Jn 1,47-51 - Szent Mihály, Szent Gábor és Szent Rafael főangyalok - templombúcsú

„Látni fogjátok az Emberfiát az ég angyalaival együtt.”

Olvasmány (Ám 6,1a.4-7)

Jaj a gondtalanul élőknek Sionban, és Szamária hegyén az elbizakodottaknak! Elefántcsont ágyban alusznak, fekvőhelyeiken henyélnek, lakmároznak a nyáj bárányaiból és a csorda ökreiből. Hárfaszó mellett nótáznak, mint Dávid, hangszert csinálnak maguknak; korsóból isszák a bort, finom olajjal kenik magukat: József végzete miatt bizony nem bánkódnak. Ezért, lám, most a száműzöttek élén mennek a fogságba, és véget ér a henyélők tobzódása.

Szentlecke (1Tim 6,11-16)

Szeretett Fiam! Te, Isten embere, menekülj a bajkeverőktől! Törekedjél inkább igazságos lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, hiszen erre kaptál hivatást, és erre tetted le számos tanú előtt az igaz hitvallást. Felszólítalak az Isten nevében, aki mindeneket éltet, és Krisztus Jézus nevében, aki Poncius Pilátus előtt tanúságot tett az igazság mellett, hogy teljesítsd megbízatásodat bűntelenül és feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig. Ezt a kellő időben megmutatja majd a boldog és egyedül Uralkodó, a Királyok Királya és Urak Ura, aki egyedül halhatatlan, aki megközelíthetetlen fényességben lakik, akit senki nem látott, és nem is láthat: övé a dicsőség és az örök hatalom! Ámen.

Evangélium (Jn 1,47-51)

Mikor Jézus látta, hogy Nátánáel közeledik hozzá, így szólt: „Nézzétek, ez egy igaz izraelita! Nincs benne kétszínűség!” „Honnan ismersz engem?” kérdezte Nátánáel. Jézus így felelt: „Még mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt.” Nátánáel erre elismerte: „Rabbi, te vagy az Isten fia! Te vagy Izrael királya!” Jézus így szólt: „Azért hiszel, mert azt mondtam: Láttalak a fügefa alatt. Nagyobb dolgokat fogsz látni ennél.” Aztán tovább folytatta: „Bizony, bizony mondom nektek: látni fogjátok, hogy megnyílik az ég és Isten angyalai föl-alá szállnak az Emberfia előtt.”

Vasárnapi beszéd

Ennek az evangéliumi történetnek az előzménye, hogy Fülöp apostol odamegy Nátánáelhez, és azt mondja: „Megtaláltuk a Messiást, megtaláltuk, akire várunk.” Erre Nátánáel eléggé lemondóan azt mondja, hogy: „Na, na, na, na!” És így szól azután neki Fülöp: „Gyere, győződj meg róla, lásd, hogy Ő az!” Amikor ezt hallja Fülöp apostoltól, hogy „Gyere, nézd meg, lásd, hogy Ő az!”, akkor indul el ez a találkozás, a többit pedig hallottuk.

Azért akartam ezt az el nem hangzott előzményt idehozni, mert olyan gyönyörűséges ennek a szentírási szakasznak tulajdonképpen öt pillanata, és ez az öt pillanat egy közös szálon függ. Ez pedig az, hogy azt mondja Fülöp Nátánáelnek: „Gyere, és nézd meg! Nézd meg!” A második, hogy Jézus nézi, ahogy közeledik felé Nátánáel, jelen időben. Azután amikor Nátánáel kérdezi, hogy „Ismersz-e engem?”, azt mondja: „Láttalak a fügefa alatt.”, ez múlt időben van. Utána azt mondja neki: „Ennél nagyobb dolgokat is fogsz látni.” – ez jövő időben van. És végül pedig ez az egész nézőpont kitágul, és Jézus azt mondja, hogy – többes számban – „Látni fogjátok az Emberfiát az ég angyalaival együtt.” Erről a folyamatról szeretnék beszélni. Erről a szépségről, hogy valaki nekiindul, hogy valamiről tényleg meggyőződést szerezzen, és ezt mondja, ez a szó szerepel a szentírásban, hogy tényleg lássa, hogy ez hogyan is van.

Eszembe jut az a történet, tudom, hogy már mondogattam nektek, de hát én újból, meg újból visszatérek ehhez. A gyerekekkel azt játszottuk, mondok egy helyzetet, találjátok ki, hogy mi történik. A férfi és a nő állnak az utcán egymással szemben, és nagyon hangosan beszélnek. S akkor mondták a gyerekek, hogy vitatkoznak, hogy rosszban vannak, hogy válófélben vannak. Végül egy kislány azt mondta: „Nem, nem, nem. Nagyon szeretik egymást, csak nem tudják kifejezni.” Ez a kislány kétség kívül látott ott valamit, ami biztos, hogy benne volt. Hát benne volt, de a többiek nem látták, pedig az ott volt. Milyen óriási változás, mikor valaki meggyőződik arról, hogy ami a tekintetét eddig elkerülte, hiszen az van, hiszen az ott van, hiszen az mennyire látványos: „Hogy nem láttam én ezt eddig?”

Rick Eliasnak a történetét gyakorta meséltem nektek, de egy motívumot soha. Rick Elias, tudjátok, aki a repülőgéppel zuhan lefelé a Hudson folyóra, aztán mindannyian túlélik. Ő azt gondolja: „Fél perc múlva meg fogok halni.” Egyszer csak azt mondja, és ezt a motívumot még nem emlegettem nektek, hogy nagyon világos lett számára valami. Ez pedig, hogy hirtelen elkezdte látni a gyerekét, a gyerekeit. És ahogy látta a gyerekeit, hirtelen megértette azt, hogy valójában egyetlen igazán fontos dolga van az életben, jó apa akar lenni. Azt mondta, hogy: „A szomorúságom abból fakadt, nem csak hogy úgy éreztem, hogy elszúrtam az életemet, olyasmivel töltöttem, ami nem számít, azok helyett, akik számítanak. Hanem – azt mondja – magam előtt láttam azt, hogy nem fogom látni a gyerekemet fölnőni. Nem fogom a gyerekeimet látni, ahogy befejezik az iskolát, ahogy leérettségiznek, ahogy meg fognak házasodni, ahogy megszületnek az unokáim. Hogy ezt nem fogom látni, és ez szörnyű, és én ezt látni akarom.”

Az első gondolat tehát így szól. Milyen ünnepi pillanataink azok, amikor egyszer csak, szinte – nem csoda, (hogy) ezt a kifejezést használja a spirituális szakirodalom – megvilágosodás-szerűen egyszer csak meglátunk valamit. Valamit, ami… és ez mindig érdekes, hiszen az addig is ott volt, addig is apa volt, addig is megvolt a gyereke, addig is tudta, hogy hát hogyan lehet a jövő. De mikor egyszer csak valaki a meggyőződés erejével meglát valamit, na, ott történik valami nagyon fontos.

Akkor most nézzük ezeket a pici eseményeket. Először Jézus nézi, ahogy jön Nátánáel, jelen idő. Múlt időben: „Láttalak a fügefa alatt.” Jövő időben: „Nagyobb dolgokat is fogsz ennél látni.”

Felejthetetlen számomra egy ismerősöm, azt mondja: „Meg tudtam őrülni a feleségemtől. Az ok nagyon egyszerű, a feleségemmel sehova nem lehet időben elindulni. Ez egyszerűen elviselhetetlen. De hogy már a gyerekek is benn vannak az autóban, és a feleségem még visszamegy, mert azt ő még elrakja, még azt elrendezi, még azt a helyére teszi. Szóval, meg tudtunk ettől őrülni.” És azt mondja: „Több, mint tíz éven keresztül, már ahogy rágondoltam, ideges lettem, és tudtam, hogyha ez megint… Egyszerűen nem lehet igaz!” Egyszer csak meglátott valamit. Az volt benne, hogy: „Nem értem, hogy a feleségem, aki egyébként olyan jó fej, annyira lényeglátó, lényegre törő, annyira szeretik őt, valahogy olyan nagyvonalú tud lenni, olyan igazi jó szívű asszony. Hát nem véletlen, hogy beleszerettem. Hogy közben ez a pepecselés, ez elviselhetetlen.” A következőre jutott, de egy megvilágosodás szerű élménye lett, azt mondja: „De rájöttem, hogy ez hogyan is van. Hogyha a feleségemnek adok időt, hogy pepecseljen, akkor utána szabad lesz a lényegre. Hogy tulajdonképpen amikor pepecsel, és azt ő még elrakja, még azt a helyére, még akkor azt megigazítja, még akkor visszaszalad érte… Én ezt fölöslegesnek tartom. Valójában azért dolgozik, hogy amikor kiléptünk az ajtón, és már csinál izgalmas, klassz dolgokat, ott azt jól csinálja.” De neki a biztonságérzetéhez, az egyensúlyához, a stabilitásához az kell, hogy úgy tudjon otthonról elmenni, hogy azt mondja, otthon rendben vannak a dolgok. És ha otthon rendben tudja a dolgokat, akkor nekiáll, és olyan nagyszívű, bőkezű, nagyvonalú tud lenni, hogy mindenki a csodájára jár. Azt mondta, hogy: „Amikor fölismertem a kettő közt az összefüggést, hogy nem úgy van, hogy a feleségem jó fej, csak erről a rettenetes szokásáról, hát, mondjon már le, hanem hogy ezek összetartoznak. Akkor egyszer csak egész más lett minden: a múlt, a jelen és a jövő. Tehát az, ahogyan eddig – most már visszanézve – látom, hogy mit idegeskedtem ezen, hogy a jelenben már nem vagyok olyan feszült, és hogy tudom, ha megengedjük neki, milyen jó fej lesz majd egy óra múlva. És hogy ez nekem is megéri.”

Oly sokszor el-elgondolkodom azon, tulajdonképpen meg szoktam rendülni ettől, hogy ti, akik együtt éltek a házastársatokkal, egy társkapcsolatban vagytok, sokszor eltelik tíz-húsz-harminc év, míg egyszer csak szinte megvilágosodás szerűen fölismeritek, hogy miért pont ővele éltek. Ez számomra is olyan döbbenetesen izgalmas. És tudjuk, hogy miért van így. Mert a társválasztás alapvető motívumai tudattalanok. De harminc év múlva lehet, hogy rácsodálkozom valamire, és azt mondom: „Huszonkilenc évig ütöttem az asztalt, hogy miért vagy ilyen, miért vagy ilyen, és miért. És a harmincadik évben rájöttem, nem véletlen. Hát nekem az ismerős volt, hát az engem vonzott, hát…” Hogy mit jelent az, amikor olyan megvilágosodás szerűen egyszer csak nagyon megértünk valamit a múltból, sokszor Isten gondviseléséből. Attól kezdve egészen más lesz a jelen, ott már mást fogunk látni. És a jövőre irányultságunk is egyszer csak megváltozik.

Akkor most elérkezem a történet végéhez, hogy milyen szépséges is ez, ahogy Jézus azt mondja… Na, ha bejártuk ezt az utat, teret adtunk magunkban a megvilágosodásszerű meglátásainknak, ami megváltoztatja a múltat, a jelent, és a jövőre irányultságot idebent, egyszer csak kitágul a perspektívánk, és azt mondjuk: „Nahát! Tulajdonképpen, ha arra gondolok, hogy üdvösség, nem tudom, létezik-e a Földön olyan valaki, aki ha szeretne üdvözülni, vagy örök élet, mennyország, hogy ott magát egyedül képzeli el?” Ez én elképzelhetetlennek tartom, hogy valakinek az legyen a legmélyebb vágya, hogy üdvözül, és végül békén hagyják. Ezért nem is szeretem, mikor a temetési szertartásokon ezt mondjuk, hogy örök nyugodalom. De hátha ő nem akar nyugodni! Hogy neki például annyira jól esne szeretni ott mindenkit, vagy olyan jól esne valamit megérteni, fölfedezni. Én legalábbis valószínű, hogy így lennék ezzel. Nem szeretnék ott megnyugodni, hanem szeretnék nagyon békességben lenni mindenkivel. Most tudom, egy kicsit megmosolyogtató, ahogy beszélek. De hát milyen szép ez, ahogy Jézus egyszer csak azt mondja, akkor valamit elkezdünk sokkal jobban látni, egész nyilvánvaló, hogy akkor már nem csak magunkat látjuk. Lehetetlen, hogy amikor valaki nagyon világosan látja magát, ott csak ő legyen, az lehetetlen. Mert egyszer csak látom a gondviselő Istent, látom az embereket, akik szerettek engem, látom azt, hogy hogyan fordult jóra valami, ami akkor egy drámai esemény volt.

És ezért, milyen óriási nagy különbség van abban, hogy a mi kultúránk a következő dinamikában él: vágyak, álmok, és azután sikerek. Hát nem csodálom, hogy reggeltől estig rosszul vagyunk. Hát a vágyainknak mindig egy töredéke teljesedik csak be. Az álmainkból vagy megvalósul valami, vagy nem. Hát aztán meg a siker? Hát hagyjuk is! És milyen érdekes, hogy Jézus nem ebben a vonalban gondolkozik és él, hanem abban, hogy remény, a remény beteljesedik, és a beteljesedésből egyszer csak átélhetővé válik együtt Isten dicsősége. Ez Jézusnak a perspektívája. Nem csoda, hogy az ember, aki egy beszorult, szűkös világban…, vágyak-sikerek, sikerek-vágyak, hogy szóval mennyire nem vagyunk jól ebben. És hogy Jézus hirtelen fölkapcsol valami gyönyörűséges mennyei fényt, és látjuk. Hát ezt egész másképp is lehet. Remény, beteljesedés, és megdicsőülés, Isten dicsőségében való részvétel.

Ezért, amikor most búcsúnk napja, a szent angyalok (napja van), azért úgy el-eljátszom ezzel, és délután is ez volt bennem, hogy kimegyünk, fölnézünk az égre, lehet, hogy most látunk ott sok csillagot. És melyikünk az, aki a realitásban megáll mondjuk a templom előtt, így, és azt mondja: „Na, én nagy vagyok.”? Hát ki nagy? Ha megnézzük a fejünk fölött az égboltot, és azt mondjuk: „Nagyon kicsik vagyunk.” De nagyon kicsik vagyunk, és olyan fölszabadító, hogy nem kell nagynak lenni. És hogy megengedhetjük, hogy az ég nagy legyen, az ember meg lehet kicsi. És hogy Isten nem azt a vágyunkat teljesíti be, hogy valami nagyok leszünk, és sikeresek, hanem azt, hogy ebből a fölfoghatatlan szépségből, gazdagságból és ragyogásból nekünk is jut egy ünnepi szelet.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )