Jn 10,1-10 - Húsvét 4. vasárnapja

„Én vagyok az ajtó.”

Olvasmány (ApCsel 2,14a.36-41)

Pünkösd napján Péter a tizenegy (apostol) kíséretében előlépett és hangos szóval így beszélt: „Tudja meg Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette!” E szavak hallatára fájdalom járta át a szívüket, és megkérdezték Pétert meg a többi apostolt: „Mit tegyünk hát, emberek, testvérek?” Péter azt felelte: „Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára. Akkor elnyeritek a Szentlélek ajándékát. Az ígéret ugyanis nektek és gyermekeiteknek szól, és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de a mi Urunk, Istenünk hívja őket.” Még más szavakkal is biztatta és buzdította őket: „Engedjétek, hogy kimentsünk benneteket ebből a romlott nemzedékből!” Erre azok, akik hajlottak szavára, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek tért meg.

Szentlecke (1Pét 2,20b-25)

Szeretteim! Ha a jót teszitek és türelmesen szenvedtek, az kedves az Isten előtt. Hiszen erre kaptatok meghívást, mert Krisztus is szenvedett értünk, példát hagyva nektek, hogy a nyomában járjatok: „Bűnt nem követett el, s hamisság nem volt a szájában.” Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra. Vétkeinket saját testében fölvitte a keresztfára, hogy meghaljunk a bűnöknek, és az igazságnak éljünk. Az ő sebei szereztek számotokra gyógyulást. Olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek Pásztorához és oltalmazójához.

Evangélium (Jn 10,1-10)

Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.” Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”

Vasárnapi beszéd

Két képet, hasonlatot, vagy metaforát kaptunk Jézustól, aki azt mondja először is, ha nem is pontosan így, de: „Én vagyok a pásztor, a jó pásztor.” A másik pedig: „Én vagyok az ajtó.” Mind a két kijelentés fontos, ráadásul az ajtó képe az első motívumot is átszövi. Ezért aztán arra gondoltam, hogy a legkevésbé általunk kifejtett megközelítésből szeretnék beszélni erről az evangéliumról. Ez pedig nem a jó pásztor, hanem az ajtó.

Tulajdonképpen bevezetésként hadd csodálkozzam esetleg veletek együtt rá arra, hogy Jézusnak a kijelentéseiről milyen sok szó esik. Hogy mi magunk is mennyire sokat beszélhetünk erről, vagy lehet számunkra természetes az, ahogyan fölidézzük, Jézus mit mond magáról. Hogy azt mondja: „Én vagyok az út. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok az élet és a föltámadás. Én vagyok az élet kenyere.” Ezeket gyakran halljuk, és hivatkozunk is rájuk. Tulajdonképpen ehhez képest talán a legmostohább kép, ahogyan Jézus önmagán keresztül az Istent szeretné föltárni előttünk az, hogy „Én vagyok az ajtó.” Erről szeretnék tehát szólni, hogy hogyan közelíthetjük meg, hogyan sejthetünk meg valamit ebből a képből, ahogyan sejteti Jézus Istent számunkra, hogy ami egyáltalán valahogy, egy picit képesek vagyunk Őt megsejteni, hogy „Én vagyok az ajtó.”

Az első gondolat így szól, hogy az ajtó egy sokkal szelídebb kép, még a pásztornál is szelídebb. Ugyanis, amikor elhangzik az, hogy „jó pásztor”, a jó pásztor, ő vezet, ő utat mutat, ő megmutatja, hogy ez és az, ez helyes, az helytelen, ezt így vagy úgy kell csinálni, ide menj, oda ne menj. Az ajtó sokkal szelídebb. Az ajtó egyszerűen csak a puszta létezésével hírt ad arról, megmutatja, és föltárja, hogy van olyan, hogy bent, és van olyan, hogy kint. Esetlegesen van olyan, hogy finom meleg, és hogy zord hideg. Van olyan, hogy világosság, és van olyan, hogy sötétség. Van olyan, hogy otthonosság, és lehet olyan, hogy elveszettség. Az ajtó egyszerűen csak megmutat, az ajtó, a puszta létezésével. De a puszta létezésével nagyon határozottan és egyértelműen képes határt tartani, és ebben a határban föltárni azt, létezik ilyen, hogy kint és bent, létezik olyan, hogy sötét és világos.

De most mielőtt még túlságosan egyszerűnek tartanánk ezt a képet, hadd jusson eszembe Szent Ágoston, az egyik kedvenc mondása. Szent Ágoston azt mondja: Rendben van, tényleg van olyan, hogy kint és bent. És ténylegesen, Jézus által még világosabban mondhatjuk meg, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent, mi az, hogy sötét, és mi az, hogy világos. De Szent Ágoston a következőt mondja: „Igen, de bent is vannak farkasok, és kint is vannak bárányok.” Ezért tehát, mielőtt nagyon gyorsan leegyszerűsítenénk ezt a képet, érdemes azért árnyaltnak maradnunk, és talán csak megmaradni a kijelentésnek ezen üzeneténél, hogy az ajtó megmutatja és föltárja, van olyan, hogy bent és kint, van olyan, hogy világosság és sötétség.

Aztán most egy élményemet hadd mondjam el nektek, amikor számomra egészen szívbe markolóan megrendítő volt annak a különbsége, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent. Bár biztos nektek is rengeteg ilyen élményetek lehet, hogy mi az, hogy kint és bent, mi az, hogy meleg és hideg, mi az, hogy fényes, és mi az, hogy sötét, mi az, hogy biztonságos, és mi az, hogy elveszett. De az jut eszembe, amikor – harminc évvel ezelőtt volt ez – önkénteskedtem egy hajléktalanszállón. Többek között az is a feladatom volt, hogy beengedjek olyanokat, akik beengedhetőek voltak, és hát kívül tartsam azokat, például, akik ittasan akartak a közösségbe menni. Volt valaki, aki nagyon ittasan érkezett meg az ajtóhoz, és én elé álltam, és mondtam neki, hogy így nem jöhet be. Ő pedig egy ittas hevülettől indíttatva elővett egy pisztolyt, és ezt a fegyvert rám fogta. Emlékszem, abban a pillanatban, ahogy én kívül álltam az ajtón – persze ez egészen irracionális – az jutott eszembe, hogy jobb lenne bent lenni. Nem tudom eldönteni, hogy ez az ittas ember most használja-e ezt a fegyvert vagy nem, hogy ez mennyire valódi, vagy mennyire nem, ezt nem tudtam megállapítani. De még hogyha megmosolyogtató módon is, ez ment bennem újabb és újabb gondolatokban, hogy érdemes volna nekem most bekerülni, az ajtón belülre, mert hogyha használja is a fegyvert, közelebb leszek a segítséghez, mint hogyha esetleg kívül dördül el ez a pisztoly. Ezt azért akartam elmondani, hogy nagyon is világossá teheti számunkra az ajtó azt, hogy hol érdemes lenni, és hol nem, hogy hol érdemes tartózkodnunk, és hol nem. Ez az első gondolat.

Azután a második. Miközben az ajtó, a maga nagyon szelíd módján egyszerűen csak ezt föltárja és megmutatja, hogy van ilyen, hogy kint és bent, aközben az ajtónak van egy olyan része, amiről hajlamosak vagyunk megfelejtkezni. Ez pedig az ajtónak az a biztonságos és erős része, ahol a sarokpánt van, ahol az ajtó rögzítve van, és ami az ajtónak a kerete vagy tokja. Mert valahogy, mikor az ajtóról beszélünk, mindig a szárnya jut eszünkbe. Becsukhatom, kinyithatom. De tulajdonképpen az ajtónak mégis csak bizonyos szempontból a legfontosabb része az a biztos vasalat, és az a sarokpont, ahogyan az ajtó ezáltal el tudja látni a feladatát. Ha nem lenne az a nagyon világos függőleges megerősítés, akkor itt, hát, ki tudja, hogy mi történik.

Hogy milyen érdekes a nyelv, nem tudom, tudjátok-e, hogy a kardinális kifejezés egy latin szó, a cardo szóból származik, ami pontosan azt jelenti, hogy valami, ami sarokpont, forgópont, valami lényeg. És a latin nyelvben a kardinális, vagy a bíboros kifejezés ugyanebből a szóból származik, vagyis a sarokpontból. Abból a lényegi pontból, ahonnan az egész ajtó a biztonságát megadja és megkapja.

Ezért a második gondolat. Milyen izgalmas az ajtónak ez a funkciója, hogy egyszerre hihetetlen nagy szabadságot tud adni, és persze biztonságot is, de közben mennyire szilárd. Az által engedheti meg magának, hogy ezt csinálja (Mutatja, ahogy kinyílik-becsukódik – szerk.), egész szabadon és nagyon könnyen, kisujjal is mozgatva, hogy van egy nagyon-nagyon szilárd pontja.

Ezután a harmadik gondolat. Az ajtó nem csak a maga szelíd módján megmutatja, hogy van sötétség és van világosság, hanem tulajdonképpen még csak azt sem mondhatnánk, hogy az ajtó vezet valahova. Hogy vezet valahova, úgy, mint a jó pásztor. Vagy mint amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az út.” Az ajtó nem vezet – ilyen értelemben – sehova, hanem amikor kitárul, akkor lehetőséget ad arra, hogy elinduljunk. Mert az ajtóból állva bármerre mehetünk.

Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy az ajtó – és ezt nagyon elgondolkodtatónak tartom – milyen szépen egészíti ki a jó pásztor képét. Igen, a jó pásztor vezet és utat mutat. De az ajtó sokkal finomabb és szelídebb, ő lehetőséget ad, hogy először körbenézzünk, és döntéseket hozzunk, hogy elindulok vagy nem, és hogy milyen irányba indulok el.

Ezért ez a harmadik kép, pont akkor, amikor oly sokakat hallunk megnyilatkozni arról, hogy a koronavírus járvány hogy és miképpen Isten akarata. Engem tulajdonképpen ez eléggé meg szokott döbbenteni, hogy valakiben van ekkora bátorság, hogy meg tudja mondani az egész emberiségre vonatkozóan, hogy itt mi Isten terve és akarata. Minden esetre lehet, hogy van ilyen, én biztos nem tudom, hogy a koronavírus járvánnyal mi is volna Isten akarata, fogalmam sincs róla. Inkább csak megállok ott, az ajtóban, és átélem annak a szabadságát, hogy eldönthetem, hova és merre induljak, és mely utakat keressem meg, amelyek az életre visznek. Vagy hogy a tekintetemmel megkeressek valakit, aki megmutatja, merre érdemes menni.

A harmadik, hogy mit is jelent számomra ez a szabadság, hogy ott állok az ajtóban, és eldönthetem, hogy milyen irányba megyek. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy mi mindannyian minden pillanatban, percben, minden órában és napban ott állunk az ajtóban, és újból és újból eldöntjük, hogy milyen irányba megyünk. Mert az ajtó nem dönti el, az ajtó nem vezet, hanem lehetőséget ad.

Körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor még olyan szabadon jöttünk és mentünk, a szónak most külső értelmében, elmentem egy előadást tartani, határon kívül, – országhatáron kívülre gondolok. Amikor vége volt az előadásnak, akkor ott még beszélgettem az ottaniakkal, és végül már nem maradtak sokan, csak néhányan. Többek között egy eléggé hagyományos viseletet hordó idősebb férfiember is, nagy bajusszal, és kedvesen beszélgetett velem. De aztán én arra gondoltam, hogy most már nagyon messze vagyok én az otthontól, szeretnék hazaindulni. Elindultam az ajtó felé, és már azon voltam, hogy nyúlok a kilincshez, de ő megelőzött, kedvesen rám nézett, és azt mondta: „Várjon! Én megyek elöl, mert lehet, hogy ütnek.” Nem tudom, hogy ez neki személyes tapasztalata volt-e, el se tudom képzelni. Lehet, hogy ez valami történelmi tapasztalat, vagy generációk élménye. De minden esetre, mondjuk a vendégszeretetnek ilyen jelét még nem tapasztaltam eddig. Ez a kép számomra olyan nagyon világosan mutatja, hogy az ember eldöntheti, hogy kilép vagy nem, hogy előre megy-e vagy nem, és hogy milyen utakat választ.

Azután a következő, a negyedik. Összesen öt pont van csak. Az ajtó tehát megengedi, hogy mi szabadon ki- és bejöjjünk és menjünk. Milyen szép is ez, ahogyan most nagyon sokat beszélünk az önkéntes karanténról, és nagyon sokan vonultak önkéntes karanténba. Tulajdonképpen tetszik nekem ez a kifejezés, főleg azért, mert olyan izgalmasan mutatja, hogy karantén, és közben önkéntes. Arra gondoltam, ha most egy utalást tehetek papi, szerzetesi hivatásokra, hogy kétség kívül, szoktuk azt mondani, hogy: papi hivatás. És nagyon örülünk annak, ha valaki úgy pap, hogy az valóban egy hivatás, és ő ezt meg is éli. De milyen érdekes, hogy sosem szoktunk beszélni hivatásos papokról. Beszélünk hivatásos tűzoltókról, hivatásos rendőrökről, sőt, hivatásos anyákról is szoktunk beszélni, hivatásos vadászokról is szoktunk beszélni. Nagyon sokféleképp megjelenik ez a kifejezés, hogy hivatásos, de miközben beszélünk papi hivatásról, nem mondunk olyat, hogy hivatásos pap. Hanem, ha szabad ezt mondanom, talán azért, mert minden pap önkéntes, a papság önkéntes, mi mind önkéntesek vagyunk, a szó legjobb értelmében. Mi mindannyian önkéntes papok vagyunk, és sosem leszünk hivatásos papok. Van hivatásunk, de nem leszünk hivatásos papok, hanem önkéntesek maradunk. Talán a papságnak éppen ez az egyik legszebb része, legvilágosabb, leggyönyörűbb, legragyogóbb, legkívánatosabb része, hogy önkéntes. Most nem szembeállítva természetesen azzal, hogy hivatásos katona, vagy hivatásos rendfenntartó. Nem szembeállítás értelmében akartam ezt elmondani. A pap a szó jó értelmében mindig is önkéntes marad. Talán ez az önkéntesség segít nekünk abban, hogy a hivatásból ne valami hivataliság váljék, hanem hogy meg tudjuk őrizni az emberi tekintetünket.

Aztán a záró gondolat. Milyen érdekes, ahogy Jézus mondja: „Én vagyok az ajtó, és rajtam ki és be lehet menni.” Valahogy mindig arról beszélünk, hogy ki. De Jézus azzal kezdi, hogy be lehet jönni általam, és ki lehet menni. Hogy azok a juhok – nyilván maradva a képnél. Ezért most hadd beszéljek egy picit arról, mit jelenthet ez, hogy belépni? Hogyha Jézus az ajtó, az azt jelenti, hogy Jézus bevezet bennünket a másik emberhez. Így is mondhatnánk talán, Jézus bemutat bennünket egy másik embernek. Jézuson keresztül mehetünk oda a másik emberhez, mert Ő az ajtó.

Elgondolkoztam ezen, bizonyára nektek is lehet élményetek, vagy filmbéli jelenetek, amikor hárman állnak, és akkor az egyik ember bemutatja a másikat, bevezeti őt abba az addig még két ismeretlen ember számára megvalósuló kapcsolatba. Tulajdonképpen arra gondolok, hogy Jézus az a valaki, aki minden egyes emberi kapcsolatunkban szeretne minket egymásnak bemutatni. Hogyha tudnék jól írni, akkor lehet, hogy izgalmas volna egy novellát írni, hogy Jézus hogyan mutatna be bennünket egymásnak. Milyen izgalmas jelenetek lennének abból, hogy állunk hárman, Jézus és két valaki, és Jézus rám néz, és azt mondja: „Itt van Feri, tudod… Ott van, tudod…” Lehet, hogy érdemes nekünk úgy találkozni, hogy előtte mindig megsejtünk valamit abból, hogy Jézus hogyan mutatná be nekünk azt, akivel ezután kapcsolatban leszünk.

Azután a záró gondolat, itt az ötödik pontnak a második része. Ez volt tehát a befelé, és aztán nyilván van kifelé. A kifeléről Jézus azt mondja, hogy az életre. Kifelé olyan értelemben, hogy kétség kívül most is nagyon megéljük azt, befelé valahogy megéljük a biztonságot, kifelé viszont vágyakozunk azután, hogy ott az élet bőségesebben vár ránk. Hogy szükségünk van arra, hogy befelé, és szükségünk van arra, hogy kifelé. Istennel kapcsolatban olyan egyértelműen beszélünk arról sokan, hogy Isten azt akarja, hogy biztonságban legyünk, és gondviselő. Más pedig, hogy életre vezet bennünket, új utakat mutat.

Igen, de kétség kívül, hogy meghaladja azt a világot, ahol egyszerűen csak ösztönösen kapaszkodunk a biztonságérzetünkbe, vagy ösztönösen kapaszkodunk az életösztönünkbe. Isten segít bennünket abban, hogy fölülmúljuk az ösztönös kapaszkodásainkat a biztonságba, és az életbe. És hogy ne csak az ösztönös kapaszkodás határozzon meg, hanem egy nagyon szabadon nyíló ajtó, amit szabadon és önként csukok be, és nyitok ki, és már bent el tudok gondolkodni azon, hogyha kilépek, melyik utat választom.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )