Lk 18,9-14 - Évközi 30. vasárnap

„Aki magát felmagasztalja…”

Olvasmány (Sir 35,15b-17.20-22a)

Az Úr igaz bíró: nem nézi az ember személyét, nem részrehajló a szegény kárára; s meghallgatja azt, aki a balsorsban kéri őt. Nem utasítja el az árvák könyörgését, sem az özvegyet, ha tele van panasszal. Aki szívből szolgálja, azt elfogadja az Úr, az ilyenek imádsága a felhőkig hatol. A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, míg el nem éri célját. Nem tágít, amíg rá nem tekint a Fölséges, és míg nem szolgáltat neki igazságot. És az Úr nem késlekedik.

Szentlecke (2Tim 4,6-8.16-18)

Szeretett Fiam! Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul. Eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja, amelyet az Úr, az igazságos Bíró megad nekem azon a napon. De nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja az ő eljövetelét. Első védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott. Ne számítson nekik bűnül! Ám az Úr mellém állt, és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, és tudomást szerezzen róla minden pogány. Így megmenekültem az oroszlán torkából. Sőt, az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstől, és átment mennyei országába. Dicsőség legyen neki mindörökké! Ámen.

Evangélium (Lk 18,9-14)

Abban az időben: Az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.« A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: »Istenem, légy irgalmas nekem bűnösnek.« Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

Vasárnapi beszéd

„Aki magát felmagasztalja…” – talán mi kevésbé használnánk ezt a kifejezést. Nem tudom, ki mikor mondta utoljára valakinek is azt, hogy „Te ne magasztald föl magad!”? Inkább talán azt szoktuk erre mondani, hogy önigazolás, hogy te igazolod magadat. Magunknak is nem egyszer inkább talán ezt a kifejezést hangsúlyozzuk, hogy: „Talán ez most már önigazolás a részemről.” Ezért tehát önmagunk fölmagasztalása, vagy önigazolása, ez lenne most akkor a választott téma.

Először mondanék három szempontot erről, hogy mi is történik akkor itt ilyenkor, amikor önmagunkat magasztaljuk, vagy igazoljuk. Az első. Biztos ti is tudjátok, mert ez már szép lassan az általános műveltség része lesz, hogy mindegyikünk lelkében nem tudatosan, ám nagyon hatékonyan működnek az énvédő folyamatok, az énvédő mechanizmusok, az elhárító mechanizmusok. Hát ezeket már tudjuk. Szerintem nincs senki itt, akinek ha azt mondom, projekció, ne mondaná azt, hogy „Igen, sokakat ismerek, akik ezt csinálják.” Tehát tudjuk mi az, hogy projekció, és tudjuk a többit is. Csak ide hozogatok néhányat. Tudjuk mi az, amikor valaki magában, magán nem akar valamit meglátni, de ugye a szálkát a másikon is meglátja. Tudjuk milyen az, amikor valaki lehasít magáról valamit, az „rá egyáltalán nem jellemző”. Tudjuk milyen az, amikor valaki tagad, és tagadásban van. „Inkább a szándékos vakság, de előtte inkább a nem szándékos vakság.” És tudjuk milyen az, amikor nem ki-, hanem befelé emelünk valamit, és introjektálunk, és az történik, hogy keressük az embereket, akik azt mondják, hogy „Feri, neked volt igazad.”, s akkor azt beemeljük, és akkor egy kicsit jól érezzük magunkat, hiszen neki igaza van, mikor azt mondja, hogy nekem igazam van.

Szóval, vannak az énvédő és elhárító mechanizmusok, a tagadástól kezdve az akármiig. Most nem is akarom részletesen, mert nem ez a témánk, egy vasárnapi szentmisén vagyunk. De miért érdekes ez? Mert ha mégis csak a kultúránk része egy alapvető önismeret, akkor tudhatjuk azt, hogy az önigazolás már akkor elkezdődik, az önvédelem nem tudatos folyamatai már régen elkezdődnek előbb, mint hogy mi tudnánk, hogy az elkezdődött bennünk. Ezért tehát tulajdonképpen az a realitás, hogy az önvédelmi dolgaink nem tudatosan, jó alaposan indulnak, és már csináljuk, és csináljuk, és csináljuk anélkül, hogy mi tudnánk, hogy máris önigazolásban vagyunk, hogy tulajdonképpen máris önmagasztalásba fogtunk . Azért, mert a lelkünk a természet gyermeke is, és mint a természet gyermeke, arra is van kitalálva, hogy magát megvédje. Mert ha nagy baja van, akkor mi lesz a gazdival, vagyis velünk.

Az első gondolat tehát így szól. Egy alapvető önismerettel érdemes tudnunk, hogy nem tudatosan is milyen sokféleképpen, és esetleg már miránk jellemző módon hogyan védelmezzük, igazoljuk magunkat, hogyan magasztaljuk magunkat. Hogy még csak nem is tudjuk, hogy ez történik, pedig ez történik. Ez az első gondolat.

A második. Aztán persze van az úgy, hogy már nem nemtudatos módon igazoljuk, és magasztaljuk magunkat, hanem már tudatosan csináljuk. Kétségkívül, magunk előtt is, a tükörbe is puffogva, dühöngve, vagy másokat szidva – most ezt sem akarom hosszabban mondani – van, hogy nagyon is szánunk rá időt és energiát, hogy magasztaljuk, vagy igazoljuk saját magunkat.

Itt most rögtön ezt hadd ütköztessem a vámossal. Mert a vámos nem fog neki az önigazolásnak, az önmaga magasztalásának, hanem még a szemét sem merve az égre emelni, de mégis csak tulajdonképpen szeretne az Istennel találkozni. És amikor azt mondja: „Irgalmazz nekem!”, ebben kimondatlanul benne van az, hogy nem az önigazolásnak fogott neki, hanem fontosabbnak tartotta az irgalmas Istennel való kapcsolatfölvételt. És ennek miért van jelentősége? Mert az önigazolás, vagy önmagasztalás miért indul el, már nem tudatos módon is, és aztán folytatódik tudatosan? Azért, mert az egyensúlyunkat valami fenyegeti és veszélyezteti. Mert valamit esetleg még fölismernénk, vagy meglátnánk, valamire rácsodálkoznánk, rádöbbennénk, valami még kiderülne rólunk, és ki tudja, hogy el bírjuk-e viselni. Ezért aztán a lelkünk is véd, meg még aztán mi magunkat is védjük. Miért? Hogy az egyensúlyunkat teljesen el ne veszítsük. „Hiszen élni kell. Hiszen egy óra múlva valakivel találkozom, két óra múlva egy komoly munka van, és hát… Nem engedhetem ezt meg magamnak, hogy megrendüljek. Kinek van arra ideje?”

Ezért az történik, hogyha most nézzük, hogy mit tesz ez a vámos, hogy azt mondja kimondva, kimondatlanul: Nekem is nagyon fontos, hogy egyensúlyba kerüljek, nagyon fontos, hogy talajt tudjak fogni. Nagyon fontos, hogy az életemet tudjam tovább élni. De ahhoz, hogy én egyensúlyba hozzam magam, most abba az irányba fogok elindulni, hogy az irgalmas Isten tekintetével próbálom saját magamat megközelíteni. Mert ha az irgalmas Isten tekintetében látom magam, talán ez fog engem leginkább stabilizálni. Talán ha van valami, amitől tényleg visszanyerem az egyensúlyom, ami tényleg számít akkor, amikor azt sem tudom, hogy most szerethető vagyok-e, vagy nem, gazember vagyok, vagy rendes ember, nem tudom, hogyan fogok élni. Talán ami leginkább mégis csak megszilárdít engem, idebentről, hogyha az irgalmas Isten tekintetével nézem most magam.

Az irgalmas Isten tekintetében sosem veszítjük el a realitásunkat. Az irgalmas Isten úgy irgalmas, hogy sosem mondja, hogy „Jó, nem is történt meg.”, vagy sosem mondja azt, hogy: „Jó, csak feleannyi volt.” Nem, az irgalmas Isten tekintetében pontosan tudjuk, hogy mi történt, és hogy, mi a mi részünk, és közben az irgalmas Isten irgalmassága meg nem szűnik felénk. Ha van valami, ami az egyensúlyunkat létre tudja hozni, hogy tudjunk élni, és ne is akárhogy, hát ez a vámosnak az okossága, aki bár föl sem mer oda nézni, mégis az irgalmas Isten szemével fogja tudni magát látni. És ez gyönyörű. Míg valaki fölfelé néz, de valójában nem lát ott fönn senkit, sem annak a tekintetével magát, mert ő önmagát igazolja és magasztalja.

Tehát a második gondolat így szól. Milyen tulajdonképpen egyszerű, de sokszor bátorságot igénylő kijelentés az, hogy az önigazolásba és magasztalásba azért fogtam, mert kiszolgáltatottnak érzem magam, gyöngének, elég tehetetlennek, talán ügyetlennek, vagy akár bűnösnek. Valakinek, aki valamit elrontott, vagy nem csinált jól, vagy magam se tudom, hogy mennyire nem csináltam jól, és szeretnék valahogy talpon maradni.

Harmadik gondolat. A harmad gondolat így szól. Hogyha nem állunk meg itt, és nem térünk át a vámos útjára, hanem maradunk a farizeus meneténél, akkor a harmadik lépés, hogy tudattalanul is igazoljuk magunkat, aztán tudatosan is, és végül a környezetünket is erre fölhasználjuk. Ilyenkor telefonálunk, SMS-ezünk, e-mailezünk, csetelünk, találkozunk, megint telefonálunk, megint SMS-ezünk, és ezt csinálhatjuk sok napon keresztül, és mindenkit fölhasználunk arra, hogy igazoljon bennünket. Ebben a hatalmas működésmódban, ahogy már rengeteg embert használtunk arra, hogy igazoljon bennünket, persze az egyensúlyunkat szeretnénk, de közben lehet, hogy egyre vakabbá válunk, jóval inkább, mint ahogy elindultunk.

Mi történik akkor, hogyha áttérünk a vámos útjára? Ha a vámos útjára térünk, akkor a következő történhet. Mármost látom magamat Isten tekintetében, és ez egész jól rendbe szedett engem. Egyre inkább merem látni, hogy tényleg, valamit nem csináltam jól, de közben az egyensúlyomat ez az irgalom megtartja. Nem kell megsemmisülnöm, eltűnnöm, vagy hazudnom. És mert ez az egyensúly itt van, ezért, és mert ember vagyok, én is fogom keresni más emberek társaságát. De a vágyam nem az lesz, hogy „Mondjátok nekem, légy szíves: igazad volt!”. A vágyam az lesz, hogy: „Nézzetek rám, és szeressetek!” Mert ha találkozunk, és ti szerettek engem, elfogadtok engem, jól bántok velem, akkor mindazzal, amit tettem, most már el fogok tudni bánni. Mert Isten irgalmas tekintetében merem látni, hogy mi történt. Óriási nagy különbség van aközött, hogy keresem a kapcsolatot azért, hogy mondd, hogy „Neked igazad volt.”, vagy azért, hogy „Szeress egy kicsit, légy szíves!” Mert ha ez megtörténik, a többihez már lesz erőm, lesz bátorságom, lesz ügyességem, és mindenem lesz.

Ez volt az első három gondolat. Most mondanék másik hármat, de rövidebb leszek. Na most akkor! Jézusnak milyen ajánlatai vannak, hogyan látjuk ezt az evangélium tükrében, ha most egy picit a példabeszéden túl is látunk? Ez most már gyorsabb lesz.

Mikor Jézussal szemben igazságtalanságok történnek, és ő ez elé a kihívás elé kerül, ő maga azt mondja: „Én nem igazolom magam, és tulajdonképpen nem is védem meg magam, bár jogom és lehetőségem lenne rá, igazságos is lenne, és méltányos; a tetteim igazolnak engem.” Ezért hosszabb távon, mikor már az első három pont megvan nekünk, akkor egyszer csak az életünkben, mikor mások jönnek, és azt kérik: „Szeress engem egy kicsit!”, akkor azt mi is csináljuk már. Ezért, amikor bizonytalanná válunk, és kezdjük elveszteni az egyensúlyunkat, vagy meglátjuk az árnyékunkat, akkor nem akarjuk magunkat igazolni, mert tudjuk, hogy a tetteink, a szó legjobb értelmében, nem elhazudva a realitást, igazolnak minket. És hogy már ma, és holnap, és holnapután is szándékosan és tudatosan sok jót fogok tenni, azért, mert jól esik nekem, hogy a tetteim majd igazolnak engem anélkül, hogy én az életemet arra fordítanám, az összes kapcsolatomat beleértve, hogy magamat igazolgassam. A jótetteimmel szeretném magamat igazolni.

Eszembe jutott a két évvel ezelőtti Mikulás. Mert a két évvel ezelőtti Mikuláskor azt kérdeztem a gyerekektől: „Mondjátok meg nekem, hogy van az; irgalom és igazság, irgalmasság és igazságosság, hogy jön a Mikulás nemsokára, és mindenkinek ad ajándékot pont ugyanannyit? Na, ez hogy van?” Elmondanám a négy választ. Hát több is hangzott el, de ez a négy olyan gyönyörűen mutat valamit, hogy milyen sokféleképpen birkózhatunk ezzel a témával. Az első gyerek azt mondta: „Na, persze, a Mikulás hoz ám mindenkinek némi csokit, de van nála virgács is.” Második válasz: „Nem, nem, a virgács nem, azért a Mikulás nem, az a krampusz. Hanem úgy van, hogy a Mikulás a jóknak többet ad.” Harmadik válasz: „Nem, nem, nem. A Mikulás szeret mindenkit, a Mikulás mindenkinek ugyanannyit ad, de a jóknak adja előbb. És az is nyereség! Mert akkor a jók nem izgulnak, hogy mikor kapják, mert ők már kapják, és mert előbb kapják, nekik hosszabb ideig jó.” Aztán volt egy kislány, azt mondja itt két évvel ezelőtt: „Nem, nem, szerintem úgy van, hogy mindenki egyformán kap, és a Mikulás egyáltalán nem tudja, hogy most kinek adja előbb, meg később, csak úgy adja, mert mindenkit szeret. Viszont úgy van az valahogy, hogy aki viszont sok jót tett, az jobban örül.” És ehhez még felnőttnek se kellett lennie. De lehet, hogy ezt gyerekként jobban tudjuk, mint felnőttként.

Tehát a negyedik gondolat, vagy az első, ebben a második sorban, egy kicsit jobban kinyitva a megközelítéseinket, hogy nem kell magunkat igazolni. Ha olyan helyzetben vagyunk, hogy jaj, akkor ráhúzunk, és kétszer annyi jót teszünk. És ebben egész jól megnyugodhatunk.

Következő, ez az utolsó előtti gondolat. Azt mondja Jézus: „Van nekem szószólóm, az én Mennyei Atyám. Majd őt kérem, hogy álljon ki értem.” De nagy dolog azt mondani, akármilyen helyzetben, még akkor is, hogyha a saját gyengeségünkkel találkozunk, hogy nekem van szószólóm, aki majd igazol engem. Mégpedig az irgalmával úgy, hogy még bátorságom is lesz meglátni a gyöngeségeim. Ez az én Mennyei Atyám. Van nekem szószólóm, nem kell a saját számat tátogtatni.

Végül akkor az utolsó gondolat. És végül tulajdonképpen valahova oda juthatunk el, hogy kinőjük ezt az egész problematikát. Persze, nem örök érvényűen, csak néha, egy-egy áldott pillanat erejéig, vagy egy-egy megszentelt helyzetben. Egyszer csak átéljük, hogy tulajdonképpen ez, hogy kinek igaza, hogy igaza, igazolni, és… Hogy tulajdonképpen ez nem is annyira érdekes. Hogy valójában egyáltalán nem annyira érdekes. Hogy ami igazán érdekes, az az, ami közben, ahogy mindez történt, aközben köztem, meg a Mennyei Atya között lezajlott. Hogy ami igazán érdekes, az tulajdonképpen az. És amikor igazán az lesz érdekes, ami köztünk történik, akkor utána úgy legyinthetünk, és azt mondhatjuk: „Jó, ez mindig is lesz. De ami örök érvényű:  ami köztünk történt.”

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.katolikus.hu )