Mt 10,37-42 - Évközi 13. vasárnap

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Nem lehet az én tanítványom.”

Olvasmány (2Kir 4,8-11.14-16a)

Történt egy napon, hogy Elizeus próféta elindult és átment Sunembe. Lakott ott egy előkelő asszony, aki meghívta asztalához, s így ahányszor csak átment, mindig betért hozzá enni. Az (asszony) így szólt férjéhez: „Nézd, tudom, hogy Istennek szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Rendezzünk hát be neki a tetőn egy kis szobát, tegyünk bele ágyat, asztalt, széket meg mécsest, s ahányszor csak betér hozzánk, ott szálljon meg.” Történt, hogy Elizeus egy nap megérkezett, betért a fönti szobába és lefeküdt. Aztán így szólt szolgájához, Gehászihoz: „Mi lenne az, amivel viszonzást adhatnék az asszonynak?” Gehászi így válaszolt: „Ó, nincs neki fia, és a férje öreg.” Erre megparancsolta: „Hívd ide!” Odahívta, az megállt az ajtóban. Akkor Elizeus így szólt hozzá: „Egy esztendő elteltével ilyen idő tájt fiút dajkálsz.”

Szentlecke (Róm 6,3-4.8-11)

Testvéreim! Mi, akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg. A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsőségére feltámadt a halálból, úgy mi is új életre keljünk. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Tudjuk ugyanis, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és többé nem hal meg: a halál nem uralkodik többé rajta. Halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, de életével Istennek él. Úgy tekintsétek tehát magatokat, mint akik meghaltatok a bűnnek, és most az Istennek éltek, a mi Urunk Jézus Krisztusban.

Evangélium (Mt 10,37-42)

Abban az időben Jézus ezt mondta apostolainak: Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött. Aki befogadja a prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. És aki az igazat befogadja, mert igaz, az az igaznak jutalmát kapja. S ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is e legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el a jutalma.

Vasárnapi beszéd

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Nem lehet az én tanítványom.” Erről szeretnék most beszélni. De rögtön hadd villantsam föl azt a sokakban ott élő, természetes képzetet, hogy itt akkor valahogy úgy tudnánk magunk előtt megjeleníteni ezt a dilemmát, helyzetet, esetleg konfliktust, hogy itt a szüleink szeretete, itt Isten és az Isten iránti szeretet. És akkor létrejönnek helyzetek, amelyekben ütközés jön létre. És akkor el kell döntenünk, hogy most őket szeressük, vagy Őt szeressük, Őt, vagy őket, és… Persze, láthatjuk ezt így, és megvan ennek a realitása, de hogyha Jézus szaván keresztül egy kicsit más irányba gondolkozunk: „jobban szeretni”. Mi lenne, hogyha nem ebben az összefüggésben, vagy modellben gondolkoznánk, hogy itt most őket, vagy őket, őt, őt, őt… hanem azt mondanánk, hogy Jézus arra hív meg bennünket, hogy szerethetnénk Istent egy más minőségben, mint ahogy a szüleinket szeretjük. Hogy itt nem egyszerűen csak ugyanazon a talajon álló két személy van – most mondjuk így, nagyon egyszerűen – és akkor választanom kell, hogy most melyiket igen, melyiket nem, melyiket jobban, vagy kevésbé, hanem itt egy minőségi különbségről van szó.

A beszéd azt a célt tűzte ki, hogy abban az összefüggésben szeretnék erről beszélni, hogy azt mondja Jézus, hogy: „Aki meg akarja találni, meg akarja menteni életét, elveszíti. De aki elveszíti énértem, az megtalálja azt.” Vagyis amikor elmélyítjük magunkban azt a másik minőségű szeretetet Isten iránt, ami nem egy ugyanazon a talajon lévő személyek közti dilemmának a feszültségéről árulkodik, hanem valami más minőségről, hogy az hogyan szolgálja az életet, hogyan lesz igazzá bennünk az élet hétköznapiságában az, hogy egyszer csak akkor valahogyan az életünk elkezd növekedni és gazdagodni. Úgy, mint egyébként még akkor sem, hogyha egyszerűen csak valami vízszintes talajon álló küzdelemként, vagy dilemmaként képzeljük el a mai evangélium helyzetét.

Az első gondolat így szól: Kétség kívül az ember hagyománytisztelő. Ott vannak a szüleink, és ott vannak az őseink, és ott van az örökségünk, és mindannyian valamilyen értelemben és módon eléggé tekintély- és hagyománytisztelők vagyunk. Akarva-akaratlanul így van. Tudjuk, hogy az emberi élet milyen mélyen beállítódott arra, hogy a tekintélyt, a hagyományt, az ősöket, a nála előbb születetteket természetes módon is tiszteljük, vagy legalábbis akkor hadakozzunk velük, vagy legalábbis hozzájuk viszonyuljunk és viszonyítsuk a saját történetünket.

Milyen érdekes, hogy az ószövetségben Ábrahám, Izsák és Jákob istenéről van szó, újból és újból. Ábrahám, Izsák és Jákob, az ősök istene, atyáink istene. És jön Jézus, és ő ezt felülmúlja. Nem tagadja, nem egyszerűen szembemegy ezzel, hanem azt mondja: „Az én Mennyei Atyám. A mi Mennyei Atyánk.” Ez egy másik minőség. Mert nem mindegy, hogy Istenre úgy tekintek, mint az őseim istenére, vagy Istenre úgy tekintek, mint Jézus Mennyei Atyjára, vagy a mi mindegyikünk Mennyei Atyjára. Az nem ugyanaz.

Hadd hozzak egy párhuzamot. Mondhatnánk azt, hogy: Kiben hiszünk mi? Hát, az egyház istenében, a keresztények istenében, a katolikusok istenében. De kétség kívül itt a mi hitünkben ezt messze felülmúló módon viszonyulunk Őhozzá, mert azt mondjuk, hogy a Mennyei Atyában, Jézus Atyjában, és a mi közös Istenünkben. Kétség kívül katolikusok, keresztények, hozhatnám a köröket, a sorokat. Természetesen, hogy igyekszünk Istenben hinni, de többről van szó, ha azt mondom, hogy a katolikusok istenében hiszek, a hagyomány istenében hiszek, a keresztények istenében hiszek, vagy Jézus Mennyei Atyjában hiszek. És amikor Jézus Atyjában hiszek, a mi Istenünkben, mindenkinek az Istenében, ez bennem felül tudja múlni a szeretetnek azt a minőségét, amikor csak azt mondom: Ábrahám, Izsák és Jákob, vagy az egyház, vagy a felekezet, vagy a vallásnak az istene.

A második gondolat így szól: Nem csak a hagyománytisztelet, hanem a tekintélytisztelet is, ahogyan ebbe egy picit belekaptam már az előbb, egészen természetes módon jellemez minket. De tudjuk és látjuk, hogy a tekintélytiszteletnek is mekkora árnyéka tud lenni. Hány és hány kutatás szól arról, hogy egyszerűen csak valaki kiadja magát valakinek, vagy fölvesz egy egyenruhát, vagy a hivatali tekintélyére hivatkozik, és elkezd valami nagyon emberi sérülni. Már csak azért is, mert máris bólintunk, és sokszor az emberségünk megbicsaklik a tekintélytiszteletnek a porondján.

Ezért a második gondolat így szól: Isten nem csak arra hív bennünket, sőt, egy kicsit ki is akar menteni bennünket abból, hogy pusztán csak Istent tiszteljük, vagy hogy Őt tiszteljük. De milyen érdekes, azt mondjuk, akár erre a szentmisére is, hogy istentisztelet. Gondolkoztam ezen, hogy ez egy jó kifejezés-e? Tulajdonképpen megbarátkoztam vele. Mondhatjuk azt, hogy ez egy tisztességes kifejezés. Valószínű az a közös minimumunk, akik itt vagyunk, hogy tiszteljük Istent. De el tudom képzelni, hogy van köztünk olyan valaki, aki szereti is. Van köztünk néhány olyan valaki, aki bízik benne. Van köztünk egy-kettő elvétve, aki még vonzódik is hozzá. De kétség kívül, a tisztelet egy olyan közös minimum, és hogyha valakiben megvan ez a tisztelet, hát joggal vagyunk itt, kétség kívül. Na de Isten nem azért hív bennünket ide, hogy tiszteljük. Már hallom, hogy valaki azt mondja: „Na, na, khh, khh, így kezdődik.” Hanem, mikor erről van szó, hogy Isten nem arra hív bennünket, atyánkat is tiszteljük, meg a Mennyei Atyát is tiszteljük, és néha ne tudjuk eldönteni, hogy kit jobban. Hanem miről is van szó? Azt mondja: Amikor istentiszteletre vagyunk meghívva, akkor ez azt jelenti, ha mi ezt fölül tudjuk múlni, ahogyan az pusztán csak a hagyományból és tiszteletből fakad, hogy nem csak arról van szó, hogy tiszteljük, hanem egészen természetes módon az a minimum, hogy sosem vagyunk Vele tiszteletlenek. Ha valakit szeretek, az elképzelhetetlen, hogy tiszteletlen legyek vele. Amikor valakit szeretek, elképzelhetetlen, hogy ne becsüljem őt.

Tehát amikor Jézus azt mondja: „jobban”, akkor tulajdonképpen amikor azt mondja a hagyomány, hogy istentisztelet, akkor itt valami többről van szó, mint hogy egyszerűen csak tisztelni. Hanem hogy egész természetesen sosem akarunk és lennénk vele tiszteletlenek, de ezt nyilvánvalóan szeretnénk fölülmúlni.

A következő gondolat: Az őseinkhez való tartozásunknak kétség kívül, hogy mindig nagy árnyéka van, mindig, és minél nagyobbak az őseink, annál nagyobb az árnyék. Minden nagy embernek van nagy árnyéka, és még a kicsiknek is. Ezért mikor az életünket úgy szervezzük, hogy az őseinkhez viszonyulunk, és viszonyítjuk magunkat, akkor megörököljük az árnyékukat is, megörököljük az előítéleteiket. Megörököljük azt, hogy mi mindenben tévedtek, megörököljük a tévedéseiket is. Megörököljük azt, amit ők ott és akkor még természetes módon nem is láthattak. Szeretem azt a képet, hogy mi azok vagyunk, akik fölállhatunk az óriások vállára. Mi lehetünk kicsi törpék, elég okosak vagyunk, fölkapaszkodunk az óriások vállára, ott már árnyék sincs, és az óriások válláról látjuk a fényt, és látjuk az árnyékot, és egy picit tovább látunk az óriásoknál. Fölszabadító az, hogy nem egyszerűen csak meg kellene próbálnunk olyannak lenni, mint az őseink, vagy egyszerűen csak folytatni az ősök hagyományát, hanem hogy arra vagyunk meghívva, hogy felülmúljuk az ősök hagyományát, hogy az óriások vállán állva lássuk az árnyékukat is. Ezért, miközben mi nem vagyunk óriások, aközben felül tudjuk múlni azt, ahogyan ők szerették Istent. És még csak nem is azért, mert jobbak, vagy különbek, vagy tehetségesebbek vagyunk, hanem tiszteljük őket annyira, hogy akarjunk fölállni a vállukra, és vagyunk annyira okosak, hogy onnan lássuk, mi a fény, és mi az árnyék a hagyományban és az örökségünkben.

Következő gondolat. Természetes módon, ahogy ezt megint csak említettem már, tudatosan vagy nem tudatosan, a szüleink, a nagyszüleink, az őseink eligazodási pontként szolgálnak nekünk. Milyen gyakran hallom, mikor valaki arról beszél: „Na, elhatároztam, hogy biztos, hogy nem fogom úgy csinálni, mint anya. Na, hát pont úgy csinálom, még rosszabb is.” Sokakban él ez a gondolat, hogy nem akartam úgy csinálni, mint anya, és mégis úgy csinálom, mint anya. De ennél többről van szó. Akarva-akaratlanul hajlamosak leszünk úgy csinálni, mint a szüleink, de van másik két lehetőség, ami szintén nem elég nekünk. A másik lehetőség, hogy igyekszünk elkerülni minden olyan helyzetet, amiben fölmerülne az esélye annak, hogy úgy csináljuk, mint anya vagy apa. Éppen abból a félelemből kiindulva, hogy tudjuk, ha bekerülünk abba a helyzetbe, mi is úgy fogjuk csinálni. Tehát inkább elkezdjük az életnek bizonyos területeit elhagyni, mert nem akarjuk úgy csinálni, mint apa vagy anya, vagy a nagyszüleink, vagy akárkink. A harmadik. Sokszor a legbüszkébben szokták ezt mondani: „Én elhatároztam, sosem fogom úgy csinálni, mint apa, vagy anya.” Akik ezt mondják, tudnak nagyon büszkék lenni magukra. Egy valami azonban nagy valószínűséggel érvényes rájuk, hogy továbbra is a szüleik az eligazodási pontjuk. Mert nem úgy akarják csinálni, ahogy a szüleik. Jézus pedig azt ajánlja föl nekünk, hogy felülmúljuk ezt a három ösztönös magatartásmódot, hogy mindent ismételjünk, és vigyük tovább. Próbáljuk egyszerűen csak elkerülni a helyzeteket, nehogy valami olyan legyen, amit mi már nem akarunk, vagy egyszerűen csak túlkompenzáljuk azt, ahogyan láttuk a szüleinknél, és pont az ellenkezőjét akarjuk csinálni.

Amire Isten hív, hogy szabadon döntsük el, hogy mi az, amit továbbviszünk, és mi az, amit nem. Hogy mi lesz az a helyzet, amibe belemegyek, akár kockáztatok is, mi az, amit nem fogok csinálni? Mi lesz az, amiben szabadon azt tudom mondani: „Ezt másképp akarom, mint a szüleim.” Ez mit jelent? Jézus fölajánlja magát egy új eligazodási pontként. Ő nem harcol a szüleinkkel, nem azt mondja, hogy tagadjuk meg őket, kérdőjelezzük őket meg, úgy mindenestől, hanem azt mondja, hogy az örökségeinkkel is sokkal jobban fogunk tudni bánni, ha találunk egy olyan eligazodási pontot, ami felülmúlja a szüleinket is. A következő gondolat tehát így szól: Egészen a szó szoros értelmében hatalmas életforrás fakad föl az ember szívében akkor, hogyha meg tudjuk becsülni ezt a másik eligazodási pontot, ami fölötte van annak, amivel egy életen keresztül tudunk harcolni, küzdeni, vagy akár küszködni.

Következő. Természetes módon kötődünk a szüleinkhez. Persze vagy kötődünk, vagy éppen nem kötődünk, vagy éppen megsérültünk ebben, vagy szeretnénk kötődni. Sok minden lehet, de minden esetre a kötődés nagyon nagy téma, ma ezt slágertémának is tekinthetnénk. Mi az, amit Jézus fölajánl, hogy felül tudjuk múlni az ezzel kapcsolatos nehézségeinket, vagy akár panaszainkat, vagy elakadásainkat? Az első, hogy milyen sokszor mondják a szüleink, vagy mi magunk, hogy a szüleink adtak nekünk életet. „Én adtam neked életet.” De az életet nem a szüleinktől kapjuk, a szüleinken keresztül kapjuk. Egészen más minőség az, ha én a saját életemre úgy tekintek, hogy a szüleimtől kaptam, vagy sokkal reálisabban azt mondom, hogy az életet a szüleim nem tudták csinálni, nem tőlük kaptam, rajtuk keresztül. Az, hogy az életet rajtuk keresztül kaptam, ez éppen elég nagy dolog. Ennek aztán megvan a realitása, ezt lehet tisztelni, becsülni, elfogadni, elismerni. De egy egészen más fajta minőség jelenik meg az ember életében, ha látjuk, hogy az életet a szüleink is kapták, és az ő szüleik is kapták, és mindenki, aki ember ezen a földön, kapta, és legföljebb azt tudjuk, hogy továbbadjuk, vagy azt, hogy nem adjuk tovább. De az életet nem a szüleinktől kapjuk, hanem rajtuk keresztül. Ez ad nekünk friss levegőt, egy nagyobb szabadságot, hogy ne gondoljuk azt, hogy mindenben kizárólag csak a vízszintes világban szükséges és lehetséges tájékozódnunk és talajt fognunk.

Ide szeretnék még mondani. A szüleink előszeretettel látnak bennünket a saját életük részeként. De mi többek vagyunk, mint a szüleink életének a része. Megint csak, szinte nem tudatosan mi magunkat is előszeretettel látjuk a szüleink életének a folytatásaként. Aztán persze vagy folytatjuk, vagy nem, vagy akarjuk folytatni így, vagy nem akarjuk folytatni. De minden esetre a gondolat ebben a vízszintes világban, hogy valahogyan ezt folytatjuk, vagy nem folytatjuk, vagy elágazunk… Jézus pedig fölajánlja nekünk azt, hogy természetesen lesz, amit folytatunk, lesz, amit nem. De az is lehetséges, hogy a szüleink életét felülmúljuk, hogy itt valami több és más jelenjék meg az életünkben.

Emlékszem valakire, éveken keresztül készült a keresztelésre. Felnőttként ő akart keresztelkedni… Megkeresztelkedett, hogy gyorsan elmondjam a végét, ne kelljen izgulnotok, megkeresztelkedett. De sok éven keresztül nem, és egy ideig minden évben eljött egyszer beszélgetni, és elmondta, hogy de tulajdonképpen ő már keresztelkedne, de a szüleinek ez nem tetszene. És ennek ezer oka van; tudatosan nem mondom, hogy miért, mert rengeteg motívuma lehet, hogy a szülők miért mondják azt, hogy „Ne! Nekünk ez nem tetszik. Ez minket fölháborít. Minket megijeszt. Minket megakaszt, vagy dühít.”Olyan érdekes volt évszámra kivárni az idejét annak, hogy őbenne megérlelődjék az, hogy fönn tudja tartani a viszonyát a szüleivel, és ha akarja, láthatja az életét úgy, mint a szülei életének a folytatását. De kétség kívül fölül is múlhatja mindazt.

Tudjátok, olyan érdekes volt papként is, hogy ő a szülői tekintélyre hivatkozott valamilyen módon, a tiszteletre, a megbecsülésre. „Mégis csak az apám. Mégis csak az anyám.” Milyen könnyen megvan bennünk – most így mondanám – egyháztagokban a kísértés, hogy akkor egyszer csak úgy csapjunk egyet, és azt mondjuk: „Na, és Isten tekintélye? Na, és az egyház tekintélye? És a kinyilatkoztatás? Nem több ez ennél?” Mi szokott ilyenkor történni? Ha csapunk egyet az öklünkkel, és hivatkozunk valami más tekintélyre, nem szolgáltuk a növekedését. Azt a növekedést, amiben végre ő szárnak eredhetne, szökkenhetne, és kinőhetné ezt az egész viszonyítási rendszert. Nem megtagadva, hanem hrrr! Most az egyik tekintély helyére betenni egy másik tekintélyt, ez nem növekedés. Ezért van óriási jelentősége, amíg megérleljük a lelkünkben azt, hogy itt nem egyszerűen csak egy dilemmáról van szó, hogy Őt vagy őket, hanem valaminek a fölülmúlási lehetőségéről van szó. Hogy nem csak folytathatunk, vagy nem folytathatunk valamit, hanem kinőhetünk valamit.

Záró gondolat. A záró gondolat így szól: kétség kívül az őseinktől, a szüleinktől – szeretjük őket, vagy nem szeretjük, kevéssé vagy nagyon, ez most tulajdonképpen mindegy – megörököljük a sebeiket is. Van, amit oda is adnak, van, ami ránk kerül, van, amit meg mi kérünk mi magunk. Sokféle viszonyban lehetünk ezzel. Miközben ezeket a sebeket megörököljük, sőt, tőlük is kapunk. Mindenki sebződik a szüleivel való kapcsolatában, olyan nincs, hogy nem, hiszen ők is emberek, mint mi.

Jézus azt ajánlja föl, hogy felülmúljuk a sebzettségből fakadó életet, azt, hogy pusztán csak a sebeinkben elvesszünk. Az ember hajlamos elveszni a sebeiben. Hajlamosak vagyunk akár a szüleink sebeiben is elveszni; nemzedékeknek, generációknak a sérelmében, fájdalmában, igazságtalanságában mi magunk elveszni. Akkor az azt jelenti, hogy valaki egy sebben elveszett.

Biztos, hogy ismerjük mindannyian ezt a mondást: „Ép testben ép lélek.” De tudjuk, hogy nem igaz. Kétség kívül, egy ép testben lehet egy kicsit könnyebb, hogy ép legyen a lelkünk. Kétség kívül, ha mondjuk az élet nagyon fáj, nehéz ép lélekkel. De biztos ti is ismertek olyanokat, akik nem ép testben nagyon ép lélekkel tudtak élni. És persze fordítva is van, hogy valakinek ép a teste, és egyáltalán nem ép a lelke. Tehát miközben közhelyszerűen mondjuk: „Ép testben ép lélek.”, aközben tudjuk, hogy az embernek lehetősége van arra, hogy ne elvesszék a sebeiben, hanem a sebeinken keresztül felülmúljuk mindazt, amit a sebeink diktálnak nekünk. Akkor lehetséges az, hogy nem ép testben ép legyen a lelkünk. De most ha csak ennyit mondanék, és most leülnék, azt gondolnám, hogy „Náá, náá, dáá, dáá! Kicsit túl szép beszéd!” Hogy lenne a folytatás? „Ép lélekben…” Hogy folytatnánk ezt? „Ép testben ép lélek.” Most már tudjuk, hogy sebzett testben is lehet ép lélek. Sebzett lélekben… Ha folytatjuk a sort, azt mondjuk: „Ép lélekben ép Isten.” Egészséges lélekben egészséges Isten. Mi van, ha nem egészséges a lelkünk? Sebzett lélekben egészséges Isten. Hogy Jézus azt mondja, hogy lehetőséged van arra, hogyha nem csak a tested sebzett, hanem a lelked is, hogy ne vessz el abban, hogy gyógyulni, csak gyógyulni… Elveszel a sebedben. Hanem, hogy a sebzett lélekben is egészséges legyen Isten. Amikor valaki a sebzett lelkében, esetleg a sebzett testében és lelkében őrzi az egészséges Istent, az egy egész más minőség.

A lezárás így szól: Kétség kívül ütköztethetjük ezt, hogy most akkor a szüleinket, vagy Istent, és kit…? Jézus azonban egészen természetes módon valami többet, valami mást, valami lenyűgözőbbet kínál nekünk. Az, amit Ő kínál, és fölajánl számunkra, érdekes módon meg is oldja bennünk az összes olyan dilemmát és feszültséget, de legalábbis elcsitítja és helyére teszi, ami abból adódott, hogy most Isten, vagy a szülők, vagy… Mindez akkor helyére tud kerülni, és el tud bennünk rendeződni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)