emberi természet olyan, hogy nagyon nagy erőkkel azon dolgozunk, hogy a rossz érzéseinket csillapítsuk, hogy magunkat egyensúlyba hozzuk, hogy eltávolítsuk magunktól a szorongásainkat, a kétségeinket, és ez által stabilizáljuk magunkat.

Nem tudom, ti néztétek-e tegnapelőtt, vagy tegnap, valamelyik adót, ahol Rasovszky Kristófnak az 5 kilométeres nyíltvízi úszó világbajnokságon közvetítették az aranyérmét. Hát, egy gyönyörűség volt, egyszerűen jó volt nézni. De azért akartam őt idehozni, mert az élsportolóknak mi az egyik klasszikus ismérve és közös tulajdonsága? Az, hogy nem csak a kudarcélményeiket igyekeznek földolgozni, azokat tompítani, csökkenteni, annak a fájdalmát valahogy eltolni maguktól, hogy ne fájjon, hanem az élsportoló attól élsportoló, hogy annyit dolgozik a kudarcélményének a földolgozásával, vagyis azzal, hogy „Valamit nem csináltam elég jól, nem voltam elég hatékony, nem voltam elég eredményes, ezt lehetne jobban is csinálni.”, pont annyit foglalkozik a kudarcélmény földolgozásával, hogy a többi ideje és energiája arra mehessen, hogy a kudarc földolgozásával tudjon törődni. Mert a kettő nem ugyanaz. Ugyanis az élsportoló az a valaki, aki nagyobb idejét és energiáját arra szánja, hogy elkezdjen azon gondolkozni: „Miért nem csináltam hatékonyabban? Hogyan lehetne jobban csinálni? Mi az az új szempont, amit be kéne hozni? Hogyan lehetne ezt kijavítani? Mi lehetne eredményesebb?” Tehát egy kis rész dolgozódik föl a kudarcélmény felé, a nagyobb rész pedig a helyes cselekvésre fordul. De az emberi természet olyan, hogy nagyon sokan vagyunk úgy, hogy mert a kudarcélmény, hogy egy cselekvésünk nem volt elég jó, vagy egyáltalán nem volt jó, vagy nem volt elég hatékony, ez olyan rossz érzéseket tud bennünk kelteni, hogy amikor a kudarcélményünket többé-kevésbé földolgoztuk, mindenféle kétes formában: másokat hibáztatva, a környezetre fogva – most ezt nem is akarom ragozni – általában amikor egy kicsit könnyebb már a lelkünk, itt meg is szoktunk állni, és azt mondjuk: „Huhh! Most már egész jól vagyok.” De ettől még nem fogom jobban csinálni.

Hogy mennyire nem könnyű változtatni, egy anekdotát hadd meséljek el nektek. Kennedyről, az Egyesült Államok volt elnökéről. Az anekdotában ez szerepel, hogy Kennedy mindig újból és újból a beszédeit úgy kezdte: „Tisztelt Hölgyeim, és Uraim! Örülök, hogy itt vannak.” Mindig így kezdte, nyilván, ez őt is megnyugtatta, tudta, hogy hogyan van a kezdő mondat, utána már a többit könnyebb elmondani. Igen ám, de egy alkalommal börtönbe ment, fogvatartott férfiakat meglátogatni. És amikor vette a levegőt, hogy kezdje a rutinos beszédjét, ami eddig mindig bejött, hirtelen ráeszmélt, hogy itt egy kicsit változtatni kell. Ezért a következőképpen köszöntötte a fogvatartottakat: „Tisztelt Uraim! Örülök, hogy itt vannak.”

Az első gondolat így szól. Miért tusakodunk Jézus története ellen? Mert egyáltalán nem könnyű jól csinálni, főleg másképpen jól csinálni, vagy még eredményesebben, hatékonyabban csinálni, azt egyáltalán nem könnyű. És amikor a kudarcélményeinkkel valahogy elboldogulunk, nem csoda, hogy úgy szeretnénk egy kicsit megpihenni, és azt mondjuk: „Hadd álljunk már itt meg!”

Második. Mi mindannyian arra törekszünk, és itt hadd mutassam a két kezemet, mert sokszor ez a két tartalom mintha összecsúszna, arra törekszünk, hogy biztonságban érezzük magunkat, ami azonban nem egyenlő azzal, hogy biztonságban vagyok, a kettő nem ugyanaz. Az emberi természet olyan, hogy sokszor a nagyobb időt és energiát abba az irányba visszük, hogy biztonságban érezhessem magam. És amikor ezt különböző módokon sikerül elérnem, valójában már nem dolgozok azért, hogy biztonságban legyek, vagy legyünk, vagy lehessünk sokan.

Hadd hozzak ide egy nagyon egyszerű, tulajdonképpen szívbe markoló témát. Azt mondja a szent író, hogy ott van a jerikói úton egy kifosztott ember, aki sebesült, és nehéz neki az élet, mások nélkül talán nem is marad életben. Nem csak egyes emberek feküdhetnek szimbolikusan a jerikói úton kifosztva, és egyedül nehezen boldogulva, hanem természetesen csoportok, közösségek, népek. De hadd tegyek még egy lépést. Egészen nyilvánvaló lehet, talán ebben van egyetértésünk, hogy a klímaváltozásnak a jelei egyre világosabbak. Ezért létezik például a ti, vagy a – most nem mondanám így, hogy mi – ti gyerekeitek, unokáitok, a következő nemzedékek sorsa, ők mind kifosztott nemzedék lesznek. Nem egyesek kifosztott nemzedékből, hanem az egész nemzedék, egy kifosztott és kirabolt nemzedék lesz, akiknek az életfeltételeit mi éltük föl. Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy lesz egy kifosztott nemzedék, akikkel kapcsolatosan, bár ahogy azt mondja a történet: a pap észreveszi azt az embert, de elmegy mellette. Jön a levita, észreveszi azt az embert, de elmegy mellette. Hogyan lehetséges ez? Nagy valószínűséggel például azért lehetséges, mert észleli azt, hogy itt valami baj van, de ha belül el tudja ezt a helyzetet úgy rendezni, hogy tovább tudjon menni anélkül, hogy nagyon rossz érzései lennének, akkor tovább fog menni. És valójában azt mondhatnánk, hogy – tisztelet a kivételnek, természetesen – úgy nagyjából most ennek a helyzetnek ezt a korszakát éljük. Tehát látjuk a következő kifosztott nemzedékeket, nem kell hozzá nagy fantázia, és mégis továbbmegyünk, mégpedig azért, mert rengeteg jó belső technikánk van arra, hogy ez ne zavarjon bennünket annyira, hogy cselekedni kelljen, vagy másképpen cselekedni.

Tudjátok, olyan nagy kedvem lenne veletek együtt valami mozgalmat csinálni. Nem biztos, hogy a mozgalom kifejezés az érdekes, lehet, hogy teljesen érdektelen, de arra gondoltam, például megtehetnénk azt, hogy – kitaláltam egy mondatot, ez így szól – „A mai naptól kezdve, ültessünk több fát, és együnk kevesebb húst!” De a mai naptól kezdve. Sokkal több fát, és sokkal kevesebb húst. Mégpedig azért, mert arra, ahogyan látunk egy kifosztott nemzedéket, akiknek a tagjai sokan még meg se születtek, de látjuk őket, ennek a kifosztott nemzedéknek a java az lenne, hogy ültessünk sok fát, és együnk nagyon kevés húst. Ami énnekem kifejezetten nem esik jól, egy kicsit kevesebb sajtot is.

Miért tud elmenni a pap és a levita? Azért tud elmenni a kifosztott ember mellett, akinek egyedül nehéz lesz az életfeltételeit fönntartani, mert belül el tudja rendezni úgy, hogy a biztonságérzete megmaradjon. És mert ezt el tudja így rendezni, tovább tudja élni az életét úgy, hogy bármit megváltoztatna a cselekvés szintjén.

Hadd álljak megint meg itt egy pillanatra. Nem tudom, hogy úgy megkóstolgattuk-e, hogy mit csinál ez a szamaritánus? Először is észreveszi, odamegy. Kitisztítja, bekötözi, fölrakja az állatára, elviszi a fogadóba. Tehát az egész programját átírja. Ott pénzt ad, majd visszamegy, megint pénzt ad. Ültetni évente néhány fát, nem ekkora durranás. Húst ennem, nem enni, vagy sokkal kevesebbet enni, pedig ennél még sokkal kevesebb lemondás. Tulajdonképpen, amit a szamaritánus tesz, sokkal megerőltetőbb, és erőfeszítőbb, mint elültetni egy-egy fát. Szívem szerint azt mondanám, kezdjük azzal, mindenki ültessen annyi fát, ahány éves. Mert az elején mégis csak, kell egy kis lendület, mert rosszul állunk. Hát először mindenki ültessen, utána folytathatjuk egyesével. A második gondolat így szól. Nem csak az a témánk, hogy hogyan tudjuk biztonságban érezni magunkat, hanem az is, hogy hogyan tudunk mi, és a következő nemzedékek biztonságban lenni. Ez pedig nagy valószínűséggel radikális változtatást igényel a saját cselekvésmódunkban.

Harmadik tényező. A harmadik tényező visszautal bennünket az előző vasárnapi beszédhez, amikor erről tudtunk elmélkedni: nem kell jó embernek lennem ahhoz, hogy jól bánjak veled. Tudjátok, eszembe jutott egy kép: mondjuk, meghalok. Előbb-utóbb ez bekövetkezik. Lesz fejfa. Két fejfa között választhatok. Az egyik fejfán a következő van: „X.Y. élt ettől eddig. Nagyon jó ember volt, másra már nem jutott sok ideje.” A másik fejfa: „X.Y. élt ugyanattól ugyanaddig. Nem volt egy annyira jó ember, elég sok jót tett.” Én ezt a fejfát kérem! Ha nekem szabad lenne választanom, ezt kérném. De tudom, nem azon múlik, hogy melyik fejfát válaszom, hanem hogy előtte mit csinálok.

Vagyis a harmadik gondolat így szól. Nagyon sok időt és energiát szánunk arra, hogy a jó ember képét önmagunk előtt is fönntartsuk, mások előtt is fönntartsuk. Annak a képét, hogy tudom, hogy te jó embernek tartasz engem, és én ezért jó embernek láthatom magam. Amióta megvan az online világ, még sokkal több terünk adódott arra, hogy időt és energiát szánjunk arra, hogy az egész világ felé azt mutassuk meg, hogy mi jó emberek vagyunk, és hogy elhitessük másokkal a különböző profiljainkkal, hogy mi jó emberek vagyunk. Rengeteg idő és energia megy el tulajdonképpen értelmetlenül és fölöslegesen azzal, hogy azon dolgozunk, hogy kidolgozzuk annak a képét magunkban és másokban, hogy jók vagyunk, ahelyett, hogy még több jót tennénk. Az időnk és energiánk egy bizonyos százaléka elfecsérelődik ebből a szempontból.

Ezért itt, a záró gondolatom így szól. Milyen megrendítő is az, ha most a gyerekmisén lennék, biztos játszanék egy kicsit a gyerekekkel ezen. Mikor elhangzik a történet, nincs túl sok szereplője. Ugye van egy nyomorult ember, akit kifosztanak, van egy szamaritánus, aki segít neki, van a papunk, van a levita. De tulajdonképpen van még egy szerep(lőnk). Azok, akik őt kifosztották. Milyen érdekes, mikor ezt a történetet elkezdjük hallgatni, akkor általában azzal azonosulunk, hogy „Na, mi mit is csinálnánk? Na, én hogyan reagálnék?”, akkor a szamaritánussal szeretünk azonosulni, gondolom, a pappal meg a levitával nem szeretünk azonosulni. Esetleg néha azt mondjuk, hogy „Tényleg, én is voltam már ilyen nagyon kiszolgáltatott helyzetben.” Az lenne a kérdésem, ahogy meghallgattátok a történetet, hányan gondoltatok mondjuk arra, hogy „Te jó ég! Én vagyok ez a kifosztó. Ma is kifosztottam egy-két embert. Hát, úgy a magam módján.”? Szavakkal, vagy piszkálással, vagy ki tudja, hogy. Ki azonosul a bántalmazóval, ki azonosul a kifosztóval? Ugyan, ugyan! Miért nem tesszük ezt? Miközben tudjuk egymást bántani. Azért, mert érdekünkben áll a jó képet magunkról, és magunkról mások felé is fönntartani. Sokszor anélkül, hogy azt igazán derekasan megalapoznánk azzal, hogy jól bánunk egymással.

A záró gondolat így szól. Jézus arról beszél, és milyen érdekes, hogy mennyire következetes: Mi a legfontosabb parancs? Elmondja, tedd ezt. Azután igazolni próbálja magát az írástudó, a jó képet magáról, maga előtt, és Jézus előtt, és a környezete előtt fönntartani. És amikor ez megtörténik, Jézus hogyan fejezi be? Azt mondja: „Cselekedj hasonlóképpen!” Ezzel kezdődik, és ezzel végződik. Tulajdonképpen a történet úgy is lehetett volna, hogy egyszer csak az írástudó a következőt kérdezi Jézustól? „Mester, egyáltalán mi az, hogy szeretni?” És azzal, hogy el tudunk vacakolni ezekkel a témákkal, mit jelent szeretni, mit jelent jó embernek lenni, hogyan lehet ezt a képet cizellálni, vacakolunk olyasmivel, amire tulajdonképpen nincs időnk. Ezért olyan fölszabadító az, hadd utaljak most az előző hetekre, mert valahogy ez az evangélium is összefoglalja az előző hetek történéseit, hogy még csak szeretnem sem kell téged, hogy jól bánjak veled. És az, hogy nem kell jó embernek lennem, vagy nem kell téged szeretnem ahhoz, hogy jól bánjak veled, ez fölszabadíthat bennünket arra, hogy ne azon ötleteljünk még harminc évig, ki kinek a felebarátja, meg mitől felebarát, meg mit jelent a szeretet, hanem érdemes azon gondolkoznunk, egész konkrétan, és közvetlenül, hogy hogyan bánhatnék jól veled. És ebbe a „veled”-be nagyon-nagyon sokan beleférhetnek.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )