Lk 18,1-8 - Évközi 29. vasárnap

„Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan!”

Olvasmány (Kiv 17,8-13)

A választott nép pusztai vándorlása idején történt: Az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki nekünk férfiakat, és szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig holnap Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.” Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, és megütközött az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így karja kitárva maradt napszálltáig. Józsue pedig kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.

Szentlecke (2Tim 3,14-4,2)

Szeretett Fiam! Tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad. Gyermekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hit által eljuss az üdvösségre. Minden írás, amelyet az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes és minden jóra kész legyen. Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az ő eljövetelére és országára: hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel.

Evangélium (Lk 18,1-8)

Abban az időben: Példabeszédet mondott Jézus arról, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni. Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, aki Istentől nem félt és embertől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Ez elment hozzá, és kérte: »Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben.«A bíró egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: »Noha Istentől nem félek, embertől nem tartok, de ez az özvegy annyira terhemre van, hogy igazságot szolgáltatok neki, mert a végén még nekem jön és megver.«” Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró. Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”

Vasárnapi beszéd

Azt hallhattuk a szentleckében: „Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan!” Szívünk szerint úgy értelmezhetjük ezt az egy sort, hogy akár alkalmas nekem, akár alkalmatlan nekem. Mert olyan előszeretettel nézünk másokra, és azt mondjuk: „Hát, még a szentírásban is benne van. Én ezt majd most mondom neked, meg én ezt majd úgy teszem, ahogy én gondolom, akár alkalmas neked, akár alkalmatlan. Hát fütyülök rá!” Na, de pont fordítva van., mert a szöveg sokkal inkább azt sugallja nekünk, hogy állj vele elő, akár alkalmas az neked, akár esetleg alkalmatlan a számodra. És hogy miért merem ezt az értelmezést idehozni? Azért mert utána meg az hangzik el, hogy „…és csináld ezt nagy türelemmel, és igen komoly hozzáértéssel!” Hát akkor az alkalmasság kérdése sokkal inkább énrám fog vonatkozni, hogy megvan-e a türelem, megvan-e a hozzáértés, és akkor így tudok-e előállni az evangéliummal? Úgyhogy missziós vasárnap lévén, erről szeretnék szólni, négy rövidke gondolatot hadd hozzak ide, hogy tulajdonképpen hogyan volna talán ezt érdemes csinálni, a missziónkat, az evangelizációt.

Az első gondolat így szól: Érdemes volna nagyon komolyan venni azt, hogy akikhez a küldetésünk szól, őnekik szerteágazó szükségleteik vannak. Érdemes volna azzal kezdenünk, hogy ahogyan időt és energiát, türelmet és hozzáértést adtunk hozzá, akkor valahogyan megsejtsük, ráébredjünk, vagy meghallgassuk azt, hogy kinek mire van szüksége. Ezért a szükségletekre való érzékenységünk az egyik legfontosabb, és legalapvetőbb útja annak, hogy mások javára éljünk az evangélium szellemében. Ne járjunk úgy, mint valakik, akik a maguk portékája körül donganak– zsöngenek, és akkor állandóan valami újabb marketing technikát próbálnak bevetni, hogy valahogy eladják azt, amijük van. De, hát, nem csodálom, hogy nem túl eredményes ez a fajta megközelítés.

Ki az, aki visszautasítja azt, – vagy hányan vannak –, hogy egy másik személy, vagy egy csoport ráhangolódjék, és komolyan vegye a szükségleteit, a vágyait, és arra próbáljon megfelelő módon reagálni, és adni valamit? Hát nem eladnunk kell valamit, hanem sokkal inkább megtalálnunk valamit, fölfedezni valamit, befogadni valamit, megérteni valamit, és aztán arra szükségletek alapján választ adni. Miért merem ezt így mondani? Mert hogyha arról beszélünk, hogy szükségletek alapján, valahogy abból kiindulva. A szociálpszichológusok ékes szóval mondják azt, hogy a szükségleteink alapján mondjuk azt, hogy valami értékes-e, vagy nem. Eleve, hogy létezik ez a kifejezés, kijelentés, hogy ez érték, ez értékes. Amit magyar nyelvileg egyszerűen elviselhetetlennek tartok, hogy értékek mentén élni, hát épp csak a mentén, tehát nehogy véletlenül hozzájuk érjünk. Hát akkor értékek alapján. De hát ha már egyáltalán erről beszélünk, értékek alapján, mi alapján érték az érték? Hogy valamilyen valódi, komoly, emberi szükségletben gyökerezik. A nagyon komoly emberi szükséglet pedig honnan ismerhető föl? Onnan, hogy a szívnek valamiféle vágya kapcsolódik hozzá. Tehát úgy vagyunk akkor, hogy vannak a vágyaink. A vágyainkból egyszer csak számunkra is világosak lesznek a szükségleteink, bele van írva a természetünkbe. A szükségletekből mondjuk azt meg, hogy mi érték, és aztán az értékekre hivatkozva mondjuk azt, hogy mi igaz, vagy mi az igazság. Amikor tudjuk, hogy mi igaz, vagy mi az igazság, abból levezetjük a normákat, törvényeket és jogszabályokat.

Milyen érdekes, hogy hajlamosak vagyunk még az evangelizációt is valahogy a felszínéről kezdeni. Hát, törvények, jogszabályok – az a felszíne. De kétség kívül az lenne a cél, hogy a törvények és jogszabályok bele tudjanak gyökerezni, ízesülni a legmélyebb vágyainkba, a szükségleteinkbe, értékekbe és igazságokba. Tehát nem az volna a cél, hogy mindent a törvény, a szabály, és egyéb felől közelítsünk meg. Sokkal inkább érdemes volna rákérdezni: Mi a te vágyad, mi a te szükségleted, és mit éltél meg életed során nagy értéknek? És ehhez tudunk kapcsolódni. Abból aztán, hogy tulajdonképpen mi is az igaz, és hogy tulajdonképpen hogyan érdemes élni, szinte magától következik. Az első gondolat tehát így szól: Evangelizáció a szükségletekre alapozva.

Azután a második. Talán azt is mondhatnánk, egyébként pedig, hogy mi tudatosíthattuk magunkkal azt, hogy mennyi mindent kaptunk, hogy mennyi ajándékunk van. Mi szoktuk ezt mondani, nem? Hogy ez is ajándék, azért is hálát adok, az is kegyelem, Isten segített. Ez mit jelent? Egész bátran oda állhatunk bárki elé, a szó legjobb értelmében, anélkül, hogy megint csak megpróbálnánk eladni magunkat a vallások piacán. Kipakolhatnánk a kincseinket és értékeinket azt mondván: „Bárki vehet belőle.” Ez szerintem nagyon jó. És akkor, ha kérdezik, hogy miért gondoljuk, akkor elmondjuk: Mert ezt húsz éve, ez harminc, ez negyven, ez ötven éve jól kipróbált. Gyere, és azért is mondom, hogy gyere, vegyél belőle, meg szívesen adok neked, mert hát azért is pakoltam ide ki, mert tulajdonképpen nem az enyém, csak nálam van. Hogy eleve úgy kaptam, hogy egy nagyon nagy része nem is az enyém, csak megbíztak, hogy én aztán ezt itt pakoljam ki, és akkor ti meg válogassatok. Nézzétek csak, hogy mi minden szépség van itt!”

Ez a második gondolat. Evangelizálni az alapján, hogy mi mindent kaptunk, hogy mi mi mindent tartunk ajándéknak. És a múlt vasárnapi mise, mi mindenért adtunk már hálát. És akkor egyszerűen ezt kitesszük, és azt mondjuk: „Gyertek, nézzétek meg!”

Azután a harmadik. Az evangelizáció az alapján, ami annak a természetes közege, ez pedig a kapcsolat. Mert az evangelizáció természetes közege: ember-ember, Isten-ember közti kapcsolat és viszony. Ezért, milyen magától értetődő volna az, hogy eszünkbe se jut a missziónak, vagy az evangelizációnak olyan formáit választani, amiben nem bánunk jól egy másik emberrel; nem bánunk jól a lelkével, a szellemével, a testével. Ez tulajdonképpen elképzelhetetlen akkor, hogyha a missziót és az evangelizációt a természetes közegében tartjuk, ez pedig a kapcsolat. Akkor az mindig is úgy történik, hogy minden az alapján zajlik, hogy az egy kapcsolat terében hogyan tud elhangozni, hogyan tud megjelenni, hogyan tud kapni és adni, és fölhívni a figyelmet. Hát akkor az, minden ott történik.

Eljátszottam a gondolattal, nézzétek el ezt nekem, hogy az Eucharisztia is egy meghívás a vendégségre, egy szeretetlakomára. Képzeljük el, hogy az evangelizációban az örömeink, a hálaadásunk alapján van egy csodás tortánk. És akkor hát szólunk mindenkinek: „Gyertek, nézzétek meg!” Akkor már úgy, úgy venne belőle egy szeletet, akkor azt mondjuk: „Várj, várj, várj! Hát először vizsgázni kell. Le kell először vizsgázni, hogy hogyan készül a torta, azt nagyon pontosan tudnod kell, hogy hogyan készül a torta, tehát anélkül nem eszünk belőle.” Vagy azt mondjuk, hogy „Na, azért még ne egyél belőle, mert először meg kell mondanod, de nagyon pontosan, hogy hogyan fogod ezt most elfogyasztani. Mert itt szabályok vannak. Tehát először is késsel-villával eszünk, és aztán a kanálhoz nem nyúlunk, mert az primitív, és akkor azt úgy kell csinálni mindenképp, hogy…” De még az is elképzelhető, hogy szeretne már venni belőle egy jó falatot, legalább megkóstolni, s akkor azt mondjuk: „Na, na, na, na! Először részletesen számolj be, mikor nem ettél rendesen? Rendesen, tisztességesen mikor nem étkeztél? Mikor kented el a szád a süteménnyel? Mikor maszatoltad össze a kezed? Először mindent részletesen, utána belekóstolhatsz.”

A harmadik gondolat így szól. Az evangelizáció és a misszió; érdemes visszavinni annak a természetes közegébe, és pontosan fogjuk tudni, hogy mi az, amit érdemes csinálni, mi az, amit nem. Mi az, ami emberi, és mi az, ami nem. És mi az, ami Isten szándéka szerint való, és mi az, ami nem. Mert a misszió, és az evangelizáció nem valami téma. És akkor így eljutottam a negyedik ponthoz, és ez a záró gondolat. Ez pedig így szól.

Akkor ez azt jelenti, hogy mi mindig igyekszünk nem csak embereket nézni, hanem embereket látni. Ez nagyon egyszerűen úgy szól, hogy mire úgy jó vastagon hívők leszünk, addigra mi magunk is hajlamosak leszünk egy embert nézni, de már hívőt, vagy hitetlent látni. Már nem embert látunk, hanem hívőt, vagy nem hívőt, keresőt, vagy ateistát. Hogyhogy elveszítjük az érzékenységünket az iránt, hogy ő egy ember, hogy embert nézek, és embert látok? És azután mondjuk már nem is embert látok, hanem bűnöst látok. Ennél még rosszabb, amikor már nem embert látok, hanem nyájat látok. És ennél már csak egy rosszabb van, amikor birkákat. Embert nézek, és birkákat látok – ez egyszerűen elviselhetetlen.

Tudjátok, eszembe jutott a dalai lámának egy gyönyörű mondása. A dalai láma azt mondta, és most szó szerint idézem, nyilván egy picit alakíthatjuk a saját képünkre és hasonlatosságunkra. Ő azt mondja: „Egyáltalán nincs szükség templomokra. Az emberi szív és elme templomára van szükség. Bonyolult filozófiára meg pláne nincs szükség. Némi kedvesség viszont szükségeltetik.” És akkor mi mondhatjuk azt, hogy „Jó, legyen templom, de olyan nagy nem kell, hogy legyen. Jól van, legyen filozófia, ha valakinek az nagyon tetszik, de a lényeg, hogy hogyan bánunk egymással.”

Ezért a záró gondolat így szól: Tulajdonképpen akárkire is nézünk, akárkit is figyelünk, akárkivel is kerülünk kapcsolatba, ha nem veszítjük el azt a tudásunkat, hogy ő egy ember, akkor elég jól fogjuk tudni, hogy mit érdemes csinálni. Milyen érdekes, hogy ezt szoktuk ünnepelni, hogy az Isten emberré lett. Azt sosem ünnepeljük, hogy Isten hívővé lett, vagy hogy Isten, na… Hanem azt ünnepeljük, hogy ember lett. És hogy amikor fölfedezzük ezt, minden szépségével együtt, akkor tulajdonképpen egy csomó kérdésünk magától már nem is kérdés.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )