Jn 9,1.6-9.13-17.34-38 - Nagyböjt 4. vasárnap
2020.03.22.
„Érdemes a koronavírust jól kiismerni, és becsülni.”
Olvasmány (1Sám 16,1b.6-7.10-13a)
Az Úr így szólt Sámuelhez: „Töltsd meg szarudat olajjal és kelj útra. Menj el Izájhoz Betlehembe, mert fiai közül szemeltem ki a királyt.” Amikor megérkezett, s meglátta Eliábot, azt gondolta: „Nos, itt áll az Úr előtt az ő fölkentje.” Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: „Ne a külsejét és magas termetét nézd, mert hisz elvetettem. Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” Izáj így bemutatta Sámuelnek hét fiát, de Sámuel így szólt Izájhoz: „Ezeket nem választotta ki az Úr.” Aztán Sámuel megkérdezte Izájt: „Mind itt vannak fiaid?” „A legkisebb nincs itt – válaszolta –, a nyájat őrzi.” Sámuel erre meghagyta Izájnak: „Küldj el valakit, keresse meg, mert addig nem ülünk az áldozati lakomához, amíg nincs itt.” Izáj elküldött érte. Vörös volt, nyílt tekintetű és szép termetű. Az Úr így szólt: „Rajta, kend föl, mert ő azt” Erre Sámuel fogta az olajosszarut, és fölkente testvérei körében. Attól a naptól eltöltötte Dávidot az Úr lelke.
Szentlecke (Ef 5,8-14)
Testvéreim! Ti, akik egykor sötétség voltatok, most világosság vagytok az Úrban. Éljetek hát úgy, mint a fény fiai! A világosság gyümölcse csupa jóság, igazság, egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő cselekedeteiben, inkább ítéljétek el azokat. Amit ugyanis a bűnösök titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen. Amit feltárunk, arra fény derül, és amire fény derült, az maga is fény. Ezért mondják: Ébredj, ki alszol, támadj fel holtodból, és Krisztus rád ragyog!
Evangélium (Jn 9,1.6-9.13-17.34-38)
Abban az időben: Jézus útközben látott egy vakon született embert. A földre köpött, sarat csinált a nyállal, a sarat a vak szemeire kente, és így szólt hozzá: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában.” Siloe annyit jelent, mint Küldött. Ő elment, megmosdott, és amikor visszatért, már látott. A szomszédok, és akik azelőtt koldusként ismerték, így szóltak: „Nem ez az, aki itt ült és koldult?” Egyesek azt mondták, hogy: „Ez az!” Mások pedig: „Nem, csak hasonlít rá.” Ő azonban kijelentette: „Én vagyok az?” Erre az embert, aki nemrég még vak volt, odavitték a farizeusokhoz. Aznap ugyanis, amikor Jézus sarat csinált és megnyitotta a vak szemét, szombat volt. Ezért a farizeusok is megkérdezték tőle, hogy hogyan kezdett látni. Ezt válaszolta: „Sarat tett a szememre, megmosdottam, is most látok.” A farizeusok közül egyesek megjegyezték: „Nem Istentől való az az ember, hiszen nem tartja meg a szombatot.” Mások azonban így szóltak: „Bűnös ember hogyan tudna ilyen csodákat tenni?” És szakadás támadt köztük. Azután újból faggatni kezdték a vakot: „Te mit gondolsz arról, aki megnyitotta szemeidet?” Ő azt felelte: „Hogy próféta!” A zsidók ezt felelték neki: „Te oktatsz minket, aki mindenestül bűnben születtél?” És kitaszították őt. Jézus meghallotta, hogy kitaszították. Amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus ezt felelte: „Látod őt, aki veled beszél: ő az!” Mire az ember így szólt: „Hiszek, Uram!” És leborult előtte. Azután Jézus ezt mondta: „Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak.” Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus, és megkérdezte: „Csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus így felelt: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”
Vasárnapi beszéd
Természetesen sokat töprengtem azon, mit és hogyan is szóljak. Ahogy olvasom, és hallom a híradásokat, rendre megjelent ez a kép, hogy háborúban állunk. Ez nem egyszerűen csak egy harc, hanem háború, és mozgósítani kell magunkat, és mindent be kell vetnünk, és minden erőre szükségünk van, és harcolni, és küzdeni kell, és legyőzni az ellenséget. Kétségkívül, hogy érdemes küzdeni, hogy érdemes harcolni, hogy érdemes mindent bevetni, amire csak képesek vagyunk. De egy valamitől mégis csak éreztem magamban egy távolságot, ez pedig, hogy nem szeretném a haragot fölerősíteni magamban, a gyűlöletet, az indulatot. Nem akarnám ezeket táplálni magamban. Szeretnék küzdeni, szeretnék mindent megtenni, amit lehet, de a gyűlöletet, vagy a haragot, a megvetést, az indulatot nem akarom magamban erősíteni.
Ezért arra gondoltam, amit azok beszélnek, akik a küzdelemben oly sokra vitték, hogyha szeretnénk eredményesek lenni, megküzdeni, ahogyan csak képesek vagyunk, akkor érdemes az ellenfelünket jól kiismerni, és őt becsülni. Akármilyen furcsán is hangozhat, de ebbe az irányba indultam el, és összeszedtem néhány pontban, természetesen egyszerű laikusként, hogy mit tud ez a vírus, hogy mit tud olyan ügyesen és hatékonyan, hogy most is róla beszélünk, hogy szinte mindenki róla beszél. Akkor valamit tudnia kell. Arra gondoltam, hogy lehetetlen, hogy ne legyünk nála ügyesebbek, ne legyünk nála okosabbak, hogy mi ne tudjuk azt, amit ez a vírus tud. Ezért aztán most mondanám egymás után ezeket az egyszerű ismérveket.
Az első, már tulajdonképpen ezt a szót meg is neveztem, ez a vírus egyszerű, végtelenül egyszerű. Lehetséges, hogyha szeretnénk eredményesen megküzdeni, akkor érdemes nekünk is ezt az egyszerűséget megbecsülni, az egyszerűséget nagyra tartani. Mit értek ez alatt? Hogy itt vagyunk most egy annyira sajátos helyzetben, amiben még sosem voltunk. Minden alakul, és változik, és hogy már a vasárnapot sem tudjuk úgy megszentelni, ahogyan szoktuk. A szokásos módon Krisztussal most nem fogunk találkozni, de mégiscsak adatnak nagyon egyszerű lehetőségek, és végtelenül egyszerű formák arra, hogy ne legyünk Jézus nélkül. Nagyon egyszerű, végtelenül tiszta, és lecsiszolt formák, és lehetőségek arra, hogy az Isten útján járjunk, és egymással jót tegyünk. Hogy ez lehetséges. Nincs az a vírus, ami megakadályozna bennünket abban, hogy a magunk egyszerűségében rátaláljunk nagyon egyszerű magatartásformákra, amelyekben valódi élet van.
Egy élményemet hadd osszam meg veletek. Látjátok, elkezdtem önkéntelenül is mosolyogni, mert hát, megéheztem. És ha megéheztem, hát fölhívtam a kedvenc pizzázómat, hogy hozzanak nekem valami finom vasárnapi ételt. Akkor megkaptam a finom pizzát, és arra gondoltam, hogy én nagyon szeretném, hogyha ez az étterem, amikor a világjárvány lecseng, hát akkor még lenne, és hogy nem menne tönkre ezek alatt a hónapok alatt, és arra jutottam, hogy adok egy kicsit több borravalót, sose lehet tudni, hátha azon is múlik. Ahogy nyújtottam a pénzt, akkor azt mondja nekem a fiatalember, aki átnyújtotta nekem az ebédemet: „Na, ennyit nem fogadok el, köszönöm szépen, csak annyit, amennyit szoktam.” Én vittem be a pizzát, és arra gondoltam, hogy ez az ember a reménység embere. Hogy micsoda végtelenül egyszerű gesztus egy ilyen helyzetben azt mondani: „Köszönöm, az a plusz pénz, nekem arra nincs szükségem.” És amikor valaki azt tudja mondani: „Köszönöm, elég lesz a szokásos.”, ebben az egyszerű emberi gesztusában ő a reménységet testesíti meg. És mentem, és mire beértem már a szobámba, hogy megegyem, egyszerűen jó kedvem lett tőle.
Tehát az első gondolat, hogy érdemes most rátalálnunk a legegyszerűbb formákra, a legegyszerűbb lehetőségekre. A reménységet az is táplálhatja bennünk, hogy nincs az a vírus, ami kicsavarná a kezünkből azokat az egyszerű lehetőségeket, amelyek alapján jól bánhatunk egymással, és tehetünk egymásért, és magunkért.
Aztán sose gondoltam volna, hogy ma délelőtt, ahogyan a televíziót néztem, hogy ma délelőtt megtanulok kezet mosni. Hát persze, azt se tudtam eddig, hogy nem tudok kezet mosni, de miután megnéztem ezt a műsort, kiderült, hogy nem tudok kezet mosni. Azt is megtanultam, hogy hat fortélya van a helyes kézmosásnak. És ezt most itt nem szeretném megmutatni nektek, mert ez mégis itt egy szentmise, és más dolgunk is van. De hogy miért hozom ezt ide? Tulajdonképpen egyfelől azt mondjuk, világjárvány, és joggal mondjuk ezt. Másfelől: „Moss kezet!” Hát nem csoda, hogyha ilyenkor nőhet bennünk a szorongás, és azt mondjuk: „Egy világjárvánnyal szemben a kézmosás?” És a szakértők azt mondják, hogy a kézmosás.
Ezért, a záró gondolatom ehhez az első ponthoz, hogy rátalálni az egyszerűségre, mint erőforrásra, hogy mindaz, ami oly végtelenül egyszerűnek tűnik, lehet nagyon hatékony. És minden, ami annyira, szinte csak magától értetődő és hétköznapi, lehet a maga módján igencsak rendkívüli és speciálisan hatékony.
Második gondolat. Ezek a vírusok, mondhatjuk, igencsak következetesek, teszik a dolgukat. Ezek a vírusok amit tudnak, na azt megcsinálják, végsőkig, következetesen. És hogy akkor most tovább szőjem a gondolatot a kézmosásról, és az egyéb egyszerű dolgainkról, az otthon maradásról, meg a szellőztetésről, és a többiről. Megint csak mondhatjuk: „Mit tehetne az egyes ember? Nem vagyunk sokkal inkább kiszolgáltatottak?” Miközben a realitás az, hogyha ezeket az egyszerű dolgokat következetesen, és sokan csináljuk, az nagyon eredményes. Következetesen, és sokan. És minél következetesebben, és minél többen csináljuk, annál hatékonyabb és eredményesebb. Hát nehogy már egy vírus következetesebb legyen, és hatékonyabb, mint az ember!
Aztán a harmadik gondolat. Ezek a vírusok, hát, ha lehet így mondani: nagyon okosan, keresik a kapcsolatot. Igencsak keresik velünk a kapcsolatot, igencsak a maguk módján megtesznek mindent, hogy találkozzanak velünk, és kapcsolatban lehessenek velünk.
Megint csak saját élmény, mert hogy mostanában inkább ilyesmi van mindenkinek, mint-sem közösségi vagy csoportos. Tehát így akkor a saját élményből. Azzal töltöttem például ma délelőtt több órát is, hogy az életemben átgondoltam, kik azok a hatvan fölötti személyek, akiket szeretek. Hogy tulajdonképpen nem találtam túl érdemlegesnek azt, hogy pusztán csak aggódjak, vagy esetleg szorongjak, hanem inkább magam elé képzeltem egymás után sok-sok időn keresztül azokat az idősebb testvéreimet, akiket ismerek, akiket szeretek, akik nekem fontosak, akarom, hogy éljenek. Akikkel kapcsolatban az volt bennem: „Na, egyiket-másikat föl is fogom hívni.” Hát, föl is hívtam egyikőjüket, másikójukat. Olyan kedves volt az egyik, miután én fölhívtam, akkor egy kis idő eltelt, visszahívott: „Feri, azt még elfelejtettem mondani, hogy…”
Szóval, a következő gondolat így szól: Hát, ha a vírus is keresi a kapcsolatot, akkor mi is. Érdemes nagyon is megtalálni most a kapcsolattartásnak azokat a formáit és lehetőségeit, amelyek adatnak nekünk. Olyan, tulajdonképpen akármilyen furcsa is ez, de hogy olyan sok jó érzést tudunk adni, vagy szerezni, vagy elindítani mások életében. És igenis számít, hogy legyenek jó érzéseink is, hogy legyenek pozitív érzéseink, amelyekre vissza tudunk emlékezni, visszagondolni, és kapaszkodót találni bennük, és azt mondani: „De jó! A mai napomban is sok szép dolog volt.”
Azután a következő. Kétség kívül ezek a vírusok nagyon ügyesen használják a környezetüket. Ahogyan mi ezt most megtanultuk, cseppfertőzéssel terjednek. Használják a levegőt, használják a vizet, a párát, a szelet; nagyon ügyesek. És hogy egyre-másra lehet sok élményünk arról, hogy manapság mi is milyen jól használjuk a természetes-, és az általunk kialakított kulturális környezetet, hogy a világhálót milyen sok jó dologra lehet használni. Éppen most csodálkozunk azt hiszem nap-nap után rá, hogy mennyivel hatékonyabban és ügyesebben tudjuk jóra használni azt, ami egyébként mindig is a kezünk ügyében volt.
Azután, a következő, ez már az utolsó előtti gondolat. Ez így szól: Ezek a vírusok eléggé hasonlítanak egymásra. Azon kezdtem el töprengeni, még a készületnek a legelején: Tudok-e egyáltalán olyasmit mondani, ami mindenkinek szólhat? Arra jutottam, hogy nem, hogy nem hiszem, hogy tudnék. Egészen másképpen kellene beszélni az orvosnak, az egészségügyi dolgozóknak, a szociális munkásoknak, a bolti eladóknak, a benzinkúton élőknek (dolgozóknak – szerk.). Egészen másképpen kéne nekik beszélni, és másképp az idős bácsinak és néninek, és másképp a fiataloknak, és, és, és… Talán most még inkább igaz az, hogy nem is tudom, tudunk-e mindenkihez szólni. De mégis csak, ahogy aztán készülgettem, arra jutottam, hogy végül is meg kellene találnom azt a közös pontot, ami mindannyiunkat összeköt, amivel akár azt is mondhatnám, hogy egyformák vagyunk, de legalábbis hasonlók.
És találtam egy ilyen pontot. Ez pedig, hogy kisebb-nagyobb mértékben szenvedünk. Na, lehet, hogy valaki ezt még nem nevezi szenvedésnek, és ez lehet igencsak reális, azt mondja: „Ó, hát ez még csak kellemetlenség, vagy inkább csak az együttérzés miatt fáj, de még az én személyes életemben nincsenek oly nagy megpróbáltatások, csak hát nem úgy mennek a dolgok, ahogy megszoktam.” Mások viszont igencsak nagyon szenvednek. Ezért főképpen hosszú távon, ha lesz közös pontunk, ami egyszerre hasonló is lesz, és össze is köt bennünket, az a szenvedés. Kisebb-nagyobb mértékben mindannyian szenvedni fogunk, vagy pedig van, aki már most is szenved.
Mit érdemes tennünk a szenvedéssel? Az első gondolat így szól: Belefelejtkezhetek és beleragadhatok, és beleszűkülhetek abba, hogy azt mondjam, hogy én mi miatt szenvedek. Hogy a vírus miatt szenvedek. Nem biztos, hogy érdemes, és hogy az evangéliumra tegyek egy utalást, hiszen mi másra?, – nem valószínű, hogy érdemes ebben a beszűkültségben és vakságban maradni. Most leélni heteket, hónapokat, ki tudja mennyi időt úgy, hogy mi a vírus miatt szenvedünk. Hanem sokkal inkább érdemes fölemelni a tekintetünket, látni sokkal többet, és azt kérdezni magunktól: Hogyha szenvedek is, és a szenvedés kikerülhetetlen lesz, kiért akarok szenvedni, vagy kikért vállalom ezt a szenvedést?
Ha otthon vagyok, és unatkozom, vagy otthon vagyok, és feszült vagyok, otthon vagyok és dühös vagyok, otthon vagyok, és stresszben vagyok, és azt mondom magamnak: „A vírus miatt van ez.” Nem tudom, hogy ettől jobb lesz-e. De ha otthon vagyok, és szenvedek, és azt mondom: „Na, ezt a szenvedést most azért csinálom még másfél hétig, vagy – ki tudja, milyen formában – két hónapig, azért csinálom, mert tudom mondani a neveket, és előttem vannak az arcok, akikért ezt csinálom. És van nagyon sok ismeretlen embertársam, akikért ezt csinálom.”
Az első gondolat így szól ehhez az ötödik ponthoz, hogy nem biztos, hogy a vírus miatt érdemes szenvedni. Van nekünk jobb dolgunk is. Hogy akkor szenvedjünk egymásért, nevezzük meg, hogy kikért. Nem biztos, hogy valamiért érdemes ezt tenni, talán sokkal inkább valakiért, vagy valakikért. Egészen más jelentése és jelentősége lesz annak, amit manapság át fogunk élni. Amit még így is mondhatnék, hogy: Akkor tehát valamiért történik ez, vagy valakiért? Érdemesebb tehát nem a vírus miatt, hanem az embertársainkért. És akiknek még ez is ad valamiféle jelentést és jelentőséget: Hát, akár Istenért.
Azután, hogy még itt befejezzem ezt az ötödik pontot, az sem mindegy, hogy mikor esetleg családban vagyunk együtt, ezt ti, akik hallgatjátok/nézitek, lehet, hogy jobban tudjátok. Úgy tudatosul-e bennetek ez a néhány hét vagy hónap, hogy „Mi egymás miatt szenvedünk most.”, vagy hogy egymásért. Mert kétség kívül, biztos lesz nagyon sok olyan pillanat, és helyzet, és konfliktus, hogy azt mondjuk, vagy azt gondoljuk: „Miattad szenvedek most. Ez most miattad olyan nehéz.” Mennyivel érdemesebb úgy tenni, hogy nem miattad szenvedek, hanem inkább érted. Olyan magatartásformákat előtérbe helyezni, amiben átélhetem azt, hogy na, ezt most azért csinálom, hogy az érted legyen, és nem pedig azt gondolni, hogy ez most miattad történik így.
Végül, a záró gondolat. Mi az, amit ezek a vírusok olyan hatékonyan csinálnak? Élni akarnak, és elég következetesen és kitartóan mindent megtesznek azért, hogy létezzenek. Arra gondolok, hogy mi is élni akarunk, nagyon is élni akarunk. Hadd fogalmazzam meg most a vágyunkat egy kérdés formájában. Ha mi is élni akarunk, márpedig élni akarunk, és aggódunk másokért, mert szeretjük őket, és azt akarjuk, hogy ők is éljenek, és amikor van bennünk ez az erős vágy, egyáltalán nem akarunk ettől tágítani, és élni akarunk, akkor a kérdés így szól: „Hogyan éljük meg most ezeket a napokat? Az életünk minek, vagy kinek a kezében van?” Átélhetem úgy, hogy sajnos most olyan időket élünk, hogy az életünk egy vírus kezében van. De nem szeretném ezt így átélni. Mert az életem nem egy vírus kezében van, és nem sok vírus kezében van. Az életem Isten kezében van, és én helyezem a saját kezemmel az életemet oda, ahová akarom.
Ez a vírus már mindenképpen az életünk része, és miközben kikerülhetetlenül, és megmásíthatatlanul sokféle formában az életünk része, a kérdés számomra mégis csak így szól: Azt mondom-e, hogy „Az életem most egy vírus kezében van.”, vagy azt mondom, hogy „Istenem, a kezedbe ajánlom a lelkemet.”? Mert az ember a saját életét oda ajánlja, ahova akarja. És talán nem nagyképűség a részemről azt mondani, hogy ez a vírus, mint akármilyen vírus, az életünk lényegét nem érinti. Ezért érdemes lehet föltenni azt a kérdést: „Hogyha most járvány van, mi alapján akarok élni?” Mert nagyon sok mindent nem tehetek meg, amit szeretnék, nagyon sokféleképpen most nem élhetek, ahogy szeretnék. De azt a kérdést föltehetem egy világjárvány közepén is, hogy mi alapján akarok élni. Amikor erre választ adok, hogy ez alapján akarok élni, ez a válasz valami olyasmi, ha eléggé a szív mélyéből fakad, amit a vírus nem érint. Mert ha valami alapján tudunk élni, akkor az vírussal együtt is van, meg vírus nélkül is van. Mert az valami olyan lényegi dolog, vagy valami olyan lényegi tartalom, amin a vírus nem fog. Ezért tehát, hogy befejezzem ezt a beszédet, ezért tehát az életemet nem adom a vírus kezébe, hanem azt mondom: „Istenem, a Te kezedbe ajánlom magam.”
(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )