Lk 2,15-20 - Urunk születése: Karácsony – Ünnepi mise

„Nagy örömet hirdetek.”

Evangélium (Lk 2,15-20)

Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!” Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.

Vasárnapi beszéd

Az angyalok ezt a hírt hozzák, és a hír kapcsán az a karácsonyi ujjongásunk tárgya, hogy: „Nagy örömet hirdetek nektek. Megszületett Jézus a judeai Betlehemben.” Erről szeretnék beszélni, vagyis arról, hogy az angyalok híradása így szól: „Nagy örömet hirdetek.” A Karácsony örömének mi a jellegzetessége? Erről az örömről szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek.

Az első rögtön így szól: A Karácsony öröme nem csak a pillanat öröme, hanem az életút öröme is. Természetesen hallatlan nagy dolog, amikor egy pici baba születik, és áh, valaki ott fogja a kezében, vagy az édesanya megmutatja valakinek, és olyan kis pici, és csöpp, és az ember szívét oly sok érzés ragadja el. Hát hogy ne ismernénk a pillanat örömét, ami tényleg ott egészen el tud bennünket tölteni, és elvarázsol minket. Vagy, hogy a pásztorjátékkal kapcsolatos élményemet megosszam veletek, mert ez a mondat megy itt bennem, már amióta hallottam, 24-én 4 óra 31 perckor, hogy ott hátul álltam, és vártak a bevonulásra a napkeleti bölcsek. Én sandítottam rájuk, hogy mikor fognak indulni, és persze itt ment a pásztorjáték, és akkor egyszer csak hallom, hogy az egyik bölcs a következőt mondja a másik bölcsnek: „Mi jövünk! Mi jövünk! – és integetett – Mi jövünk!” Nem tudom, ez a „Mi jövünk!”, ez nekem valahogy a karácsonyi ünnepnek a meghirdetése 2019-ben, ez a „Mi jövünk!”

Szóval ismerjük annak az örömét, hogy „Mi jövünk!”, vagy „Na, ez most itt a miénk, ez egész biztos!” De kétség kívül, hogy miközben rátok nézek, van, aki ezen mosolyog, és van, aki nem. Nagyon együttérző tudok lenni mindazokkal, akik nem mosolyogtok, mert hát annyi minden történhetett ezek alatt a napok alatt is. Az is lehet, hogy egyszerűen csak fáradt vagy, olyan sok minden lehet. Tehát ismerjük Karácsony örömének ezt a pillanatszerűségét, ez a „Ah, most történt! Most van itt! Mi jövünk!”, és ismerjük azt, hogy „Jó, hát éppen most nem érzek semmi örömöt, de mégis merem azt mondani, hogy nekem Karácsony öröm, hogy Jézus születése öröm.” Most mondjuk szomorú vagyok valami miatt, vagy éppen csalódott, vagy aggódok valami felől. De ha azt kérdezed tőlem, hogy „Számodra öröm a Karácsony?”, akkor azt tudom mondani, hogy „Igen.” Ezért tehát a Karácsony örömének van ez a pillanat jellege, ah, ez az ujjongás szerűsége, és megvan az a csendes folyamat jellege, hogy akinek egyszer Karácsony öröm lett, akkor az nagy valószínűséggel addig a pillanatig, míg el nem költözünk ebből a világból, mondhatja azt, hogy „Nekem a Karácsony öröm.” És hogy ez bennünk egy folyamattá tud válni.

A második gondolat így szól: „Nagy örömet hirdetek nektek.” – mondja az angyal. De ez azt is jelenti, hogy ami történik, nem olyan látványos ám, az öröm a nagy, nem pedig az látványos, ami történik. Ezért Karácsony mindig fölhív bennünket arra, ha tényleg szeretnénk örülni, hogy el tudjuk rendezni magunkban azt, hogy mi a nagy, és mi a kicsi, hogy az öröm nagy, és nem föltétlenül maga ott és akkor, az az esemény. Mert ott és akkor, az az esemény az, hogy megszületik egy pici baba. És nagyon kevesen látják nagy eseménynek, éppen csak néhányan. Azt szoktuk mondani, a szóhasználatban: Nagy Heródes, és a kicsi Jézus. Na, itt pontosan tudjuk, hogy fordítva van, mert tudjuk, hogy Jézus a nagy, Heródes meg szegény nagyon kicsi, annyira, hogy ajjaj-jaj. Tehát ahhoz, hogy a Karácsony örömmé tudjon bennünk lenni, érdemes jól tájékozódnunk abban, hogy mi a nagy, és mi a kicsi. Ha azt gondoljuk, hogy állandóan nagy események kell, hogy történjenek bennünk ahhoz, hogy nagy legyen az örömünk, nem sok nagy örömünk lesz. Az öröm a nagy, az, ami esetleg történik, lehet, hogy egész észrevétlen.

Nem tudom, rácsodálkoztatok-e arra, hogy a születés is nem látványos, néhány Mezopotámiából érkező csillagtudós, aki látja ott, a Jupiter és a Szaturnusz együttállását, na ők megszimatolnak valamit. Néhány tudós azt mondja ott, a Szentföldön, hogy: „Az írások talán arra utalnak, hogy itt valami történik.” Ez nem látványos. És hogy Jézusnak az életét végig kíséri az, hogy nagy események sora, de nem túl látványosak. Olyan értelemben nem, hogy az ember egyszer csak ott megálljon, és azt mondja: „Jó, hát akkor engem ez lenyűgözött, és most már ennyi az egész.” A föltámadást nem látja senki. Ha mi rendeznénk meg a kereszténység történetét, akkor egy nagyon nagy showt csinálnánk a föltámadásból, de a születésből is, mert mi ki tudnánk emelni drámai érzékenységgel ezeket a nagy csúcspontokat. Milyen érdekes, hogy a Nagy Rendező ezeket a csúcspontokat nem emeli ki, talán azért, hogy az bennünk válhassék naggyá. Ezért nem látványos a születés, és ezért nem látja senki a föltámadást, hogy az bennünk olyan nagy eseménnyé tudjon lenni, hogy szinte egy életre átszőjön bennünket annak a tudása, hogy nem odakint kell lennie a nagy eseménynek, hanem sokkal inkább idebent. Ezért, amikor Jézus megszületik, akkor a ma embere számára, a mai értelemben véve, nem egy karrier veszi kezdetét. Ha Jézus élettörténetét valamiféle karriertörténetként akarnánk látni, hát, hmm, hmm.

Ezért a második gondolat így szól: Ez a születés nagy örömmé bennem lesz. És abban lesz Karácsony öröme nagy örömmé, akiben Karácsony öröme nagy örömmé tud lenni. (Következő gondolat.)

Elkezdtem aggódni a következő nemzedékért, el is mondanám, hogy miért. Ki tud valamit kezdeni Karácsony örömével? Aki képes az önátadásra és az önfeledtségre. Önátadás és önfeledtség. Hát nemde, ezek az örömnek a tartópillérei többek között? Igen ám, de miért aggódok a következő nemzedékért? Mert nem ugyanaz, hogy valaki egy önfeledt önátadásban van, rácsodálkozva Istenre, és ez egyre inkább kitölti valakinek az életét, vagy pedig egyszerűen csak valami leköti a figyelmem. Az az aggodalmam, hogy egyre inkább fölnő egy nemzedék, aki nem önátadásban és önfeledtségben él, ismerve az örömnek a természetét, ami átjárja az emberi személyt, hanem szinte folyamatosan más sem történik, mint lekötjük a figyelmünket. Az nem ugyanaz, mert amikor valamivel lekötöm a figyelmem, az azt jelenti, hogy abban a pillanatban, ahogy az nincs, a belső rész máris elveszett. Szívesen nyúlnék egy tárgyért, hogy valami megint lekösse a figyelmem. Ez azt jelenti, hogy pont nem vagyok önátadásban, és pont nem vagyok önfeledtségben, hanem valami leköti a figyelmem.

A Jézussal való kapcsolatnak a belső világa, és hogy az örömforrás legyen, nem erre a rugóra jár. Jézus nem akarja lekötni a figyelmünket, hogy aztán amikor elfordulunk, akkor megint szorongani kezdjünk, és aggódni, és idegesek legyünk, és frusztráltak. Az Isten nem leköti a figyelmünket, hanem lehetőséget ad arra, hogy önátadásban legyünk. Ha ezt egy képben kéne megragadnom, ez ahhoz hasonlít, mint amikor valaki önfeledten ujjongva örül és táncol, és egyszer csak elhallgat a zene. Amikor valaki önfeledten ujjong és táncol, és nem szól a zene, minden további nélkül folytatja a táncolást, mert mindaz, ami eddig lekötötte a figyelmét, annak a lényege idebent van. Ezért táncol tovább, és táncol, és mit törődik ő azzal, hogy éppen nem lehet hallani a zenét. Ez a keresztény örömnek a forrása, nem az, hogy Isten leköt bennünket, hanem hogy önátadásban vagyunk. Ezért néha szól a Dicsőség, néha meg nem, néha klassz dolgok történnek, néha meg pocsék dolgok, de mert belül valami szól, ezért az önátadottság, és az önfeledtség az öröm forrásává tud lenni folyamatként mibennünk.

Még lenne egy-két gondolat, de most már túl vagyunk a felén. Csak azért, hogy megbecsüljem a ti karácsonyi fáradtságotokat is. A Következő gondolat így szól: Ha valaki ezen a Karácsonyon, már most a kétezer évvel ezelőttire gondolok, közvetlen életveszélyben volt, az éppen Jézus, meg a szent család. Nem tudom, ha így fogalmazzuk ezt meg, hogy ez a család, itt közvetlen életveszélyben van, már csak a szülés körülményei miatt is, de hogyha nem a szülés körülményeit veszem, akkor tudjuk, hogy a szó szoros értelmében Heródes a kisbabát halálra keresi. Miért akarom ezt mondani? Mert a keresztény örömnek a jellemzőiről beszélünk, a forrásairól. Ma nagyon sokat hivatkozunk arra, hogy „Jaj, mi lesz a bolygóval?”, és joggal tesszük föl ezt a kérdést. És miközben ez a család közvetlen életveszélyben van, úgy tűnik, hogy két dolgot egyszerre képes tenni. Az egyik, hogy hatékonyan cselekednek. József nem egy naiv hittel azt mondja „Majd az Úr megsegít.”, hanem József lát egy álmot, és azt mondja: „Na, most innen pucolunk!” Ezt nevezem hatékony cselekvésnek. A hit milyen zseniálisan összekapcsolódik a hatékony cselekvéssel, pontosan azért, mert nem kicsinyíti le a veszélyt, nem mondja azt, hogy „Majd az Úr megvéd engem.”, hanem azt mondja: „Ha tudom venni a cuccomat, tudom fölkapni a lábamat, akkor most megyünk Egyiptomba.”

És mégis milyen érdekes, hogy miközben képes a hatékony cselekvésre, és a közvetlen életveszélyt is hajlandó komolyan venni, aközben ennek a családnak az a pici baba születése attól még örömforrás. Ez azt jelenti, hogy a keresztény ember öröme akkor is realitás, hogyha akármilyen pillanatban elkezd bennünk megjelenni annak a félelme, vagy aggodalma, hogy: „Jaj, mi lesz az élettel?” Ezért a keresztény ember öröme, a karácsonyi öröm túlmutat azon, hogy most küzdök-e az életben maradásért, vagy nem, hogy életben tudok-e maradni, vagy nem, az életemet fönntartom-e, vagy nem. Ez az öröm mélyebbről forrásozik, mégpedig azért, mert minden további nélkül kiegészül a hatékony cselekvés képességével.

A következő, utolsó előtti gondolat így szól: Ki az, aki tud örülni, akiben a Karácsony öröme realitássá válik? Hát az, aki képes a lényeget megragadni. Mert hogyha az életnek a rengeteg nehézsége, fájdalma, és egyebe Karácsonykor is van, hát most is van, attól, hogy azt mondjuk december 25-e és Jézus születése napja, attól az élet még ugyanaz az élet. És mégis ki képes örülni? Aki a lényeget képes kiemelni. És a lényeg sosem valami élet-halál harc, a lényeg nem a túlélésért folytatott küzdelem. A lényeg valami olyasmi, amit az ember a szívében átél, mégpedig hasonlóan a következőhöz. Jézus nem azért jött, hogy egyre nagyobb tereket hódítson meg, hanem azért, hogy meghódítsa az emberi szívet, valahogy úgy, ahogyan arra egy kicsi baba képes, nem az erejével, és nem a hatalmával, nem a befolyásával, és nem egyéb módon, hanem a puszta létezésével. Amikor az ember érzékeny szívvel meglát egy pici babát, és elég egészséges a szívünk, az a kicsi baba az ember szívét meghódítja, és fölszólít bennünket arra, hogy jól bánjunk vele. Ez az Isten hatalma. És ezért a Karácsony öröme annak a lényegnek az öröme, hogy az ember a szívének ezt az érzékenységét az utolsó pillanatáig megőrizheti. Hogy amikor látok egy pici csecsemőt, megengedem, hogy meghódítsa a szívemet. És hogy ez azt jelenti, hogy ettől kezdve tudom, hogy mi a lényeg, hogy hogyan érdemes élni, vagy mit érdemes csinálni.

Végül aztán a záró gondolat. Amikor megszületik az első baba, ahogy szokták mondani a kutatók, minden megváltozik. Többé semmi sincs úgy, mint előtte volt. Ti ezt sokkal jobban tudjátok, mint én. Ezért, ha Karácsony öröme bennünk öröm tud lenni, akkor az azzal együtt van, hogy amikor megszületik a pici baba, attól kezdve már biztos, hogy minden változik. Más lesz a férfinek, és más a nőnek, és más a házaspárnak, és más a családnak, hogy minden másképp lesz. És ez nagyon fárasztó tud lenni, ezt tőletek hallom. A keresztény ember öröme valami olyasmi, hogy el tudjuk fogadni, hogy minden változik. Hogyha ő megszületett, attól kezdve semmi sem lehet úgy, mint ahogy eddig volt. Mi az, ami az örömet táplálja akkor, hogyha ő megszületett, és már semmi sem lehet úgy, mint ahogy eddig volt? Az, hogy a vele való kapcsolatunk állandó. Hogy minden változik, de a vele való viszonyunk állandó. És ha valaki ezt a lényegiséget megragadja, hogy a vele való viszonyom állandó, akkor megengedhetjük, hogy nagyon sok minden változzék, mert akkor tudjuk, mi a lényeg.

Záró néhány szó. Ez azt jelenti, hogy rengeteg mindenben megengedhetjük, hogy az változzon, hogy alakuljon, hogy az egyházaink, a liturgiánk, a szokásaink, és rengeteg minden bátran változhat, mégpedig azért, mert a lényeg állandó. És minél inkább tudjuk, mi a lényeg: a Vele való kapcsolat, annál rugalmasabbak lehetünk abban, hogy az élet szolgálatára álljunk, ne pedig ahhoz képest, lényegtelen dolgokhoz ragaszkodjunk merevséggel.

A záró gondolat így szól: Most pedig, itt van egy fiatalember, akinek néhány perccel később már azt mondhatjuk, soha semmi nem lesz úgy, mint ahogy előtte volt, mert ez a fiatalember itt most megkeresztelkedik. És mi is egy kicsit átélhetjük egy testvérünk történetén keresztül, milyen az, hogy Jézus arra hív bennünket, hogy tudjuk, hogy mi a lényeg, és ezért tudjuk az életet szolgálni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )