Lk 24,13-35 - Húsvét 3. vasárnapja

Olvasmány (ApCsel 2,14.22-28)

Pünkösd napján Péter a tizenegy kíséretében előlépett, és hangos szóval így beszélt: „Zsidó férfiak és Jeruzsálem egész népe! Figyeljetek és hallgassátok meg szavamat! Izraelita férfiak, fontoljátok meg e dolgokat! A názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek, amikor, mint tudjátok, általa hatalmas csodákat és jeleket vitt végbe köztetek. Ezt az embert ti az Isten előre elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, és gonosz kezek által keresztre feszítettétek, majd megöltétek. Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta őt. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa, hiszen Dávid így jövendölt róla: Szemem előtt az Úr mindenkoron, ő áll jobbomon, meg nem inoghatok. Örvend a szívem, az ajkam énekel, és testem is békében nyugszik el. Lelkemet a holtak honában nem hagyod, hogy Szented romlást lásson, nem akarod. Az élet útját mutatod meg nekem, színed előtt örülni gyönyörűségem.”

Szentlecke (1Pét 1,17-21)

Szeretteim! Szent félelemmel éljetek földi zarándoklástok idején, ha Atyának hívjátok őt, aki személyválogatás nélkül ítélkezik kinek-kinek tettei szerint. Hiszen tudjátok jól, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon váltottak meg titeket az atyáitok által rátok hagyott, értéktelen életformától, hanem Krisztusnak, a hibátlan és szeplőtelen báránynak drága vére árán. Őt Isten előre kiválasztotta már a világ teremtése előtt, de csak az utolsó időkben jelent meg, miattatok. Általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette, hogy higgyetek és reméljetek Istenben.

Evangélium (Lk 24,13-35)

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely ,Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták. Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Vasárnapi beszéd

Itt egy utazásról hallottunk, egy útról, a tanítványok és Jézus útjáról. De közben pedig, amiről szívem szerint jól esne most szólni, az nem ez az út, Jeruzsálem – Emmausz, Emmauszból Jeruzsálembe, hanem az a belső utazás, amin a tanítványok részt vesznek Jézussal. Mégpedig azért, mert erre a belső utazásra mindannyiunknak lehetőségünk nyílik. Szeretnék hét picike részletet kiemelni ebből a – számomra most első sorban  – belsőtörténésből.

Az első így szól. Azt mondja a szent szerző, hogy éppen arról beszélnek, és beszélgetnek, sőt vitatkoznak, hogy mi történt ezekben a napokban ott, és főképpen pedig, mi történt Jézussal ezekben a napokban ott. Annyira megdöbbentő tulajdonképpen az, hogy miközben ők arról beszélnek már, miközben Jézus is ott van velük, hogy „Mi történt Jézussal ezekben a napokban?”, aközben nem ismerik föl, hogy akiről beszélnek, ott van velük. Tulajdonképpen egyszerre olyan csodálkozásra indító, kicsit talán megmosolyogtató is, meg elgondolkoztató, hogy miközben hát már talán ott órák óta mondják, és beszélik, és mondják, és érzések, és gondolatok, és vélemények, és minden, aközben pont az, akiről beszélnek, nem látják, hogy ő az.

Ezért az első gondolat így szól: Talán nagyon sok utunk így indul, hogy beszélünk mi, vannak gondolataink, és érzéseink, és véleményünk, oly sok minden van. És jól is esik ezt megosztani egymással. Miközben ez történik, lehet, hogy pont akiről beszélünk, akiről és amiről igazán szó van, nem is látjuk. De azért persze gondolunk róla valamit, és vannak érzéseink, és mind a többi. Ezért nem kell aggódnunk, vagy szégyenkeznünk, ha az utunk nem egyszer egy ilyen helyzetből indul, hogy nem is látjuk azt, akiről beszélünk. Ez tehát az első gondolat.

Olyan sok tapasztalatom lett most az elmúlt hetekben-hónapokban, különböző hírforrásokon tájékozódva, hogy olyan büszkén és jó érzésekkel beszéltek sokan arról, hogy mi megyünk előre, és most akkor a tevékenységünket amennyire csak lehetséges, áttesszük az online térbe. Mint például ez a szentmise is. Kétség kívül jó, hogy ahogyan lehetséges, el tudunk jutni egymáshoz. Amilyen módok most lehetővé váltak, hogy ezekkel tudunk élni. És legalább így, ha nincs jobb, akkor lehetővé válik, hogy egy kicsit lássuk és halljuk egymást. Ez jó.

De azért itt van rögtön az a kérdés is, hogy ezek a tanítványok beszélhetnének akármeddig még Jézusról, oszthatnák a véleményüket, a gondolataikat, az érzéseiket napestig, és következő nap, és hét, és hónap. De valójában nem erre van szükségük. Nem még egy újabb cikkre, nem egy újabb véleményre, hanem arra, hogy valamit egészen másképpen is meglássanak. Vagyis, így is mondhatnám, hogy nem az a bajuk, hogy nem látnak eleget, hanem hogy nem látnak jól. És láthatnak még többet, és még többet, és még többet, ha nem látnak jól. Ezért az utazás, ez a belső utazás abba az irányba visz bennünket, hogy egy idő után egy picit talán lecsendesedjünk, aki ezt megteheti. Aki nem, őneki sok erőt kívánunk. De aki megteheti, hogy már ne még több, amit akarjunk látni, hanem másképpen látni.

Azután a második gondolat így szól. Amikor Jézus megkérdezi ezeket a tanítványokat, azt kérdi tőlük: „Tulajdonképpen ti miről beszélgettek?” Hát ez is menten elgondolkoztatott. Ha van valaki, aki tudja, meg hallja, miről beszélgetnek, az Jézus. És mégis, mégis valami miatt fontos neki megkérdezni: „És tulajdonképpen mi fontos most nektek? Ti miről beszélgettek?”

Ezt azért is tartom elgondolkoztatónak, mert a járvány beköszönte előtt milyen sok mindenben egészen világosan tudtuk, hogy miről kell beszélni, és hogy mi hogyan van, és mi hogyan helyes, és mi hogyan helyes kizárólag úgy, a társadalmi világunkban, az egyházainkban, a liturgiánkban, és rengeteg mindenben. Ez a kérdés, hogy: „Tulajdonképpen miről beszélgettek?” Hogy ez egy olyan szabadságot ad nekünk, hogy beszélgethessünk bármiről, hogy szabadon érezhessünk, gondolkozhassunk, és szabadon beszélgethessünk bárkivel és bárkiről, anélkül, hogy rögtön eszünkbe jutna, hogy erről mit kell gondolni, és hogyan kell efelől gondolkozni. Mert hogy mindig is úgy gondolkoztunk erről, vagy hogy ez a fő csapás, ahogyan erről gondolkozni kell, vagy ahogyan ezt látni kell. Olyan fölszabadító Jézus, ahogy ő nem akarja megspórolni, mert nem lehet, azt a kérdést, hogy: „Tulajdonképpen miről is beszélgettek? Tulajdonképpen kiről van szó, vagy kikről van szó? Tulajdonképpen mi a ti témátok most? Tulajdonképpen mi az, ami most nektek fontos?” Anélkül, hogy rögtön megszólalna bennünk, vagy kívülről, vagy bárhonnan egy hang, hogy erről ezt kell gondolni, vagy efelől ez a helyes vélemény, vagy így kell éreznünk magunkat. A második gondolat tehát így szól: Még Jézus is azt kérdezi a tanítványoktól, pedig nyilván látja őket, hogy: „De tulajdonképpen ti miről beszélgettek most? Miről van bennetek és köztetek szó?” Ez tehát a második gondolat.

Arra gondolatam még, hogy például azok a kulturálisan megerősített, és hitelesített szempontok milyen gyorsan el tudtak enyészni, néhány nap és hét alatt. Nem tudom, hogy az utóbbi időben milyen jelentős személy beszélt arról, hogy most igyekszik megvalósítani az álmait? Például erről ma senki sem nyilatkozik. Mégpedig azért, mert van jobb dolgunk is. Mert éppen aggódunk a szeretteinkért, vagy éppen segítünk valakinek, aki rászorul, vagy éppen imádkozunk valakiért. Azzal az eredeti szemmel, eredeti pillantással, eredeti szívvel föltenni magunknak a kérdést: „Tulajdonképpen miről van szó? Az életünk kapcsán tulajdonképpen miről érdemes beszélgetni?” Úgy, hogy mármost nem zavarnak bennünket ezek a válaszok. Mégpedig azért, mert most nem mondja őket senki. Mert tudjuk, hogy elég egy kis vírus, hogy másképpen is lássunk, gondolkodjunk és érezhessünk. Talán – a szó jó értelmében – másképpen.

Azután a harmadik gondolat. Azt kérdi még Jézus, milyen érdekes, ahogy mélyíti ezt a belső utazást a tanítványokban: „Miért, mi történt? Mi történt Jézussal?” Ez a kérdés tulajdonképpen most föltárja számunkra azt, hogy nem csak arról van szó, hogy ezek a tanítványok nem látják és ismerik föl Jézust, hanem arról is, hogy magukat se látják elég jól. Hogy a látásuk abból a szempontból is akadályozott, hogy milyen természetesen elmondták aztán Jézusnak, hogy miről van itt szó, hogy ezt talán mindenki tudja, talán csak Jézus nem. És végül kiderül, hogy talán Jézus az egyetlen, aki tudja, és a többiek nem.

Valójában, ahogyan indulunk befelé, egyszer csak törvényszerűen elérkezünk oda, hogy rácsodálkozzunk arra, nem csak Jézust nem látjuk jól, ha egyáltalán látjuk, hanem magunkat sem. Ez tehát a következő gondolat. Ide talán egy személyes élményemet hadd hozzam. Amikor igazán nem éreztem jól magam, akkor egészen sajátos tapasztalataim támadtak, valami olyasmit láttam és éltem meg önmagammal kapcsolatban, amit eddig még nem. Ez pedig az, hogy a saját testem egy teljesen külön életet él, mint én. Akármilyen furcsán is hangzik, de hogy tulajdonképpen megfigyelője lettem a saját testemnek. És a testem tette azt, amit tett, a testem ment előre az élet útján, és én pedig csak megfigyelőként, órákon és napokon keresztül arra csodálkoztam rá: „Jé, sokkal kevésbé vagyok hatással a testemre, mint ahogyan eddig bármikor.” Hogy a testem valamit tesz, és hogy én most szurkolok a testemnek, hogy most drukkolok neki, és hogy az együttérzésemről tanúsítom őt. Tehát a harmadik gondolat így szól, hogy nem csak arra van szükség egy idő után, hogy rácsodálkozzunk erre, hogy „Jé, talán nem látjuk Jézust jól.”, hanem hogy magunkat sem látjuk jól.

Aztán a negyedik gondolat. Milyen érdekes, hogy a tanítványok elmondják: „Jaj, hát az asszonyok így, vagy úgy… Na, aztán a tanítványok így vagy úgy… Hát képzeld el – mondhatnák ezt Jézusnak – nem ismer… Nem, nem, hát nem látják, nem értik, nem tudják.” És közben ők is ugyanebben a cipőben vannak. Beszélnek az asszonyokról, a tanítványokról, és mindenki másról úgy, mint hogyha ők abban nem lennének benne. Mint hogyha ők éppen nagyon jól látnának, és nagyon pontosan értenének.

Ezért a negyedik gondolat így szól: Érdemes fölismernünk önmagunkkal kapcsolatosan a tudatlanok magabiztosságát, amelyben éppen azért próbálunk olyan magabiztosak lenni, hogy mi tudjuk, és látjuk, és értjük, mert tulajdonképpen ez egyáltalán nincs így, és el akarjuk kerülni a bizonytalanságot. A negyedik gondolat így szól: Talán ezekben a hetekben is milyen könnyen beszélünk másokról. Mennyire könnyű azt mondani, hogy „Jaj, az asszonyok! Nahát, a tanítványok! Meg még azok és ezek!” Mennyivel könnyebb ezt így tenni, és megpróbálni megspórolni azt, hogy egy sokkal tisztább tekintettel lássuk saját magunkat.

Azután a következő, az ötödik gondolat. Jézus nekilát, és megmagyarázza, hogy az írásokban mi minden, és milyen értelemben szól őróla. De mi az itt, ami igazán érdekes lehet? Az, hogy miközben Jézus alaposan kifejti és megmagyarázza, ebből nem következett az, hogy a tanítványok fölismerték Jézust. Hiába magyarázta meg, mondta el töviről-hegyire, és hiába mondják utólag a tanítványok: „Nemde lángolt a szívünk, mikor kifejtette az írásokat.” Tehát nem csak egy egyszerű magyarázatról van szó, hanem a világosság meghirdetéséről. És ez sem elég ahhoz, hogy fölismerjék, hogy kivel beszélnek. Ezért tehát van nagyon sok olyan helyzet, hogy mondhatja akárki, és érthetjük, és értelmezhetjük, és magyarázhatjuk – tulajdonképpen az sem elég, hanem valami másra, vagy másra is szükség van.

Itt hadd hozzam most egy élményemet. Cserhalmi Györggyel készült egy hosszú interjú. Ezt elolvastam a tegnapi nap, nagyon érdekes volt. A színészlegenda a következő kérdést kapta többek között, a kérdés így szólt: „Így utólag hogyan látja, hogy játszott-e olyan filmekben, amelyekre most már azt mondja, hogy nem, hát ez, ezek a filmek nem voltak, mondjuk a filmművészet csúcsai? Mondana esetleg három ilyet, amiről azt mondja utólag, hogy nem voltak túl jó filmek?” Azt mondja Cserhalmi György: „Hármat? Harmincat is tudnék.” A következő logikus kérdés, a magyarázat, az értelmezés, és menjünk csak tovább, így szólt: „Na, akkor nevezzen meg legalább hármat! Melyek ezek a filmek?” És itt történt meg az, hogy a művész elindult egy másik úton, mert a válasza így szólt: „Természetesen mondhatnék nem hármat, hanem harmincat, de nem fogom ezt tenni. Mégpedig azért, mert öregek vagyunk már, sérülékenyek, és sértődékenyek, és ezért nem mondok neveket. És azzal kapcsolatban sem mondok neveket, hogy mely filmek voltak csodásak, mert már öregek vagyunk, sértődékenyek, és sérülékenyek.”

Ez mit jelent? Hogy a kérdező ment volna még tovább abba az irányba, hogy „Jó, és akkor ez hogy volt, és az hogy volt, és melyik film, és melyik értékes, és miért, és miért fontos, és miért igaz, és hogyan fejezte ki a korszakot…?” Cserhalmi György pedig azt mondja: „Én viszont embereket látok. Én látom ezeket a rendezőket, és látom a színésztársaimat is. Sőt, látom a nézőket is, akiknek lehet, hogy ezek a filmek valamikor sokat jelentettek. Ezért én őket kívánom továbbra is látni.” Ez az a gyönyörűség, ami mármost elmélyítheti a tanítványokban is azt, hogy mármost lassan megérkezzenek oda, hogy együtt legyenek Jézussal, és tényleg föl is ismerjék őt.

Ezért az utolsó előtti, a hatodik gondolat. Egyszer csak, mikor Jézus megtöri a kenyeret, akkor megnyílik a szemük… De nem itt fejeződik be a mondat, vagy legalábbis a folytatás így van: „Megnyílt a szemük, és Jézus eltűnt előlük.” De érdekes ez! De közben, miközben megnyílt a szemük, valahogy az lenne a logikus, hogy megnyílt a szemük, és akkor már… Hát jön a folytatás! „Megnyílt a szemük, és Jézus eltűnt előlük.” Miért? Mert ha valakinek megnyílt a szeme, már nem kell, hogy lássa, azért, mert ott van a szemében, és ott van a tekintetében, mert ő már lát. És ha valaki lát, akkor már nem kell, hogy ott legyen, mert ő már látja.

Most a szentmise folytatódik, tizenöt és húsz perc, és nektek a megszokott és megszentelt módon nem lesz lehetőségetek Jézussal találkozni, őt magatokhoz venni – a megszentelt és megszokott módon. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnánk vele találkozni. Mert ha valaki már látta őt, hát most is láthatja. Ha valaki már ízlelte őt, akkor az az íz itt van bennünk, és föl tudjuk idézni. Ha valaki már fogta őt, és érintette, hát akkor az érintés a tenyeredben van. Amikor Oloffson Placid a Gulagon látta, hogy emberek hogyan mennek tönkre abban, hogy nem élhetnek úgy, ahogyan emberhez méltó és jó lenne, akkor azt mondta többek között: „Mondd el, légy szíves, mi a kedvenc ételed!” Mert a kedvenc ételed íze bent kell, hogy legyen a szádban. És most légy szíves, azt is mondd el, hogyan főztétek otthon?!” Mert annak az illata is bent kell, hogy legyen az orrodban, a látványa a szemedben, az íze a szádban. Ezért nem csoda, hogy amikor megnyílik a szemük, már nem szorulnak arra rá, hogy Jézus ott legyen, abban a formában. Ez tehát a következő gondolat.

É az utolsó, a záró gondolat: És aztán visszatérnek Jeruzsálembe. Jeruzsálembe két ok miatt is. Az egyik, mert ott támadt föl Jézus. A másik pedig: Nemcsak, hogy ott halt meg, és ott támadt föl, hanem azért, mert ott vannak a barátaik, a társaik, a tanítványok. Mit jelent ez? Hogy amikor ebben a belső utazásban megnyílik a szemünk, az ízlelésünk visszatér, amikor hallunk és látunk, és a tenyerünkben van az érintés, akkor egyszer csak fölismerjük azt, hogy van különbség aközött, hogy azt mondjuk – és régen ezt… Régen? Egy hónappal ezelőtt ki merte volna megkérdőjelezni, hogy előre kell menni?

Kétség kívül fontos, hogy előre is menjünk. És nagyon-nagyon hálásak lehetünk mindenkinek, aki előre viszi az életet, nagyon hálásak vagyunk nekik. De ebben a történetben egy másik út is megnyílik. Ezt így mondja a szent író: „Visszatértek Jeruzsálembe.” Ez mit jelent? Hogy az életre nem mindig az a válasz, hogy előre. Néha az a válasz, hogy „a forráshoz”, „Istenhez”, „a föltámadáshoz”. Az élethez, ahol az fakad, és az néha nem ugyanaz, mint előre.

Ezért a záró gondolat így szól: Ha megvan a tekintetünk, megvan az ízlelésünk, megvan a szaglásunk, megvan az érintésünk, ami itt van már nálunk. Akkor fölismerhetjük azt, hogy lehet, hogy egy egészen más útra vagyunk hivatalosak, egészen biztosan és konkrétan arra, ami az életre visz, másokat, meg minket.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )