Lk 10,38-42 – Évközi 16. vasárnap

„Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.”

Olvasmány (Ter 18,1-10a)

Egy alkalommal az Úr megjelent Ábrahámnak Mamre terebintjénél, amikor az a déli forróság idején sátra bejáratánál ült. Ábrahám fölemelte szemét, és íme, három férfi állt előtte. Mihelyt meglátta őket, a sátor bejáratától eléjük sietett, földig meghajolt, és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat. Mindjárt hoznak egy kis vizet. Mossátok meg lábatokat, és telepedjetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek. Hiszen ezért ejtettétek útba szolgátokat.” Azok így válaszoltak: „Tedd, amit mondtál.” Ábrahám besietett a sátrába Sárához, és így szólt: „Végy gyorsan három adag lisztet, keleszd meg, és süss lepényt!” Azután kiment Ábrahám az állatokhoz, kiválasztott egy fiatal és erős borjút, és odaadta a szolgának, hogy sietve készítse el. Majd tejet és vajat hozott, meghozta az elkészített borjút is, és eléjük tette. Míg ettek, ő ott állt mellettük a fa alatt. Azok megkérdezték: „Hol van a feleséged, Sára?” Ezt válaszolta: „Itt a sátorban.” Akkor az Úr így szólt: „A jövő évben ez idő tájt visszajövök, feleségednek, Sárának addigra már fia lesz.”

Szentlecke (Kol 1,24-28)

Testvéreim! Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az ő testének, az Egyháznak javára. Ennek lettem a szolgája abból az Istentől értetek kapott hivatásnál fogva, hogy az Isten szavát érvényre juttassam: Azt a titkot, amely korszakok és nemzedékek óta rejtve volt, s amelyet most szentjeinek kinyilatkoztatott. Velük akarta megismertetni az Isten, milyen fönséges gazdagságot rejt a pogányok számára ez a titok: Krisztus a megdicsőülés reménye bennetek. Őt hirdetjük, amikor intünk és a teljes bölcsesség birtokában tanítunk mindenkit, hogy minden embert tökéletessé tegyünk Jézus Krisztusban.

Evangélium (Lk 10,38-42)

Abban az időben: Jézus és tanítványai betértek az egyik faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Ennek nővére, Mária odaült az Úr lábához és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –,nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen nekem.” Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, te sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.”

Vasárnapi beszéd

„Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.” Erről szeretnék beszélni, mégpedig abból a nagyon egyszerű, de valóságos és konkrét helyzetből kiindulva, aminek megvan az ideje, megvan a tere, és megvan a tevékenysége, hogy Mária odaül Jézus lábához, és hallgatja, ahogy beszél. El tudom képzelni, hogy közben azért ott beszélgetnek is egymással. Tulajdonképpen erről a végtelen egyszerűségről szeretnék pár szót szólni. Az első, hogy megjelenik itt valami, amire még Márta is azt mondja 2000 évvel ezelőtt, hogy elfecsérelt idő, elvesztegetett idő, hogy kidobott idő. Hát, ha valaminek van jelentése, annak, hogy mit jelent elfecsérelt, vagy kidobott, vagy eltékozolt idő, akkor mi ezt értjük. Kétség kívül nagyon becsüljük az időt, és átéljük, hogy kevés, és hogy már megint kevés, és még kevesebb. Ezért próbáljuk az időnket nagyon jól fölhasználni. Többek között az, ahogy 2000 évvel ezelőtt Mária ott ül Jézus lábánál, és Márta ezt látja, hát úgy ítéli meg, elfecsérelt idő. Közben pedig úgy tűnik, hogy van az az idő, amit akár mi magunk, vagy akár sokan, vagy a többség valamilyen fölösleges, elherdált, elfecsérelt időnek tekint, és közben az fontos idő, lényegi idő, kikerülhetetlenül kihagyhatatlan idő, és mégis nem így tűnik föl számunkra.

Tudom, hogy emlegetem ezt nektek, de na, nem bírom, hogy ne mondjam. Egy apáca egyik kedvenc időtöltése tavasztól őszig az volt, – most magyar valakiről beszélek, – hogy amikor már picit jobb volt az idő, ment le a Duna-partra, és órákon keresztül ott ült, és szemlélődött. Hát persze, a környezete egyre kevésbé értette, hogy mi ez, mert „nem csinál semmi hasznosat, csak fecsérli az időt”. Aztán megkérdezte tőle valaki, hogy: „Mit csinálsz te, ott a Duna-parton, ennyi ideig?” Hát akkor az első válasza így hangzott: „Hát, nézem a Dunát.” Ez nem volt egy jó válasz, úgy tűnik. „Mi az, hogy nézed a Dunát? Jó, de mit csinálsz?” S akkor próbálta elmagyarázni, hogy mit csinál, amikor szemlélődik, és azt mondta: „Hát nézem, és hagyom, hogy folyjon.” Az agykutatók azt mondják, hogy az az idő, amit szemlélődéssel töltünk, a legértékesebb idők egyike. De még ha nem is szemlélődünk, mert nehogy összemossunk itt tartalmakat, hanem egyszerűen csak bambulunk, az is értékes idő. Az derül ki az ember kutatóitól, származtatott tudásból, hogy amikor az ember csak úgy bambul, és nem tesz semmit, akkor az agyában végre van egy kis idő, hogy az a rengeteg információ, amit akkor gyűjtöttünk be, amikor semmire sincs időnk, és minden időt nagyon jól ki akartunk használni, hogy az valahogy legalább rendeződni próbáljon bennünk.

Tudjátok, be is fejezem ezt az első gondolatot. Tudjátok, hogy amikor valakiben állandósul a stressz, mert hogy semmire sincs időnk, mert még a buszmegállóban is, meg a metrónál, meg mindenhol, még gyorsan elővesszük a telefont, és gyorsan még tizenhárom dolgot meg tudunk nézni, azért, mert mi jól használjuk ki az időt. Közben pedig szenvedünk az állandósult stressztől. Tudjátok, hogy az úgy hat például a homloklebenyünkre, és annak a működésére, hogy egyre kevésbé leszünk empatikusak. Tehát valaki elkezd egy krónikus stresszben élni, nem csoda, hogy nagyon gyakran a kiégéssel együtt nem is érzi sem a szükségét, sem az örömét, sem a késztetését annak, amiről eddig beszéltünk előző hetekben, hogy jól bánjon egy másik emberrel. Például azért, mert nem is veszi észre, meg fütyül rá. Hát, a szívét egyáltalán nem indítja meg.

Az első gondolat ez, hogy valódi, lényegi dolgokhoz jussunk, nem egyszer azokra az időkre van szükség, amit még mi magunk is, sőt, már 2000 évvel ezelőtt Márta is úgy nevezett meg, hogy az elfecsérelt idő, a kidobott idő. Tudjátok, még erre a beszédre is gondolhatunk. Azt gyanítom, hogy a mondataim felét be tudjátok fejezni. Tulajdonképpen lehetne úgy, hogy mindig csak a felét mondom. Meg nem kéne négy szempontot mondani, mert három is elég lenne, és akkor tíz perccel rövidebb lehetne. Hát ez egy elfecsérelt idő! Szóval, az első gondolat: létezik az az idő, amit elsőre még mi magunk is kidobott-, elfecsérelt időnek tekintünk, és közben abban az időben születik meg valami. Abban a sűrű időben, abban a gyors, és jól fölhasznált időben, az nem születik meg. Mert még az érzékenység sem születik meg bennünk, hogy abból valami akkor meg tudjon születni.

A második: a tér. Milyen szépen mondja ezt a szent író: „És akkor Mária odakuporodott, kucorodott, oda gömbölyödött Jézusnak a lábához.” Mondhatnánk azt: „Ó, hát ez szakrális tér.” De mondjuk most sokkal egyszerűbben, családias tér. Vagy talán még pontosabban, az intimitás tere. Hogy Jézus és Mária megteremtik ott, ebben a nagyobb térben, ahol úgy látszik, azért megy a forgalom, az intimitásnak azt a kicsi zugát.

Magunk között szólva, azért akárkinek a lábához nem hengeredünk oda, abban van valami bensőséges. Ez a tér, ahogy ők ketten ezt az intimitás terét kidolgozzák, megint csak az a tér, amiről azt gondoljuk, hogy lehet, hogy egy vörösboros pohárral lehet majd megoldani, meg majd egy égő gyertyával lehet megoldani, vagy nem tudom én, mivel. Az intimitás tere. És az intimitás teréről, ha most ebbe a térbe megpróbáljuk elhelyezni Mártát. Márta ott van, és mert nézzétek el, hogy így mondom, úgy tűnik, hogy krónikus stressz alatt áll, mert sürög-forog a sok házi dologban. És Jézus azt mondja neki, hogy „Téged rengeteg minden nyugtalanít, meg hihetetlen sok minden, tehát krónikus stressz. Márta, ahogy ezt mondani szoktuk pestiesen, két lábbal beleszáll az intimitás terébe. Hogyha őneki ott elérhető lenne az az érzékenysége, hogy miközben ő teheti azt, amit jónak lát, amit fontosnak tart, de érzékenyen észleli, hogy közben a testvére, meg az a valaki, akire egyébként nagyon fölnéz, valami meghittben vannak benne, valami nagyon szépben, valamiben, aminek egészen külön ideje van, nem ez az egy, kettő, három, négy. Ennek más ideje van, és ez az idő nagyon értékes. És hogyha az érzékenységét elővenné, és amikor odapillant, akkor az együttérzés, az empátiája megjelenne, biztos nem csinálná ezt. Lehet, hogy dühös lenne, vagy ingerült lenne, vagy szomorú és csalódott, de lehet, hogy ezt akkor mondaná meg a testvérének, amikor már kijönnek abból a térből.

Egy pszichológus ismerősöm újból és újból megkérdezte azt a pároktól, akik hozzá érkeztek, hogy: „Megvan-e az otthonotokban a békességnek a tere? Az a tér, ahol nem bántjátok egymást, ahova fegyvertelenül, és a szónak ilyen, vagy akár olyan értelmében, mezítelenül léptek be.” A szakrális tér egyik ismérve, az ószövetség kultúrájában, hogy leveszem a cipőmet. Az intimitás bizonyos értelemben akár testileg, lelkileg, vagy szellemileg, hogy mezítelenül lépek be ebbe a térbe. Vagyis kiszolgáltatott is vagyok, de önmagamat föltáró is, és befogadó is. És mi történik itt az intimitás terében? Valami megtapasztalhatóvá, átélhetővé, átadhatóvá, és befogadhatóvá válik.

Ti azt tudjátok, hogy a többséggel talán úgy van, hogy amikor halljuk ezt, hogy család, meg halljuk azt, hogy otthon, akkor azt gondoljuk, hogy mindenkinek az élményvilágában valami pozitív tartalom jelenik meg. Csak ez nem így van. Mert hogyha az intimitás terében, ahogy ez a pszichológus hölgy mondta ezeknek a pároknak, hogy visszatérjek ehhez a fonalhoz, mindig azt mondta: „Megvan ennek a békének a tere?” Hát, legalább az ágy, ahol alusztok, és ahol szeretkeztek. Legalább ott, ahol egymás mellé feküsztök, hát legalább ott legyetek fegyvertelenek! Hogy legyen a lakásban, egész konkrétan az otthonra utaló hely, ahol biztos, hogy biztonságban vagytok, s nem fogjátok egymást bántani. Hogy oda lehessen kuporodni egymás mellé.

Ezt se akarom tovább folytatni, csak visszatérve a másik megkezdett gondolathoz, sokan vannak, akik nap nap után, akár pici koruktól kezdve otthon azt hallják, hogy valaki mindig odalép, és azt mondja: „Miért vagy ilyen? Miért nem ezt csinálod? Hányszor mondjam már neked? Hogy lehetsz ilyen? Sose leszel…” És akkor még az egyéb bántalmazásról nem is beszélek. Mit gondoltok, aki ezt éli át nap nap után, és hallja azt a szót, hogy otthon, mennyire lesz kedve ehhez? Mit fog ő otthonnak tartani? Fiatalok ezrével, tízezrével, és százezrével indulnak el minden évben, hogy különböző közösségi terekben otthonosabban érezzék magukat, mint otthon. Vagy induljanak el a virtuális világ tereiben, hogy ott kevésbé érezzék magukat fenyegetve, mind otthon.

A második gondolat így szól. Ha azt szeretnénk, hogy valami szülessék bennünk, a Jézussal való kapcsolatunkban, az intimitás tere. Kétség kívül, igen problémásnak hangzik, hogyha valaki egy embertársával az intimitás terét nem tudja létrehozni, akkor hogyan fogja létrehozni Jézussal, vagy a Mennyei Atyával? A második gondolat az intimitás teréről szól, és arról, hogy ez a Márta, ez egy jó szándékú nő, nagyon rendes. Elkelne a Földön még néhány Márta. Milyen érdekes, hogy ezt a történetet gyakorta abban a dilemmában értelmezzük, hogy most Mária VAGY Márta? De valószínű, ez nem egy túl bölcs megközelítés. Inkább arról van szó, hogy képes vagyok-e fölismerni, hogy itt az idő, és itt a tér? És amikor itt az idő, akkor kidolgozom az intimitás terét, és tudom, hogy most valami másról van szó. Ez inkább arról az érzékenységről szól, hogy tudok így is, és tudok úgy is.

Harmadik gondolat. A feleslegesnek tűnő cselekvés. Például, ahogyan Márta helyesen cselekszik a maga szempontjai szerint, Mária azonban beszélget Jézussal. Itt már csak egy történetet. Néhány nappal ezelőtt hallottam ezt. Az Amerikai Egyesült Államokban egyre többen betegedtek meg szív- és érrendszeri betegségben, és egyre nagyobb lett az infarktusos betegek aránya. Sokan természetesen meg is haltak. Elkezdték nézni, hogy mik a rizikófaktorok, és mi az, ami aztán a prevenció szempontjából jó lehet. Egész váratlanul találtak egy kisvárost, és ebben a kisvárosban szinte nem volt infarktus évekre, évtizedekre visszamenően. Elhanyagolható volt a szív- és érrendszeri betegségek aránya. Na, hát persze, hogy a kutatók nekiláttak – egyébként ez egy több évtizedes kutatás – nekiláttak azonnal megnézni, mit csinálnak másképpen. Kiderült, hogy ugyanannyit dohányoznak, mint az átlag, ugyanannyit piálnak, mint az átlag, ugyanannyit dolgoznak, mint az átlag. Nagyjából átlagos lakhatási körülmények között vannak. Nem is, nem is, nem is folytatom, hanem mondom a lényeget. Ám egy valamiben kétség kívül, egészen másképpen működtek, mint az akkori klasszikus amerikai átlagpolgár. Ez pedig az, hogy ez a kisváros zömében olasz bevándorlókból állt. Ezek az olasz bevándorlók egész természetesen létrehozták a kávéházak terét, a pizzázók terét, a terek terét. Létrehoztak rengeteg közösségi teret, és a családok, és a rokonság, és az ismerősök – mert hiszen valahogy mindenki cimbora – valahogy újból és újból összejöttek, és mulatták az időt. Ebben az általuk kidolgozott térben szántak egymásra valóságos időt, amire mi azt mondjuk, hogy erre már nincs idő, és nem haltak meg olyan gyorsan.

Egyszerűen azért, mert úgy tűnik, és akkor már jön a záró gondolat, hogy létezik az elfecséreltnek tűnő idő, a feleslegesnek tűnő tér, az értelmetlennek tűnő időtöltés. És hogyha pont ezt a hármat valahogy kidolgozzuk, és megteremtjük, egyszer csak annak a föltétele dolgozódik ki bennünk, hogy köztünk, vagy Isten és közünk, valami valódi történhessen. Valami olyasmi, ami a krónikus stresszben nem történik. Lehet, hogy azért is, mert elég gyorsan meg is halunk, mielőtt még történhetne velünk.

Akkor a záró gondolat így szól. Ezért aztán, lehet, hogy ebben a térben talál rá valaki egy olyan gondolatra, egy olyan érzésre, a Léleknek egy olyan indíttatására, ami aztán életre szóló, és amire Jézus azt mondja, elveszíthetetlen. Na, ez maradandó. Például, hogy egyszer csak Mária, ott Jézus lábánál átéli: „De érdekes! Azt gondoltam, még egy fél órával ezelőtt, hogy én fogadom be Mártával, a testvéremmel együtt Jézust, és Ő a mi vendégünk. De ahogy most hallgatom Őt, azt hiszem, inkább fordítva van, hogy Ő fogadott be engem, és én vagyok az Ő életének a része. És hogy meghívott engem, hogy a szívében legyek vendég. És ez nekem annyira jó, hogy én Jézusnak a szívében nem vendég akarok lenni, hanem szeretném ott befészkelni magam. Hogy az a kucorodás, az az odagömbölyödés, az hogyan lehetne valahogy állandó.” És erre Jézus azt mondja, hogy aki ezt fölismeri, hát ő azt a részt találja meg, ami elveszíthetetlen. Hogy miért? Ezt mindannyian tudjuk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )