Mt 10,17-22 - Szent István első vértanú

„…és akkor halálba szenderült.”

Szentlecke (ApCsel 6,8-10;7,54-59)

Abban az időben: István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és ázsiaiak zsinagógáiból némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal. De bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni. Miközben hallgatták, haragra gyulladtak, és a fogukat vicsorgatták ellene. Ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, látta az Isten dicsőségét, és Jézust az Isten jobbján. Felkiáltott: „Látom a megnyílt eget, és az Emberfiát, ahogy az Isten jobbján áll!” Erre ordítozni kezdtek, és befogták fülüket. Egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból, és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű ifjú lábához rakták le a ruháikat. Miközben megkövezték, István így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Majd térdre esett, és hangosan felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” Amint ezt kimondta, halálba szenderült.

Evangélium (Mt 10,17-22)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroznak benneteket. Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában megadatik majd nektek, hogy hogyan beszéljetek. Hiszen nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke szól majd belőletek. Halálra adja akkor a testvér a testvérét, az apa a gyermekét, a gyermekek pedig szüleik ellen támadnak, hogy vesztüket okozzák. Miattam mindenki gyűlölni fog titeket. De aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül.

Vasárnapi beszéd

Szent István diakónus, vértanú története úgy fejeződött be, hogy: „Miután ez megtörtént, Szent István halálba szenderült. Ez az Isten igéje.” Nem tudom, hogy meg tudunk-e rendülni attól, hogy valami olyasminek az ünneplésére érkeztünk, amely történet a szent író szerint így fejeződik be, hogy „…és akkor halálba szenderült.”, és itt fejeződik be a történet. Tulajdonképpen Jézus története is ott fejeződik be, hogy: „…és aztán megölték a kereszten.” Miért mondtam most ezt így, hogy Istváné is, Jézusé is itt fejeződik be? Azért mondtam ezt így, mert a ma embere általában ezt így látja. Olyan megrendítő számomra az, hogy a ma embere, miközben a történetét a foganástól, születéstől a haláláig írja, tulajdonképpen minden egyes ember története akkor úgy fejeződik be, hogy: „…és aztán akkor halálba szenderült.” Hát, ezen nem nagyon van mit ünnepelni, hogyha minden ember története ezzel fejeződik be.

De hát mégis csak ünnepelni jöttünk, tehát akkor van itt valami, ami miatt mégis csak ez ünneppé tud lenni. Ez az, amit érdemes, csak pár szóval igyekezni kibontani. Ez pedig az, hogyha a ma emberének a gondolkodása alapján nézzük az életet, akkor megpróbálunk valamilyen karriert csinálni, és akkor el tudjuk mondani majd egymásnak, hogy „Úrrá lettem a nehézségeken, sőt, betegségeket győztem le. És bár ártani akartak nekem, mégis én győztem.” És akkor lehet ilyesmiket mondani, hogy: „A hibáimból tanultam.” És aztán persze, lehet pozitív kicsengést adni a szavaknak, hogy: „Ragaszkodjunk az álmainkhoz, el ne engedjük őket, és minden lehetséges az embernek, csak ragaszkodjon hozzá!” Hát, tudjátok, aki ezt komolyan tudja venni, nem sok jó néz ki neki. Egyszerűen azért, mert a története úgy fog befejeződni: „…és aztán végül halálba szenderült.”

Mikor nem egyszer temetéskor állok, és mondjuk előttem valaki temet, van egy nem egyházi temetés, akkor majdnem mindig megjelenik ez a fordulat, hogy azt mondja ott, aki a búcsúztatót beszéli, hogy „…és aztán harcolt – mondjuk – a rákkal, és küzdött, és hát végül vereséget szenvedett.” Most ezt nem is akarnám már tovább mondani. Egyszerűen azért, mert jól mutatja azt, hogy nem véletlen, hogy mi itt vagyunk, és azt mondjuk, hogy itt számunkra valami ünnepelni való van. Ez pedig az, hogy nem ott fejezzük be a történetet, hogy: „…és aztán Istvánt, mint Jézust, igazságtalanul elítélik, és megölik, és ő halálba hanyatlik.”, hanem azért vagyunk itt, mert utána teszünk egy vesszőt, és azt mondjuk: „…, és utána föltámadt, és ott ül a Mennyei Atya jobbján.” Mit jelent ez számunkra? Azt, hogy az élet mindegyikünket megpróbál. És amikor megpróbált az élet, így is kifejezhetem, egyszerűen, megjelennek ezek a kérdések, hogy: „Az igazakkal miért történnek rossz dolgok? A jókkal miért történnek rossz dolgok?” És hogyha odáig viszem az életet, hogy: „…és aztán halálba szenderülünk, mint mindannyian.”, akkor erre a kérdésre szerintem kielégítő válasz egyszerűen nem létezik. Akkor annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk ezt a kérdést nem föltenni, hanem megpróbálunk úgy élni, hogy elhitetjük magunkkal, hogy: „Ragaszkodjunk az álmainkhoz, és végül, ha az ember nagyon akarja, minden lehetséges!” Kitalálhatunk egy buborékot magunknak, és aztán elhitethetjük ezt magunkkal azért, mert jó érzékkel tudjuk, hogy erre a kérdésre, hogy „Az igazakkal miért történnek igaztalan dolgok, a jókkal pedig rosszak?”, valójában nem tudunk válaszolni.

De hogyha az életet tovább írjuk, és azt mondjuk: „Jézus meghalt, de föltámadt. Szent István pedig meglátta ott Jézust a Mennyei Atya dicsőségében, és tudta, hogy ő is oda fog érkezni.” Akkor egyszer csak ráeszmélünk arra, amire tulajdonképpen minden szülő. Mert minden szülő megtapasztalja azt, hogy amikor megszületik az elsőszülött baba, attól kezdve minden másképp lesz. Igaz, hogy én ugyanazon a néven szerepelek, de már attól kezdve minden másképpen lesz. És ha mi komolyan tudjuk venni, hogy az Isten ember lett, attól kezdve minden másképpen van. Ez pedig azt jelenti, hogy ahogy minden másképp van, és minden megváltozik, egyszer csak kinövöm ezt a kérdést, hogy: „A jókkal miért történnek rossz dolgok? Az igazakkal miért történnek igazságtalanságok?”, és megváltozom, és sokkal-sokkal messzebb mutató kérdéseim lesznek. Például: „Hogyha az igazakkal igazságtalanságok történnek, miért maradtak igazak? Szent István, amikor igazságtalanul bántják, miért imádkozik az üldözőiért? Miért mondja azt a halála előtt néhány perccel, hogy <<Uram, bocsáss meg nekik!>>, miért csinálja ezt?”

Aki elkezdi ezeket a kérdéseket föltenni, na ezekre a kérdésekre tudhatunk válaszolni. Ezért nem válaszokra van szükségünk, hanem változásra, és a változásból más kérdések fognak születni, és ezekre a más kérdésekre tudunk válaszolni, mégpedig azért, mert nem arra kérdez majd rá, hogy „Miért van a rossz a világban?”, hanem arra, hogy „Én mit csináljak, hogyha a jókkal rossz dolgok történhetnek, és az igazakkal igazságtalanságok?” És amikor rájövök, hogy a kérdés nem úgy szól, hogy „Hogy van ez az élettel?”, hanem úgy szól, hogy „Hogy van énvelem?”, és akkor én válaszolok erre a kérdésre a saját életemmel, akkor egyszer csak megtapasztalok valamit, ami egy kifogyhatatlan erőforrás. Ezt így nevezném: rátalálok az elvehetetlen emberi méltóságomra. Az elvehetetlen emberi méltóság abból adódik, hogy az Isten ember lett. Ebből pedig az következik, hogy egy pici csecsemőnek is van óriási emberi méltósága. Hogy a gyarló embernek van elvehetetlen, hatalmas emberi méltósága. Hogy az embernek, akit meg lehet ölni, őneki is van elvehetetlen, hatalmas méltósága. Hogy az ember, aki a másik emberrel bármit megtehet, hogy akivel bármit meg lehet tenni, őneki is van elvehetetlen, fogyhatatlan emberi méltósága.

Mégpedig azért, mert ezt az emberi természetet az Isten átjárta, megszentelte. Ezért a kicsi embernek hatalmas, és elvehetetlen, örök érvényű emberi méltósága van, még akkor is, ha bűnös. Mégpedig azért, mert még ha bűnös is, a Mindenható és örökkévaló Isten gyermeke. Ezért a kicsi embernek, ha van elvehetetlen, hatalmas méltósága, na ez az, ami segít nekünk abban, hogy amikor jó emberekkel rossz dolgok történnek, igazakkal igazságtalanságok, hogy meg tudjunk annak a színe előtt állni, és azt mondjuk, a kérdés így szólt: „Miért maradjak igaz?”, és én erre tudok valamit mondani. És hogy: „Miért maradjak jó?”, erre is tudok valamit mondani. Mert meghallom, hogy az élet engem kérdez, és nem én kérdezem egy életen át az életet.

Záró gondolat. A záró gondolat pedig így szól: Ezzel a fogyhatatlan emberi méltósággal az által töltekeztünk be, hogy az Isten ember lett. És ez megadja nekünk azt a szabadságot, hogy nekünk, kicsi embernek ne kelljen naggyá lenni. Nem kell nagynak lennünk, nem kell hatalmasnak lennünk, nem kell sok mindent birtokolnunk, nem kell karriert csinálnunk, nem kell magasra jutnunk, nem kell másokat legyőznünk, nem kell másoknál okosabbnak lenni. Erre mind nincsen szükségünk. Ha valaki valamit ebből elér, vagy megcsinál, nagyszerű, gratulálhatunk neki, örülhetünk vele együtt. De az igazi örömhírünk az, hogy a kicsi embernek nem kell naggyá lennie, nem kell másokat legyőznie, nem kell, hogy mindig igaza legyen, erre nincs szükség. És hogyha a kicsinek van hatalmas emberi méltósága, hát akkor, ebből a méltóságból az életet le tudjuk élni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )