Lk 17,5-10 - Évközi 27. vasárnap

„Növeld bennünk a hitet.”

Olvasmány (Hab 1,2-3;2,2-4)

Meddig kell még, Uram, segítségért folyamodnom anélkül, hogy meghallgatnál? Hozzád kiáltanom: „Erőszak!” anélkül, hogy megszabadítanál? Miért feded fel előttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot? Csupa fosztogatást, csupa rablást látok magam előtt; a vádaskodás és civakodás egyre fokozódik. Az Úr is megszólalt, és ezt mondta: „Írd le a látomást, vésd fel táblára, hogy könnyen olvasható legyen. Mert ez a látomás a maga idejében beteljesedik és nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül. Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz élni fog hűségéért.”

Szentlecke (2Tim 1,6-8.13-14)

Szeretett Fiam! Figyelmeztetlek, éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk. Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett, sem mellettem, aki érte fogoly vagyok. Ehelyett vállald az evangéliumért a szenvedéseket velem együtt, bízva az Isten erejében. Eszményed az az egészséges tanítás legyen, amelyet Krisztus Jézus hitében és szeretetében tőlem hallottál. Őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.

Evangélium (Lk 17,5-10)

Abban az időben az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” Az Úr így válaszolt: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek. Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: »Gyere ide tüstént és ülj asztalhoz.« Nem ezt mondja-e inkább: »Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?« S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.”

Vasárnapi beszéd

„Növeld bennünk a hitet.” Ez a néhány mondat abba az irányba vihet bennünket, hogy megkérdőjeleződjék bennünk, hogy amire annyira természetes módon, így gondoltunk: „Hát persze, hogy hiszek. Persze, hogy hívő vagyok. Nyilvánvaló, hogy ez a hitnek a megnyilatkozása az életemben.”, hogy tényleg így van-e. Mert hiszen szembesülünk ezzel, ahogy Jézus azt mondja: „Ha csak egy pici hitetek lenne, hát, ez a szederfa gyökeret eresztene ott, a tengerben.” Aztán a történetnek a másik része is kapcsolódik ehhez, kimondatlanul is. Na, amire meg olyan büszkék vagyunk, és azt mondjuk: „Na, ez nagy teljesítmény. Na, ez aztán tényleg egy nagy gesztus az Isten felé. Ó, hát én ezt az Isten országáért, az Úrért teszem.” Hogy itt is szembesít bennünket Jézus azzal, hogy azt mondja: „Nem lehetséges, hogy talán inkább azt kéne mondani, hogy hát, a kötelességemet teljesítettem?”

Látjátok, hogy kapkodom a levegőt, nehezen találom a szót. Mert elgondolkoztam azon, hogy az én hitemre bármilyen fa megmozdult-e? És hogyha megmozdult, esetleg odébb ment-e? Most már a gyökér eresztésről nem is beszélve… El kell ismernem, hogy még egyetlen fával sem történt ilyen. Ezt azért hozom ide, mert mielőtt nagy lelkesen mi papok beszélünk a csodás hitről, közben ti, meg én magam is, azt gondolom, hogy „Jó, de nem tudom, nekem van-e olyan?” Mert hogyha ez a kritérium, hogy a szederfa ezt vagy azt csinálja…– föl se ismerem, melyik a szederfa. Ebből a kettősségből szeretnék kiindulni, hogy ezt gondoljuk, de lehet, hogy valami egész más van. Ez a meggyőződésünk, aztán lehet, hogy pont fordítva van. Nemde valahogy a hittel is így vagyunk. Vagy én nem tudom, hogy ti hogyan vagytok, de talán mondhatom többes számban. Néha olyan lelkes tudok lenni, és azt gondolom, hogy hiszek. Néha meg ücsörgök, ücsörgök, alig látok ki a fejemből, és azt gondolom, hát ez… na jó, hát ez semmi, ez nulla, hát megmoccanni nem tudok valami normális módon. Hogy talán ez a kettősség jellemez bennünket, hogy hiszünk is, meg nem is, hogy tudjuk is, meg nem is. Néha olyan nagy dolgok történnek általunk, hát néha meg, na, jobb, ha nem csinálunk semmit. Hogy hogyan van ez?

És hogyha már ebből a kettősségből indulnék ki, amit az evangélium hoz, akkor maradnék ennél a fonalnál, és akkor beszélhetnénk arról, – csak megvakarom az orrom, – hogy egyszerre van bennünk egy egészséges rész, és van bennünk egy sérült rész. Ez megint csak mindannyiunkat jellemez, és most a sérültet és az egészségeset olyan értelemben veszem, hogy van bennünk egy sérült rész, aki nehezen tart Istennel kapcsolatot. Mert ha azt mondom, mi a hit, akkor a válasz így hangozhat: bizalmi viszonyban vagyok Jézussal. Speciálisan a keresztény ember hite egy bizalmi viszony Jézussal. És a sérült részem az a részem, akinek nehezére esik bizalmi viszonyban lenni Jézussal, sőt, néha kedve sincs hozzá, sőt, néha egyáltalán nem bízik benne. Sőt, néha teljesen bizonytalan, sőt, néha azt se tudja, hogy Jézus létezik-e egyáltalán az ő életében, és hogy amikor imádkozik, akkor tényleg vele van-e kapcsolatban. Szóval, mindegyikünknek úgy tűnik, van egy sebzett része, most egész kifejezetten az Istennel, Jézussal való kapcsolattartás szempontjából mondom, hogy sérült rész. Mi az, amit tehetünk, hogy a hitünk tényleg hit legyen?

Az első gondolat, kettő-kettő lesz. Kettő a sérülthöz, kettő az egészségeshez. Az első gondolat a sebzett részünkhöz így szól: Olyan fölszabadító, amikor azt tudjuk mondani, hogy képesek vagyunk ennek a sebzett résznek a javára élni. Hogy szeretjük, hogyha ez a sebzett részünk egy picit megmelegszik nálunk, és kicsit gyógyulgat. Milyen jó nem áltatni magunkat, hogy minden féle fa, mindenhol gyökeret ereszt a hitünk nyomán, hanem azt mondani: „Haj-jaj! Mennyi minden nem megy.” De nem megállni itt, hanem azt mondani, most akkor már tudatosan elkezdem gyógyítani ezt a sebzett részemet, akinek annyira nehéz Jézussal bizalmi viszonyban lenni. Óriási különbség, egy hatalmas minőségi különbség tud létrejönni ilyenkor, hogyha ki merem mondani, hogy van egy sebzett részem, őneki szinte lehetetlen az Istennel való kapcsolattartás, teljesen magatehetetlenné válik, és elbizonytalanodik. Hogy valahogy kézbe venni ezt a sebzett részt, és a javára cselekedni, hogy gyógyítgatni ezt a sebzett részt.

Itt most csak egy gondolat még, aztán mennék a második ponthoz. Olyan előszeretettel, pont amikor a sebzett részünkben vagyunk, akinek nehéz az Istennel a viszonyt fönntartani, szoktuk azt gondolni, hogy Istennel valami baj van. Nem azt, hogy nálunk van valami zavar, hanem hogy Istennél valami baj van. Hogy nem szeret, hogy nem hallgat meg, hogy nem törődik velünk, hogy magunkra hagyott, hogy… És a többi. Pont a sebzett részünknek az egyik jellegzetessége, hogy nem azt tudatosítja magával, hogy „Én vagyok a sebzett rész.”, hanem ilyenkor azt mondjuk, Isten mégsem jó, vagy nem igaz, vagy nem szeret, ha egyáltalán van. Ez a sebzett résznek a működésmódja bennünk.

Valahogy úgy, mint a társkapcsolati intimitásban, vagy meghittségben, ami nem csak a szexuális meghittséget jelenti. A szó eredeti jelentése az intimitás, belső tartalmak, belső szépségek, vagy egyáltalán bármiféle belső, legbelsőnek a föltárása. A szentírásban olvashatjuk azt, hogy te, amikor imádkozol, menj be a lelked legmélyebb kamrájába, a legbelsőbe. Amikor a sebzett részünkben vagyunk, és ott próbálunk kapcsolatban lenni Istennel, a nagy problémánk nem az, hogy nem találjuk a kapcsolatot Istennel. Valójában az már csak egy következmény. Az igazi nehézségünk az, hogy nem találjuk a kapcsolatot a legbelső önmagunkkal, hogy nem tudunk bemenni a szívünk legbelső részére, ahol ez a kapcsolattartás olyan szépségessé, vagy gyümölcsözővé, vagy bármilyenné tud lenni, ami számunkra is mondjuk egy tapasztalattá lehet. Tehát amit a sebzett részünk úgy mond, hogy az Istennel valami probléma van, nem olyan, mint ami a hitemben van, az tulajdonképpen a sebzett rész működésmódja. Ezért azon dolgozni, hogy akár egy imádságban, akár a bizalmi viszonyban, vagy bármilyen területen Istenre vonatkozóan gyógyulni tudjon ez a sebzett rész, ez azt fogja jelenteni, hogy képessé teszem magam arra, hogy a sebzett részem ne akadályozza az Istennel való kapcsolattartást, és be tudjak menni a szívembe oda, ahol ez valóban lehetségessé válik. Hogy ne csak a saját sebzettségemmel találkozzak, és ismerjem meg egyre jobban, hanem az Istent, akivel kapcsolatban szeretnék lenni.

Második pont. A második pont pedig az, hogy minél jobban megismerjük a sebzett részünket, akinek nem megy a hit, annál inkább rájövünk, hogy bizonyos sérülései sosem fognak meggyógyulni, de soha. És nagyon sokan itt megint elvesztik a talajt a lábuk alól, és azt mondják: „Hát, ha ez így van, akkor fölösleges az erőlködés. Hát, ha olyan zavaraim, nehézségeim vannak, hogy föltételezhetően így halok majd meg, hát akkor nekem ez hogy fog ott menni? Hát ez sosem gyógyul meg teljesen.” És az reális, hogy sose gyógyul meg teljesen minden sebünk, ez így reális.

De a második gondolat így szól. Ha már fölismertem, hogy ez a sebzett részem, azt is, hogy a sebzett részem mit él át, és hogyan működik, akkor lehetőségem van arra, pont úgy, mint a bűnnel kapcsolatban, hogy naivul azt gondoljuk, a bűn mindenképpen, és kizárólag akadálya az Istennel való kapcsolattartásnak. És a keresztény ember pont ismeri annak a titkát és misztériumát, hogy ez nem így van. Hogy az a bűn akadálya az Istennel való kapcsolattartásnak, amit nem nevezünk annak, hát amit eltagadunk, vagy lehazudunk, vagy áthárítunk. De hát egy bűn, aminek a következménye az, hogy „Bocsáss meg nekem!”, egy bűn, aminek az a következménye, hogy elmegyek gyónni, egy bűn, aminek az a következménye, hogy fölkiáltok, hogy „Uram irgalmazz!”, hogy volna az Istennel való kapcsolattartás akadálya? Hát épp ez a megváltásnak a gyönyörűsége és az örömhírnek a mélysége. És ez a sebzett részünkkel is így van. Vagyis, ahogy naivul azt gondoltuk: „Hát a sebzett rész mindig akadálya lesz az Istennel való bizalmi viszonynak.”, egyszer csak ráébredünk, hogy amit a probléma részének tartottunk, a sebzett részünk, az a megoldás része. A megoldásé! Hogy amikor már tudom, hogy ez a sebzett részem, látom, értem, és már gyöngéd szeretettel fordulok a sebzett részemhez, mert hát szegénynek nehéz az élet, még bízni se tud, hát egész sötétben van. És elkezdem szeretgetni, mint a tyúkanyó a pici csibét, akkor egyszer csak az a magatartásmód, ahogyan elkezdem gondozni, ápolni, gyógyítani ezt a sebzett részemet, a megváltás részévé lesz. És egyszer csak elkezdek úgy élni, és úgy cselekedni, ami az evangéliumnak pont a szépsége.

Hogyha megkülönböztetjük azt, hogy valaki vallásos, és azt, hogy valaki hívő, akkor azt mondhatjuk, hogy ide vasárnap el lehet jönni úgy, hogy abban nulla hit van, és az vallásgyakorlat lesz. Nagyon értékes, és mindenféle hit nélkül is meg lehet tenni. Hit nélkül gyónni is lehet. Tulajdonképpen hit nélkül mindent meg lehet tenni, hát csak… És az a szépséges, hogy amikor ezeket hittel tesszük meg, akkor általában már nem ott van a hangsúly, hogy mit teszek, hanem hogy hogyan. Egyszer csak a hogyanon keresztül bomlik ki az Istennel való bizalmi viszonyunk. Persze, a cövekeket az jelenti, hogy mit teszek. De hogy mit is jelent az örömhír, az sokkal inkább azon múlik, hogy azt a „mit” hogyan csinálom. És amikor valaki a sebzett részét már nem tagadja, nem megveti, nem lenézi, nem szégyelli, hanem gyógyítgatja, akkor éppen abban a cselekvésmódban van, amiben föltárul az evangélium, és szinte akaratlanul is valami olyan magatartásformában vagyunk, ami az irgalomnak, az Istennek a világához tartozik.

Harmadik. Nézzük most az egészséges részünket! Az egészséges részünket azzal kapcsolatosan, hogy az Istenhez fűződő viszony. Nem tudom, ti szoktatok-e örülni egy-egy – hát most én egyszerűen fogom mondani – jó imádság után, vagy egy-egy élmény után, vagy egy-egy találkozás után? Érdekes azért a keresztény kultúránk, annyira óv bennünket attól, hogy beképzeltek legyünk, gőgösek, meg nagyképűek, hogy például nagyon  igyekszik megkímélni bennünket attól, hogy büszkék legyünk. Közben pedig létezik azért az a fajta öröm, ezt persze akkor ne nevezzük büszkeségnek, ami az egészséges részünket oly nemesen el tudja tölteni anélkül, hogy nagyképű lenne. Egyszerűen csak megízleli azt, hogy „Jaj, de gyönyörű tud lenni az élet! Néha egész jól tudok dolgokat csinálni. Uram, köszönöm!” Hogy ez micsoda egy fölszabadító érzés. Ne nevezzük büszkeségnek, hanem örömnek.

Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy miközben a sebzett részünk, főképp pedig bizonyos vonásai sosem gyógyulnak meg, az élet nem arról szól, hogy állandóan a sebzett részünk körül keringünk. Ahogy a keresztény élet nem arról szól, hogy állandóan a bűneink körül keringünk, és próbáljuk ezeket kijavítgatni, hanem hát a jóra irányulunk, Istenre irányulunk. Ezért minden olyan cselekvés, ami bennünk az egészséges rész kimunkálására irányul, az nagyon okos. Már csak azért is, mert minden sérültségünk nem fog meggyógyulni. Ezért milyen nagy szabadság az, mikor éppen a sérült részemben fölismerem, ez a sérült részem, majd úgy döntök, hogy megnézem, milyen az egészséges. Mert ismerem őt, mert kidolgoztam, mert tudom, hogy mi mindenre képes Istennel együtt. Mert tudom, hogy ő hogyan tudja befogadni a kegyelmet. Mert tudom, hogy ő mennyivel hatékonyabban tud imádkozni. Hát akkor használom ezt az egészséges részemet, mert mindenképpen van olyan is mindegyikünknek, még egy pszichotikus betegnek is van egészséges része, nem hogy nekünk. Tehát a harmadik gondolat így szól. Nem, hogy nem szégyellem ezt az egészséges részemet, (hanem) kidolgozom, legyen minél hatékonyabb.

Negyedik pont. De közben pedig az egészséges részemnek nagyon-nagyon fontos kívánalma, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a gyönge részével. Sokan ott vétik el a tempót, hogy amikor az egészséges részükben vannak, akkor tagadják a gyöngét, akkor minden szép, és klassz, és tudnak örülni, és magára hagyják a sebzett részüket. Máskor, amikor a sebzett részükben vannak, teljesen elfelejtkeznek az egészségesről.

A negyedik pont így szól. Amikor a bízni tudó, Istennel önfeledt kapcsolatot tartó, és az abból fakadó cselekvések örömét átélő részünkben vagyunk, és átéljük, hogy flow, akkor is érdemes tudnunk, hogy van egy sebzett részünk, és szeretni őt. Milyen érdekes ez: az, aki az egészséges részében nem felejtkezik el a saját lelkes sebzett részéről, az szinte egy magától értetődő, természetességgel lesz az örömben is nyitott azokra, akik szenvednek, vagy érzékeny azokra, akiknek nem megy az élet, vagy cselekvőképes azok felé, és irgalmat gyakorló azok iránt, akik éppen elakadtak. Nem azért, mert ő ezt külön állandóan próbálja tenni, hanem azért, mert idebent tudja, hogy neki is van egy ilyen része. Tud róla, és vele kapcsolatban már kidolgozta a gyöngédségét és a figyelmét.

Ez hosszú volt? Nem. Hát, aki úgy gondolja igen, úgy se mondja. Záró két mondat. Nagyon hálásak lehetünk Jézusnak azért is, ami valahogy olyan rejtetten benne van ebben az evangéliumban. Vagyis, hogy megkérdőjeleződjék bennünk az, hogy „Hogy is van? Most sebzett vagy egészséges? Hívő vagy nem hívő?” És valahogy az, ahogyan szembesülünk ezzel, az is az evangélium.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )