Jn 4,5-14 - Nagyböjt 3. vasárnap

Olvasmány (Kiv 17,3-7)

Refidimben a nép szomjas volt, azért zúgolódott Mózes ellen: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból, talán azért, hogy szomjúsággal ölj meg bennünket gyermekeinkkel és állatainkkal együtt?” Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: „Mit tegyek ezzel a néppel? Kevés híja és megkövez.” Az Úr ezt válaszolta Mózesnek: „Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra csaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” Mózes úgy is tett Izrael véneinek jelenlétében. A helyet Masszának és Meribának nevezte el, ami annyit jelent mint Kísértés és Pörölés, mivel Izrael fiai ott zúgolódtak és kísértették az Urat. Ezt kérdezték ugyanis: „Közöttünk van-e az Úr vagy nincs?”

Szentlecke (Róm 5,1-2.5-8)

Testvéreim! Mivel a hit révén megigazultunk, békében élünk Istennel „ Urunk Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. Reményünkben nem csalatkozunk, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus az erre alkalmas időben meghalt a bűnösökért, pedig az igazért is alig hal meg valaki, legfeljebb a jótevőért adja életét az ember. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk.

Evangélium (Jn 4,5-14)

Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal. Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: »Adj innom!«, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?” Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”

Vasárnapi beszéd

Nem kívánok elmenni az elől a tény elől, ami abból fakadt, hogy körbe nézünk, és körülbelül egyharmad annyian vagyunk, mint szoktunk lenni. És ez így volt a fél tizenegyes misén is, és így volt a kilenc órai misén is. Úgyhogy engedjétek meg, hogy ehhez a helyzethez kapcsolódjak most, és ennek kapcsán igyekezzem az evangéliumot föltárni.

Az első gondolat így szól, hogy arra a helyzetre, ami a koronavírus járvány kapcsán bennünket érint, a hitünkből kiindulva sokféle választ próbáltunk, és adtunk is. Most hogyha Európa, vagy világszinten nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy az egyik szélén a válaszadásnak azt látjuk, hogy a templomokat bezárták. A válaszadás másik része pedig az, ez inkább keletre érvényes, hogy legyen több mise, és akkor meg tudjuk valósítani azt, hogy egy szentmisén csak negyven ember, ötven, vagy hatvan ember van. De a kettő között mindenféle megoldások születtek, például olyan is, hogy nem zárjuk be a templomot, de nincsen szentmise, vagy istentisztelet, tehát be lehet jönni, de mégsem pont mi hívunk titeket arra, hogy sokan legyünk együtt, és esetleg megbetegedjünk.

Tehát, a hitből kiindulva sokféle válaszadás lehetséges, de kétség kívül, mind a két végletben szerepel két alapvető szempont: az egyik, hogy vigyázzunk egymásra, és ez az evangéliumból is fakad, a másik pedig, hogy az Úr napját szenteljük meg. Mert ugyanis azokon a helyeken, ahol bezárták a templomokat, mindig, és természetszerűen hozzátették, hogy bár a templom be van zárva, de vasárnap az Úr napját sokféleképpen megszentelhetjük. Ez a két szempont mind a két megoldásban, és az összes többi megoldásban egyaránt szerepel: szenteljük meg az Úr napját, és vigyázzunk egymásra.

Hogyha most innen megyek tovább, akkor a következőt mondhatjuk. Bíboros úr a következő rendelkezést adta ki a pénteki napon. Az egyházmegyében mindenkit fölment az alól, hogy az Úr napját az által szentelje meg, hogy vasárnap eljön a szentmisére. Mostantól kezdve tehát a szabad döntéseteken múlik az, hogy eljöttök-e vasárnap, vagy nem. Mert ha nem jöttök el vasárnap, akkor sem követtek el bűnt. Hogyan lehetséges ez? Hogyan értelmezzük ezt helyesen? Mi szerepel a tízparancsolatban? Az, hogy az Úr napját szenteld meg. Az egyház pedig ezt kidolgozta abban a formában, hogy az Úr napjának a megszentelésének egy igazán megszentelt, Jézusra egész nyilvánvalóan visszavezethető formája az Eucharisztia ünneplése. Ámde az egyház, a püspökök, vagy a pápa bármikor rendelkezhet úgy, a szeretet miatt, egymás életének a megbecsülése és óvása, és a teremtett világ féltése okán, hogy az Úr napja megszentelésének valamilyen más formáját választhatjuk, vagy esetleg fölszólít bennünket, hogy válasszuk.

Tehát még egyszer szeretném kimondani, amikor a bíboros úr azt mondta, hogy „Mostantól kezdve hetekig, vagy hónapokig, ha nem jöttök vasárnap misére, nem követtek el bűnt.”, akkor ez nem valami önkényes magatartás a részéről, nem Isten törvényének valami emberi fölülírása, hanem éppen fordítva, annak az alkalmazása. Miért fontos ez? Azért, mert ha ennek a döntésnek a hátterét szeretnénk egy picit megérteni, nagyon egyszerűen érdemes tudnunk azt, honnan és hogyan döntjük el, hogy valami bűn-e, vagy nem. Három tényező együttes vizsgálatára van szükségünk. Mi a tett, mi történik, vagy mi a mulasztás? Mik a körülmények? És mi a szándék? Tehát, ha nem jövünk vasárnap misére, ha csak a tettet nézzük, mondhatnánk azt, hogy ez bűngyanús. Ámde hogyha a szándékunk a következő: szeretnénk főképpen a beteg, a krónikus beteg, az idős, a gyönge, a kiszolgáltatott testvéreink életét védeni, az evangéliumból természetszerűen fakadó módon, akkor a szándékunk az, hogy egymás életét tiszteljük és megbecsüljük, és védjük. A második szándékunk pedig az, hogy miközben ez a szándékunk, és emiatt nem jövünk vasárnap misére, az Úr napját meg akarjuk szentelni. Tehát a szándékunk továbbra is összhangban van a tízparancsolattal. Mik a körülmények? Egy világjárvány.

Ezért tehát akkor harmadszor is hadd mondjam el, ha a következő vasárnap már nem lesztek itt, nem követtek el bűnt. De kétség kívül, a szándékunk egymás életének az óvása, és az Úr napjának a megszentelése. Ezért az Úr napja megszentelésének más formáit, lehetőségeit lesz érdemes kidolgoznunk addig, amíg a körülmények fönnállnak. Ennek egyik módja, hogy meddig, ezt nem tudom megmondani, de jövő vasárnaptól kezdve online közvetítés lesz a miséről. A palferi.hu honlapra ha fölmentek, akkor fél héttől ott élőben követhetitek a szentmisét, ami természetesen nem ugyanolyan, mintha itt lennénk, de a világ sem olyan, mint ahogyan megszoktuk.

Azt mondta egy kedves ismerősöm: „Feri, a hitem csak valahogy túléli ezt a néhány hónapot, ha nem jövök a templomba. De a nagyobb kérdés, hogy a Panni néni túléli-e, meg a Pista bácsi.” És hogyha a Panni néninek, és a Pista bácsinak a túlélési esélye növekszik azzal, hogy mi lassabban fertőződünk meg, akkor érdemes így eljárni. Mert most ahogyan látjuk a tudomány felől ezt a témát, és lehet, hogy egy hét múlva sokkal okosabbak leszünk, de ahogyan most látjuk, azt mondhatjuk, az elsődleges cél, hogy ne betegedjünk meg, hogy ne fertőződjünk meg. És ez rendben is van így. De tudjuk, hogy a kockázat különbözőképpen ér bennünket. Nyolcvan százalékunkon át fog menni a betegség úgy, hogy szinte észre sem vesszük. De lesz egy húsz százalék, akivel ez nem így áll majd. És tudjuk, hogy körülbelül száz emberből három meg fog halni. És azt is elég jól látjuk már, hogy viszont nyolcvan év körül tíz emberből egy fog meghalni. Ezért tehát az idősek, a betegek, a gyöngék, a krónikus kiszolgáltatottságban élők életének a védelme okán érdemes látnunk a realitásokat. Az elsődleges cél tehát, hogy ne betegedjünk meg, és ne fertőzzünk meg másokat.

De van egy másodlagos cél is. Ugyanis mondhatnánk azt, hogy a kocka már el van vetve. Ebből az adódik, hogy – Barabási Albert László hálózatkutató számításai szerint – egy éven belül a lakosságnak körülbelül ötven százaléka már átment a víruson, vagy (átment) a vírus rajta. Tehát a másodlagos cél a következő: próbáljunk meg minél lassabban megbetegedni, és minél később, elhúzni a járvány idejét, mégpedig azért, hogy az egyébként gyorsan nem bővülő orvosi kapacitások bírják az élet megmentésének a szolgálatát. Ugyanis előbb-utóbb a többségünk meg fog betegedni. Nem fogunk tudni nagyon gyorsan több lélegeztető gépet, és intenzíves ágyat létrehozni. De mi az, amire képesek vagyunk? Hogy időben kevesebben betegszünk meg. Ezért nem az orvosoknak kell majd dönteni életről és halálról. Ezért mi is döntünk a saját cselekvési szabadságunkban és autonómiánkban. Mert minél hosszabb időben húzódnak el a megbetegedések, annál inkább bírja az egészségügy, és annál inkább fogják olyanok (is) túlélni a járványt, akik orvosi beavatkozás révén tudják csak túlélni a járványt. Ezért tehát minden olyan óvintézkedés, ami arra vonatkozik, hogy ne legyünk sokan együtt, hogy ne fogjuk meg egymás kezét, hogy mossuk meg, ezek reálisak, értékesek, értelmesek, és valóban segítséget nyújtanak leginkább a kiszolgáltatottak számára.

Nem tudom, hogy ezt hosszabban kell-e még mondani? Vagy már így is tulajdonképpen ez világos. Záró néhány mondatom. Azzal a reménységgel szeretnénk ezt a néhány hónapot eltölteni… Az a minimum, a néhány hónap, amíg fölfut a betegség. Megint érdemes realitásokban gondolkozni. Itt féléves, egyéves hullámokról van szó. Tehát érdemes abban a reménységben élnünk, hogy megteszünk mindent, ami azt a célt szolgálja, hogy egymás javára legyünk, és a hit megélésének olyan formáit válasszuk, amelyek nem fenyegetik az embertársainkat. A hitünk megélésének, vagy az Isten tiszteletének sokféle formáját választhatjuk. Jelenleg egy nagyon sajátos helyzetben vagyunk, amiben kimondható, hogy tényleg vannak olyan formák, amelyek jobban fenyegetnek másokat, és vannak olyanok, amelyek kevésbé. Ezzel együtt természetesen el kell ismernünk, hogy mindig is lesznek olyanok, akiknek nagyon fontos, hogy a templomba jöhessenek, hogy itt erősödhessenek meg. Ezért nagyon fontos lenne az, hogy fokozottan, és új módon is egymás rendelkezésére álljunk. Talán most nem első sorban a fizikai kapcsolat révén, hanem sokféle más módon.

Megint egy kedves ismerősömet hadd idézzem. Hétfőn egy tizennyolc lakásos társasházban kifüggesztett egy kicsi papírt: ez és ez vagyok, itt lakom ezen az emeleten, ez az ajtó, ez a telefonszámom. Ha szükséged van arra, hogy segítsek neked vásárolni, hívjál föl. Képzeljétek el, hogy a tizennyolc lakásos társasházban, négy nap alatt, tehát hétfőn függesztette ki, péntek estéig nyolc lakásból érkezett telefonhívás, hogy „Én jó néven venném, ha valaki segítene. Mert már az is segítség, ha nem naponta kell lemennem vásárolni, hanem kétnaponta, vagy négynaponta, vagy kéthetente, mert már az is segítség.” És azt is meg lehet oldani, hogy fizikai kapcsolatba ne is kelljen kerülnünk. Tehát minden olyan apró lépés, ami látszólag egy hatalmas világjárvány szempontjából elhanyagolhatónak tűnik, valójában, ha sokan csináljuk, életeket ment. Ezért tehát érdemes nagyon is a reménység talaján állni, tudni azt, hogy az a kicsi, amit megtehetünk, azt érdemes megtenni, sőt, sok olyan kicsi lehetőség van, amit most lesz nagyon érdemes megtenni.

Nézzétek el, természetesen nem magammal akarok példálózni, de én azt hiszem, a tegnapi napon csúcsot döntöttem a Viberezésben. Jól esett olyan emberekkel is szót váltani, és szót érteni, a világnak különböző pontjain, különböző földrészeken, és megerősödni abban, hogy lehet, hogy fizikailag csak egyen-ketten leszünk, egy család, vagy egy ember, de hogy közben egyébként nem vagyunk egyedül. Sem emberileg nem vagyunk egyedül, se Isten szempontjából nem vagyunk egyedül. Ezért tehát az egymás szolgálatának most nagyon aktuális, nagyon friss új lehetőségeit lesz érdemes kidolgozni, és azok is valódi segítséget fognak nyújtani, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy csepp a tengerben. Aztán a reménységünkben azt is őrizhetjük, hogy ahogy megteszünk mindent egymásért, hogy közben élhet bennünk az a kép, hogy majd fél év múlva, amikor majd biztonságosan ülünk megint itt – most a fél évet nem tudom, de mondjuk fél év múlva – hogy akkor mindenki itt van, aki most itt van.

Le szeretném tehát zárni ezt a beszédet. Sok jó lehetőségünk van. Érdemes a realitások talaján állni, és a realitások talajából engedni, hogy szárba szökkenjen a hitünk, hogy erősödjön meg a reményünk, és a szeretetnek új, és kreatív lehetőségeire találjunk rá.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )