Lk 16,1-13 - Évközi 25. vasárnap

„Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.”

Olvasmány (Ám 8,4-7)

Halljátok, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban a szűkölködőket! Azt mondjátok: „Mikor múlik el az újhold, hogy eladhassuk a búzánkat? A szombat, hogy árulhassuk gabonánkat? Csökkentjük a mértéket, növeljük a sékelt, meghamisítjuk a mérleget, hogy megvehessük pénzért a szegényt, egy pár saruért a szűkölködőt, és eladhassuk a gabona ocsúját.” Ezért megesküdött az Úr arra, aki Jákob büszkesége: „Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!”

Szentlecke (1Tim 2,1-8)

Szeretett Fiam! Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, s egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért, és tanúságot tett a meghatározott időben. Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítója hitre és igazságra. Azt kívánom tehát, hogy a férfiak mindenütt tiszta lélekkel emeljék imára kezüket, ne haragos és viszálykodó érzülettel.

Evangélium (Lk 16,1-13)

Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Egy gazdag ember előtt bevádolták intézőjét, hogy eltékozolja ura vagyonát. Erre ő magához hívatta és így szólt hozzá: »Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézőm.« Az intéző így gondolkodott magában: »Mitévő legyek, ha Uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, ha gazdám elmozdít az intézőségből.« Egyenként magához hívatta tehát urának adósait. Megkérdezte az elsőt: »Mennyivel tartozol uramnak?« Azt felelte: »Száz korsó olajjal.« Erre azt mondta neki: »Vedd elő adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet.« Aztán megkérdezett egy másikat: »Te mennyivel tartozol?« »Száz véka búzával« – hangzott a válasz. »Fogd adósleveledet – mondta neki –, és írj nyolcvanat.« Az úr dicsérte a hűtlen intézőt, hogy okosan járt el. Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál. Mondom tehát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki pedig hűtlen a kicsiben, az a nagyban is hűtlen. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értéket? És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy: ragaszkodik az egyikhez, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”

Vasárnapi beszéd

Ha bármelyikőtöknek az a benyomása támad, hogy nehezen értjük ezt a mai evangéliumot, akkor az reális. De két oknál fogva is. Az egyik, azért reális, mert úgy tűnik, hogy amikor szerkesztették az evangélium szövegét, akkor összerakosgatták pusztán csak, mondjuk a pénz, vagy az anyagi javak témája alapján ezeket a történeteket, példabeszédet, és töredékeket. Ezért tulajdonképpen egymás mögé fűződtek olyan mondatok, kis történetrészek, amelyek tényleg nem kapcsolódnak össze egymással. De nem is erről akarnék beszélni, a zavarnak erről a részéről, hanem a másikról. Ez pedig az, ahogy a hűtlen intéző elénk kerül, kétszeresen is valahogy kiemelve, hogy milyen okosan járt el, és az úr még meg is dicsérte őt. És akkor Jézus még rátesz egy lapáttal, hogy „Bizony, a világ fiai…” Arról szeretnék most beszélni, hogy az a zavar, ami bennünk támad a történet kapcsán, az tulajdonképpen az evangéliumnak része, -maga a zavar is. Hogy zavarba jövünk ettől, és valahogy a természetes megközelítésünk elakad, és ez itt egy lényegi pillanat. Ezt szeretném most megpróbálni kibontani.

Az első gondolat így szól. Nem véletlen, hogy ezt mondtam, ez egy lényegi pillanat, mert rögtön rá szoktunk hajtani, vagy fókuszálni arra, hogy „Jó, de hazudott. Ez tulajdonképpen hűtlen kezelés, tulajdonképpen csalás, tulajdonképpen lopás, sikkasztás.” És hát innen aztán már nem jövünk ki. De amikor Jézus elmondja a történetet, és mi ellehetetlenülünk, mert annyira arra figyelünk, hogy lopott, csalt, hazudott, éppen el szokott sikkadni a történetnek a lényege, ami miatt ez a történet elhangzik. Ennek a történetnek a lényege az, hogy ez az ember félti az életét, és életben akar maradni. Ez az ember élni akar. Amikor fölismeri, hogy a dolgok rosszra fordulnak, és ő nem tudja, hogyan fog tudni élni, akkor kitalál valamit, hogy tudjon élni. Hogyha most megnézzük, hogy milyen sok történet szól, példabeszéd Jézustól valami hasonló logikára; a tékozló fiú, ott is rögtön rácuppanunk erre a témára, hogy mit csinált ott idegenben, bűnös életet élt, eltékozolta, meg még a nők is… És a történetben ugye… „Jó, de hazament, mert élni akar.” Amikor a szőlősgazda fölveszi az embereket egymás után, és valaki dolgozik egész nap, a másik meg egy órán keresztül, és ugyanannyi a bér, ugye, hogy ugyanez történik velünk? Az, hogy megint rátalálunk a témára, mint a kutya a csontot, megragadjuk, és azt mondjuk „Ez nem igazságos! Mert az ennyi munka, és annyi bér, és ennyi pénz, és annyi.” Miért fogadja föl a szőlősgazda azt is, aki csak egy órát fog dolgozni? Mert szüksége van a pénzre, hogy eltartsa a családját, vagyis, mert élni akar.

Az első gondolat így szól, hogy ez a történet tényleg zavarba ejt bennünket, és a zavarunk oka, hogy – joggal persze, érthető módon az igazságot, a jogot, és most az erkölcsöt, mindent – természetesen helyes érzékkel fölfedezve, de valójában pont ez benne az érdekes, hogy szem elől tudjuk (tartani) téveszteni a lényeget. A lényeget, hogy ez egy – nem is így mondom, látjátok – hanem hogy ő egy ember, vagy ők emberek, akik élni szeretnének, és az összes többi… Ez az első gondolat.

Húsvét tájékán történt velem, hogy jöttem itt el, és egy hajléktalan férfi ült, a hátát nekitámasztotta a falnak, és ahogy mentem el, látni valóan lefelé fordította a fejét, és úgy el volt mélyülve, ki tudja miben. Ahogy mellé értem, egyszer csak azt mondja nekem, anélkül, hogy fölnézett volna, ennyit mondott: „Éhes vagyok.” De most, ahogy elmondom nektek, most is szíven üt ez. Elsőre azt gondoltam, nem is nekem mondja. Hát, hogy, hogy nem is nézett rám, nem is kereste a kapcsolatot, egyszerűen csak ezt mondta: „Éhes vagyok.”. Amikor mentem jó pár lépést előre, tulajdonképpen akkor tudatosult bennem, hogy hát ezt nekem mondja. Ugye én is min akadtam fönn? Hát miért nem nézett rám legalább? Vagy úgy vett volna föl valami emberi viszonyt velem, vagy úgy kérte volna kedvesebben, vagy mondott volna hozzá három mondatot, vagy… De az, hogy rám se néz, és „Éhes vagyok.”, na, hát azért! Úgy tettem még néhány lépést, arra jutottam, hogyha valaki azt mondja „Éhes vagyok.”, ehhez semmit nem kell hozzátenni. Mit kéne még mondania? Még hogyan, hogyan, hogy…? Tehát ez a két szó, ez önmagában érvényes. És hogy milyen könnyen elsiklik a figyelmem a lényegről, hogy éhes. És az, hogy miért így mondja, miért nem áll föl, miért nem nyújtja a kezét?

Második. Próbálok feszesebb lenni. A második, hogy itt tulajdonképpen, ahogy Jézusnál is, más helyeken is, hajlamosak vagyunk a javakra figyelni, a javak, a javak, hogy hogyan vannak itt a javak, és hogyan vannak itt a dolgok. De Jézus nem a javakról, meg a dolgokról beszél, hanem újból és újból – milyen gyönyörű ez az evangélium – azt mondja: „Hát, kicsiben hű, nagyban hű.” És van egy fél mondat, hogy: Hát, ha nem vagyunk túlságosan megbízhatók, akkor ki bízza majd ránk a miénket? Milyen érdekes, hogy egészen be tudunk szűkülni arra, hogy mi magunk semmi mást nem látunk, vagy nem is nagyon gondolkozunk másban, csak javakban; javak, tárgyak, szükségletek. Jézus pedig az összes javakról a következőt mondja: „Rátok bíztam.”, vagy „A Mennyei Atya rád bízta.” Ő tulajdonképpen nem javakat lát alapvetően és elsősorban, hanem az Isten bizalmát, amivel odaajándékozott nekünk valamit. És ennek a bizalomnak aztán nagyon sajátosan valamiféle következménye, vagy kihívás jellege is van. Ahogy a történetben be tudunk szűkülni arra, hogy de miért, miért csalt az adóslevelekkel, ott ugyanígy javak, javak, anyagi javak, pénz, kereset, bér… Jézus nem így látja ezt, hanem hogy valaki rád bízta. Egészen másképp nyúlok valamihez, hogyha nem csak azt mondom, hogy tárgy, pénz, vagy valami, hanem hogy rám bízták. Következő.

Hajlamosak vagyunk sok mindent személyteleníteni, talán azért, mert így könnyebb gondolkodni. Elég sokat temettem már életem során, és mindig, akárhányszor olvasom ezt az evangéliumot, amit sokszor temetéskor olvasunk, ahogy azt mondja Jézus a búcsúvacsorán, hogy: „Elmegyek atyámhoz, és kis idő múlva visszajövök. De atyámnál helyet készítek nektek, és amikor visszajöttem, elviszlek titeket mennyei Atyámhoz, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Így beszél Jézus. És mit mondunk mi erre az egészre? Halál. Azért ez elég nagy különbség, ugye? Jézus nem csak azt mondja, hogy „Halál.”, hanem azt mondja: „Elmegyek a mennyei Atyámhoz, helyet fogok nektek készíteni, visszajövök, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok, és akkor a mennyei Atyával együtt leszünk.” És nekünk ebből annyi lesz, hogy halál. Nem csoda, hogy nem vagyunk túl jól. Egész más az élet, hogyha az egyik serpenyőben ez van, a másikban az, és mi azt mondjuk, hát inkább, inkább mi ebben a világban szeretnénk lenni, ahol ez így fest, ahogy Jézus beszél róla. Attól az még halál, attól az még korrupció, vagy attól az még hűtlen kezelés. Megyek tovább.

Ahol mi nagyon gyakran valami zárt dolgot látunk, vagy egy zárt eseményt, Jézus egészen nyitva hagyja. Valami egészen nyitott dolgot, és ezt, hogy zárt vagy nyitott, úgy is mondhatnám, hogy ahol mi olyan pontosan meg tudjuk mondani, hogy miről van szó, hogy ki milyen, meg ki micsoda, meg annyira pontosan értjük, ott Jézus annyira finoman nyitva hagyja a történeteit, nyitva hagyja azt, ahogyan ránéz egy másik emberre. Sokszor olyasmit is megkérdez, amire azt mondjuk: „Ezt most minek kell kérdezni? Hát a vakot miért arról kérdezi, hogy mit akar? Mit kell megkérdezni? Meg kell gyógyítani.” Jézus még ott is kérdez, ahol nekünk már huszonöt jó válaszunk van. De nem érdekes ez? Az Isten Fia ott is kérdez, ahol mi pontosan tudjuk, hogy hogyan van.

Most eszembe jutott egy élményem. Jött hozzám egy hölgy, krízisben volt. A krízisben, tudjátok, beszűkül a tudat. Sírt, és zokogott, és oda volt, és elcsuklott a hangja, és nem tudta folytatni, és megint oda volt, és megint sírt. Ötven perc után mondtam neki, hogy van még öt percünk. Akkor megállt. Azt kérdeztem: van öt percünk, hogyan lehetnék a javadra? – kérdeztem tőle. Ahogy megállt, a következőt mondta: „Légy szíves mondd meg, hogy ebből mi a realitás?” De ötven percig úgy sírt, azt hittem, ez sosem fog elfogyni. De annyira fájt neki, annyira oda volt, annyira, és egy pillanat alatt azt mondta: „Segíts nekem, légy szíves, hogy tudjam, hogy ebből mi volt reális!” Hát, ha valamit nem néztem ki belőle, akkor az ez. Egy pillanat alatt úgy fölrobbantotta az előítéleteimet, azt, ahogyan én egészen, egyre zártabban láttam őt. „Mi lesz ebből? Most van öt perc. Hát öt perc alatt ezzel nem lehet mit csinálni.” Az „ezzel” a helyzetre vonatkozik, nem a személyre. Tehát, mi olyan pillanat alatt már zártak vagyunk, és megmondjuk, hogy ez így van, úgy van, amúgy van, Jézus meg még kérdez. … megyek tovább. Következő.

Olyan gyakran valami használati értéket látunk ott, ahol Jézus pedig embert. Mire lehet használni? Hogyan lehet manipulálni? Egyik csoportból csinálunk biodíszletet. A hajléktalanokra ránézünk, akkor ők rontják az utcaképet. Jézus meg embereket lát.

Egy igen szívbe markoló élményem volt, egy évvel ezelőtt Karácsonykor. Az egyik öt, vagy hány csillagos hotelbe hívtak meg, hogy az ottani dolgozók, akik egyébként hulla fáradtak, hogy nekik karácsonyi műsor, karácsonyi vacsora, és hogy én beszéljek nekik Karácsonyról. Jó, én beszélek nekik Karácsonyról. Elmentem, és természetesen ezt a karácsonyi műsort egy dizájnerre is rábízták, ezért különböző asztalok voltak, intim módon, hát elkülönülve az összes többitől, mindegyik valahogy, mert hogy az egy ilyen bensőséges ünnep, tehát az asztaloknak semmi viszonya nem volt egymással, csak úgy… Akkor gyönyörű mindenféle volt az asztalokon, halk zene szólt, félhomály. Úgy körbe néztem, arra gondoltam, hogy ennek az előadásnak itt nem sok értelme lesz. Kértem, hogy lehet-e esetleg azt, hogy egy picit több fény legyen, mert senki senkit nem lát. Nagyon hangulatos, csak nem látjuk egymást. Azt mondta a dizájner, hogy nem lehet, mert ez része a karácsonyi hangulatnak. Mondtam, hogy jó, legyen akkor félhomály, de nem lehetne, hogy úgyis majd itt, a kis intim közegekben fogják megenni azt a csodás ételt, ami passzolni fog majd a hangulatvilágításhoz, hogy akkor amíg beszélek, hogy egy picit előrébb jöjjenek? Hát nem, hát ez egy intim karácsonyi parti. Végül azt mondtam, hogy rendben van, jó, akkor félhomályban fogunk intim karácsonyi partin megpróbálni az örömhírről beszélni, hogy azt lehet-e, hogy esetleg a halk zenét addig lekapcsolnánk? Azt mondta a dizájner, hogy hát, de az festi alá az ünnepet. Életem legcifrább karácsonyi beszéde volt, kétség kívül. Szóval, szíven ütött ez, hogy valaki a legjobb szándékával, a legjobbal, minden tehetségével, tudásával semmi mást nem látott, mint valami nem is tudom mit, nem is tudom megfogalmazni. De az embert nem látta, az teljesen biztos. Engem meg biztos nem látott. Egyébként addig, addig-addig, míg le nem halkították a zenét. Következő.

Amikor mi valami problémát látunk, akkor Jézus hajlamos egy személlyel találkozni. Ez a problémalátás, vagy személy. Amikor társkapcsolati, vagy egyéb kapcsolati konfliktusaink vannak, akkor majdnem biztosra vehetjük azt, hogyha ezek a kapcsolatok elmélyülnek, és állandósulnak, akkor már az igazi nehézségünk nem a probléma lesz, hanem ahogyan egymással bánunk. Ezért van az, hogy a szakértők attól teljesen függetlenül, hogy mi a probléma, vagy a téma, öt-tíz perc alatt meg tudják mondani, hogy az a férj és feleség együtt fognak-e maradni, vagy elválnak. Attól függetlenül, hogy mi a téma, vagy mi a probléma. Azért, mert miközben mi már csak témákat látunk, és problémákat, teljesen elveszítjük a látást, hogy két személyről van szó, vagy több személyről. És amikor ezt a látást elveszítjük, hogy személyekről van szó, akkor nem a probléma tesz majd bennünket tönkre, hanem hogy már nem láttuk egymást személynek, hanem már csak a problémát láttuk.

Jött hozzám egy kedves édesanya, a következőt mondta. „Feri, tudod, mit bánok én nagyon? Hogy megkeserítem a gyerekeim életét.” De ilyen őszinte önreflexióval rég találkoztam. Szorongó anyákkal igen, de ez egy önreflexió, ez egy másik műfaj. Akkor elmondta, hogy: „Arra jöttem rá, hogy én a gyerekeimnek annyiszor mondom: ne így csináld, ne úgy csináld, mit képzelsz… – azt mondja, hogy – Tulajdonképpen, mikor egy picit jobban vagyok, rájövök, hogy annak a fele teljesen fölösleges. Ott is problémát látok, ahol a gyerekemet volna érdemes látni. De én nem látom a gyerekemet, én a problémát látom.” Ezért, ez a kifejezés szentírási kifejezés: Szülők, meg ne keserítsétek gyermekeiteket! Ezt mondja Pál apostol. Azért, mert szülőként is képesek vagyunk beszűkülni, problémát látunk, nem a gyerekeinket.

A záró gondolat pedig így szól. Ahol mi valami végtelenül esendőt, múlandót látunk, Jézus ott pedig valami maradandót, valami végtelent. Nézzétek el most ezt a történetet nekem, értsétek jól! Egy édesanya jött hozzám pár nappal ezelőtt, azt mondja: „Feri, te képzeld el, hogy a hét éves fiam mindig jön oda, mikor látszik, hogy úgy szorong, vagy nincsen jól, és azt mondja nekem: <<Anya, rakd be légy szíves a magnóba a MOM Parkosat! – Mi az, hogy a MOM Parkosat?>> – Azért, mert mi a férjemmel szoktunk előadásokat hallgatni tőled, és az egyik előadásban a következő hangzik el. A MOM Park – mert hogy ott volt az előadás – ez a MOM Park itt már régen nem lesz, a gyerekek szemében meg még ott fog csillogni a végtelen.” Én erre nem emlékszem, hogy mondtam volna ilyet, de a kisfiú emlékszik. Hét éves, és amikor szorong, és fél, odamegy az anyukájához, és azt mondja: „Anya, a MOM Parkosat! Mert ott a bácsi azt mondja, hogy a MOM Park lehet, hogy nem lesz, de a gyerekek szemében ott fog csillogni a végtelen.” Annyira gyönyörűséges, hogy Jézus ránk néz, és látja bennünk a végtelent.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )