Mt 2,12-15.19-23 - A Szent Család: Jézus, Mária és József

Gyakoroljuk a családi élet erényeit!

Olvasmány (Sir 3,3-7.14-17a)

Isten tekintélyt adott az apának a gyermekek előtt, és megszabta az anya jogát a gyermekekkel szemben. Aki tiszteli apját, bűneit engeszteli, megszabadul tőlük, és mindennapi imája meghallgatásra talál. Kincset gyűjt magának, aki megbecsüli anyját, aki pedig tiszteli apját, örömét leli gyermekeiben, s amikor imádkozik, meghallgatásra talál. Aki becsüli apját, hosszú életű lesz, s aki szót fogad apjának, felüdíti anyját. Fiam! Legyen gondod apádra öregségében, és ne keserítsd őt életében. Ha meg is fogyatkozik erejében, légy elnéző iránta, és ne vesd meg életének egy napján se. Apád iránt tanúsított jó cselekedeted nem megy feledésbe, és elszámolják neked bűneidért. A jótett fejében majd gyarapodni fogsz.

Szentlecke (Kol 3,12-21)

Testvéreim! Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Bocsássatok meg ti is úgy, ahogyan az Úr megbocsátott nektek. Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke. Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre kaptatok meghívást az egy test közösségében. Legyetek hálásak! Krisztus igéje éljen bennetek gazdagon! Tanítsátok és intsétek egymást telve bölcsességgel! Énekeljetek Istennek hálás szívvel zsoltárokat, himnuszokat és szent énekeket! Bármit mondtok vagy tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek! Így adjatok hálát általa az Atyaistennek! Asszonyok! Engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy illik az Úrban! Férfiak! Szeressétek feleségeteket, ne legyetek hozzájuk durvák! Gyermekek! Fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr előtt! Apák! Ne keserítsétek meg gyermekeitek életét, hogy kedvüket ne veszítsék!

Evangélium (Mt 2,12-15.19-23)

Miután a bölcsek eltávoztak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, míg nem szólok neked! Heródes ugyanis arra készül, hogy megkeresi és megöli a gyermeket.” József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és még azon éjjel elment Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta által mondott: Egyiptomból hívtam az én fiamat. Amikor Heródes meghalt, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izrael földjére, mert meghaltak már, akik a gyermek életére törtek!” József fölkelt, fogta a gyermeket és anyját, és visszatért Izrael földjére. De amikor meghallotta, hogy Judeában Arkelausz uralkodik apja, Heródes után, félt odamenni. Ezért az álmában kapott utasítást követve Galilea vidékére ment. Odaérve egy Názáret nevű városban telepedett le, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondtak: „Názáretinek fogják hívni”.

Vasárnapi beszéd

Szent Család vasárnapján egy történettel szeretném kezdeni, ami ismerős lehet nektek. A történet arról szól, hogy egy idegen városba érkezik az utazó és egyszer csak, ahogy nézegeti a házakat, a kirakatokat, az egyik kirakat fölött egy cégér: Erények boltja. Egészen megdöbben ezen, erények boltja, hát ilyenről még nem hallott, ahonnan ő jött, ott ilyen bolt nincsen. Bemegy, ott nagyon kedvesen rámosolyognak, és hát persze kissé furcsállva, értetlenül azt kérdi ott az eladótól: „Jól értelmezem, hogy ebben a boltban erényeket lehet vásárolni?” Mire azt mondja az eladó: „Nagyon pontosan értelmezi, hát ezt is írtuk ki, hogy „Erények boltja.” Egész föllelkesedik az utazó, azt mondja: „Tényleg? Hát akkor erényeket lehet venni?” S akkor most hadd utaljak a szentleckére. „Hát akkor, kérek jóságot, szelídséget, irgalmat, és türelmet, sokat, jó nagyokat, éretten! Mondjuk egy kis szerénység se ártana, abból kevesebb is elég lesz.” Mire a következőt válaszolja az eladó: „Uram, ez valóban egy bolt, ahol erényeket lehet venni, de ön talán félreértette, mi nem gyümölcsöket árulunk, hanem magokat.”

Ennél a történetnél nem tudom jobban összesűríteni, hogy mi lenne az a néhány gondolat, amit szeretnék hangsúlyozni. Mégpedig az, ahogyan a könyörgésben ezt mondtuk, hogy gyakoroljuk a családi élet erényeit. („Istenünk, te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot. Segíts, hogy nyomukban járjunk: gyakoroljuk a családi élet erényeit, mindig egyek maradjunk a szeretetben, és így atyai házadban örvendezzünk örök jutalmadnak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.” – szerk.) Azt a kérdést szeretném itt feszegetni veletek együtt, hogyha itt erényekről van szó, tudjuk, mi az, hogy erény. Az erény a kidolgozott jó képesség, tulajdonság, ami már rutinszerűn, jól alkalmazott módon, jól kiépítetten, hatékonyan működik bennünk, az erény, amihez csak oda kell nyúlni, levenni a polcról, és tudom használni, az az erény.

Azt szeretném itt veletek együtt kicsit körbe gondolni, átjárni, hogy tulajdonképpen mennyire vagyunk alkalmasak a családi élet erényeinek a gyakorlására. Itt nem valami negatív, vagy pesszimista beszédet szeretnék tartani, mert rögtön hadd hozzak egy nagyon rövid választ, szerintem sokkal kevésbé, és sokkal inkább, mint ahogyan azt gondoljuk. A sokkal-kevésbé alatt azt értem, mint hogyha lenne bennünk, vagy legalább is talán az idősebb korosztályokban egy természetes naivitás, vagy lelkesültség, hogy: „Hát miért ne menne? Csak csinálni kell. Nem? Hát csinálni kell.” Föl se merül az én alkalmasságom kérdése. Sokan vagytok itt férjek, feleségek: „Hát miért ne lennék alkalmas? Hogy a házastársam mennyire alkalmas, az föl szokott merülni bennem, de… De hát a sajátom nem, hát nyilvánvaló, hogy jó, hát vannak kisebb döccenők. De hát, hogy most arra gondolni, hogy tán ne lennék erre alkalmas? Hát ez egészen abszurd.” Mondjuk a fiatalabb nemzedékeknél ez már nem annyira abszurd, a téma fölvetése, vagy legalábbis a félelem megjelenése: „Alkalmas vagyok-e? Akarom-e én ezt egyáltalán?”

Az első gondolat így szól: Szinte ki sem lehet azt mondani, hogy mennyire természetesnek vesszük, hogy ami kéne egy házassághoz, egy családhoz, vagy a papsághoz, hogyha megkérdezzük magunktól, hogy: „Alkalmas vagyok én erre?”, hogyha a realitásban vagyunk, akkor sokkal inkább érdemes lenne azt mondani sok területre vonatkozóan, hogy: „Tulajdonképpen nem.” De hát ezt kimondani… Hát akkor utána hogyan megy tovább az élet? Vagy akkor utána mi van? De mégis, most megállhatnánk ebben a kijelentésben, sokkal igazabb az, hogy nagyon sok területen nem.

És akkor hadd hozzam most a másik részét. A másik rész pedig így szól: Milyen gyakran találkozunk azzal, hogy amikor megcincál minket az élet, megpróbál bennünket az élet drámaisága, akkor pedig milyen egyszerűen és gyorsan azt mondjuk: „Na jó, én erre nem vagyok alkalmas. Na jó, én ezt föladom. Na jó, hát ez ennyi volt. Na jó, hát ez nem nekem való. Na jó, hát ezt ki bírja ki?” Másfelől viszont sokkal alkalmasabbak vagyunk, mint ahogy azt gondolnánk. De nem föltétlenül azért, mert minden jó tulajdonságunk, ami érdemlegesen szükséges a társkapcsolathoz, vagy a papsághoz, az már kidolgozottan van meg bennünk, hanem azért, mert a föltételek és lehetőségek ott vannak, egyszerűen szükséges magunkat fejleszteni.

Ezzel máris az első gondolatomat idehoztam. Hogyha komolyan vesszük azt, hogy bizonyos területeken sokkal alkalmatlanabbak vagyunk, mint azt naivan gondolnánk, akkor már ebből is következik, hogy szükséges magunkat fejleszteni elég sok területen. Mert az alkalmatlanságunk azt jelenti, hogy az élet hoz természetes kihívásokat, és nem arról van szó, hogy ezeken ne lehetne átjutni, ne lehetne megküzdeni, de hogy az a valaki, aki ebben a pillanatban vagyok, nem csoda, hogy elakadt. Egyszerűen bizonyos alkalmasságok, képességek nincsenek bennem tisztességesen kidolgozva.

Most egyetlen példát hadd hozzak csak ide. Milyen naivan és természetesen szoktuk mondani, közhelyes, hogy: „Hát akkor működik jól egy társkapcsolat, ha figyelünk egymásra.” Ez olyan, mintha arra gondolnánk, hogy mindenki teljes természetességgel, erény szinten képes egy másik emberre figyelni. Tudjuk, hogy nem így van. Odafigyelni valakire, mondjuk fél órán, vagy egy órán keresztül, úgy, hogy én érzelmileg is ott vagyok nála, befogadóképes vagyok, hogy amit mond, az hat rám, de képes vagyok mindazzal valamit kezdeni, miközben ez hat rám, és még mindig nála vagyok, és még azon gondolkozom, amit ő mond, nem azon, amit én akarok mondani. Valakire értő módon odafigyelni… Ha teljesen máshonnan nézzük a témát, tudjuk, hogy a kutatásokból így volt, hogy húsz, meg negyven, meg hatvan évvel ezelőtt képesek voltunk negyven, meg harminc, meg húsz percet – jó figyelemmel – egy előadóra hallgatni. Most meg tudjátok, hogy a kutatások szerint egy-két percre szűkült sokaknál az, hogy egyáltalán képes vagyok valakire odaadott módon figyelni.

Egy nagyszerű magyar színész mondta azt, hogy ő elkezdett egy egyszemélyes darabot. Ez az egyszemélyes darab volt körülbelül egy óra negyvenöt perc, mikor elkezdte. Most már sok éve csinálja, most már csak egy óra tizenöt perc. Azt mondta, fél órát ki kellett venni a darabból, mert tapasztalható lett néhány év alatt, hogy egyszerűen a közönség nem bírja. Tehát példaként akartam ezt hozni, hogy milyen könnyen odacsapjuk egymásnak: „Hát de figyeljetek egymásra!” Igen, és mennyire vagyok képes odafigyelni egyáltalán egy másik személyre?

Hogy csak ezt még egy gondolatban megerősítsem: Nagy különbség van aközött, hogy képes vagyok a figyelmemet lekötni valamivel, vagy pedig, hogy képes vagyok odafigyelni valakire. Az egészen nem ugyanaz. Mert, ahogy egyre fiatalabbak leszünk, annál inkább az jellemez bennünket, hogy értjük a módját annak, hogy a figyelmünket hogyan kössük le, és ezzel párhuzamosan valójában egyre kevésbé vagyunk képesek és alkalmasak odafigyelni valakire, főképp, ha az a benyomásunk, hogy nem köti le a figyelmünket. Márpedig, mondjuk egy társkapcsolatban, vagy egy szülő-gyerek kapcsolatban elég könnyen el lehet oda jutni, hogy a feleségem, vagy a gyerekem, amikor huszonötödször ugyanazt kérdezi, hát nem köti le a figyelmemet, inkább idegesít. Nem akarnám ezt hosszabban.

Az első gondolat így szól: Érdemes volna nagyon világosan megnevezni azokat a területeket, amelyekben akármilyen furcsán is hangozhat, önfejlesztésre van szükségünk. Azért, mert önfejlesztés nélkül olyan sok elakadásunk lesz, hogy a kapcsolat és az élet túlságosan megterhel majd bennünket, és még az életkedvünk is elmegy. Érdemes ilyenkor számba venni, hogy miféle magokkal rendelkezem, amelyeket érdemes lesz most elültetni, és nevelgetni. Ez az első gondolat.

