Mt 13,24-43 - Évközi 16. vasárnap

Dr. Eőry Ajándok

Olvasmány (Bölcs 12,13.16-19)

Nincs Isten rajtad kívül, aki mindeneknek gondját viselné, nem kell hát bizonyítanod, hogy nem ítéltél igazságtalanul. Hiszen hatalmad az alapja igazságosságodnak, és mivel mindenek Ura vagy, kész vagy mindent megkímélni. Mutatsz ugyan erőt, ha kétségbe vonják hatalmadat, és bünteted azok merészségét, kik nem ismernek el téged, de fékezed hatalmadat, enyhén ítélsz és nagy kímélettel igazgatsz minket, mert akkor gyakorlod hatalmadat, amikor csak akarod. Mindezzel pedig arra tanítottad népedet, hogy igaznak, emberségesnek kell lennie, és azzal a jó reménnyel töltötted el gyermekeidet, hogy amikor ítélsz, alkalmat adsz a bűnök megbánására.

Szentlecke (Róm 8,26-27)

Testvéreim! Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, hisz mi még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga könyörög bennünk, emberi szóval ki nem fejezhető fohászkodással. Isten pedig, aki a szíveket vizsgálja, tudja, hogy mit kíván bennünk a Lélek, mert ő Isten tetszése szerint jár közben a szentekért.

Evangélium (Mt 13,24-43)

Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!”

Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.” Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.” Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott: Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől. Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”

Vasárnapi beszéd

Kérlek benneteket, fogadjátok el tőlem, hogy az evangéliumot szeretném meghirdetni most számotokra, az evangélium alapján, bele-beleszőve egy-egy élményemet, egy-egy találkozást és beszélgetést Ajándokkal (Dr. Eőry Ajándok – szerk.) Erre gondoltam, és tudván tudom, hogy sokan vagytok itt olyanok, akik jó barátságban ővele, sokat ismerve, évtizedes, fél évszázados kapcsolatokkal. Hogy jövök én ahhoz, nem vagyok az ő életének szakértője, de volt alkalmam és örömöm jó sok finom ebédet és vacsorát elkölteni velük együtt. Ezért egy-egy finom morzsát szeretnék megmutatni nektek ebből.

A bevezetőben arról szeretnék szólni, hogy azt mondja az evangélista, Jézus példabeszédekben beszélt. Mégpedig azért, hogy világossá legyen az, ami addig el volt rejtve. De hogyhogy ami addig el volt rejtve? Nem világos a tízparancsolat? Nem egyértelmű a törvény? Nem magától értetődő, hogy mi jó és rossz, ki Isten barátja, és ki az, aki nem az ő barátja? Milyen elgondolkoztató ez, hogy azt mondja az evangélium: Hogyha valaki el akarja mélyíteni magában Isten országának titkait, példabeszédekre lesz szüksége. Mégpedig azért, mert a példabeszéd a maga finom szövésével, árnyaltságával valamit úgy, és valami olyasmit is képes föltárni, amit ha csak feketén-fehéren látunk, és beszélünk, és gondolkodunk, sosem értünk és ismerünk meg. Az, ahogyan Jézus elmondja ezt a három példabeszédet, ékes példája ennek.

Az első, hogy rögtön ezzel hadd kezdjem, itt van a búza és a konkoly története. Nem világos, melyik a búza, melyik a konkoly? És mi emberek nagyon világosan szeretjük megkülönböztetni, melyik a búza, és melyik a konkoly. De valahogyan Istennek a szemlélete az, hogy Ő a kicsi jót is nagyra tartja. A kicsi jót is akarja óvni. Inkább arra van gondja, hogy amikor megkülönbözteti a konkolyt a búzától, hogy akkor véletlenül is valami a pici jóból el ne vesszék.

Ajándoktól olyan sokat hallottam azt, hogy ő azt mondja, hogy tulajdonképpen – a tradicionális kínai orvoslás alapján – de jó lenne, ha az orvosoknak akkor adnának pénzt, ha nem betegeik lennének, hanem embereik, klienseik, és azok egészségesek lennének. Milyen jó lenne pénzt adni akkor, ha az orvosnak nem is betege, embere van, és az egészséges nap számra, és hónap, és év számra. Milyen izgalmas, és szép az a szemlélet, ahogyan valaki tulajdonképpen a jónak a szerelmeseként él. Hogyha három kulcs szót kéne kiválasztanom, hogy Ajándoknak mi volt annyira fontos: az ember, az élet, és az egészség, és mindezek alatt, és mindezek fölött meg Isten.

Az első gondolat így szól: Az Isten országának a szemléletmódja valami olyasmi, hogy mi az egészen pici jót is igyekezzünk megbecsülni, és nagyra értékelni, azt növelni, azt gondozni, azt ápolni. Mégpedig azért, mert nagy a kísértésünk, hogy a rossz a szívünket megkeserítse. Nagyon megrendített engem az, amikor valamelyik ENSZ főtitkártól kérdezték, hogy ő az egész világnak a nyomorúságába belelát, nem csak a háborúkba, az éhínségbe, a betegségbe, látja az emberi gonoszságot is. Hogyan lehet ezt elviselni ép lélekkel? A következőt válaszolta: „Nagyon nagy kísértésem az, hogy teret engedjek magamban a morális undornak. De ezt nem engedem meg.” Ahogyan látjuk az életben a fájdalmat, a betegséget, a nyomorúságot, és a szenvedést, ez mindig hajlamossá teheti a szívünket arra, hogy elfáradjunk, hogy megkeseredjünk, hogy valami gyönyörű, ragyogó bennünk megsötétedjen. Az a tapasztalatom, hogy Ajándok olyan valaki volt, aki ezt nem engedte meg. Következetesen: „Hol van az élet? Mit lehet tenni az egészségért? Hol van a jó? Hol van az ember? Hol van az Isten?” Ezért az ő szíve nem keseredett meg.

Második gondolat. Olyan sokan vannak, akik ahogyan valamiképpen a konkolynak az ereje, vagy hatalma elkezdi fojtogatni a lelküket, akkor elkezdenek harcolni a rosszal. Az evangéliumnak a szemléletmódja nem pont ez. Úgy fogalmazhatnánk ezt meg, hogy az evangélium embere nem harcol a rosszal, hanem küzd a jóért. És az nem ugyanaz. Amikor harcolunk a rosszal, akkor az egész életünket kitölti, hogy a rosszat szemléljük, a rosszat látjuk, a rossz hatalmát és erejét. És nem csoda, ha elfáradunk. Az evangéliumnak a szemlélete az, nem a rosszal harcolunk első sorban. De természetesen van erőnk küzdeni: küzdünk a jóért. És az nem ugyanaz az élet, nem ugyanaz a lélek, és nem ugyanaz a cselekvés, nem az a lelkület, nem az a szemléletmód. Az egy újszövetségi lelkület.

Hogyha ezt a két gondolatot összefűzném, olyan sokan vannak, akik aggódnak amiatt, hogyha olyan finoman mutatjuk meg az evangéliumnak a szépségét, akkor nem beszélünk eléggé arról, hogy igenis a küzdelem a jóért, meg talán majd relativizáljuk a jót és a rosszat. Ahogyan a történelemnek a szele át és átjár bennünket, talán most nagyon eleven számunkra az, hogy mondjuk ahogyan az európai ember a maga kultúrájával, ahogy ezt mi mondani szoktuk, meghódította az Újvilágot, meghódítottuk Észak-Amerikát és Dél-Amerikát, Afrikát és Ausztráliát. És akkor azt mondjuk, hogy fölfedeztük ezt a kontinenst. Kérdezzük meg az amerikai őslakosokat, az indiánokat északon és délen, hogy mit gondolnak erről. Hogy amikor az ausztrálok ünneplik, hogy mit jelent számukra az, hogy Ausztrália-nap, kérdezzük meg az őslakosokat, hogy ők mennyire ünneplik a saját kiirtásukat. Miért hozom ezt ide? Azért, mert amikor Jézus elmondja a példabeszédet a búzáról és a konkolyról, és azt mondja: „Hagyjátok! Tegyetek meg mindent a búzáért!” Mit jelent ez? Nem azt, hogy relativizáljuk azt, hogy mi jó és mi rossz, hanem hogy arra vagyunk meghívva, hogy nagyon elmélyítsük magunkban a megfontolásainkat: „Tényleg, hogy jó a jó? És tényleg, mitől rossz a rossz?”

Hogy még sokkal mélyebben eresszünk gyökeret a jóba, és sokkal árnyaltabban és sokkal mélyebben, sokkal megalapozottabban tudjuk megnevezni; mi, és hogyan jó, mi, és hogyan rossz? Hiszen ma egy olyan világban élünk, ahol szinte mindenféle elmélyülés nélkül olyan sokan szeretnek valamilyen morális piedesztálon állni, és ítélkezni mindenki fölött. Hát, Ajándok biztos nem volt ilyen. Ajándoktól ez hallatlanul távol volt. Olyan értelemben nagyon távol volt, hogy(ha valaki) a tudása, a tudománya, a szaktudása, és a kultúrákat átölelő embersége és hite révén meg tudta, és meg akarta ragadni, hogyan lehet gyógyítani, hogyan lehet jót tenni. Hogyan van az, hogy szolgálni az embert, az egészséget, az életet? Hát, az ő volt. Sok-sok évtizeddel a többségünk előtt, milyen mélyen fölismerte például a tradicionális kínai gyógyászatban a jót. Amikor a többség azt mondta: „Jaj!”, akkor ő azt mondta: „Kéne csinálni!” Hány és hány ismerősöm van, ismerősötök van, és lehet, hogy ti is úgy álltok itt, vagy ültök itt, hogy titeket is ő gyógyított meg. Azért, mert megvolt benne ez a nagyvonalúság, de közben az az elmélyültség, ahogyan azzal a finom érzékenységgel elmélyítette annak a tudományát, hogy tényleg mi jó, és tényleg mi az, ami az embert megbetegíti.

A harmadik gondolat mármost a második képhez szól. A második képben, hogy picit puskázzak itt, arról hallottunk, hogy van a mustármag. És hogy az a mustármag nagyon picin kezdi, és aztán milyen hatalmas lesz. Nézzétek el nekem, mint hogyha nem tudnám, miről kéne beszélni, de hogy az jut eszembe, amikor a keresztény hagyományban leginkább beszélünk kicsiről és nagyról. Mikor van ez? Karácsonykor. Mert karácsonykor azt mondjuk: kicsi Jézus, és nagy Heródes. Ez engem mindig újból és újból elgondolkoztat. Azt mondhatnánk, hogy olyan fölszínesen, elmélyültség nélkül, mi is hajlamosak vagyunk ezt a hullámot átvenni, és azt mondani: kicsi Jézus, nagy Heródes. De Jézus pont az a valaki, aki fölnyitja a szemünket, és az Isten országának a szépsége és titka az, hogy tudjuk, hiába mondjuk úgy „kicsi Jézus és nagy Heródes”, Jézus a nagy, és Heródes a kicsi. A keresztény embernek megvan az az érzékenysége, hogy nagyon világosan látja, hogy amire talán a többség azt mondja kicsi, hogy az a nagy. És amire azt mondja: „Jaj, de nagy!”, és itt szívesen mondanék egy fölsorolást, de nem fogom tenni, hogy mi sóhajtozva mi mindenre szoktuk azt mondani, hogy „Jaj, de nagy!” Erre az evangélium szemlélete azt mondja: mindig is az lesz a kicsi.

Olyan gyönyörűnek tartom, hogy a keresztény hagyományban sosem mondtuk Jézusról azt, hogy „a nagy Jézus, a hatalmas Jézus”. Azt persze mondtuk, hogy Krisztus Király. Olyan szép ez, hogy a hitünkben megőrizzük azt, hogy az a kicsi valójában nagyon nagy. És amit ma oly sokan tartanak nagynak, mindig is kicsi lesz, mégpedig azért, mert nem az evangélium talajáról és világából szökött szárba.

Ajándok egyik kedvenc története az volt, amikor egyszer már orvosként hajléktalanok között egyszer csak odafordult egy nagy nyomorúságban ülő emberhez, és ennek a nagy nyomorúságban ülő embernek hirtelen a tekintete úgy megrebben, és azt mondja Ajándoknak: „Megismer?” És Eőry Ajándok azt mondja: „Hát ne haragudjon, de nem, hát nem, hát szóval, nem ismerem meg. – Akkor hadd mondjam el, hogy én vagyok az a valaki, aki az utolsó pillanatban a maga szakmai koreai útját megakadályoztam. Azt én, mert akkor én hivatalban voltam, az én kezemben volt a hatalom, és én a maga utazását nem írtam alá.” Ezután Ajándok nekiállt segíteni neki. Az a tiszteletteljes kérdésem: De ki a kicsi, meg ki a nagy? Lehet, hogy kell várni néhány évtizedet, míg kiderül, hogy ki a kicsi, és ki a nagy. A keresztény embernek a lelkülete az, hogy aki segít egy másik emberen, akkor is, ha azt nem látványosan teszi, az nagy dolog. És hogyha valaki fojtogatja a másikban az életet, az kicsi, akkor is, ha van hozzá ereje.

A harmadik gondolat tehát ez. Az evangélium arról szól, és Ajándok ezt oly nagyszerűen élte, hogy nem az a kicsi, és az a nagy, amit nem egyszer a többség annak tart, és aztán félelem, és aggodalom, és mindenféle gyökeret ereszt az ember szívében. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy a nagy az, amikor jót teszünk, és a kicsi az, amikor ezt nem tesszük.

Végül, az utolsó gondolat. Arról a bizonyos kovászról, hogy Isten országa olyan, mint amikor a kovász átjárja a tésztát. Úgy elgondolkozom ezen a képen, képzeljük el a tésztát. Hát persze, kell oda nyilván egy kis só meg víz, nem értek hozzá, de hát ennyi talán biztos. S akkor ott van az a kovász. Most képzeljük el, hogy a kovász egyszer csak úgy ránéz a tésztára, és azt mondja: „Fújj, tészta! Hát ez de undorító! Ez itt mi?” Mit csinál a kovász? A kovász azt mondja: „Na, itt van ez a tészta, hát ez egy nemes dolog itt. Ebből a tésztából nagyszerű étel tud születni, de kellek hozzá. Én fogok hozzá kelleni. Hogy én tudok valami olyasmit, amit a legcsodásabb tészta sem tud önmagában, a legcsodásabb liszt sem, a legnagyszerűbb víz sem, a legtisztább só sem; azt én tudom.” Az evangéliumnak a lelkülete nem az, hogy körbenézünk a világban, és valami undor elfog bennünket, és azt mondjuk: „A világ…!”, vagy „A hitetlenek…! Hajléktalanok!” Olyan szép ez a példabeszéd, ahogy azt mondja Jézus, hogy az ember, aki elveti a jó magot abba a földbe, a föld a világ. A föld a világ, a termőföld. Az evangélium lelkülete az, hogy körbenézünk a világban, és nem azt mondjuk, micsoda sötétség, hanem azt, hogy termőföld. Az evangélium szárba szökésének termő földje. Ahogy a másik emberre nézünk, és azt mondjuk: Akármit is tett, akármiért lett beteg, akármiért lett hajléktalan, akármiért is, a szíve az evangélium termő talaja. És a jó ember fogja, és azt a bizonyos magot elveti oda.

Ajándok ahogy vetette az egészségnek ezt a jó magját, meg az emberség jó magját, meg az evangélium jó magját, újból és újból azt láttuk mi rajta, hogy nem fogy ki az alázatából. Miért lehetséges ez, hogy valaki jót tesz, és közben alázatos marad? Talán azért, mert ismeri a példabeszédben a kovásznak a titkát. Hogy a kovász tudja, ő tud valamit, amit senki más itt nem tud, ámde ő miközben beleadja azt, amit ő tud, ami az ő tehetsége és képessége, a növekedést nem ő fogja adni, ő csak a kovász. De nélkülözhetetlen, nélküle nem lesz élet abban a tésztában. De a növekedést nem ő adja.

Annyira felejthetetlen Ajándokkal az utolsó találkozásom, körülbelül egy két hete. Beszélgettünk ott, és aztán a beszélgetés valamelyik pillanatában mondtam neki: „Tudod, hogy én hoztam Oltáriszentséget.” Mint egy gyerek, akinek azt mondja az apukája, hogy „Hoztam ajándékot.”, úgy földerült az arca, azt mondja: „Az jó!” Akkor utána mondtam: „És a betegek szentségét is hoztam.” S tudjátok, még jobban örült. Azt mondja: „Jaj, de jó!” Miért akartam ezt idehozni? Mert amikor a többségünk meghallja ezt, betegek szentsége, akkor hol áll meg? „Betegek…” Ott meg is állunk, és már keserűek leszünk, és jön a fájdalom és a szomorúság. Olyan szimbolikus volt számomra az, ahogyan kimondtam ezt a két szót: betegek szentsége, és ahogy Ajándok az egész életét élte, nem ott állt meg, hogy betegek, hanem ott, hogy szentsége, hogy a „betegek szentsége”.

Milyen érdekes, ha valakit érdemes volna megkérdezni erről, tulajdonképpen mi a te hited a betegek szentségéről? Lehet, hogy tudna olyasmit mondani, amit csak ő tud. És ez fáj nekünk. Fáj nekünk az, hogy ővele elment valami ebből a világból, amit csak ő tudott, kétség kívül, és megkérdőjelezhetetlenül, és ez fáj. És miközben ez fáj, aközben hadd térjek vissza a beszéd elejére, hadd zárjam ezzel a gondolataim: őneki Isten volt a legfontosabb, és aztán ennek a világnak a bölcsőjében az ember, az élet, és az egészség. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de amikor megkapta az első szívinfarktust, akkor azért lehet, hogy veletek együtt azt gondoltam: „Vigyázhatna magára.” Ez volt bennem, hogy talán egy kicsit vigyázna magára. És két héttel ezelőtt pedig már nem ezt gondoltam. Hadd mondjam el nektek, hogy mire gondoltam.

Ha mi azt mondjuk, hogy Ajándok hiteles volt abban, hogy a legfontosabb Isten országa, és ezen az országon belül az ember, az élet és az egészség, akkor nemde talán a hitelességéhez az tartozott, hogy amikor azt mondja: „Az ember.”, akkor ő nem csak magára gondolt. Hát azt mondta: az ember – elég sokan vannak itt. Nagyon fontos az egészség… de nem csak az enyém, hanem a tiétek is. Nagyon fontos az élet… de nem csak az enyém, hanem a miénk is. Ezért most én abban a reménységben vagyok, hogy talán amiért ő erre a világra jött, elvégezte, és hogy tényleg az utolsó pillanatáig hitelessé tette azt, mit jelent, hogy neki tényleg fontos az Isten országa, az ember, az egészség, és mindannyiunk élete.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)