Mt 5,17-37 - Évközi 6. vasárnap

„Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába.”

Olvasmány (Sir 15,15-20)

Isten adta az embernek parancsait és törvényeit. Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad. Isten vizet és tüzet helyezett eléd: amire vágyol az után nyújtsd a kezed. Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának. Mert igen gazdag az Isten bölcsessége, erős a hatalma, s mindig lát mindent. Szeme azokon van, akik őt tisztelik, ismeri az ember minden egyes tettét. Senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék.

Szentlecke (1Kor 2,6-10)

Testvéreim! Mi bölcsességet hirdetünk, de csak a tökéleteseknek. Nem e világnak és pusztulásra ítélt fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét, amelyet Isten öröktől fogva a mi megdicsőülésünkre rendelt. A világ fejedelmei közül ezt senki sem értette meg, mert ha megértették volna, nem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát. Így érvényre jut az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt. Nekünk azonban Szentlelke által kinyilatkoztatta ezt Isten, mert a Lélek mindent ismer, még Isten mélységeit is.

Evangélium (Mt 5,17-37)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Mondom nektek: Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába. Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: Ne ölj! Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot! Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már vétkezett vele. Hallottátok továbbá, hogy a régieknek ezt mondták: Hamisan ne esküdj, és tartsd meg az Úrnak tett esküdet! Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek! Legyen a ti beszédetek „igen, igen, nem, nem”; ami ennél több, az a gonosztól van.

Vasárnapi beszéd

„Ha csak az igazságotok, az igaz voltotok nem múlja felül az írástudók és farizeusok igazságát és igaz voltát, akkor szinte nem is sejtettetek még meg valamit valóban, komolyan az Isten országából.” És aztán Pál apostol pedig arról beszél, hogy Isten bölcsessége nem az evilági emberként gondolkozó embernek a bölcsessége, ami sokak számára szinte olyan, mintha teljesen rejtve maradna. És mert rejtve marad ez az igazság, vagy ez a bölcsesség, akár még az Isten Fiát is képesek megölni, és a keresztre száműzni.

Arról szeretnék tehát beszélni, mi ez az igazság, vagy az az igaz volta az embernek, ami felülmúlja az írástudók, és törvénytudók, és törvénymagyarázók törvényeit, igazságát és szempontjait. Mi is ez az elrejtett bölcsesség, ami a természete szerint nem azért elrejtett, mert Isten el akarja rejteni, hanem azért, mert mindegyikünk esetében fölfedezésre vár, és azok számára nyilvánul meg, akik nekiállnak, hogy azt fölfedezzék, és akkor az egyszer csak megnyilatkozik. Az első gondolat így szól, hogy kétség kívül, ha az írástudók és a farizeusok igazságát és törvényeit nem múljuk fölül… Mi ez, hogy fölülmúlni a törvényt? Miért kell egyáltalán a törvényt felülmúlni?

Tegnap autóztam, és közben hallgattam a rádiót, és egy egészen érdekes beszélgetésbe hallgathattam bele, egy Oroszország-szakértő beszélt, egy egyetemi tanár. Az Oroszország-szakértő arról beszélt, hogy éppen most nagy valószínűséggel Oroszországban az alkotmányt meg fogják változtatni. Mégpedig azért változtatják meg majd az alkotmányt, mert az alkotmánynak része az, hogy az állam elnöke, a miniszterelnök, – ő két cikluson keresztül lehet csak miniszterelnök. Most erről már tudjuk, hogy ez hogyan működött eddig, de most már aztán tényleg túl vagyunk mindenen. És mi történik? Azt mondja ez az Oroszország-szakértő, hogy most módosítani fogják az alkotmányt, ami a következőt fogja takarni. Az alkotmányba nem az fog bekerülni majd nagy valószínűséggel, hogy a miniszterelnök két cikluson keresztül lehet az, hanem így fog szólni a szöveg: „Mostantól… Mostantól két cikluson keresztül.” Hát, akkor az majdnem megint egy újabb tíz év.

Szóval, mindegyikünknek lehet élménye innen, onnan, amonnan, hogy kétség kívül megszületnek a törvények, a jogszabályok, beleértve alkotmányt és egyebet, és mégis milyen trükkös módon, még az, amire ráállunk, mint alapra, még az is hogyan tükrözheti egyeseknek, vagy csoportoknak, vagy érdekköröknek a szemléletét, az érdekeit, és a szempontjait. Hát hogyan ne volna érthető az, hogy akkor, ha nem múlja felül a mi igazságunk a törvénytudók és –ismerők igazságát, akár még a törvényalkotókét is, hát akkor valóban nem sokat értettünk meg Isten országából.

Vagy gondoljunk most egy egészen más területre, hogy apukaként, anyukaként, szülőként – nézzétek el nekem, hogy ezt mondom, de – milyen könnyen hozunk a családban olyan szabályokat, amelyek a mi érdekeinket jól tükrözik, de a gyerekeinkét kevésbé. És persze, megvan a hatalmunk arra, hogy ezeket a szabályokat úgy képviseljük a gyerekeink felé, hogy az értük van. És legföljebb majd húsz-harminc év múlva elénk állnak a gyerekeink felnőttként, és elmondják, hogy mondjuk azt rühellték, vagy utálták, hogy hát gyerekként nem nagyon volt mit tenni.

Az első gondolat szinte mindegyikünknek egy életút során az alaptapasztalatához tartozik, hogy természetesen lehetnek azok a törvények, jogszabályok és alkotmány, és minden, ami jó, hogy van, és legyen, és kell. Nyilvánvaló, itt nem csak a kritika hangján akarok szólni. Még jó, hogy van! De még miközben jó hogy van, még aközben is látjuk, hogy milyen sokszor észrevehető, vagy észrevehetetlen módon, sokszor milyen furfangos, vagy milyen gátlástalan módon, tulajdonképpen nem mindenkit szolgál az, hanem egyeseket sokkal jobban szolgál, mint másokat. A hivatkozás pedig mégiscsak valami… Ez az első, hogy az ember amióta ember, és amióta hozza a szabályokat, törvényeket, és az egyebeket, hát, azóta többé-kevésbé mindig így is hozza azokat.

Aztán a második gondolat így szól. Megint csak történelmi tapasztalatunk van arról, hogy tudunk hozni úgy szabályokat, törvényeket, és az összes többit, úgy, hogy az megengedi, hogy egyes emberekkel rosszul bánjunk. Hogy megengedi, sőt, ami még szíven ütőbb, hogy tudjuk azt, csak a XX. század történelméből, hogy hogyan volt lehetséges olyan törvényeket, jogszabályokat hozni, ami nem hogy megengedte, hogy egyik ember rosszul bánjon a másikkal, hanem kifejezetten előírta, hogy az egyik ember rosszul bánjon a másikkal. Ezért nem véletlen, hogy Jézus azt mondja a hegyi beszédben: „Hát, ha nem tudjátok fölülmúlni az írástudók és a törvénymagyarázók igazságát és bölcsességét, akkor szinte semmit nem fogtok megérteni az Isten országából.” Ez tehát a második gondolat.

Hogy megint csak egy olyan információt hozzak, ami engem is egészen megdöbbentett, hogy Ausztráliában a ’70-es évekig az ausztrál őslakosokat a természet részeként írták le. Nem személyként, hanem a természet részeként. Hát, ha valakire nem személyként nézek, hanem a természet részeként, nyilván bánhatok vele úgy, mint ahogy szoktunk a természettel bánni. Vagy jól, vagy rosszul, vagy hanyagul, vagy akárhogy. Ez a második gondolat.

A harmadik. Akkor érdemes föltenni azt a kérdést: Mi az, ami segíthet bennünket, hogy az írástudók, a törvénytudók, a farizeusok igazságát és bölcsességét felül tudjuk múlni? Egy nagyon érdekes kutatásból a következő derült ki. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, kik azok, akik akármilyen törvényeket, jogszabályokat hoznak is, akármilyenek ezek, és akárkik is hozzák, képesek ellenállni – most nagyon egyszerűen fogalmazva – az azokban esetleg nyíltan, vagy leplezetten megnyilatkozó embertelenségnek? Tudjátok, mi derült ki? Hogy van például ebben a kutatásban, egy valami egészen nyilvánvaló lett, hogy akiket ez jellemez, ők egy belső késztetésből máris alkalmasak arra, hogy fölülmúlják az írástudók, a farizeusok, és a többiek igazságát. Jaj, de jó, hogy ezt most még mindig nem mondom ki. De csak azért, hogy az a fantáziám, hogyha most egy picit ezen gondolkoztok, hogy ez jó, hogy ennek van értelme. És hogyha gyerekmise lenne, akkor biztos még hosszabban várnék. Akkor kérdezgetném őket. De most már akkor elmondom. A kutatásból az derült ki, hogy akik képesek, és újból és újból alkalmazzák az együttérzést. Az az ember, aki a szívében eléggé együttérző, és nem kell őt erre mármost megtanítani, meg figyelmeztetni, meg rávezetni, meg külön bekapcsolni egy gombot, hanem az együttérzés mintha védetté tenne bennünket azzal szemben, hogy ne jellemezzen bennünket más, csak az írástudók, farizeusok, és ki tudja kiknek az igazsága és bölcsessége. Ez most egyetlen szempont, és külön izgalmas volna tovább gondolkoznunk azon, hogy mi az, ami belül igazán emberré tesz bennünket, hogy fölülmúljuk az írástudók és farizeusok bölcsességét.

A következő. Olyan büszkék tudunk lenni az erkölcsiségünkben, vagy a magatartásmódunkban, amikor rácsodálkozunk arra, hogy felülmúltuk az egyéni érdekeinket. Kétség kívül erről nagyon sokat szoktunk beszélni. Amikor valakit csak az egyéni érdeke vezet, azt mondjuk, ez önző magatartásmód. Amikor valaki egyszer csak kitágítja a kört, és cselekszik a feleségéért, a férjéért, a gyerekéért, nagymamáért, és a többi, na, hát, akkor nagyon büszkék vagyunk rá, és azt mondjuk: „Nahát, fölülmúlta az egyéni érdekeit.” Hadd tegyek még egy lépést. Pontosan az ószövetség világa mutatja meg számunkra, hogy ez a fajta önfelülmúlás nem elégséges alapja az erkölcsileg helyes magatartásmódnak. Mégpedig azért, mert nagyon sokan vannak, akik fölülmúlják az egyéni érdekeiket valamilyen csoportérdek, vagy csoportnorma oltárán. És az még mindig csak egy csoportérdek, vagy csoportnorma. Például, az ószövetségi ember, aki azt mondta, hogy: „Mi vagyunk a választott nép.” És ezért a választott nép tagjai egymással, hát na, azért valamennyire kitüntetett módon bánjanak, megkülönböztetett módon. De aki nem a választott nép tagja, nem ugyanaz a csoport. És ha ez nem ugyanaz a csoport, akkor megengedhetjük magunknak, hogy őrájuk vonatkozóan egy más fajta erkölcsiség alapján éljünk.

Nézzétek el nekem ezt a kifejezést, nem az én kitalációm. De a szakirodalom ezt a fajta magatartásmódot, hogy hajlamosak vagyunk, vagy hajlandóak fölülemelkedni az egyéni érdeken, de kizárólag egy csoport érdek minőségéig, ezt úgy nevezi – idézőjelesen persze – a szakirodalom, hogy: „bandaerkölcs”. Ugyanis azt vették észre, és tényleg talán ez a legjobb példa, hogy a börtönben ülnek életfogytiglan olyan emberek, akik szinte gondolkozás nélkül hajlandóak voltak a saját egyéni érdekeiket föláldozni a saját bandájuk normái érdekében. Sőt, olyanok ülnek ott életfogytig, akiknek mondjuk annak a bandának a vezetője azt mondta, hogy: „Ezt a balhét te viszed el.” Ezek az emberek a maguk módján hősiesek, kétség kívül. Úgy felülmúlták az egyéni érdekeiket, hogy mi csak pislogunk. De ez a felülmúlás csak a saját bandájuk határáig volt érvényes, mert azon túl, meg amit, meg ahogy csináltak, vagy csinálnak most is bent, mondjuk a börtönben, hát azt nehéz lenne mondjuk egy egyetemes erkölcsiség alapjául rendelni. Az, hogy kinek mi ez a banda, ami felé fölülmúlja az egyéni érdekeit, hát itt aztán bármilyen csoportra gondolhatunk.

Ezért a következő gondolat így szól: Az írástudók, a farizeusok… De gondoljatok csak Jézus perére, mikor azon gondolkoznak, most elveszejtsék-e Jézust, vagy nem. Mit mond a főpap, aki annak a csoportnak vallásilag emblematikus képviselője? „Értitek ti egyáltalán, miről van szó? Jobban járunk, ha egy ember vész el, és megmarad a nép, mintha ez a valaki itt esetleg nem vész el, és a népnek baja lesz. Úgyhogy, csak vesszen!” Vagyis, hogy lezárjam ezt a gondolatot, hogyha azt akarjuk, hogy a tudásunk, a bölcsességünk fölülmúlja az írástudók, és farizeusok, és főpapok bölcsességét, akkor az erkölcsiségünknek és a bölcsességünknek természet adta módon, az erkölcsiség lényegéből adódóan, szükségszerűen fölül kellene múlnia a csoportértékeket, normákat és érdekeket. Nem megtagadni azokat, nem lekicsinyelni, nem az értéküket megkérdőjelezni, hanem fölülmúlni. Tehát nem törvénytelennek lenni, hanem fölülmúlni a törvényt, az nem ugyanaz.

Akkor most kérdezhetnétek, ez lenne a záró gondolat: Jó, de akkor hogyan ragadjuk meg azt, hogy mit jelent fölülmúlni a törvényt, beleértve az egyéni és a csoportérdekeket, normákat, és a többit? Két gondolat. Az egyik, hogy nem csak a saját érdekeinket szükséges ilyenkor felülmúlni, hanem ami nagyon furcsán hangozhat, értékeket is. Nem csak érdekeket, értékeket fölülmúlni. Mit jelent ez? Az ószövetség világában az Isten és az ember közti kapcsolatnak az igazi középpontja a törvény, a tízparancsolat. De mi az újszövetségben élünk. Ez mit jelent? Hogy számunkra nem a törvény áll a középpontban, hanem a hitünknek mi a két nagyon fontos kijelentése? Hogy az Isten nem törvényt adott mármost nekünk, hanem ennél többet tett, elküldte a Fiát. A Fia pedig elküldte nekünk a Szentlelket. Körülbelül ez a különbség.

Amikor arról merünk beszélni, hogy érdekeket, sőt értékeket is szükséges tudnunk felülmúlni – nem alulmúlni, megtagadni, attól az még érték, hanem felülmúlni – akkor hadd hozzam ezt most példában. Ugye ti is tudjátok, hogy voltak olyanok, akik amikor ki kellett rakni a sárga csillagot, akkor bár nem voltak zsidó származásúak, ők is kirakták. És ugye azt is tudjátok, hogy voltak olyanok, akik Auschwitzig mentek a sárga csillaggal, miközben nem voltak zsidó származásúak. És ugye tudjátok, hogy amikor mentek a kitelepítések, pap is volt olyan, aki azt mondta: „Engem ebbe a faluba helyeztek azért, mert hogy ők – most így mondanám – az én híveim. Na most, ha a híveim zöme megy, hát akkor én is megyek, mert engem őhozzájuk rendeltek, nem pedig egy helyre. Hát emberekhez rendeltek, nem egy helyre. Hát, ha most ők mennek, akkor én is megyek.” Az ilyen fajta magatartásmódot nem lehet törvénybe iktatni, de az efféle magatartásmódot mégis csak tapasztaljuk, hogy létezik. Ez a fajta magatartásmód kétség kívül leírható úgy, hogy ezek az emberek alapvető értékeket is felülmúltak. Nem megtagadták őket, nem megkérdőjelezték, hanem még azokat is felülmúlták.

Ezt így is mondhatnám, már zárásképpen, hogy ezért az írástudók és farizeusok bölcsességének a felülmúlása azt jelenti, hogy nem értékek alapján élünk kizárólag, hanem személytől személyig. Nem csak tízparancsolatot kaptunk, hanem egy személyt. Majd ez a személy elküldött egy másik személyt azért, hogy rácsodálkozzunk arra, hogy most már felülmúlhatjuk az írástudók és farizeusok bölcsességét, mégpedig a személyesség irányában.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)