A második. Mindenféle szakértők azt mondják, ha valamire szükségünk van, akkor annak az egyensúlyára, hogy nagyon világosan meg tudjuk mondani magunk számára is, hogy mi nekünk a lényeg. Ha meg tudom mondani, hogy mi a lényeg, akkor megengedhetem magamnak, hogy rugalmas legyek. Egyre nagyobb rugalmasságra van szükségünk. Ha minden nagyon gyorsan változik és alakul, ha megtanult tudásunk húsz-harminc év múlva nagyrészben már nem is használható, és új dolgokat kell tanulnunk, közben állandóan mi magunk is változunk, és jó esetben fejlődünk; nagyon nagy rugalmasságra van szükségünk. Az emberi természet olyan, hogy amikor valami kihívás éri, akkor nagyon gyakran inkább merevséggel válaszolunk, azért, mert nem akarjuk elveszteni az egyensúlyunkat. Akkor megkapaszkodunk, kis terpeszbe állunk, és azt mondjuk: „Akkor is nekem van igazam!” Mégpedig azért, mert tényleg nem jó elveszteni az egyensúlyunkat, ha csak nem szórakozásból csináljuk, egy vidámparkban. Ez azt jelenti, hogy ha csak a természetes, ösztönös világunkra bízzuk magunkat, sokkal többször leszünk úgy, és olyan értelemben merevek és statikusak, ami nem fogja segíteni az életet.

Mi az, ami képesség gyanánt fejlesztésre szorulhat? Ez a kettő. Az egyik, hogy újból és újból érdemes visszatérnünk oda, hogy magunk felé megmondjuk, mi a lényeg. De nem a tíz fontos dolog, hanem a lényeg. És hogyha meg tudom mondani, mi a lényeg, akkor szinte az összes többi dologban megengedhetem magamnak azt, hogy rugalmas legyek, hogy engedékeny legyek, hogy kompromisszumkész legyek. Tehát a második gondolat így szól: Annak az egyensúlyát lesz érdemes nagyon kitalálni, hogy mi a lényeg, és hogy hogyan tudok rugalmas lenni.

A következő gondolat így szól: Hát, ha valamire szükségünk van, kidolgozni ezt a képességünket, amit így mondanak a hozzáértők, az önreflexiós képesség. Hogy képes legyek magamon elgondolkodni, nem a feleségemen, nem a férjemen, nem az egyházközség papjain, hanem magamon, és magamon igényes módon elgondolkozni.

Hadd hozzak ide egy számomra nagyon szép gondolatot. Ez a nagyon szép gondolat így szól: Amikor bármelyikünk arra törekszik, hogy megértse magát, hogy miért is vagyok ilyen, hogy miért ez a gyöngém, hogy miért tudom ezt olyan gyöngén csinálni, hogy ezt miért szeretem csinálni, hogy miért vágyok annyira erre, hogy miért ez az álmom gyerekkorom óta, amikor időt és energiát szánunk arra, hogy megértsük magunkat – ne fölmentsük magunkat, ne mentegessük magunkat, hanem megértsük magunkat –, az az emberi méltóságunk kidolgozásának a része. Amikor időt és energiát szánunk arra, hogy körbejárjuk ezt a kérdést: „Ki is vagyok én? Miért vagyok ilyen? Miért bántlak akkor, ha ezt csinálod? Miért untat ez engem? Miért bosszant ez annyira?” Akkor tulajdonképpen kidolgozzuk az emberi méltóságunkat. Mert az ember az a lény, aki képes megérteni saját magát.

Tehát a következő gondolat így szól: Érdemes elmélyíteni az önreflexiós képességünket, és a szó legmélyebb értelmében törekedni arra, hogy megértsük magunkat. Beleértve azt is, hogy úgy tudjak megértő lenni magammal, hogy közben bármi, ami nem tetszik nekem, azt is hajlandó legyek elismerni.

A következő gondolat, amit érdemes volna fejleszteni – nem a gondolatot kell fejleszteni, hanem amit a gondolat kifejez –: Az érzelmi önszabályozási- és teherbíró képességünk. Ha van valami, amit manapság nagyon érdemes fejleszteni; érzelmi önszabályozási képesség, és érzelmi teherbíró képesség. Azt mondják az okosak, hogy jó esetben a családban, főleg, ha vannak testvéreink, az érzelmi teherbíró képesség fejlesztése általában biztosított. De ez csak akkor igaz, mert különben, ha ez a föltétel nem adódik, akkor csak jól megbántjuk egymást, ez akkor igaz, hogyha, amikor azért már nagyon elpüföltük egymást, meg nagyon sokat cikiztük egymást, oda lehet menni anyához és apához egy kis oltalomért. Vagyis, az érzelmi önszabályozási- és teherbíró képességnek az alapja, hogy tudom, vannak, akik szeretnek, akiknél meg tudok nyugodni, akikhez lehet fordulni, akikhez oda lehet férni, akik érzelmileg, fizikailag elérhetőek számomra. Tehát a következő gondolat így szól, főleg a szerelem ihletettségű társkapcsolatokra vonatkozóan: Nagyon nagy érzelmi teherbíró képességre van szükség, és az érzelmi önszabályozásnak az erényére.

Aztán a záró gondolat így szól: A társkapcsolat és a papság alkalmas terület arra, hogy előbb-utóbb találkozzunk az élet drámaiságával. Az élet hihetetlenül drámai, és ezt azért akarom hangsúlyozni, mert amikor az élet drámaisága beköszönt, például hogy fejlesztem magam, és fejlesztem, és fejlesztem, és egy bizonyos helyzetben azt látom, hogy ez is kevés. Hogy megígérünk egymásnak valamit, és a gyarlóság és tökéletlenség miatt nem tartjuk meg. Hogy annyira szeretlek, amennyire csak képes vagyok, és tudom, hogy ez bizonyos helyzetekben neked kevés lesz. Hogy vannak természetes, nagyon mély emberi szükségleteim, és azoknak egy részét te nem tudod betölteni. Hogy megígértem neked, hogy igaz leszek, és nem csak igaz vagyok, hanem másmilyen is. Az élet drámaiságának a leírását nem akarom szaporítani.

Az élet végtelenül drámai, és akik társkapcsolatra adjátok a fejeteket, vagy papságra, előbb-utóbb az élet drámaisága kikerülhetetlenül beköszönt. És ilyenkor nem érdemes megmaradni – így mondanám egyszerűen – a lélektani válaszoknál, hanem érdemes a spiritualitás felé megnyitni a tekintetünket. Mert az élet drámaisága nem egyszerűen csak probléma, ezek nem problémák és nehézségek, amelyeket meg kéne oldani, vagy le kéne gyűrni, vagy győzni kéne fölöttük. Hát az élet drámaisága nem ilyen természetű. Az élet drámaiságával az a személy tud valamit kezdeni, aki – a szónak most jelképes értelmében – le tud térdelni. Az ember megáll az élet drámaisága előtt, és előbb-utóbb térdelhetnéke támad. És az élet drámaisága ott van a férfiben, és ott van a nőben, és ott van a gyerekekben, és ott van a nagyszülőkben. Ezért néha elérkezik az a pillanat, hogy az ott már nem probléma, nem nehézség, nem valami sérültség, amit megpróbálunk gyógyítani, hanem az élet drámaisága. Az élet még ilyenkor is tovább tud menni, mégpedig akkor, hogyha le tudunk egymás előtt térdelni, és megvallani azt, hogy most együtt éljük át az élet drámaiságát, hogy mind a ketten, mind a hárman, mind a négyen, mind a nyolcan tudjuk, ez itt nem egy probléma, amit meg kéne oldanunk, ez nem egy nehézség, amit ha kicsit összeszednénk magunkat, akkor legyőznénk, hanem ez az élet drámaisága. És hogy talán azért vagyunk együtt, hogy átélhessük azt, hogy miközben az élet drámai, vállt vállnak vetve, együtt is megélhetjük. Nem fogjuk azt megoldani, és legyőzni, és úrrá lenni rajta, de éppenséggel megfoghatnánk egymás kezét, mert úgy még az élet drámaisága is más.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )