Lk 14,1.7-14 - Évközi 22. vasárnap

Miért választjuk az első helyeket, és mit érdemes az evangélium szempontjából másképpen tenni?

Olvasmány (Sir 3,19-21.30-31)

Fiam, alázattal vidd végbe tetteidet, és jobban szeretnek majd, mintha adakoznál. Nagy vagy? Annál inkább alázd meg magadat, akkor majd kegyelmet találsz Istennél. Mivelhogy igen nagy az Isten hatalma, tiszteletben tartják az alázatosak. Nincs gyógyír a gőgös embernek sebére, a gonoszság vert benne gyökeret, és nem is veszi észre. A bölcs szív nyitva áll a bölcsek szavának, s a figyelmes fül bölcsességre vágyik.

Szentlecke (Zsid 12,18-19.22-24a)

Testvéreim! Ti nem kézzel tapintható hegyhez, és lobogó tűzhöz járultatok, sem sűrű homályhoz, sötétséghez, sem forgószélhez, harsonazengéshez vagy mennydörgő szózathoz, amelynek hallatára (a zsidók) könyörögni kezdtek, hogy ez a hang ne szóljon tovább hozzájuk. Nem, ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez, mindnyájunk bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz.

Evangélium (Lk 14,1.7-14)

Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: »Add át a helyedet neki.« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: »Barátom, menj följebb.« Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”

Vasárnapi beszéd

Jézus nézi, hogyan válogatják az első helyeket a meghívottak. Ahogyan elkezdődik ez az evangélium, elindult bennem egy érdeklődés: Tulajdonképpen miért csinálják ezt? Miért kezdték el válogatni azokat az első helyeket? Aztán lett öt gondolatom, röviden fogom őket mondani, hogy mi minden lehet annak a hátterében, hogy válogatni van gusztusunk azokat az első helyeket, és mit érdemes az evangélium szempontjából másképpen tenni.

Az első. Szeretjük válogatni ezeket a bizonyos szimbolikus helyeket azért, mert szeretnénk vonzóak lenni. Mert hogyha egy jó helyet megcsípek, hogyha jó szögből látnak, hogyha előnyösen fotóznak – és most ezt nem is folytatom – akkor majd vonzó leszek. Ha sikerül a szépségemet megőrizni, akkor talán ezzel a vonzóságommal valami olyasmihez tudok hozzájutni, vagy férni, valami olyasmit kapok majd meg másoktól, ami nekem nagyon fontos, és jó lesz. Milyen ős félelem tud főleg hölgyekben lenni az, hogy: „Elég vonzó vagyok-e? Elég szép vagyok-e? A szépségem nem vész-e el?” Aztán a félelem mögött ott vannak a realitások, hogy kétség kívül, az ember öregszik, férfi-nő egyaránt. S akkor hogy van a szépséggel? Hogy van a vonzalommal? Leszek-e én vonzó, hogyha már idősebb vagyok?

Hogyha most a teológiai gondolkozást ide tesszük, akkor olyan szépséges az, ahogyan azt mondja a keleti misztika: Isten a mindenkit vonzó. Ez miért érdekes? Azért, mert tulajdonképpen természetesen megfelelő, és egészen emberi magatartásmód megpróbálni megőrizni a szépségünket idekint. De a keresztény teológia nem ide helyezte a hangsúlyt. Nem véletlenül, mert az ember előbb-utóbb megöregszik, hát, a többit nem is akarom mondani. Ezért azt mondta: Ha az ember szeretne vonzó lenni, akár lehetne ragyogó is. És hogyan válik a keresztény ember ragyogóvá, gyönyörűvé? Hogyha az erényekbe öltözködik. Tulajdonképpen ez a keresztény válasz, hogy létezik az embernek a ragyogása. De ez a ragyogás az által jön létre, hogy erényessé tesszük magunkat egy önművelés, vagy önnevelés révén, és ez a szépség átragyog rajtunk.

Néhány nappal ezelőtt egy étteremben vacsoráztam. Hát, olyan búcsúvacsora volt ez, a nyaralásomat is búcsúztattam, és egyszer csak teljesen váratlanul egy nagyon csinos hölgy jött be. Úgy vonult, mint egy manöken, de valószínű az is volt, körbement az étteremben, majd kiment. Hát ennél öncélúbb, értelmetlenebb dolgot keveset láttam ezen a nyáron, és a barátaimmal azon beszélgettünk, hogy ez tulajdonképpen mi. Mert kétség kívül, mindenki fölkapta a fejét, mert hihetetlenül lassan vonult, fölszegett állal, gyönyörű szépen. De ahogy jött, el is ment. És valahogy a külső szépséggel is így vagyunk, hogy jó, ahogy jön, szívesen el is megy.

Tehát az első gondolat így szól, hogy éppenséggel, ha fönn akarjuk tartani azt, hogy vonzóak akarunk lenni, akkor érdemes ezt a belső ragyogásunkat igyekezni kidolgozni, és a belső ragyogás az erények munkálása révén tud létrejönni.

Azután a második. Talán azért szeretnénk ezeket a helyeket válogatni, mert szeretnénk érdekesek lenni. Sőt, szívem szerint azt mondanám, hogy szeretnénk érdekesek maradni. Most a szabadságom alatt volt alkalmam megnézni egy-egy sorozatot is. Megtekintettem az Eufória című sorozatot. Egész megrendítő az, hogyha most a fiatal barátaimra gondolok, hogy újból és újból – szólhat akármiről ez a sorozat –, de megjelenik benne az a vágy, hogy érdeklődjék valaki irántam, hogy legyek érdekes. De tulajdonképpen nem pusztán erről van szó, hanem arról, hogy a ma fiataljai próbálják magukat érdekessé tenni, és közben állandóan abban a fájdalomban élnek, nem abban elsősorban, hogy már nem vagyok olyan szép, hanem abban, hogy ez az érdeklődés milyen hihetetlenül múlékony. Hogy egy pillanat alatt el tud tűnni, el tud veszni, és megint, mint hogyha nem lennék érdekes. Néztem ezeket a részeket, assz’em hét részből áll, és hogy tulajdonképpen mindegyiken keresztülhúzódik ez a motívum, hogy fiatalemberek arra vágyakoznak, hogy valaki tényleg érdekesnek tartsa őket annyira, hogy az érdeklődését fönntartja. Hogy pusztán az által, hogy vagyok, vagy hogy kapcsolatban vagyok, vagy hogy ismerjük egymást, vagy hogy barátok vagyunk, számíthatok arra, hogy valaki az érdeklődését irántam fönntartja, és ilyen értelemben átélhetővé válik az, hogy érdekes vagyok.

Akkor mondhatnánk, mi a keresztény válasz? A keresztény válasz nem az, hogy megpróbáljuk egyre szélsőségesebb módon fölhívni magunkra a figyelmet, hogy pillanatnyi érdeklődéseket magunkon tudhassunk, hanem ha elkezdünk érdeklődni mások iránt. Mikor kezdő, zöldfülű csoportvezető voltam, akkor kétség kívül, egyrészt érdekeltek is a csoporttagok. De akármilyen csoport is volt az, amit vezettem, szinte mindig csináltunk egy kezdő kört, ahogy szoktuk ezt hívni, és a kezdő kör nyilván erről szólt, hogy: „Hogy vagy?” Egy tíz év után leszoktam erről. Mégpedig azért, mert ha megkérdeztük mondjuk egy tizenöt fős csoporttól, hogy „Hogy vagy?”, akkor elment egy óra. Valójában annyira ki vagyunk éhezve, hogy valaki érdeklődjék irántunk, hogy teljesen mindegy, hogy azt a csoportot milyen céllal hoztuk létre, ha ezt a kérdést föltesszük, kapunk választ.

Ezért a második gondolat így szól. De nagyszerű az, hogy fönntarthatjuk az érdeklődésünket mások iránt. És ez a mások iránt való érdeklődésünk fönntartása érdekes módon, meg szokta szülni a maga gyümölcseit. Egy olyan emberrel szívesen vannak, szívesen találkoznak, szívesen köszönnek neki, szívesen szóba állnak, akivel kapcsolatban az merült föl bennük, vagy bárkiben, hogy ő érdeklődni fog az iránt, hogy velem mi van. Ez tehát a második gondolat. Válogatjuk a helyeket, hogy érdekesek legyünk? Érdeklődjünk mások iránt, és egész biztos, hogy mindig lesznek emberek, akik körülvesznek majd minket.

Azután a harmadik. Talán azért is válogatjuk ezeket a helyeket, mert szeretnénk fontosak lenni. Nem tudom, hogy például a nyáron volt-e veletek olyasmi, hogy elkezdett fájni a fogatok? S akkor hirtelen azt mondjátok: „Jaj, a fogorvos szabadságon van! Hova fogok jutni?” Ezt most úgy mondtam, mint ha ez lett volna az élményem, de nem történt ez velem. De az is lehetséges, hogy éppen csőtörés van valakinél, vagy éppen ki kéne valamit mázolni, vagy festeni. Nem tudom, hogyan vannak az okostelefonjaitok, van-e benne néhány mester, arany betűbe foglalva? Hogy: a Festő, a Fogorvos. Nálam így vannak. Egyszerűen azért, mert hogyha valaki kiképezi magát arra, hogy mások javára tudjon élni, fontos lesz. Annyira fontos, hogy nagy becsben tartjuk őket a telefonjainkban, és azt mondjuk, hogy lehet, hogy két-három évig föl se (vesszük) hívjuk, de néha olyan nagy szükségünk van rá.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Válogatjuk a helyeket azért, hogy fontossá tegyük magunkat. És mennyivel okosabb és bölcsebb megoldás, kialakítani magunkban azt a valakit, aki képes mások javára lenni. Egész biztos, hogy sokaknak fontossá fogunk válni.

Aztán a negyedik. Talán válogatjuk ezeket a helyeket, mégpedig azért, hogy értékesek legyünk, hogy értékesnek tessünk, vagy értékesnek lássanak bennünket. Egy értékes hely talán a mi értékességünkről is szól. Lenne itt egy megjegyzésem. Emlékszem, hogy erre az evangéliumra vonatkozóan egyszer odajött hozzám egy fiatalember, és azt mondja: „Feri, én egész konkrétan kipróbáltam, működik-e az evangélium. Mert én odaültem leghátra, a kutya se foglalkozott velem. Hát nem tudom, ezt megcsináltam még egyszer-kétszer, de szerintem ennyi is bőven elég volt. Ha beülök az árnyékba, fütyülni fognak rám.”

Kétség kívül, hogy ezt az evangéliumot nem érdemes szó szerint venni, ámde úgy igen – és most megint valahogy a nyári élményeimből hoznék valamit –, hogy nem tudom veletek van-e úgy, hogyha elmegyünk nyaralni, és akkor egymás után mondjuk azt egymásnak, hogy: „Hú, de jó hely ez! Hű, ez egy nagyon jó hely!” Ez lehet, hogy egy étterem, lehet, hogy egy fagyizó, lehet, hogy a tengerparton egy jó strand, lehet, hogy egy gyönyörű kilátó. „Hú, de jó hely ez!” Arra gondoltam, milyen izgalmas ez, hogy magunkat egy jó hellyé alakítani. Vagy az egyházunkat egy jó hellyé alakítani, ahova az emberiség, mikor azon gondolkozik, hogy „Olyan jó lenne valahova elugrani! Valami jó helyre.”, akkor azt mondják: „Hát akkor jöjjünk el, a templom az egy jó hely!” Vagy menjünk el valakihez: jó vele együtt lenni.

A negyedik gondolat így szól. Hogyha értékesek akarunk lenni, hozzunk létre értékeket. És ez az érték létrehozás azt jelenti, hogy például magunkat, vagy a környezetünket alakíthatjuk egy jó hellyé, ami másoknak a gondolatában úgy él: „De szívesen oda mennék! Mert az egy olyan jó hely ott.” És amikor a fiatal barátom azt mondja: „De hát az evangélium nem bizonyosodott be, mert a kutya se törődött velem.”, milyen izgalmas az, hogy amikor valaki következetesen; öt évig, tizenöt, huszonöt évig nem azzal törődik, hogy őt mennyire értékelik, hanem azzal, hogy értékeket hozzon létre. Egyszer csak pont a mai világban, valahogy egy olyan közegben élünk, hogy amikor rátalálunk arra, hogy valaki, vagy valami igazán értékes, össze szoktuk tenni a kezünket, és azt mondjuk: „Jaj! Végre valami valódi. Végre valami, ami nem csak úgy tűnik, amit el akarnak nekünk adni, hanem ez végre valahogy tényleg az.” Tehát a negyedik gondolat így szól. Válogatjuk a helyeket, hogy értékeseknek tűnjünk föl. A keresztény válasz talán ez lenne: értékessé tesszük az életünket, és értékeket hozunk létre.

Aztán a záró gondolat. Talán leginkább ezt mondhatnánk, de ebben nincsen semmi rendkívüli, azért keressük ezeket a szimbolikus helyeket, hogy világos legyen, hogy szerethető vagyok, és hogy szeressenek engem.

Most két pici élményemet két keresztelőről hadd osszam meg. Még a szabadság előtt egy két-három éves kislány ült, és a kistesóját kereszteltük. Ez a két-három éves kislány nagyon izgága volt, és az apukája mindig azt mondta neki, mikor már úgy nagyon indult volna neki a nagyvilágnak: „Mindjárt vége lesz, és csinálok rólad képeket.” Ez az ígéret, hogy mindjárt vége lesz, és csinálok rólad képeket, ez tényleg pedagógiailag roppant hatékonynak bizonyult, és a kislány ült, és türtőztette magát. És amikor vége lett, akkor az apuka ránézett, és mondta: „Na, most mehet!” És tudjátok, ez a két-három éves kislány ide penderült az oltár elé, és úgy bevágta magát egy pózba. Apuka megcsinálta a megígért néhány képet. Tulajdonképpen arra gondoltam: hát, ez egy édes kis kölyök. Aranyos volt, jó volt ránézni.

Ma is kereszteltem, és a helyzet nagyon hasonló volt, mert volt egy kicsi baba, és volt a kis nővére, ő is volt legalább három éves. De ez a kislány valahogy azzal foglalkozott, én nem tudom miért, hogy szeretgette a kisöccsét. Hogy állandóan odament, ott megsimogatta. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ez a kislány, aki szeretgette a kistesóját, ahogyan én néztem, egyre inkább ellopta a showt, egyre inkább maga felé irányította a tekintetem, és arra gondoltam, hogy ez a kislány annyira szerethető. Nem csak érdekes, vagy izgalmas, vagy jópofa, vagy kedves, vagy megmosolyogtató; ez a kislány szerethető.

Ezért a záró gondolatom így szól. Akarjuk, hogy mi szerethetők legyünk, hogy mások azt mondják rólunk: „Olyan szívesen szeretnélek! Aj, te egy olyan szerethető valaki vagy!”? Tulajdonképpen végtelenül egyszerű a módja; – szeretgessünk másokat. Amikor látjuk azt, hogy valaki hogyan szeret másokat, akkor mi is azt mondjuk: „Aj, én is hadd menjek oda közel hozzá!” Ez tehát a záró gondolat.

Befejezésül. Tehát megvan az emberi természetünknek ez az indíttatása: keresni azokat a tuti helyeket. És hogy annyira fölszabadító és örömteli, hogy megvannak rá a keresztény válaszaink, és ezek a válaszok olyan sajátosan – és ezt kifejezetten kegyelemnek tekintem – hogy nem is csak majd a föltámadáskor, hanem már ezen a Földön megtermik a maguk gyümölcsét.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )