Mt 10,26-33 - Évközi 12. vasárnap

„Ne féljetek!” – Legyünk bátrak!

Olvasmány (Jer 20,10-13)

Jeremiás próféta így panaszkodik szenvedése idején: Hallom sokak gyalázkodását: „Rettegés mindenütt! Jelentsétek föl! Följelentjük!” Még azok is, akik barátaim voltak, bukásomra lestek: „Hátha valamiképp tőrbe csalhatnánk, legyőzhetnénk, és bosszút állhatnánk rajta.” De az Úr, mint hős harcos, mellettem áll. Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallnak és elbuknak. Örökké tartó, soha el nem múló gyalázatban lesz részük. Te pedig, Seregek Ura, igazságos Bíró, aki a vesék és szívek vizsgálója vagy, engedd, hadd lássam, miként állsz rajtuk bosszút, mert eléd tártam ügyemet. Énekeljetek az Úrnak! Dicsőítsétek az Urat, mert kiszabadította a szegénynek lelkét a gonoszok kezéből.

Szentlecke (Róm 5,12-15)

Testvéreim! A bűn egy ember által lépett a világba, és a bűn következményeként a halál. Így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek. Volt a világon bűn a mózesi törvény előtt is, de a bűn, ha nincs törvény, nem számít bűnnek. Ám a halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek mint Ádám, aki az Eljövendőnek előképe. A kegyelem hatása azonban nem olyan, mint a bűnbeesésé. Mert ha egynek bűnbeesése miatt sokan meghaltak, Isten kegyelme és az egy embernek, Jézus Krisztusnak irgalmából nyert ajándék még inkább kiárad sokakra.

Evangélium (Mt 10,26-33)

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Ne féljetek az emberektől! Nincs rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban: és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön! És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja. Egy fillérért ugye két verebet adnak? És mégsem hull a földre egy se közülük Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig minden szál hajatokat számon tartják! Ne féljetek hát: sokkal többet értek ti a verebeknél! Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Vasárnapi beszéd

„Ne féljetek!” – hangzik el újból és újból Jézustól. Egy egészen konkrét területre vonatkozóan hallhatjuk most az Ő bátorítását. „Ne féljetek tanúságot tenni rólam! Ne féljetek megvallani engem! Ne féljetek a hiteteket kifejezni és megélni, a velem való kapcsolatot fönntartani!” Erről szeretnék most tehát beszélni, de első sorban nem ebből az irányból közelíteni, hogy „Ne féljetek!”, hanem ha ezt átfordítjuk, valamilyen pozitív megközelítésbe, akkor azt mondhatnám: „Legyünk bátrak! Engedjük meg magunknak a bátorságot! Adjunk teret a bátorságunknak!” Erről szeretnék akkor beszélni.

Rögtön az első gondolat, hogy a természetes alapokból eredeztethessük a gondolatainkat, hát már Arisztotelész is beszél arról, hogy a bátorság mekkora nagy erény, és az ókori görögök, mert hiszen állandóan szoktunk rájuk hivatkozni, már nagyon világosan kidolgozták az úgynevezett sarkalatos erényeknek a világát. Azt mondták, ott van a bátorság, ott van az okosság, a mértékletesség és az igazságosság. Ez a négy sarkalatos erény. Mit jelent ez, hogy sarkalatos erény? Nézzétek el, nem akarok nagy okoskodásba fogni, de érdemes talán egy pici elméleti tisztázásra időt keríteni. Azt jelenti, Arisztotelész a következőt mondja: amikor valakiben az erények kimunkálódnak, az az emberi teljesítőképességnek a határáig viszi el őt. Tehát erényesnek lenni azt jelenti, hogy valami olyasmit tudunk fölragyogtatni a saját gyarló emberi természetünkből, aminél több már tőlünk nem is futja. Abba valahogy mindent bele tudunk tenni, amit az ember képes ezen a földön nem csak átgondolni, kigondolni, hanem megcselekedni.

Azért is akartam ezt idehozni, mert amikor a bátorságról beszélünk, mennyivel többről van szó, mint hogy valaki odacsap két mondatot. Az nem a szókimondásnak a vagánysága, vagy éppenséggel felelőtlensége, vagy átgondolatlansága. Mert már az ókori görögök is azt mondják: na, ha valakit a bátorság erénye jellemez, akkor az azt jelenti, hogy őbenne – ha ez valóban egy erényes életnek a része – az a bátorság összefüggésben van az igazságossággal – hát akkor már azért csak árnyaltan kell –, az okossággal – na aztán akkor még inkább –, és még a mértékletességgel is. Tehát látjátok, hogy itt a bátorság sokkal finomabb szövésű, sokkal elmélyültebb és átfogóbb természetű, mint azt sokan elsőre gondolnánk, hogy: „Na, úgy a szókimondásnak ez a fajta vagánysága.”

Az első gondolathoz még hadd kapcsoljak annyit, hogy a keresztény bátorsághoz pedig hozzátartozik az lényegileg, hogy megvan a bátorságunk ahhoz, hogy békét teremtsünk a bátorság tettei révén. Mert nem egyszer a bátorság, és az ókori ember a bátorságot szívesen összekötötte a harcosnak a bátorságával, éppen valami ütközésben nyilatkozik meg. A keresztény ember bátorsága ezt tartalmazva, de fölülmúlva, az a bátorság, ami alkalmassá tesz bennünket arra, hogy legyen elég bátorságunk, civil kurázsink ahhoz, hogy merjünk, és tudjunk, és akarjunk együttműködni. Mert az sokszor nagyobb bátorságot kíván, mint azt mondani, hogy: „Na, most betelt a pohár, és hadd el had!” Ez lett volna a bevezető gondolat, és akkor néhány szempont, hogy hogyan ragadhatjuk meg, fogalmazhatjuk meg ezt a bátorságot, amiből aztán szárba szökkenhet a tanúságtevésnek az erénye.

Az első, talán nagyon egyszerűen ezt mondhatnánk: Bátorság az élethez. Nem egy kis bátorság. Éppenséggel az elmúlt hónapokban bizonyára lehettek gondolataink, vagy félelmeink, aggodalmaink, különböző megfontolásaink, hogy nem is olyan könnyű szilárdnak és kitartónak lenni az életbátorságban. Pont azért, mert nagyon sok minden ki tudja kezdeni, és tudja fenyegetni. És mert ismerjük az embert, és ismerjük magunkat, tényleg, néha nagy bátorság kell pusztán ahhoz, hogy folytassuk az életet.

Az első gondolat tehát így szól a bevezetés után: Már ahhoz nem egyszer kitartásra van szükségünk, hogy reggel igent mondjunk az életre, annak minden következményével együtt. Amikor valaki, akinek nehéz kimondani az igent az életre, reggel igent mond rá, az már csípi az erény kategóriáját, az akkor egy nagy emberi teljesítmény. Egy képben hadd ragadjam meg – pár nappal ezelőtt – mit jelent ez számomra, hogy életbátorság – pár nappal ezelőtt megnéztem egy filmet. A filmben van egy jelenet, és a jelenet egy köztéren játszódik, rengeteg ember. Áll ott az egyik főhős, várja a találkozását valakivel, de az a valaki még nem érkezik. Ezért aztán odaszaladt hozzá egy kisgyerek, és valami portékát árul. Odalép hozzá, és azt mondja: „Két dollár. Vegyél!” És akkor ez a férfi, nyilván neki a találkozáson jár az esze, olyan eléggé nem szép módon, és eltessékelve: „Menjél már innen! Ne zavarjál! Nem látod, hogy nem érek erre rá?” Erre a kisfiú nem tágít, mosoly, ránéz, és azt mondja: „Legyen egy!” Ez a bátorság az élethez! Mikor elutasítanak, mikor pofon vágnak, mikor… nem sorolom, és akkor az ember egyszer csak fölkapja a fejét, és azt mondja: „Jó, legyen egy!”

Nem egyszer azt látjuk, mikor úgy éljük meg, hogy sok vesztenivalónk van, a bátorságunk is az inunkba száll. Valahogy van a gazdag emberek bátortalansága, akik állandóan túlságosan sok veszteség között leledzkednek, és mindig strigulázzák azt, hogy most ez se megy úgy, most az se megy, most ezen is buktam, azon is vesztettem, ez se így, ez se úgy. És van a kicsiknek és a szegényeknek a bátorsága. Ők sokszor sokkal világosabban élik- és mutatják meg, mit jelent ez, amikor valaki azt mondja, hogy az élet tulajdonképpen bizonyos szempontból mindig IS szól arról, hogy mindent kockáztatunk. A jómódú ember ezt, hogy az ember tulajdonképpen mindent kockáztat, ezt könnyen el tudja fedni a jóléttel, és mindennel, ami a keze ügyében van, és amit az életébe szervezett. Amikor szegényebbek vagyunk, és egyszerű, ebben kell élnünk, akkor nem egyszer, nap nap után tapasztaljuk mit jelent ez, hogy tulajdonképpen mindig mindenünkről szó van.

Második gondolat. Bátorság önmagunkra vonatkozóan, önmagunkkal szemben. Ugye, mert mikor erről van szó, hogy tanúságtétel, bátorság, vagy a kiállás bátorsága, vagy a hit bátorsága, mindig mintha ezt kifelé kellene érvényre juttatni. Ennek mindig van egy megelőző szempontja: bátorság befelé. Néha nagyon nagy bátorságra van szükségünk, hogy önmagunkkal szembesíthessük magunkat, és megálljunk először saját magunk előtt. Tudjátok, egy-egy vasárnapi beszédre való készület nem azért telik órákon keresztül, mert hogy ne jönne egy-két gondolat viszonylag hamar, mert jön. Hanem, hogy amikor jön az az egy-két gondolat, akkor meg kell állnom, és szembesíteni magamat vele. „Jó, ezt most el fogod mondani. És te hogy állsz vele?”

Néhány nappal ezelőtt olvastam Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapáttal egy csodálatos interjút. Keressétek meg! Ütögessétek be, olvassátok el! Hogy milyen az, amikor egy főpap önmagát is szembesíti azzal, hogy mi is az élet, és erről mer szabadon beszélni. Egyszerűen olyan, hogy hát, nem csak jókedvünk lesz az interjú végére, úgy érezzük, sokkal több levegő is van, mintha nem is lenne maszk rajtunk. Elmondja többek között, hogy hát majd’ két évtized főapátság után arra gondolt, hogy elmegy néhány hónapra pihenni. Elment egy nem magyarországi bencés kolostorba, és akkor hát nyilván ott együtt esznek a bencés szerzetesek, mint rendesen, és mindig az ottani főapát rendre megkérdezte: „Na, Asztrik? Mit csináltál délelőtt, mivel telt a nap?” Asztrik atya azt mondja: „Hát, aludtam délelőtt.” Eltelt egy hét, kérdezi a főapát: „Na, Asztrik atya, mit csináltál ma délelőtt? – Hát, én aludtam.” Azt mondja Várszegi Asztrik, pannonhalmi főapát úr: „Néhány hónap múlva kérdezi tőlem az ottani főapát: <<Na, Asztrik atya, mivel telt a délelőtt?>> Hát, én aludtam.” Mondjuk azt a húsz évet nem csodálom, hogy nem lehet kialudni egy-két két alatt se.

A második gondolat így szól: A bátorság, még mielőtt egyáltalán kinyitnánk a szánkat, önmagunkra vonatkoztatni mindazt, amit akarnánk mondani. Nem tudom, ismerős-e az a jelenség, amikor az online világban valaki egy posztban valakiket kritizál, vagy bánt, vagy leminősít, és a többi? Mi szokott ilyenkor történni? Hogy egyszer csak rengetegen nekiesnek, és marcangolják a húsát. Körülbelül ugyanazt megcsinálják vele, kritizálva őt azért, amit ő megcsinált egy másik valakivel. Ez olyan megrendítő, hogy amikor szinte embertelen módon képesek vagyunk valakit bántani azért, mert bántott valaki mást, hogy ez nem tűnik föl. Nem is tudom, hogy ez megrendítő-e, vagy megmosolyogtató, vagy mind a kettő együtt? Tehát a második gondolat így szól: Bátorság ahhoz, hogy mindazt, ami az életünkben számunkra fontos, hogy azzal szembesítsük saját magunkat, még mielőtt egyetlen szót is szólnánk.

A következő gondolat: Bátorság a tényekhez. Megint csak utalhatunk az előző hónapokra, a világjárványra, annak a tényszerűségeire, és látni való, hogy mennyire nem is magától értetődő elég bátornak lenni a tényekkel való önmagunkat szembesítő magatartáshoz. Bátorság a tényekhez, bátorság a realitásokhoz, hogy az egyszerűen csak úgy van.

Ma egy lélektani kultúrában élünk, sokkal inkább, mint vallásos kultúrában. És ebben a lélektani kultúrában olyan hajlamosak lehetünk arra, hogy dolgokat elkenjünk, és ne nevezzük nevén. Ezért nem egyszer óriási fölszabadultságot élek meg gyóntató papként, mikor bejön valaki gyónni, és úgy elkezdené mondani, hogy „Hát igen, mert akkor az volt, hogy ő azt mondta, és én arra gondoltam, de hát az már az ötödik alkalom volt, és hát ez nagyon bánt engem…” Hirtelen megáll, és azt mondja: „Szóval atya, hazudtam.” Hát, na hát, ez megint olyan, mint egy pohár friss vizet inni.

Bátorság a tényekhez. A bátorság a tényekhez azt jelenti, hogy nevén nevezem a dolgokat. Olyan egyszerűen, amilyen egyszerűen csak lehet. És akkor ilyen mondatokat fogok mondani: „Hazudtam.” Ez egy elég egyszerű mondat, egy szó. „Becsaptam. Megcsaltam. Elárultam.” Bátorság a tényekhez azt jelenti, hogy nevén nevezem a dolgokat. És hogy ne csak kritikus legyek ezzel a lélektannal átszőtt kultúránkhoz, tulajdonképpen nem egyszer ott is nagy bátorságra van szükségünk, csak az egy másik területet szokott érinteni, a belső szubjektív világunkat. Ahhoz is bátorság kell, hogy valaki egyszer csak belenézzen egy másik ember szemébe, miután a tükörbe már esetleg belenézett, és azt mondja „Féltem.”, vagy azt mondja: „Nagyon haragudtam rád. – Nagyon csalódtam. – Nagyon aggódtam.” Arról nem is beszélve, milyen nagy bátorság kellhet ahhoz, hogy azt mondjam: „Szeretlek.”

Tehát a harmadik pont így szól: Bátorság a tények világában. Ami nagyon egyszerűen azt jelenti: nevén nevezem a dolgokat. Legyenek ezek belső természetűek, vagy olyasmik, amit kívülről látunk sokkal világosabban és pontosabban.

A következő gondolat így szól: Bátorság az igazsághoz. Az mindig egy kicsit több, mint pusztán csak a tényekhez. Most a héten megrendülve olvastuk, vízilabdázó világunknak két nagyszerű személyének az elköszöntét ebből a világból. Hát ezt nem lehetett nem megrendültséggel. Amikor nagyszerű sportolókat hallgatunk, akkor le szokott nyűgözni engem az, hogy ezek a nagyszerű sportolók, háromszoros olimpiai bajnok, és mondhatjuk így, úgy, amúgy. Mikor kérdezik őket, hogy „Na, az hogy volt?”, akkor sokszor az első mondatuk így szól: „Na, nem volt tökéletes. Na, ott azt tulajdonképpen néztem, ott, ott azt lehetett volna jobban is.” És pont azok, akiket most gyászolunk, ők pont jeleskedtek abban, hogy miközben kívülről az lehetett volna a természetes, hogy döngetik a mellüket, és azt mondják: „Én vagyok a legjobb.”, hogy, még ott maradjanak edzés után, és azt mondják: „Hát, ezt még lehetne jobban csinálni.” Na, ezt már úgy nevezem, hogy bátorság az igazsághoz. Közben mitől erény ez? Attól, hogy cselekvésbe fordul. Hogy amikor azt mondom, lehetne jobb, akkor még maradok húsz percet kapura lőni, vagy húsz percet gyakorolni az úszást. Tehát ez volt a következő gondolat: bátorság az igazsághoz.

Már csak kettő van. Elérkeztünk a bizalomnak, a hitnek a bátorságához. Mit is értsünk ez alatt? Az első. Nagyon sokan, amikor meghallják ezt szót, hogy bizalom, rögtön bizalmatlanná is válnak, pontosan azért, mert a bizalmunk – felnőtt emberek esetében – egészen nyilvánvalóan nagyon sok olyan élményt hordoz, hogy bíztunk, és csalódtunk, hogy valakiben megbíztunk, és ő a kimondott, vagy ki nem mondott ígéreteinek nem tudott megfelelni. Mit jelent a bátorság a bizalomhoz? Ez a felnőtt ember bizalma, nem a gyereké. A felnőtt ember bizalma, annak a természete az, hogy akkor is tudok bizalmat adni, ha tudom, hogy hosszú távon egészen biztos, hogy fogok csalódni. Ebből a szempontból nagyon kártékony tud lenni a másik ember idealizálása. Ha a másik embert idealizálom, akármilyen oknál fogva, akkor tulajdonképpen az kevésbé bizalom, inkább naivitás. Nagyon sokan a naivitást bizalomnak hívják. Az a természete lényegéből adódóan nem bizalom, hanem naivitás. És amikor a naivitásunkban csalódunk, akkor pedig bele tudunk ragadni a csalódottságunkba.

A felnőtt ember bizalmának az a természete, hogy előre tudom, hogy fogok csalódni, előre tudom. És már előre tudok döntést hozni arról, hogy igent mondok egy kapcsolatra, ahol pontosan tudom, hogy fogok csalódni. Remélem, ezt nem értitek félre, ez nem azt jelenti, hogy akkor szabad a vásár, hogy akkor megengedhetjük magunknak, hogy a másikkal így vagy úgy. Hát persze, hogy nem erről van szó. Különben visszahúzódhatunk a csigaházunkba, és elszárad bennünk az élet. Nem tudom, hogy úgy tavasz, nyár eleje, találkoztatok-e csigákkal? De most nem a meztelen csigára gondolok, mert ott viszonylag egyértelmű, hogy él-e, hal-e, hanem a csigaházas csigáról. Sokszor nem tudjuk megállapítani, most él, vagy nem él. Úgy nézegeted… Él, vagy nem él? Mikor a sok csalódás okán, csalódunk valójában a naivitásunkban, és a felnőtt ember bizalma nem alakul ki, bátorság az élethez, és a többi, akkor olyanná válunk sokszor, mint a csiga a házban, azt se lehet tudni, hogy élünk-e, vagy nem. Még úgy kocogtatnak, pöcögtetnek minket: Él ez még?

Záró gondolat. A záró gondolat így szól: Bátorság a kapcsolathoz, bátorság az Istennel való kapcsolathoz. Itt rögtön hadd emeljek ki valamit. Olyan gyönyörű az, hogy a próféták, vagy az apostolok nagyon is tudtak bátrak lenni Isten előtt. Nem Istennel szemben, hanem Isten előtt. Az érett hitű ember tudja, mit jelent az, hogy bátornak lenni Isten előtt. És a „bátornak lenni Isten előtt” azt jelenti, hogy merek az emberségemmel Isten elé állni. Ezért nem kell állandóan udvariaskodni, állandóan keringeni, pont a lényeget nem mondani, mindig szégyenkezni, állandóan szabadkozni. Óriási lehetősége a hívő embernek, hogy van bátorságunk megállni Isten előtt. Nem szemben Vele, hanem Őelőtte. És vállalni mindazt, ami az emberségünkkel összefüggésben van. Közben bizalmat szavazva Istennek. Tudva, hogyha valaki előtt bátran szavazhatunk bizalmat, akkor az éppen Isten. Ezért talán Ővele összefüggésben engedhetjük meg leginkább azt, hogy megmutathassuk magunkat olyannak, akik és amilyenek vagyunk.

A záró gondolat, ide kapcsolódóan; bátorság a kapcsolathoz, vagy a szeretethez. Mikor erről van szó: tanúságtétel, hitvallás, mindig, én nem tudom, nektek mi jut az eszetekbe, mert nekem mindig az első képzetek valami olyasmi, hogy valaki kiáll, és akkor mondja. Nem is tudom, hogy mit? Hogy Isten van! Talán ennek azért nem biztos, hogy pont ez a természete. Mert miről van szó? Hogy az ember a bizalmában kitartóan, mély gyökeret eresztve, Isten előtt azt mondja: „Szeretlek Téged!” És a tanúságtétel? Az erre vonatkozik.

Ha szabad egy – talán megmosolyogtató – párhuzamot. Ismerjük a „Rómeó és Júlia” történeteket. Az mit jelent? Hogy valaki beleszeret a másikba, és van bátorsága azt mondani, hogy „Szeretlek!” Ez a bátorság kitart akkor is, hogyha valaki azt mondja: „De ő, hát…” Attól ő még azt mondja: „De most akárhogy kritizáltok engem, vagy akárhogy fenyegettek, hát az még csak nem is érinti a kapcsolatnak azt a mélységét, ahol én azt mondtam Júliának vagy Rómeónak, hogy „Szeretlek!”

Ezért a záró gondolat így szól. Tulajdonképpen nem a szavak kimondásának a bátorságáról van alapvetően szó, hanem arról, hogy megéljük azt a bizalommal teljes kapcsolatot, aminek a mélységéből magunk számára lesz világossá az, hogy hát akárki mondhat akármit, akárkinek véleménye lehet akármilyen, de attól még… Ez nem is érinti azt, ahogyan azt mondom: „Én szeretem Őt.” vagy „Szeretlek Téged.” Ezért a záró mondat így szól: Tulajdonképpen amit eddig így neveztünk, hogy „Ne félj, hanem légy bátor!”, az tulajdonképpen lényegileg a szíve-lelkében pusztán és egyszerűen, végtelenül egyszerűen annyi, hogy „Szeretem Őt.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)