Lk 15,1-32 - Évközi 24. vasárnap

Olvasmány (Kiv 32,7-11.13-14)

A Sínai-hegyen, a pusztai vándorlás idején így szólt az Úr Mózeshez: „Siess, menj le, mert vétkezett a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek az útról, amelyet előírtam nekik. Öntött borjút csináltak maguknak, azt imádták, áldozatot mutattak be előtte, és így beszéltek: »Izrael, ez a te istened, aki kihozott Egyiptomból.«” Az Úr még ezt is mondta Mózesnek: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom, hadd töröljem el őket, és téged teszlek nagy néppé.” Mózes igyekezett kiengesztelni az Urat, az Istent, s így szólt: „Uram, miért lobbannál haragra néped ellen, amelyet nagy hatalommal és erős kézzel kihoztál Egyiptomból? Emlékezz Ábrahámra, Izsákra és Jákobra, szolgáidra, akiknek megesküdtél magadra, és akiknek megígérted: utódaitokat úgy megsokasítom, mint az ég csillagait. És azt az egész földet, amelyről beszéltem, utódaitoknak adom, hogy övék legyen örökre.” Ekkor az Úr könyörületre indult, és visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.

Szentlecke (1Tim 1,12-17)

Szeretett Fiam! Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára – engem, aki azelőtt káromoltam s üldöztem őt, és erőszakos ember voltam. De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. Sőt valósággal elárasztott az Úr kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és az iránta való szeretettel. Igaz beszéd ez, és teljes hitelt érdemel: Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük az első én vagyok. De éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus elsőként rajtam mutassa meg végtelen türelmét, példaképül azoknak, akik a jövőben hisznek majd benne, és így eljutnak az örök életre. Az örökkévalóság királyának, a halhatatlan és láthatatlan, egyedül való Istennek tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké! Ámen.

Evangélium (Lk 15,1-32)

Abban az időben a vámosok és a bűnösök Jézushoz jöttek, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók zúgolódtak emiatt, és azt mondták: „Ez szóba áll a bűnösökkel és együtt étkezik velük.” Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Ha közületek valakinek száz juha van, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, s nem megy-e az elveszett juh után, amíg meg nem találja? Ha megtalálta, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait, és azt mondja nekik: »Örüljetek, mert megtaláltam elveszett juhomat.« Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége megtérésre.

Ha pedig egy asszonynak tíz drachmája van, és elveszít egy drachmát, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat, és azt mondja: »Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett drachmámat.« Mondom nektek, az Isten angyalai is éppen így örülnek majd egy megtérő bűnösnek.”

Vasárnapi beszéd

Az írástudók és a farizeusok, akiknek Jézus elmondja ezt a két példabeszédet, ők embereket néznek, emberekről nyilatkoznak, emberekről van meg a véleményük. De miközben embereket néznek, valójában bűnösöket látnak. Sőt, hogyha még inkább tennék egy lépést abba az irányba, ahogyan ezeknek az embereknek a tekintete az ítélethozatalban aztán úgy megkeményedik, akkor azt mondhatnám, embereket néznek, törvényeket látnak. Embereket néznek, szabályokat látnak. Embereket néznek, emberi hagyományokat vesznek észre. Tulajdonképpen ez a két hihetetlen rövidke kis példabeszéd, eleve egy jó lehetőséget ad arra, hogy kicsit tovább lássunk, tovább gondoljuk, tovább nézzük mindazt, ami a maga végtelen egyszerűségében van ebben a két kicsi történetben. Mert ezeknek az embereknek, a farizeus embernek, az írástudó embernek, és mondhatnánk tovább, ez a nagy gyöngéje, hogy embert néz, de nem embert lát. És az összes többi már ennek a következménye, mert attól, hogy bűnös, még ember, attól, hogy elveszett, még ember, attól, hogy nyomorult, még ember.

Most hadd buktassam le magam. A szentírásban gyakran van olyasmi, hogy azt mondja a szent író: „És akkor Jézus odafordult a vakhoz.” Én majdnem mindig hozzáteszem, hogy „…odafordult a vak emberhez.” Az ember szót azért érdemes odatenni, mert attól, hogy vak, attól még ember. Nem az a lényege, hogy vak, a lényege, hogy ember. Egy olyan ember, akinek az a nyomorúsága, hogy nem lát. Abban a pillanatban, ahogy körbenézek, és azt mondom „hajléktalan”, akkor kevesebbet láttam. Az embert néztem, és egy hajléktalant láttam. Az kevesebb. Na, próbálom kimérten mondani, vagy legalábbis időt is figyelembe vevően.

Az első tehát így szól, hogy ebben a rövidke kis két példázatban úgy szerepelnek a juhok, meg úgy szerepelnek a drachmák, hogy úgy ismeri föl azoknak a gazdája, hogy „az enyém”. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy van a kilencvenkilenc juhom, meg van az eltévedt. Nem, mert ő is az enyém. Van a kilenc drachma a kezemben, meg van valahol az elgurult, vagy az elveszett. Nem, az is az övé. Miért indul el a kilencvenkilenc után, meg a tíz után? Azért, mert nem egyszerűen csak elveszett, vagy eltűnt, vagy elhagytam, hanem az enyém. Természetesen, látjátok, még a pénznél is, meg a javaknál is mennyire tudjuk azt mondani, hogy „az enyém”. Bármelyikünknek a pénzére valaki azt mondaná, hogy „taa-daam”. „Az enyém!” Hát nem, hogy egy emberre, vagy emberekre, akik nem a birtoklás értelmében, de ahogyan a kötődésünk ki tud alakulni más személyek felé, hát sokkal mélyebben tartozunk össze, mint a pénzünkkel, meg az anyagi javainkkal. Tehát az első gondolat így szól. Egyáltalán miért mutat érdeklődést ez a valaki, miközben maradt kilencvenkilenc, meg kilenc? Azért, mert az övé, összetartozik vele, és ezt úgy ismeri föl. Tehát attól, hogy elveszett, nem lesz egyszerűen csak elveszett, hanem „az elveszett juhom” lesz, „az elveszett pénzem” lesz. Oké.

A második gondolat így szól. Olyan érdekes ez, hogy mi emberek hogyan vagyunk ezzel, nem is tudom, de talán nem véletlen, hogy a történetben is így van. Kilencvenkilenc van, és egy elvész. Ugye, magunk se tudjuk megmondani, hogy a kilencvenkilenc és a száz között ugyanúgy egy van, mint mondjuk az ötvenhat meg az ötvenhét között. De ha ötvenhét van, és ötvenhat maradt, és egy elveszett, hát jó, ötvenhat-ötvenhét. De ha kilencvenkilenc maradt, és a századik veszett el, az baj. Érdekes, hogy a drachmánál is úgy van, hogy tíz meg kilenc. Ha tizenegy-tíz lenne, még lehet, hogy azt mondanánk: „Na, maradt tíz.” De ha kilenc marad, az baj.

Valahogy itt ezt az emberi természetet, hogy nem véletlen a példabeszédnek ez a finomsága, mert ezzel, ahogy azt mondja: „De pont nincs meg a száz.”, „Pont nincs meg a tíz, csak kilenc.”, hogy ez valahogy azt az emberi vágyat is megtestesíti, hogy legyenek együtt, legyenek egyben. Hát ez így egész, ez így teljes. Hát, ő is oda tartozik, hát ő is oda számít. Ha az az egy nincs meg, akkor nem egyszerűen csak eggyel van kevesebb, hanem nincsenek meg. Akkor ők úgy, kilencvenkilencen nincsenek meg. Igaz, hogy kilencvenkilenc, – nincsenek meg. És ha azt az egyet megtaláljuk, akkor megvannak. Hát, akkor nem csak arról van szó, hogy embert néz, és hajléktalant lát, vagy bűnöst lát, hanem úgy is, hogy nem csak kilencvenkilencet, meg százat néz, hanem amikor látja őket, azt mondja: „Na, együtt vannak.” (Aj, megyek tovább.)

Azt mondja a harmadik gondolat, hogy elindul, hogy megkeresse őket. Hát, ha már veszett el pénzünk, vagy bármink! Elkóborolt cicáról nem is beszélve, kutyusról, és megyünk, és nyomkodjuk ki, és elveszett, és fotó, és… Tulajdonképpen olyan lehetetlen helyekre el tudunk menni. Ilyenkor a lakásnak olyan zugait is megnézzük, ahol tényleg kiderül, hogy tíz éve nem takarítottunk, az egész biztos. De azért, mert „Hol van a macska?” Most ezt megint nem akarom tovább mondani. Szóval, mikor úgy szíven üt bennünket, hogy nincs meg, ami az enyém, a szónak megint nem a birtoklás értelmében, személyeknél, akkor egyszer csak tényleg az úttalan utat is vállaljuk. Egyébként nem, de őérte elmegyünk olyan helyre, ahova egyébként magunktól sose mentünk volna.

Eszembe jutott, hogy már elég komoly tél volt, és Pista, a hajléktalan megszólított engem, napközben voltunk, azt mondja: „Feri atya, adj nekem egy kis pénzt!” És, hát hozzátette azt, hogy: „Akarok venni egy jó kis bort, hideg lesz éjszaka.” Akkor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen délelőtt kaptam valakitől egy palackkal. Mondtam neki, hogy „Várjál csak!”, és bementem a szobába, kezembe fogtam. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy őneki nem is olyan könnyű azt kinyitni. Akkor kinyitottam neki, kimentem, mutattam: „Na, itt a bor.” Rám nézett, elsírta magát, és a következőt mondta: „Feri atya! Van Isten.” És nem kellett hozzá, csak hét deci bor. Hát, tudjátok… nem kommentálom. Hát, soha életemben nem gondoltam volna, hogy még ki is nyitom a bort a hajléktalan testvéremnek. De valahogy egy ilyen úttalan útra tévedtem, ahol arra jutottam, hogy talán ezt így kéne csinálni. Neki meg egy istenélménye lett belőle.

Tehát a következő gondolat, ez így szól. Tényleg, ha az enyém, és nem mindegy, akkor bejárjuk az úttalan utakat. És így jön a következő gondolat. Ez viszont azt is jelenti, milyen érdekes, hogy ott merem hagyni a kilencvenkilencet, elindulok egyért. Ez azt jelenti, hogy kockáztatok, hogy kockáztatok. Miért szoktunk kockáztatni? Ugye, kis kockázat, kis nyereség, nagy kockázat, nagy nyereség. Azt mondta nekem egy közgazdász ismerősöm: „Feri, ez a Közgazdaságtudományi Egyetemen első éves anyag: kis kockázat, kis nyereség, nagy kockázat, nagy nyereség.” Otthagyni a kilencvenkilencet, és elmenni az elveszett juhért, az nagy kockázat. Úgy tűnik, hogy azért, mert ha megvan, nagy a nyereség. A mi emberi gondolatunk az, nem, hát ez egy értelmetlen kockáztatás, a kilencvenkilenc… ez értelmetlen, nem aránylik egyik a másikhoz. Igen ám, de Jézus által a Mennyei Atya szemléletmódja az, hogy azért az egyért nagyot is érdemes kockáztatni, nagyon nagyot. Mégpedig azért, mert aztán a történet ezt ki is bontja, mert nagy lesz a nyereség, hogy az egy nagyon nagy nyereség.

Következő gondolat. Látjátok, belehúztam, hogy ne mondjátok, hogy „Jaj, már túlzottan kipihente magát nyáron.” A következő, hogy ebben a rövidke történetben is megjelenik ugyanaz a motívum, persze lehet, hogy aztán ez az írónak a motívuma már, hogy összehívja a barátait. Jaj, de elgondolkoztam ezen, hogy mi még össze tudjuk-e hívni a barátainkat? Hogy nincs-e összefüggés aközött, hogy én még a kilencvenkilenc után a századikért nekimegyek. Na de miért olyan fontos még az a századik is? Mert egyébként van elég sok barátom, és tudom, hogy mennyire fontosak nekem az emberek, és hogy én is sokaknak fontos vagyok. Ezért ebből is adódik, hogy nekilátok azt az egyet is megkeresni. De ha a ma embere szép lassan arra gondolna a történet nyomán, ami itt maga a természetesség, hogy „De összehívnám én a barátaim! De tulajdonképpen kiket? Meg tulajdonképpen, ha hívnám őket, jönnének-e? Tulajdonképpen hányan is lennének?” Vagy, hogy kockáztassak-e, hogy esetleg nem jönnek, vagy lemondják?

Olyan, hát nem tudom, szívmelengető élményem volt, hogy most valamikor, nyár elején egy kedves ismerősöm jött hozzám, azt mondja: „Feri! Jövő nyáron ötven éves leszek. Szeretném összehívni a barátaim. Elkezdtem szervezni.” Hát egy évvel előbb elkezdte szervezni azt, hogy a barátai tényleg ott tudjanak lenni. Ezzel semmi mást nem szeretnék mondani, csak azt, milyen megrendítő, hogy ennek a történetnek nem lényegi eleme, hogy összehívja a barátait, ezt gyanítom. És mi, kétezer évvel később úgy megállhatunk ennél a pillanatnál, hogy „Összehívta a barátait?” Ez milyen természetesen hat ebben a történetben. Ezt sem akarom tovább mondani.

Azután a következő epizód, hogy… és ez már a zárás. Amikor megvan az a hatalmas öröm. Két nappal ezelőtt egy nagypapa odajött hozzám, azt mondja: „Jaj, Feri! Ezt el akarom neked mondani. Képzeld el, hát új hitoktató nénije van a kisunokámnak, és én megyek el érte az iskolába. Akkor ahogy megyünk, kézen fogva, mondja nekem a kicsi lány, hogy: <<Nagypapa! Képzeld el, hogy a Kati néni a mennyországról beszélt. Annyira érdekes volt. – Kis csönd. – Nagypapa, szerinted a Kati néni volt már ott, vagy bölcs?>>” S akkor a nagypapa elgondolkodott ezen, és majdnem biztosra ment a válaszával, és azt mondta: „Kati néni bölcs.” Erre elkezdett ugrándozni a kisunoka, és azt mondja: „Jaj, de jó, hogy nekem ilyen Kati nénim van, aki bölcs!” Hogy milyen gyönyörűséges ennek a gyerkőcnek a szemléletmódja! Hogy mennyire, szóval, mi úgy szoktuk mondani, hogy: „Igaz, vagy nem? Most helyes, vagy tévedés?” Nem, ő két jó közül akarta megtudni, hogy melyik jó az. Hogy vagy járt ott, hát az akkor aztán igazán izgalmas, vagy bölcs, hát az se rossz. Milyen izgalmas, hogy körbenézünk a világban, és nem azt mondjuk, hogy bűnös, meg nyomorult, meg szerencsétlen, meg hogy néz ki, hanem hogy nem is tudjuk eldönteni, hogy melyik jót lássuk meg benne.

Akkor így jutottam el a záró történetig. A drachmakereső asszonynál azt mondja a szent író, hogy azonnal nekilát keresni, és alaposan fölforgatja a házat. De izgalmas pillanatok, vagy momentumok ezek, hogy azonnal, és alaposan! Mikor a céges világban valaki elakad az idő struktúrálásában, a kiégés felé halad, akkor sokszor a segítők azt mondják: „Vegyél egy lapot, csinálj egy ablakkeretet, négy szeme van, s akkor írd be: 1. sürgős és fontos. 2. sürgős nem fontos. 3. fontos, nem sürgős. 4. Nem sürgős, nem fontos.” Végtelenül egyszerű ábra, nagyon nagy segítségünkre lehet, hogy el tudjuk dönteni, sürgős, fontos, nagy ritkán mind a kettő. Az jutott eszembe, hogy nézzétek, itt az asszony, azt mondja: „Na, ez sürgős is, meg fontos is.”, mert azonnal nekilát, és alaposan keresi.

És most már csak egy záró történet. Nyáron megnéztem egy filmet, és a filmben volt egy jelenet, két nő beszélget egymással. Az idős, sokat tapasztalt hölgy, és a fiatal, húszas-harmincas. A húszas-harmincas olyan kiábrándultan, a fiatal emberek kiábrándultságával, reményvesztettségével azt mondja: „Ah, az emberek! Emberek…  Gaz mindegyik. Ilyen-olyan szemétje!” Az öreg hölgy, akinek van jóval több tapasztalata, ránéz, azt mondja: „Lehet, hogy így van, de nekünk ők adattak.” Az ember az a valaki, akinek emberek adatnak. Most nem Istent kihagyva ebből a pillanatból, azt mondva: a legtöbb, amit kaphatunk ezen a Földön, azok az emberek, vagyis, hogy egymásnak adatunk, ennél több itt nincs. Most Istent természetesen, mint alfa és omega, ide gondolom. De ennél több itt nincs. Ha úgy tekintünk egymásra, hogy embert nézünk, de valaki szennyet látunk, egy nyomorultat, bűnöst, akárkit, akkor tulajdonképpen pont azt nem látjuk, ami a legtöbb, ami ezen a Földön nekünk adatik. Ezért a záró gondolatom ez: nem csodálom, hogy egy-egy emberért, egy-egy emberért, mint az ötvenéves születésnapra, az összes barátnak érdemes összejönnie.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )