Mt 28,16-20 - Urunk mennybemenetele

„Egyesek azonban még mindig kételkedtek.”

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen megbízást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, és fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről, mint mondta, tőlem hallottatok: ,János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” Ő azt felelte: „Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időpontokat és az alkalmakat. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint. De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Miután ezeket elmondta, a szemük láttára fölemelkedett, és egy felhő elfedte, úgy hogy tovább már nem láthatták. Miközben feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve, és megszólította őket: „Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment.”

Szentlecke (Ef 1,17-23)

Testvéreim! Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek őt! Gyújtson világosságot lelketekben, hogy megértsétek: milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag az a fenséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma mirajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta őt, és a mennyben jobbjára ültette. Fölé emelte minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezendő méltóságnak, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát pedig az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste, és teljessége annak, aki mindent mindenben betölt.

Evangélium (Mt 28,16-20)

Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”

Vasárnapi beszéd

Azzal szeretném kezdeni, hogy nehéz volt nélkületek. Hát, micsoda döbbenetes, nagy dolog, hogy most itt vagytok!  Még most azt sajnálom, hogy nem látom a szátokat, nem látom, hogy mi hogyan érkezik meg hozzátok, de már ez is valami, hogy legalább az alakotokat látom, meg a szemeteket, a többit meg valahogy hozzáképzelem. Gyóntattam délelőtt, azért is hozom ezt szóba, hogyha akarnátok gyónni, van lehetőség, ott a Mária kápolnában, oda tudtok menni. Picit nagyobb is a légtér, arra gondoltunk tehát, hogy inkább átmegyünk oda. De ahogyan gyóntattam, minduntalan az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, ahogyan lépésről lépésre kapjuk egymást vissza. Nézzétek el nekem, hogy ezt mondom, de úgy eszembe jutott egy-egy villanás erejéig, hogy aki éppen gyón, tulajdonképpen milyen is az orra, meg milyen is a szája, egészen elfelejtettem. Úgyhogy majd azok lesznek a szép idők, amikor az orrokat és a szájakat is visszakapjuk. De most ezt csak olyan élményszerűen akartam elmondani nektek. Szóval, jó, hogy itt vagytok. Nélkületek elviselhetetlen volt, ezt most már tudom nektek mondani. De…

Szeretnék arról beszélni, ahogyan az evangéliumban elhangzik az, és ez lenne most a kulcs témánk, hogy a tanítványok közül jó néhányan még mindig kételkedtek. A kételyről szeretnék beszélni, a hívő ember kételyéről. Arról a kételyről és kételkedésről, amely olyan sokféleképpen megjelenhetett az előző hetekben, hónapokban, vagy akár most is jellemezhet minket.

Az első gondolat így szól. Milyen érdekes ez, hogy miközben azt mondja Máté evangélista: „Egyesek azonban még mindig kételkedtek.”, milyen érdekes, hogy ezzel a kétellyel milyen nyilvánvalóan összebékíthető volt az, hogy miközben kételkedtek, odamentek ezek a tanítványok, ahová Jézus hívta őket, bár kételkedtek. Amikor meglátják Jézust, leborultak előtte, bár kételkedtek, és amikor azt mondja Jézus: „Na, ez lesz a küldetésetek, menjetek!”, akkor tudjuk, bár kétség kívül lesz majd Pünkösd, ami egy óriási nagy változás, de kétség kívül, ezek a tanítványok, akik ott és akkor még kételkedtek, mennek, és még az életüket is oda tudják adni.

Az első gondolat tehát így szól. Az, amikor mi átéljük a kételkedést, hogy az még milyen sok mindennel is összebékíthető, és milyen sok mindennel lehet természetes barátságban. Tehát attól, hogy kételkedek, attól még milyen sok jót tudok tenni. A kétely nagyon sok mindent nem zár ki, amit érdemes továbbra is csinálnunk.

A második gondolat. A kételkedés, a kétely, a bizonytalanság, vagy az elbizonytalanodás az jó lehetőség arra, hogy a hitünket elmélyítsük, az istenkapcsolatunkat megerősítsük. Minduntalan találkozom azzal, és talán ti is ezt már hallottátok tőlem, hogy amikor például kórházba megyek valakihez, és éri őt egy nagy sorscsapás, akkor szinte forgatókönyvszerűn elhangzik az a mondat, hogy „Hát Feri! Atya! Elvesztettem a hitem. Nem tudok hinni.” De hogyha pontosabban akarjuk megfogalmazni azt, hogy egy-egy életnehézség nyomán mi történik a hitünkkel, akkor pontosabban inkább azt kellene mondanunk, hogy az addigi hitformáinkat veszítettük el. Elveszítettük azt, ahogyan eddig hittünk. Egyszerűen szólva, talán gyermekibb módon, mint ahogyan egy felnőtt élethelyzethez arra nekünk szükségünk lenne. Vagyis, mikor valaki azt mondja: „Elvesztettem a hitem. Megrendült a hitem.”, akkor az első kijelentés ehhez, hogy igen, ez egy realitás. De általában a hitnek olyan módjai, formái vesznek ilyenkor el, amelyek nem is elegendőek ahhoz, hogy a felnőtt ember életnehézségeiben támaszt adjanak. Azért vagyok most annyira rosszul, mert még az új formák nem alakultak ki. Az, ahogyan érdemes lesz majd felnőttként hinnem, vagy egy életnehézségen átküzdve magamat hinnem, na úgy meg még nem hiszek, vagy úgy még csak sejtem a hitet. És persze ezért most akkor nehéz helyzetben vagyok.

Tehát amikor arról beszélünk, vagy azt éljük át – még inkább –, hogy kételkedünk, akkor érdemes azt a gondolatot hozzáfűzni: „Ez egy jó lehetőség arra, hogy a hitem elmélyüljön.” Mégpedig azért, mert nagyon sokszor nem azért vagyunk rosszul idebent, mert kételkedünk, hanem azért, mert amikor kételkedünk, akkor ezt szörnyűnek találjuk. Azt gondoljuk, hogy ez egy katasztrófa. Azt gondoljuk, hogy vége mindennek. Valójában nem a kételkedés az, ami ennyire megnehezíti az életünket, hanem az, ahogyan minősítjük a kételkedésünket. Ezért tehát a második gondolat így szól: A kételkedés jó lehetőség arra, hogy a hitünknek egy érettebb, elmélyültebb formája alakuljon ki. És azért is érdemes ezt a gondolatot megemelnünk, mert ez teszi lehetővé azt, hogy a kételyben is valamiféle irányt igyekezzünk magunk számára találni.

A harmadik gondolat így szól: A kételkedés időszakaiban érdemes magunkkal is nagyon őszintének lennünk. Tulajdonképpen amikor elkezdünk valamiben kételkedni, vagy bizonytalannak lenni, az szinte mindig együtt jár azzal, hogy elkezdünk kritikusak lenni, akár támadóak, vagy élesek. Olyan világosan meglátjuk valakinek, valaminek, egy helyzetnek, embereknek, csoportoknak, bárminek az árnyékát. Ahogyan kételkedünk, fölerősödik a kritikánk. Ahogy fölerősödik a kritikánk, tulajdonképpen ez abból a szempontból hasznos dolog, hogy legalább az erőinket képesek vagyunk összeszedni. Mert ahogy dühöngünk, vagy kritizálunk, na, legalább úgy érezzük, hogy nem vagyunk legalább teljesen tehetetlenek. De ha van erőnk ehhez, érdemes elkezdeni önmagunk felé összeszedni a bátorságunkat, és nagyon őszintének lenni.

Egy kutatás jutott eszembe. Egy skandináviai kutatásban arra lettek kíváncsiak, hogy mi történik azokkal, akik azt mondják Skandináviába érkezve, nem skandinávként, hogy „Mi elvesztettük a hitünket.” Az derült ki, hogy nagyon sokak esetében a folyamat úgy játszódik le, hogy odaérkeznek egy másik országba, és elkezdik a cselekvést, ami az ő hitéletüknek fontos cselekvésformája, abbahagyni. Például már nem mennek el arra az istentiszteletre, ami az ő felekezetük, vagy vallásuk istentisztelete. Majd pedig eltelik néhány év, és megjelenik az elméleti kétely. Most ha valaki őszinte magával, például beismerheti azt: „Persze, elkezdtem most már teljesen kételkedni egy csomó mindenben, mert már nem is csinálom, tulajdonképpen már nem is szánok rá időt, tulajdonképpen már nem is figyelek rá, tulajdonképpen már időt, energiát nem szánok rá. Valójában már nem törődök vele, vagy azzal, vagy ővele.” Akkor persze, hogy meg tud erősödni a kétely. Tehát a következő gondolat így szól: Amikor elkezdünk kételkedni, természetes módon fordulunk kifelé, és megjelenik a kritika. És milyen jó, ha elkezdünk befelé is fordulni, és őszintének lenni, és ebben az őszinteségben esetleg nagyon egyszerű gondolatokig eljutni.

Most ide szeretném még mondani, hogy milyen érdekes az, amikor befelé is igyekszünk ilyenkor őszintének lenni, nem csak kifelé kritikusnak, akkor például megjelenhet bennünk az alázat. Erre azt mondjuk: „De tulajdonképpen tudom én ezt? Nem tudom. Eddig azt gondoltam, így van, most meg nem tudom pontosan, hogyan van.” Amikor a kételkedő ember nem a haragját, az indulatát, a dühét és a kritikáját erősíti föl, hanem talán bölcsebben az alázatosságát, ez egy jó lehetőséget teremt számára arra, hogy valami igazán eredeti, fontos, valami mélyen emberi történjen őbenne is.

Így eljutok a következő, a negyedik pontig. Talán azt is mondhatnánk, ahogy a tanítványokat látjuk, oda mennek, ahova Jézus rendeli őket, ahogy a szent író mondja, vagy ahogy a fordításunk hangzik. Azután leborulnak, azután mennek, ahova a küldetés szól. A ma embere erre azt szokta mondani: „Na, na, na, na! Hiteles ez? Nincs itt valami probléma az önazonossággal? Hogy miközben ő kételkedik, vagy nem tartja ezt igazán így helyesnek, vagy úgy igaznak, akkor miért csinálja? Azt csináljuk, ami belülről jön, amit hitelesnek tekintünk, ami önazonos.” Hogy van a kételkedés, és az önazonosság összefüggése? Lehetséges-e az, hogy miközben cselekszünk egymásért, és bár nagyon sok kételyünk lehet különböző témákban, aközben mégis csak önazonosak maradunk? Hát például, önazonos maradhatok akkor, ha az előbb említett pontban az őszinteséget magam felé fönntartom, és folyamatként gyakorlom, és azt mondom: „Kétség kívül, ezt most úgy csinálom, hogy közben bizonytalan vagyok.” Ahogyan fönntartjuk az őszinteséget magunkkal és magunkhoz, ez megteremti az önazonosságot, és közben pedig nem kell elállnunk attól a cselekvéstől, amire még mindig azt tudjuk mondani, hogy szerintünk ez helyes, csak most nem olyan könnyű csinálni.

Érdemes lehet föltenni azt a kérdést kételkedés esetén, hogy az önazonosságunkat meg tudjuk tartani, hogy azt mondom: „Ebben, vagy abban már nem tudok úgy hinni, mint eddig. Ez vagy az már nem úgy fontos nekem, ahogy eddig. Ez vagy az talán már nem is fontos sehogyan sem. Mi az, ami fontos?” Az nagyon ritka, hogy amikor kételkedünk, mindenben kételkedjünk, vagy mindenkiben kételkedjünk. Ilyen állapot szinte sosincsen. Ezért érdemes ezeket a helyzeteket arra használni, hogy világossá tegyük magunk számára, hogy: „Na, akkor viszont mi az, amiben még most is biztos vagyok? Mi az, ami most is szilárd talaj a lábam alatt?” Hogyha ezt megtalálom, akkor máris az önazonosságomnál vagyok.

Következő gondolat. Látjátok, most megspóroltam azt, hogy elmondjam, hány gondolat lesz. De most elárulom, most vagyok a felénél. De már most az ötödiket mondom, és nyolc lesz, és… Szóval az ötödik így szól: Na, akkor mi az, amit tehetek? Érdemes megőriznem, vagy előhívni magamból a nyitottságot. Mert miközben kételkedek, és lehet, hogy van már bennem némi alázatosság, aközben azt mondom: „Ezt vagy azt nem hiszem, vagy nem úgy hiszem. Rendben van, de akkor hátha a nyitottság révén lehetőség nyílik arra, hogy a Szentlélek Isten úgy érintsen meg, ahogy eddig nem.” Mert hiszen, túlságosan is biztos voltam dolgokban, esetleg magabiztos lettem.

Egy pap barátomnak olyan szép gondolatát hallottam, aki azt mondta, ugyanúgy, még azokban a hetekben, amikor nem volt senki ott, a padokban, azt mondta: „Milyen érdekes ez, hogy messzebb vagyunk egymástól, és mégis közelebb kerültetek hozzám.” Hát ezt nagyon szép gondolatnak tartom. Egy igazi, eredeti tapasztalás, és annak a kifejezése. Milyen izgalmas, ahogyan inkább az alázat felé haladunk, ahogyan a kételkedésből továbblépünk, de közben a nyitottságunkat is megteremtjük arra, hogy egyszer csak fölismerjünk (valamit), vagy rácsodálkozzunk valamire, amire a biztos ember nem csodálkozik rá. Mert ő most is ezt csinálja, vagy azt csinálja, tudja, mi a trendi, hogy hogyan kell átvinni magunkat az online térbe… De nagy dolog, mikor alázatossággal és nyitottsággal egyszer csak valamire rácsodálkozunk. És azoknak éppen ilyenkor van az ideje. Valahogy úgy, mint ahogyan tavasszal egyszer csak a semmiből valami ott hah, kezd megszületni. Eddig nem is volt ott semmi, hát most meg tényleg, ez ott most van. Nem csak a nagyot vesszük már észre, hanem a picit is.

Na most akkor a következő gondolat így szól: Akkor érdemes mármost tudnunk, hogy összeszedhetjük a bátorságunkat. A bátorság mire vonatkozik? Arra, hogy az új és fölismert dolgok, élmények alapján elkezdjünk mi magunk változni és alakulni. Elkezdtem azon gondolkozni, lehet, hogy ti is megtettétek. Itt vannak a tanítványok, azt mondja a szent író, a tizenegy. A tizenegy tanítványból egyetlen egynek volt bátorsága ott lenni a kereszt alatt. Tíz, a többi tizenegy tanítványnak nem volt ehhez bátorsága. Majd ezek után bezárkóztak, és azt mondták nyilván, hogy „Hát, sajnos ennek a történetnek vége. Valami olyasmit kaptunk Jézustól, amit csak tőle kaphattunk, de hát vége, vége, csak megölték, csak vége van, csak eltemették, ott van a sírban.” És amikor Jézus föltámad, és találkozik velük, egy csapásra a kételyek nem szűnnek meg. A kételyek tovább húzódnak, például azért, mert sokkal könnyebb emberként azt mondani, hogy „Hát, reméltünk abban, hogy Jézus majd elhozza Isten országát, de hát nem így történt. Na, hát erről azért van már tapasztalatunk. Jó, hát ez nagyon nehéz, ez egy gyászmunka lesz, egy néhány év alatt túl leszünk rajta. Mennyivel nehezebb tanítványként azt mondani, hogy „A kereszt alatt nem voltam ott. Tulajdonképpen nem hittem abban, amit Jézus megjövendölt, annyira sokszor. Tulajdonképpen utána bezárkóztunk, és az volt bennünk, hogy vége mindennek.” Mekkora bátorság kellhetett a tanítványoknak ahhoz, hogy belássák és elismerjék a saját gyöngeségeiket úgy, hogy közben megtalálják a bátorságuk forrását ahhoz, hogy másokért cselekedjenek. Hát ez! Igazán tisztelem az összes apostolt, akiknek úgy kellett aztán elindulniuk, hogy át kellett küzdeniük magukat – most így mondom – azon a vereségen és kudarcon, ami a személyiségükben örök időkön keresztül maradandó.

Mit lehet tenni, mikor átéljük azt, hogy „De ezt elszúrtuk. Nem volt hozzá erőnk. Ezt most elrontottuk. De most már ez el is múlt.” Emlékszem, és nézzétek el, ha ezt a történetet hallottátok már tőlem. Mikor kórházi lelkigondozást tanultam, akkor kérdeztem, nem is csak én, hanem ott ültünk a csoportban, attól a valakitől, aki már évtizedek óta a betegekkel foglalkozott, hogy: „Akkor mit kell csinálni, hogyha valaki, akihez a kórházba mentem, vele kapcsolatban valamit elrontottam, és amikor legközelebb megyek hozzá, már üres az ágya, mert közben meghalt? Vagyis elszúrtam, és nem tudom kijavítani. Most akkor mit kell csinálni? Hagyjuk az egészet, éljünk keserűségben? Vagy kritikusan?” Akkor ez a lelkigondozó a következőt mondta: „Hát, nekem se volt könnyű ezen átverekednem magam, mert természetesen előbb-utóbb nekem is megjöttek a kudarcaim, amelyeket már rájöttem, hogy nem tudok kijavítani. Akkor a következőre jutottam: az életnek vannak azok a kudarcai, amelyeket képesek vagyunk kijavítani, és vannak az életnek azok a kudarcai, amelyeket nem visszafelé javítunk ki, hanem előrefelé.” Nagyon egyszerűen szólva, megtanultunk valamit, és azt többé már nem rontjuk el. Valamit megtapasztaltunk, valamit átéltünk, valamin átvívódtuk magunkat, és azt már úgy soha többet nem fogjuk elszúrni, mert épp elég eleven bennünk. Nem, azt már nem rontjuk úgy el, és azt ettől kezdve előrefelé javítjuk ki, amíg csak ezen a Földön élünk, minden egyes kapcsolatunkban.

Ezért a következő gondolat így szól, hogy: A bátorság után megengedhetjük magunknak, hogy döntéseket is hozzunk. Ezek alapján az új élményeink és tapasztalataink alapján, fölhasználva akár a saját kudarcainkat, vagy gyöngeségeinket is, látva, hogy az emberi gyöngeség nem hogy nem akadálya az Istenhez való fölemelkedésünknek, hanem sokszor szinte az egyetlen lehetősége.

Azon töprengtem a mai napon, ahogyan egyre több találkozásom lett, hogy milyen érdekes, hogy fölvesszük a maszkot, hogy akkor mindegyikünkben talán van egy gondolat, hogy „Vigyázok rád. Azért veszem föl, mert vigyázok rád.” De milyen izgalmas ez, hogy most olyan heteket élünk, hogy mindannyian amikor megyünk egy másik ember felé, az van bennünk a maszkkal is, meg a távolsággal is: „Vigyázni akarok rád.” Nem egy rossz mentalitás. Milyen izgalmas lenne, hogy amikor majd lekerülnek a maszkok, és közeledek egy másik ember felé, olyan két méternél legkésőbb eszembe jut, hogy vigyázni akarok rád. Másfél méternél meg, hogy nagyon jól kell csinálnom. És nincs rajtam maszk, és látom az orrod, és látom a szád, és látom a szemed, és az arcod, és ahogy közel merészkedem hozzád, akkor az van bennem: „Na, kitüntetett helyzet. Minden egyes helyzet kitüntetett és rendkívüli.”

Akkor a záró gondolat így szól. Ahogyan az apostolok, bár kételkedtek, cselekedtek, ez egy jó lehetőség nekünk is. Hogy ahogyan átmegyünk ezen a folyamaton, aközben el tudjuk mélyíteni magunkban azt, hogy igen, de hogy az, hogy bezárkóztunk, ez azt jelentette, hogy igyekszünk egymásra vigyázni, de nem bezárkóztunk csak, illetve, bár bezárkóztunk, nem zárkóztunk el egymástól. Más dolog bezárkózni, és elzárkózni. És mi – mondhatnám talán így – okosan bezárkóztunk, de lehet, hogy idebent nem hogy nem zárkóztunk be, de főképpen nem zárkóztunk el egymástól.

Azt mondta nekem egy kedves ismerősöm ma délelőtt: „Feri, olyan érdekes ez. Tudod, hogy ahogyan én is elkezdtem paradicsomokat ültetgetni, mert hát a balkonládába, olyan érdemes tapasztalatom volt. Mégpedig az, hogy miközben én megteszek mindent, aközben jött egy fagy. Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan élményem, mint ahogy néztem a balkonládában az elfagyott palántát, hogy azt mondjam: De érdekes ez! Mennyire világos, hogy tényleg mindent meg kell tennem azért a paradicsomért, és mennyire világos, hogy sok minden meg nincs a kezemben. Ilyenkor mennyire érdemes bíznunk. Egyszer csak valahogy egy sokkal mélyebb összetartozást éltem át az elődeimmel, akik még tudták, mit jelent a földdel összefüggésben megtenni mindent, és aztán nagyon bízni.” Valahogy e kettőből született meg az, hogy az életet tovább vitte.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )