Jn 20,19-23 - Pünkösdvasárnap

Mi adhat nekünk kapaszkodót, hogy föltáruljon a Szentlélek Istennek a szépsége, és az ő életünket átalakító lehetősége, hogyha az emberi lélekből indulunk ki?

Olvasmány (ApCsel 2,1-11)

Amikor elérkezett Pünkösd napja, ugyanazon a helyen (az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok. Hirtelen zúgás támadt az égből, mintha heves szélvihar közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol együtt voltak. Majd lángnyelvek tűntek fel, és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és nyelveken kezdtek beszélni, ahogyan a Lélek indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, minden népből az ég alatt. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Nem Galileából valók mindnyájan, akik itt beszélnek? Hogyan hallhatja hát őket mindegyikünk a saját nyelvén, amelyben született? Mi, pártusok, médek, elamiták; és Mezopotámiának, Judeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frigiának és Pamfiliának lakói; Egyiptomból, a líbiai Ciréne vidékéről és Rómából való zarándokok; zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: mi mindannyian úgy halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten csodás tetteit!”

Szentlecke (1Kor 12,3b-7.12-13)

Testvéreim!

Senki sem mondhatja magától: ,Jézus az Úr!”, csak a Szentlélek által. A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így van ez Krisztussal is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok vagyunk. Valamennyiünket ugyanaz a Lélek töltött el.

Evangélium (Jn 20,19-23)

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételt: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”

Vasárnapi beszéd

Pünkösd ünnepéről szeretnék szólni. Mégpedig azzal a nehézséggel számolva, hogy ahogy hallottuk az olvasmányban, hogy még ahogy a tanítványok együtt vannak, és hallják a nagy zúgást, na, még ezzel tudunk valamit kezdeni. Hogy ez egy nagyon sajátos zúgás, és esemény lehetett, hogy ott hatalmas tömeg jött össze, hát, ez már nem hétköznapi. Azután, hogy lángnyelvek, és majd aztán hogy nyelveken beszélnek úgy, hogy mindenki a maga szava járását érti, ez annyira rendkívüli, hogyha ebből a rendkívüliségből akarunk kiindulni, az a sejtelmem, pici aggodalmam, hogy nehéz helyzetben maradunk. Ezért nem fölülről lefelé szeretném tekinteni Pünkösdnek az ünnepét, arról beszélni, hogy a Szentlélek hogyan… Hanem sokkal inkább nézzük meg a másik irányból, az ember felől, lentről fölfelé tekintve. Mi adhat nekünk kapaszkodót, hogy föltáruljon a Szentlélek Istennek a szépsége, és az ő életünket átalakító lehetősége, hogyha az emberi lélekből indulunk ki?

Egy párhuzamot szeretnék hozni, ez nagy segítségünkre lehet. Ez pedig a következő. Mielőtt megnevezném ezt, egy talán sokunk közös élményére szeretnék utalni. Néhány nappal ezelőtt megrendíthetett bennünket az a hír, hogy az Egyesült Államokban egy afroamerikai fiatalembert öt percig, miután a rendőr térdelt a nyakán, és ő többször kérte, hogy megfullad, és engedje el, ez a rendőr megölte. Most tudjuk azt, hogy óriási zavargások vannak mindenfelé, sok-sok államban. Miért hozom ezt ide? Azért, mert itt van egyetlen egy embernek a halála, akivel kapcsolatban ott van még másik három rendőr, mondhatnánk, másik három karhatalmi, hogy tegyek rögtön egy utalást Jézus halálára. Ők is benne vannak, nem állítják le a társukat. Ott vannak nézelődők, és a nézelődők, hát, szólnak, hogy hagyja abba, de hát nyilván látják, hogy az a rendőr hogyan áll hozzá, meg a többi. Tehát akkor mit tesznek? Inkább akkor csak olyan tisztes távolból, úgy óvatosan, nehogy velük is ez történjen. Ez az esemény, most a megrendültség szavával élve is mondom ezt, egyetlen ember halála hogyan ráz föl, és rendít meg tízmilliókat, százmilliókat, és most már a világhálón keresztül lehet, hogy milliárdszámra beszélhetünk. És joggal.

Azért akartam ezt idehozni, mert ha az ember felől szeretnénk megsejteni Pünkösd üzenetét, akkor azt abban a folyamatban, és azon folyamaton keresztül tehetjük meg, hogy: Mi történik itt az apostolokkal? Hogyan éri őket a Szentlélek? Hát, annak előzménye van, még pedig az, hogy élik a hétköznapi életüket, majd pedig jön Jézus, és néhány év alatt gyökerestül fölkavarodik minden, teljes életmódváltás, egészen másképp élnek, egészen mást csinálnak. Megváltozik a személyiség, az értékrend. Majd pedig nemhogy beteljesedik mindez az életükben, hanem Jézust megölik. Ahogy megölik, akkor úgy összeülnek. Halljuk, itt most már az evangéliumnál vagyunk. És félelmükben zárva tartják az ajtót, mert hát nem is mertek ott lenni, amikor az ítéletet végrehajtják. Joggal, hát a történelem igazolta később, hogy a félelmük, hogy nekik is bajuk lehet, hogy megölhetik őket minden további nélkül, hogy az reális volt. Reális volt a félelmük, ami miatt bezárkóztak. Akkor eltelik ötven nap úgy, hogy a föltámadt Jézussal találkoznak, ami hát megint csak azt hiszem, kissé megterhelhette az emberi lelket, minden gyönyörűségével együtt. Majd pedig akkor átélik, hogy Jézus fölmegy a mennybe, ez egy újabb veszteség, és akkor ez után érkezik meg a Szentlélek. Hát ebben a folyamatban, összefüggésben próbálhatnánk meg most értelmezni, mit jelent ez, hogy a Szentlélek Isten az életünk része?

Hogyha egy kifejezésbe kellene összesűrítenem, hogy az emberi lélek felől hogyan indulhatnánk el, hogy az elmélkedésünknek nekilássunk, akkor azt mondhatnám, hogy itt nagyon sok hasonlóság jellemezhette ezeknek az embereknek, az apostoloknak a lelkét, mint ami a poszttraumás növekedést átélt személyeket jellemzi. Nézzétek el ezt a kifejezést, de azért is mondtam el, nem akarom ezt most már többször mondani, csak hogy halljátok, hogy honnan indítom az emberi megfontolásokat. Hogyha van kedvetek, nézzetek utána! Ami történt az apostolokkal ez alatt a két-három év alatt, amilyen események, a föl-le… Hát, ha a szó szoros értelmében nem is traumatizálódtak, de hogy nagyon hasonló élményeik lehettek, nem mondtam sokat. Mi történhetett velük? Hogyan érkezik a Szentlélek?

Az első gondolat így szól: Átélik azt, és átéljük azt – most már majd többesszámban fogok beszélni, mert a mi Pünkösdünkről van most szó – az első rész, hogy átéljük, az élet mennyire törékeny. Hogy egy pillanat alatt, mint ahogy az az afroamerikai fiatalember, hogy tíz perccel előtte, még a halála előtt eszébe se jutott, hogy ez vele megtörténhet, de senki másnak, és tíz perc múlva már nem él. Hogy az a növekedés, amire a Szentlélek Isten képessé tesz bennünket, azt például úgy írhatjuk le, hogy egyszerre éljük át, és eleven bennünk, és megrendít, és összetör, és megcincál, és megrág bennünket az életnek a törékenysége, az esendősége, a veszendősége, ez a pillanatszerűsége is, és közben pedig, miközben ezt nem tagadjuk, hanem nagyon mélyen merjük átélni, vagy átküzdöttük-verekedtük magunkat, sokszor persze segítséggel, aközben egyszer csak az élethez fűződő viszonyunk megváltozik, és elkezdjük az életet nagyon nagyra tartani, valami olyan kincsnek és értéknek, ami, hát egyszerűen szavakba nem is fogható.

Tehát, mindig így fogok beszélni, lesz hét-nyolc pont, és mindig, hogy mi az az emberi talaj, amire aztán valahogy a Szentlélek a maga működésével valamiféle növekedésre tudja az emberi lelket indítani. Nézzétek el nekem ezt a hét-nyolc-kilenc pontozást. De tudjátok, most ez egy új műfaj. Én is tanulom, hogy most mit hogyan érdemes. Lehet, hogy majd egy fél év múlva már csak két pont lesz, mert rájövök, hogy inkább úgy érdemes. De most talán… Na most!

Tehát ez az első alapvető szempont, hogy egyszerre van meg már annak a tapasztalata, annak a megrendítő élménye, hogy az életem mennyire esendő, veszendő, mennyire tud egy hajszálon múlni. És közben milyen irányba visz engem a Lélek? Hogy fölismerem, hogy közben az élet mekkora kincs, és milyen érték. Szinte emiatt az élethez fűződő viszonyom alapvetően meg tud változni.

A második gondolat. Átéljük a magányt és a kiszolgáltatottságot. Az apostolok bezárkózását, azt, hogy mennyire egyedül tudunk lenni rettenetes nagy bajokban. Sőt, hogy van az a szenvedés, hiába szeretnek bennünket nagyon sokan, mégiscsak a szenvedő embernek van egy kikezdhetetlen magányossága is. Van egy közössége minden szenvedővel, de van egy kikezdhetetlen magányossága. Tehát, miközben átéljük a magányosságunkat, a magunkra maradottságunkat, és az ilyen értelemben való kiszolgáltatottságunkat, a Szentlélek abba az irányba visz bennünket, és ez a poszttraumás növekedésnek az iránya, hogy egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy mennyire fontosak nekünk a kapcsolataink. Miközben annyira, néha elviselhetetlen tud lenni az, ahogyan egyedül tudjuk magunkat érezni, aközben, ezen átküzdve-verekedve magunkat, rácsodálkozunk a kapcsolataink szépségére.

Nem tudom, hogy milyen élmények, hát… Hogy fejezzem be a mondatot? Milyen élményekkel gazdagon érkeztetek ide? A legapróbb találkozásokra gondolok. Amikor láttad megint a benzinkúton azt a kutast, akit már ismersz régóta. A közértben azt a valakit, a boltban azt a valakit, akárhol azt a valakit. Nekem az lett az élményem, hogy valahogy egész másképpen köszöntjük egymást. Volt egy jó sok hét bezárkózás, és utána ahogy egymással találkozunk, egészen azt merném mondani, valahogy van bennünk egy közös cinkosság, hogy úgy egymásra nézünk, és: „Na, hogy vagy? Na, megvagy?” Azok az emberi kapcsolataink, amelyek sokszor olyan felszínes számba mehettek, hát, hiszen csak beugrok, csak két mondat, csak ő is teszi a dolgát, én is. Hogy azokból megsejtettünk valamit, hogy talán azok nem is olyan felszínesek, hogy azok valódi emberi kapcsolatok. És hogy milyen jól esik az, hogy ezekben a viszonyokban ez eddig sosem történt esetleg meg, de most megtörténik az, hogy ezzel a cinkossággal, hogy értjük mi egymást fél szavakból, mert te is átélted, amit én: „Na, hogy van?” S akkor erre kicsit úgy tudjuk azt mondani: „Most már megvagyunk.”

Tehát a második, hogy éppenséggel a növekedés, és amit a szentlélek Isten bennünk el tud indítani a fejlődés szempontjából, az, hogy miközben megéljük a magányt és a magunkra maradottságot, egyszer csak fölértékelődnek az emberi kapcsolatok. Ez azután az életvitelünkben kezd megnyilatkozni.

Következő gondolat, hogy átéljük a sebezhetőségünket és a gyöngeségünket. Most nem csak a betegségre, a vírusra vonatkozóan, hanem úgy egyáltalán, hogy sebezhetők vagyunk, és tudunk nagyon gyöngék lenni. Az az érdekes, hogy amikor valaki a növekedés irányába megy, nem tagadjuk a sebezhetőséget és a gyöngeséget, sőt, nagyon eleven annak a tudata. Ezért is tudunk némi részvéttel lenni mások iránt. De miközben nem tagadjuk a gyöngeséget és sebezhetőséget, szinte magunk számára is meglepő módon valami erőt is tapasztalunk magunkban. Sőt, a képességeknek – sajnálom ezt a kifejezést –, a kompetenciának valami sajátos tudta is megjelenik azokban, akik ezeken a folyamatokon átmennek. Úgy tud valaki közel kerülni a saját erejéhez és képességéhez az élethez, hogy egyáltalán nem tagadja a gyöngeséget, az esendőséget és a sebezhetőséget. Mert annak a tapasztalata, az benne eleven, és ő azt őrzi is, nem eltávolítja, nem fél tőle, nem megúszni akarja, elevenen őrzi, és mégis megjelenik az erőnek az élménye.

A következő, ahogyan a sebezhetőséget átéljük, és aztán az erőt és a kompetenciatudatunkat. Éppen a szakirodalom mondja ezt a példát, hogy nagyon sokan, akik a szó szoros értelmében súlyosabban is traumatizálódtak, ezek a személyek később a következőt mondják el az életnehézségeikkel összefüggésben. Azt mondják: „Na, ha azt kibírtam, akkor ezt is megcsinálom. Hát, ha azon valahogy átjutottam – az lehet, hogy egy év volt, lehet, hogy tíz –, na hát, ha abból kiverekedtem magam, vagy ki tudtam belőle kerülni, na akkor erre is képes leszek.”

A következő gondolat: átéljük azt, hogy sok minden egyáltalán nem fontos. A bajban ezt át tudjuk élni, hogy mennyi mindent tartottunk fontosnak, ami egyáltalán nem fontos. De milyen irányba visz a fejlődés? Hogy miközben azt mondjuk, na tényleg, most már egy csomó mindenről tudjuk, hogy nem fontos, aközben egyre világosabban látjuk, hogy mi az, ami lényeges, mi az, ami tényleg fontos.

Pár nappal ezelőtt egy családot hallgattam, és azt mondja ott az édesapa, hogy: „Nekünk három gyerekünk van, de a harmadik baba értelmi fogyatékosan született.” Ahogy megjelent a családban az értelmi fogyatékos baba, itt van máris a sebezhetőség, itt van máris a… nem is folytatom. Azt mondja ez az édesapa: „Sok évbe tellett, de sok év nyűglődésén keresztül átjutva azt tudom mondani, hogy egyrészt akkor átértékelődött minden. Rájöttem, hogy mennyi mindent tartottam fontosnak, ami egyáltalán nem az. És most, hogy átmentem ennek a folyamatnak a derekán, most már sokkal világosabban látom, hogy mi az, ami tényleg számít.”

Ha Pünkösdöt meg szeretnénk ragadni, akkor annak lehet egy olyan jellege, hogy egyszer csak átéljük azt mi magunk, a saját élethelyzeteinkben, akár beleértve ezt a néhány hetet, vagy akár egy-két hónapot, hogy kiderült, hogy sok minden, amiről azt gondoltuk, enélkül nem lehet élni, meg milyen lényeges és fontos, simán éltünk nélküle. És ha valaki átjut ezen a folyamaton, egyszer csak talán meg tud fogalmazni valamit, hogy: „Jó, de akkor mi az, ami valódinak bizonyult, és érvényesnek.”

A következő gondolat így szól: Átéljük, és átéltük a múltnak a szenvedését, a gyötrelmét. Azok, akik át tudtak jutni a saját fájdalmaikon, ők el tudják mondani az élettörténetüket, vagy egy-egy eseményt úgy, hogy annak a fájdalom része is a leírásban szerepel. Azt nem kell eltüntetni, nem kell legyinteni, de nem is beleragadnak, hanem elmondják annak a szenvedés és fájdalom részét. És miközben el tudják mondani a szenvedés és a fájdalom részét, ami lehet, hogy nem egy napig tartott, hanem tíz, vagy húsz évig, aközben, miközben ezt el tudják mondani, és az eleven bennük, és lehet, hogy egy életen keresztül így is marad, legföljebb talán az ereje, az intenzitása csökken, aközben nagyon világosan és határozottan új célokat képesek kitűzni, és megjelenik bennük a reménység. Ez tehát a következő gondolat.

Eszembe jutott egy hölgy, akit már emlegettem itt pár évvel ezelőtt. Ez a hölgy megjelent nálam, egy előadás után keresett meg, és elmondta, hogy nagyon sötéten látja a világot. Beszélgettünk, és beszélgettünk, és ment aztán máshova, és eltűnt a szemem elől. Aztán sok évvel később, egy másik előadás után megint odajött, de már nem volt ugyanaz az ember, többek között azért, mert már hiányzott az egyik végtagja. Elmesélte nekem, hogy ő aztán belecsúszott a szenvedésnek valami elviselhetetlen depresszív sötétségébe. És ő úgy döntött, hogy ezt nem tudja tovább elviselni, és a metró elé ugrott. Igen ám, de túlélte, számtalan műtét, egy év kórház, és megmentették az életét, de egy végtagja odalett. Eljött hozzám, és két dolog miatt jött. Az egyik, azt mondta: „Feri, ebből a szenvedésből született egy verseskötet, és én szeretnék neked ajándékba adni egyet. De a másik, hogy el akarom neked mondani, hogy te tudod, hogy mikor nekem mindenem ép volt, és megvolt minden végtagom, én nem tudtam mit kezdeni az élettel. Nem tudtam, aztán nem akartam, és később meg nem bírtam. Most, hogy nincs ez a végtagom, most pedig minden reggel úgy kelek föl, hogy pontosan tudom, hogy az életemnek van értelme, hogy miért akarok élni, hogy miért van kedvem reggel fölkelni. Elég csak nézni a testemet, aminek az egyik végtagja hiányzik.” Az beszél így, aki a szenvedés gyötrelmén átment, és a Szentlélek Isten által oly nyilvánvalóan segített irányt képes volt fölfedezni, és új reményt, és új célokat találni egy végtag hiányában is.

A következő gondolat. Azok, akik átmennek ezeken a nagyon mélységesen szenvedésteli folyamatokon, őket az jellemzi, hogy elevenen őrzik magukban nem csak a szenvedést, hanem negatív érzéseket és érzelmeket. Ezek egy idő után már nem fojtogatják őket, és nem lehetetlenítik el, de előhívhatóak, és elevenek tudnak lenni. Ámde milyen irányba haladnak? Miközben nagyon is átélik, és nagyon is az életük része a fájdalom és a negatív érzések, aközben elkezdik tudni ugyanolyan intenzíven átélni a pozitív érzéseket. És tudnak akár lelkesedni, tudnak nagyon hálásak lenni, tudnak nagyon örülni, tudnak ujjongani. Miközben lehet, hogy úgy fájt nekik az élet néha, ahogy nekünk még soha.

Emlékszem, egy férfiemberre, idős volt már, mentem be a kórházba, ott haldoklott. Az derült ki róla, a szó szoros értelmében, hogy tizennyolc évesen ő a II. világháborúban katona lett. El lehet ezt képzelni, ő a szó szoros értelmében traumatizálódott a II. világháborúban, tizennyolc évesen. Olyan hálás volt ez az ember az életért, ahogyan én beszéltem vele, hogy hát, ha rágondolok, a könnyem kicsordul. Egy olyan mély, egy szinte fölfokozott hálával tudott megemlékezni és beszélni, mint hogyha nem is egy olyan valaki lenne az, akivel találkozom, aki azt élte meg tizennyolc évesen, amit. A Szentlélek abban segít, hogyha már átéltük annak a fájdalmát és gyötrelmét, hogyha az a mélység már a miénk, akkor a pozitív érzések is onnan, a mélységből tudjanak fölfakadni.

Azután, a következő. Akik átmennek ezeken a nagyon nehéz folyamatokon, őket egyaránt jellemzi az, hogy nagyon sok, szinte hiábavalónak tűnő töprengés jellemzi az életüket. Ugye, ezt ismerjük? Mikor történik valami igazságtalan, valami megrendítő, vagy embertelen, elkezdjük kérdezni: „Miért?” De most nem is a miért kérdés itt az érdekes, hanem az, hogy töprengünk. „Ez hogy lehet? Nem megy a fejembe. Hogyan történhetett ez meg? Hogyan éljek ezután? Mi van akkor a világgal, mi van akkor énvelem?” Ez sokszor évekig tart, évtizedekig, és kérdezünk, és töprengünk, és nyűglődünk, rágódunk. Azt mondják azok, akik értenek az emberi lélekhez, hogy ebből a rágódásból a jó irány, amit a Szentlélek is segít bennünk az, hogy egyszer csak ebből a töprengésből, rágódásból, a miértekből hirtelen valami értelem adatik számunkra. Egyszer csak valahogy nagyon egyszerűen meg tudunk valamit ragadni és fogalmazni, ami számunkra valahogyan az életünk értelmességéről ad hírt. Ezért az a vívódás, a töprengés, a rágódás nem hiábavaló folyamat. Főképp akkor, hogyha már egyre tudatosabb, hogy mi az az irány, amibe a Szentlélek Isten akar bennünket segíteni.

Az a kósza gondolatom lett, hogy itt van Húsvét ünnepe, ötven nap, és akkor jön Pünkösd. Tulajdonképpen, ha most az emberi lélek felől nézem, nem csodálkozom. Most képzeljétek el, hogy Krisztus meghal, akkor ott jön a sötét. Hát már azzal mit kezdeni? Akkor föltámadt, találkoznak vele. Ezzel mit kezdeni? Utána elmegy. Azzal mit kezdeni? Hát, magunk között szólva, nem sok az az ötven nap. Nem csodálom, hogy a tanítványoknak kellett egy ötven nap, hát az a minimum, hogy úgy valahogy egyáltalán be lehessen fogadni ebből valamit, hogy át lehessen élni belőle valamit. Az intenzitása, a mélysége, ez a sűrűség… Tehát ez a gondolat így szól, hogy ezért tehát az az idő, amit eltöltünk a rágódással, a töprengéssel, a kérdéseinkkel, az nagyon hasznos idővé válhat.

Végül az utolsó szempont így szól: Átéljük, és a tanítványok hú, de átélhették, a saját végességüket. Miközben átéljük a saját végességünket, aközben valamiképpen megsejtünk valamit a végtelenségből is. Amit szívem szerint úgy mondanék, hogy akkor itt a Pünkösdöt megint csak előtérbe helyezzem, annak a szó szoros értelmében, hogy nyitva van az ég. Miközben átéljük a végességünket, és a szívünknek a beszorítottságát, aközben föl tudunk nézni az égre, és látunk végtelen távlatokat.

Az jutott eszembe, én nem tudom, tinektek volt-e lehetőségetek legalább egy kis balkonkertészkedéshez, vagy kertészkedésre? Talán egy picit, remélem, egy picit igen. De hát, hogy vártuk már az esőt? Minden nap: „Essen már az eső!” De én öntöztem a növénykéimet, ez rendben van, de ha csak egy picit is van erről tapasztalatotok, én öntöztem rendesen a növényeimet, és a víz, amit adtam nekik, csodálatos. A csapvíz? Csodálatos! Egyszer kaptam egy hűtőmágnest, a Coca Cola betűinek a stílusában: Csapvíz. Ez a hűtőmágnes éveken keresztül ott volt a hűtőszekrényen, míg valakinek meg nem tetszett, mert most már nincs ott. Azért is mondom ezt, mert hát a csapvíz egyszerűen csodálatos. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Itt isszuk. Tudom, hogy az országban nem mindenhol, na de úgy a többség: finom, ó, ah, egészséges. De azért csak egy kicsit steril, csak egy kicsit klóros. De a csapvíz csodálatos. Na, hát azt tudjuk mi csinálni. De amikor leesett az eső, hát, hogy az a növényekre hogyan hatott? Öntözhetjük akárhogy azt a növényt, amikor az eső esik rá, hát a levelük, a viráguk, a gyümölcsük! Egy másik dimenzióba kerülnek, hát az egy másik minőség. Ha Pünkösdről kellene beszélnem, akkor ezzel a képpel szeretném befejezni. Az ember csodálatos, nagyon hasznos, kitűnő csapvizet képes előállítani. De mi ez az esőhöz képest? Mi ez ahhoz az esőhöz képest, ami odaföntről érkezik?

Ezért talán a záró gondolatom így szól. Tulajdonképpen hogyan találkozik Isten és ember Pünkösdkor? Mint az eső és a föld. Valahogy úgy, hogy az ember, aki nem csak nyitott és érzékeny, hanem – most ezt a kifejezést szeretném fölerősíteni – fogékony, az ember, aki fogékony. És az ember, aki fogékony, és képes a befogadásra, egyszer csak átélheti, mint föld és növény az égből jövő eső kapcsán azt, hogy egy egész más minőség alakul és formálódik általa és benne.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )