Lk 14,25-33 - Évközi 23. vasárnap

2019.09.08.

Megosztom
Elküldöm

„Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom.”

Olvasmány (Bölcs 9,13-19)

Melyik ember képes fölismerni Isten akaratát, és ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr? Hisz a halandók gondolatai bizonytalanok, és terveink ingatagok. Mert a romlandó test gátolja a lelket, és a földi sátor ránehezedik a sokat tűnődő elmére. Csak nagy nehezen derítjük ki, ami a földön van, és üggyel-bajjal értjük meg, ami kézenfekvő. Hát akkor az égi dolgokat ki tudná kifürkészni? Ki ismerte föl valaha is akaratodat, ha te nem adtál neki bölcsességet, és nem küldted el neki a magasból szent lelkedet? Csak így lettek simává a földön lakók útjai, s így tanulták meg az emberek, ami kedves a szemedben. Csak a bölcsesség által menekültek meg.

Szentlecke (Filem 9b-10.12-17)

Szeretett Testvéreim! Én, az öreg Pál most Krisztus Jézusért fogságot szenvedek. Fiamért, Onezimuszért könyörgök, akinek bilincseimben én adtam életet. Úgy küldöm vissza hozzád, mint saját szívemet. Szerettem volna magam mellett tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem fogságomban, amelyet az evangéliumért viselek. Beleegyezésed nélkül azonban mégsem teszem, hogy jótéteményed ne kényszerből fakadjon, hanem önként vállald. Talán éppen azért hagyott ott egy időre, hogy egyszer s mindenkorra visszakapjad, de már nem mint szolgát, hanem többet: mint szeretett testvért. Mert nekem teljesen az, de neked még inkább: test szerint is, az Úrban is. Ha tehát együtt érzel velem, fogadd őt úgy, mint engem.

Evangélium (Lk 14,25-33)

Abban az időben amikor Jézust nagy népsokaság követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: »Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.« Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze jár, és békét kér tőle. Tehát mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”

Vasárnapi beszéd

„Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem úgy követ engem, nem lehet a tanítványom.” Erről szeretnék beszélni, és két történettel hadd kezdjem. Az egyik friss, a másik régi, de tulajdonképpen jól megvilágítanak egy jelenséget. Már előre szeretném mondani, hogy a történetben szereplőket egyáltalán nem látom kritikusan, főképp nem akarom őket bántani, sőt, kifejezetten szerethetőnek találom őket. De mégis, valami, ahogyan egymással találkoztunk, oly nagyon elgondolkodtatott.

Az egyik, egy másfél hónappal ezelőtt körülbelül, az egyik utolsó esküvő, ami itt zajlott, és annak a megbeszélése nyomán azt mondta a menyasszony, de olyan kedvesen kért, hát nem lehetett nem szeretni érte, hogy: „Nem volna-e lehetséges az, hogy ezt a szőnyeget itt föltekernénk az esküvőre?” Ilyet még soha senki nem kért tőlem. Ezért aztán nagyon kíváncsi lettem, és kérdeztem, hogy miért kéne ezt a hatalmas szőnyeget föltekerni. Azt mondta, hogy hát azért kéne föltekerni, mert a szőnyeg szélén a két csík nem tetszik neki. Miután a megbeszélés a szobámban volt, visszagondoltam a két csíkra a szőnyeg szélén, és a következőre jutottam. „Nézd – mondtam neki –, a szőnyeg szélén a két csík nekem se tetszik annyira. De tulajdonképpen el tudom képzelni, hogyha a lényegre figyelünk, nem lesz annyira föltűnő a két csík.” De most… én úgy szeretem azt, hogy valaki, aki az életének a nagy napját oda akarta rakni. Oda is rakta, – az szép volt! Hát nemde megbecsülendő, süvegelendő, hogy valaki azt mondja, hogy a legapróbb részletekbe menően én szeretném ezt a napot úgy megcsinálni, hogy az tényleg olyan legyen, hogy én ötven évig vissza tudjak emlékezni, és azt mondjam rá: „Hát, ez úgy volt gyönyörű, ahogy csak lehetett.”? Hát ezt csodásnak látom.

Mégis, látjátok, nem bír nyugodni bennem ez a történet, mert valahogy az életnek azt a jellegzetességét tárja föl, hogy belerakhatunk minden apró részletet, minden pont úgy van, és gyönyörű. És valahogy attól, hogy beletettünk minden részletet, még a lényeg nem lesz benne. És amikor Jézus azt mondja: „Rendben van, követhettek engem nagyon-nagyon sokféleképpen, ezerféleképpen, részletekbe menően, kidolgozottan, okosan, értékeket követve, és azokra alapozva, és… De attól még a lényeg nem biztos, hogy benne lesz.”

Erre jönne most a másik, vagy tíz évvel ezelőtti élményem. Emlékszem, egyszer egy előadás után jól megéheztem, beültem még a palacsintázóba, és egyszer csak ott lerogyott két ifjú hölgy. Olyan pici az a hely, hogyha akarom, se tudom, hogy ne halljam, amit mondanak. Olyan hevesen beszélgettek egymással, tehát hallgatózás nélkül is jól hallottam. Akkor az egyik azt mondja a másiknak, két palacsinta között, az élet drámaiságát föltárva a szavai nyomán. Azt mondja: „De tudod, már azért jó pár fiút kipróbáltam. Most itt volt ez a Robi, ez az utolsó. Hát komolyan mondom, minden paraméteremnek megfelelt; nem tudtam vele élni.” Hát látjátok, ez is úgy besült a tudatomba, hogy tényleg van az úgy, hogy van egy százas listám a fiúról, vagy a lányról, hogy milyen lenne, ha tökély lenne, és ha úgy adja az ég, hogy még egy ilyen valakivel találkozom, attól még nem biztos, hogy lehet vele élnem, hogy tudok vele élni, hogy beleszeretek…

Megint hadd térjek vissza a kezdeti mondathoz. Jézus azt mondja: „Követhettek engem sokféleképpen, ezt megpróbálhatjátok, és… Igen ám, de aki nem veszi föl a keresztjét, és nem úgy követ, ő tulajdonképpen nem úgy követ, mint ahogyan egy tanítvány követi a mesterét.” Mit jelent ez konkrétan? Az összes értékre hivatkozva, tulajdonképpen pont Jézust, és az ő személyét szem elől tudjuk téveszteni. Mert mi is a lényeg itt az esküvőn? Hát az esküvőn mégis csak az a lényeg: a férjem és a feleségem, és hogy szeretem őt. Hát ez a lényeg, és ha megvan a lényeg, akkor a csík már nem számít annyit. És hogyha megvan a lényeg, akkor lehet, hogy két paraméternek nem felel meg, nem is fog, plusz ami ez után romlik el. Szóval, csak úgy hadd rakosgassam ide ezeket a szempontokat, hogy annyira jól esik nekünk követni Jézust. De közben nem egyszer megjelenik például valami, azt mondjuk: „Ugye Isten is azt akarja, hogy boldogok legyünk.” Tudjátok, hogy ezt milyen gyakran hallom? Jön hozzám valaki, és azt mondja: „Feri atya, mondd meg légy szíves, igaz-e az, hogy Isten szeret mindenkit, minket, és azt akarja, hogy boldogok legyünk?” Én erre a kérdésre tulajdonképpen nem nagyon merek már válaszolni. Azért, mert ezután az illető általában boldogan elmegy, és megcsalja a férjét. „Mert hiszen Isten is azt akarja, hogy az ember boldog legyen.” És az ember annak az Istennek a követője, és annak a Jézusnak a követője, aki azért jött el hozzánk, hogy teljessé tegye az életünket, mi azt kibontakoztassuk, és boldogok legyünk.

Ezért itt, és aztán majd sorolhatom egymás után, természetesen, mikor teret adunk magunknak, és igyekszünk másoknak a boldogságra való vágyában elősegíteni azt, hogy az kibontakozzék, akkor lesz egy pont, amikor kikerülhetetlen ez, hogy: „Rendben van, de aki ezt úgy csinálja, hogy közben nem veszi vállára a keresztjét, mégsem úgy csinálja, ahogyan az én tanítványomnak kellene, vagy volna érdemes.” Milyen sokan vannak, azt mondjuk, éppen Istenre, Jézusra hivatkozva: „Hát nemde ott vannak a talentumok? Jézus beszélt róla. Hát, akkor mi kibontakoztatjuk az életünket, csodásan megvalósítjuk.” Igen, de milyen árat fizetünk érte? Mikor, kinek, kivel, hogyan cselekszünk majd úgy, hogy aztán persze mi magunk felé azt mondjuk: „Én csak az életemet bontakoztatom ki.”? Hogy esetleg kit taposok le érte, vagy kit fúrok meg, vagy kivel veszek össze élethossziglan azért, hogy aztán én persze az életemet meg tudjam valósítani? Milyen sokan vannak, azt mondják: „Hát, Feri atya! Azt hiszem, ha van igazi érték, sőt, olyan, ami az én szívem közepén van: a család.” Igen, de milyen áron? Mit teszek más családokkal azért, hogy az én családom…? Mondjuk Karácsonykor, a tülekedésben lehet látni, hogy miközben én azt élem meg, hogy „a család”, aközben mi történik más családokkal, ha ők is rástartoltak arra az ajándékra.

Ezt a sort nagyon hosszan lehetne folytatni. Mindegyik után föltehetnénk a kérdést, hogy: „Igen, de milyen árat fizetek azért, hogy közben azt mondhassam, hogy én ez után az érték után lendülök, és ahogy csak lehet, én azt valósítom meg?” Milyen sokan vannak, azt mondják: a mi közösségünk, a mi felekezetünk, a mi csoportunk, a mi kerületünk, a mi városunk, a mi országunk, és földrészünk. Igen, de az a kérdés, hogy: Milyen áron? Akárminek is lendülünk neki Istenre hivatkozva, egész biztos, hogyha közben nem fizetjük meg az árát, akkor az nem Jézus követés. Nagyon egyszerűen, mikor ezt mondja Jézus: „Aki úgy követ engem – hivatkozik erre, arra, amarra, próbálja azt megvalósítani, imádkozik érte, és cselekszik – hogy nem veszi vállára a keresztjét, tulajdonképpen már nem az én tanítványomként csinálja.”

Ezért itt, ez a záró gondolat így szól, hogy akárminek is lendülünk neki Istenre hivatkozva, annak megvan az ára, és az árát mi fizetjük meg. Annyira fontos ez a mondat, azt mondja: „Aki nem veszi vállára a maga keresztjét…” Vagyis, a saját keresztünket, akármire is törekszünk Istenre hivatkozva, azt nekünk szükséges a vállunkra venni. És ez azért olyan nehéz, mert valahogy a világunkban úgy van: „Hogyha boldogság, akkor az miért fájna? Hogyha család, akkor miért kéne lemondani? Hogyha szeretjük egymást, akkor miért kell áldozatot hozni?” Jó, ezt sem szeretném tovább.

Tulajdonképpen nagyon érdemes előzetes, vagy stratégiai döntéseket hoznunk. Mégpedig azért, mert az élet néha megkínál bennünket olyan cifra helyzetekkel, hogy ott és akkor, mert annyira kitölt bennünket az, hogy boldogság, hogy egészség, hogy család, hogy a… hogy ott és akkor, ezekben a helyzetekben a többségünk hajlamos lesz elbukni. Ezért szükséges stratégiai döntéseket hozni, amit úgy is hívhatunk: előzetes döntés. Ami azt jelenti, hogy még nincs itt ez a helyzet, de ha egyszer csak valaki azt mondja: „Tudnék önnek segíteni, ez és ez az ára.” És amikor elhangzik ez, hogy „Tudnék önnek segíteni.”, és látjuk, hogy azzal milyen sok jó születhetne, akkor sokszor azt mondjuk: „Rendben van.” És egyszer csak, már abban a helyzetben, abban a pillanatban, és ami az után jön, ott nehezen vagyunk Jézus tanítványainak nevezhetők.

Tehát az első konkrét, fontos gondolat, hogy érdemes előzetes stratégiai döntéseket hozni. Az előzetes és stratégiai döntés azt jelenti, hogy az életemet irányba állítom. És amikor az életemet irányba állítottam, és azt mondom, hogy ezt teszem, azt meg soha nem fogom megtenni, akkor azután jóízűen kereshetjük az egyensúlyokat az életünk összes értéke között. Lehet ez is, és az is, lehet így is, és úgy is, lehet emez és amaz; ez mind bele fog férni akkor, ha az életünket már irányba állítottuk, és ez az egyensúly része annak az iránynak, ami felé a saját életünket kineveztük, hogy szeretnénk, és kívánunk haladni.

Szeretném elmondani nektek egy rossz döntésemet. Hogy miért is, majd utána. Kilenc évig voltam a Kövi Szűz Mária templomban plébános. A hatodik év végén kezdtem azt gondolni, hogy nekem ezt már nem kell tovább csinálni. De mégis csak, ne legyünk hebehurgyák, ne hozzunk itten gyorsan döntéseket, aludjunk rá egy párat. Én aludtam rá körülbelül hétszázat, és akkor hétszáz után, a nyolcadik év végén arra jutottam, hogy tulajdonképpen énnekem föl kellene mennem a bíboros úrhoz, és azt mondani, hogy már nem akarok plébános lenni, mert engem Isten más területre hív, és hogy ezt beszéljük meg. Két év után erre jutottam, de azért még egy évet maradtam. Minél messzebb távolodok ettől a helyzettől, annál inkább látom, hogy nekem nyolc év után mindenképp el kellett volna jönnöm, és mégis maradtam még egyet. Számomra az a tanulság ebben, hogyha ilyen helyzetekbe kerülök, van egy pont, hogy nem alszom rá már többet, egyszerűen azért, mert rövid az élet.

És miért hoztam ezt el ide? Azért, mert irányba állítjuk az életünket, igyekszünk az egyensúlyokat aztán már ebben az irányban haladva megtalálni, és ezért minden értéket átölelünk, minden, ami emberi, ahhoz nekünk van közünk, szabadságot ad és örömöt. Igen ám, de néha hozunk rossz döntéseket. És a második lépés az, ha hoztunk stratégiai döntéseket, előzetes döntéseket, de aztán ott és akkor rossz döntésünk volt, érdemes mihamarább belátni. Magunk között szólva, nekem azt, hogy ezt már egy évvel ezelőtt kellett volna megtennem, körülbelül öt évembe tellett, míg ráébredtem. Nem mondom, hogy túl gyors lennék.

Ezért tehát a második gondolat így szól. Nagyon érdemes minél hamarabb belátni a rossz döntéseinket, amelyeket értékekre hivatkozva hoztunk meg. Az egészség, a boldogság, a család, a… Ezeket a rossz döntéseket minél hamarabb, mégpedig azért, mert ha nem vesszük a bátorságot, és a Szentlélek ereje nem segít, akkor az emberi természetünk általában úgy működik, hogy elkezdjük megindokolni a rossz döntéseinket. Mert mégis csak nehéz úgy élni, hogy hát, nem így kéne, de így. Ezért szép lassan megindokoljuk a rossz döntéseinket, elkezdünk rossz irányba haladni, és újabb és újabb, ebbe a rossz irányba való rossz döntések sorozatát követjük el. Tehát a második gondolat így szól: érdemes mihamarabb belátni, ha rossz döntéseket hoztunk értékekre hivatkozva, és azután megint magunkat jó irányba állítani.

Aztán most már a záró gondolat. Tudom én, hogy ti tudjátok, hogy az evangélium első részére utaljak, a témára vonatkozóan, hogy amikor édesanyámnak azt mondtam, hogy: „Anya, én elmegyek Esztergomba.”, és ez kiderült számára, hogy azt jelenti, hogy papnövendék leszek, tudom, hogy tudjátok, akkor az édesanyám azt mondta, hogy: „Akkor én felkötöm magam, meg a kutyát is.” És tudjátok, én akkor egy 22 éves fiatalember voltam. Egy 22 éves fiatalembernek ha az anyja azt mondja, hogyha ezt meg ezt csinálod, én fölkötöm magam, plusz kutya, azért annak van súlya. Hát gondoljátok, valaki éppen a papságra készül, és ezt úgy van kedve elkezdeni, hogy az anyja meg fölkötötte magát? Hát persze, hogy az ilyesmit, hogy mondjam, már hivatalból is komolyan vesszük. Persze, 22 évesen nem tudtam, mit jelent az: érzésekhez kapcsolódó gondolkozásmód. Ma már tudom, ha tudtam volna, hogy van ilyen, nem ijedek meg annyira. De nem tudtam, és ezért ezt nagyon komolyan vettem. Tudjátok, most nem ezt akartam elmondani, hanem ami utána volt. Arra gondoltam, most úgy leszek pap, hogy… Érdemes azért a legrosszabb forgatókönyvre fölkészülni. „Mi lesz, ha az anyám megteszi? Plusz a kutya.” Végül is mentem erre, mentem arra, néztem ezt a két lehetőséget. Mindig arra jutottam, hogyha most azt mondom az anyám szavára, hogy „Hát azért ezt az árat nem fizetem meg. Hát azért ez durva lenne, nem? Úgy legyek pap, hogy…? Azért ezt nem.” Elképzeltem magamat, hogy nem leszek pap, és arra jutottam, hogy minden nap azzal a fájdalmas felelősséggel kellene élnem, hogy én tudtam, mit kellene csinálni, és nem csináltam. Aztán elképzeltem a másik oldalt, hogy rendben van, akkor mégis csak jelentkezem, és az anyám megöli magát, plusz a kutya. Akkor meg arra gondoltam, hogy de az az én felelősségem, hogy megtegyek valamit, ami egy személlyel való kapcsolatomból fakad, és egyáltalán nem tartom bűnnek. Egyszer csak nagyon világosan megértettem, hogy mi a felelősségem, és mi nem az én felelősségem.

Ezt azért szerettem volna elmondani, mert amikor hozunk stratégiai döntéseket, előzetes döntéseket, majd folyamatosan észleljük azt, hogy értékekre hivatkozva rossz döntéseket hoztunk, sőt, azt a természetünket is, hogy szeretjük aztán ezt sundán-bundán elkenni, csak hogy ne kelljen beismerni, hogy rossz döntéseket hoztunk. Hogy akkor tulajdonképpen, amikor újból és újból irányba állítjuk magunkat, ez valahogy olyan egészséges természetességgel kijelöli az életünk terepét. Olyan sok minden egyszerűen már nem lesz téma, pont úgy, mint a szőnyeg szélén a két csík. Amikor valaki azt mondja: „Ezt meg ezt, meg ezt…!”, sose teszem meg, „Erre, meg erre, meg erre törekszem.” Tulajdonképpen az életnek rengeteg kísértése olyan világossá lesz, hogy hát ezeket nem, és nem, és nem.

A záró gondolatom így szól. Jézus tehát azt mondja… Persze, mi mindannyian itt vagyunk, és Jézus tanítványai akarunk lenni, de kétség kívül, egész biztos, hogy mindegyikünknek a saját keresztjét – ami a tanítványságból fakadó kereszt –, vagyis a kapcsolat árát, azt szükséges megfizetnünk.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )