Lk 17,11-19 - Évközi 28. vasárnap

„Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki.”

Olvasmány (2Kir 5,14-17)

Elizeus próféta szavára a leprában szenvedő arám Námán lement és az Isten emberének utasítása szerint hétszer alámerült a Jordánban. A teste újra olyan tiszta lett, akár egy kisgyermek teste. Aztán egész kíséretével visszatért az Isten emberéhez. Bement, eléje állt, és ezt mondta: „Valóban, most már tudom, hogy nincs Isten az egész földön, csak Izraelben. Fogadj el ezért szolgádtól némi ajándékot!” De az így felelt: „Úgy igaz, ahogy az Úr él, akinek szolgálatában állok: nem fogadok el semmit.” És hiába unszolta, hogy fogadja el, az nem volt rá hajlandó. Námán ezért így szólt: „Ha nem, akkor adj szolgádnak annyi földet, amennyit egy pár ökör elhúz, mert szolgád ezentúl nem mutat be égő és véres áldozatot másnak, csak az Úrnak.”

Szentlecke (2Tim 2,8-13)

Szeretett Fiam! Ne felejtsd, hogy Jézus Krisztus, Dávid sarja feltámadt a halálból. Erről szól evangéliumom, amelyért meghurcoltak, sőt mint valami gonosztevőt, még bilincsbe is vertek. De az Isten szava nincs megbilincselve. A választottakért tehát mindent eltűrök, hogy az örök dicsőségben ők is elnyerjék az üdvösséget Krisztus Jézusban. Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, vele együtt élni is fogunk: ha tűrünk vele, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha azonban megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.

Evangélium (Lk 17,11-19)

Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”

Vasárnapi beszéd

Szoktuk ezt a kifejezést használni, hogy „meglepett a hála érzése”, vagy inkább érzelme. Vagy hogy „úgy megragadott a hála, úgy elfogott a hála engem”. Arról szeretnék most beszélni, hogy miközben kifejezetten jóleső pillanatok, érzések, élmények, helyzetek ezek, amikor úgy meglep a hála, vagy megragad a hála, de a mai evangéliumban nem ez történt. Nem pusztán az történt, hogy tízből egyet elkapta, megragadta a hála, hanem hogy visszament Jézushoz hálát adni. És a kettő között minőségi különbség van. Tehát nem elsősorban csak a háláról szeretnék most beszélni, hanem arról a különbségről, de még inkább annak a kibontásáról, hogy mi az a többlet, mi az a szépség, mi az a minőségi különbség, amikor valaki nem csak azt ismeri, és annak örül, vagy abban esik jól neki lenni, főleg, hogyha látja is az okát, hogy úgy elragadja őt a hála, hanem amikor adja a hálát. Olyan szép a magyar nyelv, hát akárhányszor valamin elkezdünk gondolkozni, rácsodálkozhatunk arra, hogy a nyelv már tudja, csak még mi nem tudjuk. Pont, mint hogyha valami különböző tartalom lenne a középpontban akkor, amikor a hála fog el minket, vagy amikor adjuk a hálát. Tehát valami minőségi különbségről van szó. Tehát, ezt a különbséget szeretném most a középpontba állítani.

Az első gondolat rögtön, egész közvetlenül, az evangéliumhoz kapcsolódik olyan értelemben is, hogyha mármost azt látjuk, hogy itt egy hálaadásról van szó, hogy akkor az az eseménysor, amit talán magunkban is úgy veszünk, hogy itt van ez a nyomorult, beteg ember, aki egészséges lett. Hát, tulajdonképpen mit csinált ő? Nem sokat, –, hálát adott. Ugye, milyen kevés? Jó, hát hálát adott. De most, ha egy picit tüzetesebben nézzük meg a helyzetet, akkor ez egyáltalán nem kevés, hiszen arról van szó, hogy ő először fölfedezi magán azt, hogy mi is történik. Ez se kis dolog. Azután hoz egy döntést. Ráadásul, a többi kilenccel ellentétesen hoz egy döntést. És tudjuk, hogy amikor tízen vagyunk, és tíz emberből valaki kilenccel szemben hoz egy döntést, hát, azért az elég megterhelő tud ám lenni. Tehát akkor a többiekkel szemben is megszületik ez a döntés. Majd ebből a döntésből egy cselekvés fakad, és egy szál magában elindul, hogy visszamenjen, amely cselekvés meg egyébként úgy tűnik, hogy elég fölösleges. Főleg azért, mert Jézus, aki gyógyít, azt mondja, hogy „Menjetek el a papokhoz!” Tehát akkor ez a cselekvés olyan, egy olyan tiszteletkörnek tűnik, vagy egy olyan felesleges kerülőútnak. És mégis végigviszi, és a hálaadás nem csak annyi, hogy „köszönöm”, hanem hangos szóval először Istent dicsőíti, majd pedig leborul, és Jézusnak is megköszöni. Na, hát ez már valami! Nem egyszerűen arról van szó, hogy van egy nyomorult ember, akivel az Isten mindent megtesz, ő meg végül azt mondja: „köszi.”, hanem itt valami sokkal többről van szó. És hogy ez a sokkal több tulajdonképpen olyan gyönyörű,  – na most már nekiállok, nem akarom hosszan mondani, inkább csak olyan fölsorolás-szerűen. Ti pedig, hogyha majd megragad titeket esetleg egy szempont, akkor azt tovább vihetitek.

Az első így szól. Azt mondja Jézus: „A te hited meggyógyított téged.” És úgy tűnik, valahogy ehhez a hithez ennél a személynél ez a cselekvés, a hálaadás is kapcsolódik. És tudhatjuk azt, hogy amikor valaki hálát ad, azzal fönntartja a lelki egészségét, a szó szoros értelmében. Eszemben sincs most kutatások tömkelegét idehozni, de az a személy, aki adja a hálát,  – nem csak a hála el-elragadja őt időnként – , az a személy aktívan és cselekvő módon tesz azért, hogy egészséges legyen, vagy egészséges maradjon. Milyen szépséges dolog ez! Én még hálát adok valakinek, kifejezvén azt, hogy ő jót tett velem, főleg egy olyan helyzetben, amiben én rettenetesen kiszolgáltatott voltam, és tehetetlen. És pusztán azáltal, hogy veszem az időt, a fáradtságot a hálaadásra, még az is, még az is nekem tesz jót! Még az is az én teljességemet szolgálja. Néha le tud ám nyűgözni Isten gondviselésének ez a furfangossága, hogy amikor úgy elsőre azt gondoljuk, hogy „Jó, hát akkor az ember esetleg ott kötelességszerűen azt mondja, köszönöm.”, hogyha ez egy hálaadás, még az is minket növel, nem azt, akinek a hálát adjuk.

Második gondolat. A második gondolat így szól: megint csak egy leprás betegről van szó, aki a kitaszítottság, kiszolgáltatottság élményeit éli át. De amikor dönt, és megy, és leborul, és hangos szóval, és köszöni, mi történik? Egy kiszolgáltatott személy átéli a cselekvőképességét, átéli azt, hogy mi mindenre képes, hogy ő mi mindent tud adni. Hogy ő, aki kirekesztett a többiek közül, ő most ad valakinek. De nem is csak ad valakinek, nem is akárkinek tud ő adni valamit, hanem a gyógyítónak tud adni valamit, ő, a beteg, aki éppen csak néhány perce láthatja azt, hogy egészséges. Tehát a második gondolat, hogy amikor valaki gyakorolja a hálaadást, akkor éppen egy olyan személy cselekszik, és éli át a saját képességeit, aki az által szenvedhetett még a hálaadás előtt, hogy: „Tehetetlen vagyok, kiszolgáltatott. Hogyha az Úr, vagy valaki nem siet a segítségemre, nem tudom, hogyan lesz ezután az élet. És most egyszer csak átélhetem, hogy tudok magamért is, sőt, egy másik emberért is, vagy egy másik embernek is tenni valamit.”

Azután a harmadik. Amikor valaki hálát ad, és most egész konkrétan itt, ez a beteg, aki meggyógyult, hálát ad Jézusnak, aki gyógyított. Olyan gyönyörűségesen benne rejlik az, hogy: „Ez a gyógyító azt gondolta rólam, hogy engem szeretne meggyógyítani. Hát, a többi kilenc társamat, meg engem is. Képzeljétek el, bár mi messze álltunk meg, és ott messziről kiabáltuk, hogy Uram, Jézus!, de ő észrevett minket, hallotta a hangunkat. Hogy engem észrevett, és látott engem, és fölfigyelt rám, és azt akarta, hogy én meggyógyuljak.” Milyen szépséges ez, hogy az ember, aki hálát ad valakinek, azt élheti át, hogy ez azért is lehetséges, mert a másik ember emberszámba vette őt. Észrevette, hallotta, és fontosnak tartotta. Ezért megint milyen érdekes, miközben én adok valamit, aközben ez valahogy visszahajlik rám, és átélhetem a saját értékességem. Mégpedig azért is, mert elkezdem látni magamat annak a tekintetében is, aki jót tett velem. Aki azt mondta: „Hát én ezt akarom neki adni. Látom, hallom, érzékelem, hát számít nekem ő.” Következő.

A hálaadás olyan szépséges valami, ami tulajdonképpen csak nyereségnek tűnik: – mondjuk így – egészséges vagyok. Esetleg egy picit árnyaltabban: egészséges lettem. Hogy valami, ami olyan állapotszerűnek tűnik, úgy rám vonatkozik, és énvelem játszódik le, visszavisz a kapcsolat közegébe. Mert, amikor hálát adok, hát, valamiért adok hálát, de általában valakinek. Nagyon ritka az, hogy amikor valaki hálát ad, azt egyszerűen csak úgy ki tudja kinek, vagy ki tudja, hova. Nem, azt akkor valakinek mondjuk, valaki felé címezzük. Ezért, ez is milyen szépséges, hogy a hálaadással megerősíthetjük, és átélhetővé tesszük azt, hogy vannak kapcsolataink, amelyekben fontosak vagyunk, és vannak kapcsolataink, amelyekben mi fontosnak látunk másokat. Következő.

A hálaadás a saját életünk részesévé tesz bennünket. Mikor egy olyan helyzetben vagyunk, mint mondjuk egy súlyos beteg ember, akkor szinte azt éljük át, nem csak azt, hogy nem vagyunk hatékonyak, nem tudunk a képességeinkkel magunkért megfelelően cselekedni, hanem valahogy úgy érezzük, hogy kezdünk kiesni a saját életünkből. Hogy már minden a fejünk fölött zajlik, hogy most már a betegség dönt, és nem én, hogy most már ennek valami lefolyása lesz, amire én egyáltalán nem gyakorlok hatást. És milyen gyönyörűséges, mikor valaki a hálaadással visszahozza magát a saját életébe, és azt mondja: „Ez az én életem, és én most úgy döntöttem, hogy a szemedbe nézek, és azt mondom, nagyon köszönöm.” És dönthettem volna másképpen is, csinálhatnám másképpen, mint ahogy kilencen másképp csinálják, de én most visszatérek a saját életembe, és átélem, hogy ez az én életem, és hogy ez egy ajándék.

Ez aztán most már a záró gondolat. A hálaadással azt is kifejezzük, ami talán a ma embere számára igencsak nagyon jelentős, hogy amikor úgy tekintünk az életünk javaira, kincseire, vagy jó történéseire, hogy „Ez járt nekem.”, vagy „Megdolgoztam érte.” És az az érdekes, hogy mind a kettő igaz lehet, tényleg lehet, hogy megdolgoztam érte, és tényleg lehet, hogy azt mondom, joggal, hogy: „Ez így igazságos, és ez így rendjén való, hiszem.” És milyen szép az, hogy amikor az ember, aki nagyon abban a világban él, saját maga körül forogva, hogy jár, vagy hogy ez a természetes, és ez így igazságos, és méltányos, valójában az ilyen ember elég sok feszültséggel él, mert állandóan kémlelheti az életet, szorongva fürkészheti, hogy megkapja-e az élettől azt, ami neki jár, ami igazságos, ami rendjén való. Milyen érdekes ez, az ember, aki nagyon magára figyel, és nem a hálaadásban tölti az életét, elég sok feszültség között él, és nagyon sok csalódást kell elszenvednie, amivel kapcsolatban majd szívesen mondja azt: „Ugyan miért adnék hálát?”

Átlépünk egy másik világba, ahol a hála nem csak megragad, vagy meglep minket, hanem azt adjuk. Aztán pedig egyszer csak tudatossá válik számunkra az, hogy mennyi minden történhetett volna másképpen. És hogy persze, mondhatjuk azt, hogy ez méltányos lenne, vagy igazságos. De hogy a mai nap is oly sok mindent kaptunk, csak úgy, a kisujjunkat se emeltük föl érte, és mégis adatott. És egy olyan világban, ahol estéről estére egyszer csak ráébredek arra: „Nahát! Hát, ma tulajdonképpen nem sok mindent csináltam, és ehhez képest, mennyi mindent kaptam.” Egy ilyen világban szívesebben élünk, és egy ilyen világban jól esik oda-odaállni egy kapcsolatban valaki elé, legyen ember, vagy Isten, és azt mondani: „Már azért hálás vagyok, hogy még jól is esik, ha azt mondhatom, hogy hálás vagyok Neked.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )