Mt 18,21-35 - Évközi 24. vasárnap

Az evangéliumi jó, a fölfedezésre váró jó, a kezemben lévő jó, az ajándékba kapott jó, a továbbadható jó.

Olvasmány (Sir 27,30-28,7)

A düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik hozzá, aki bűnös. Aki bosszút áll, azon bosszút áll az Úr is, kemény számadást tart vele bűneiért. Bocsáss meg a másik embernek, ha vétett, imádkozzál, és neked is megbocsátják vétked. Aki más emberre konokul haragszik, hogy keres Istennél gyógyulást magának? Aki nem könyörül meg embertársán, a saját bűneiért hogyan imádkozik? Jóllehet ő csak ember, kitart a haragban, és ugyanakkor bocsánatot kér Istentől?! – hát az ő bűneiért ki ad elégtételt? Gondolj a végső dolgokra, hagyd a gyűlölködést, gondolj halálodra, s tartsd meg a parancsokat. Gondolj a törvényre, ne gyűlöld embertársadat, gondolj az Istennel kötött szövetségre, s nézd el a sértést.

Szentlecke (Róm 14,7-9)

Testvéreim! Egyikünk sem él csak önmagának, és egyikünk sem hal meg csak önmagának. Amíg élünk, Istennek élünk, és ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, mindig az Úréi vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és azért támadt fel, hogy mind a holtaknak, mind az élőknek Ura legyen.

Evangélium (Mt 18,21-35)

Abban az időben: Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!

A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és úgy kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte. A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: »Add meg, amivel tartozol!« Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek!« De ő nem engedett, hanem ment és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását. Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr akkor magához hívatta őt, és így szólt hozzá: »Te gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?« És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik. Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”

Vasárnapi beszéd

Oly magától értetődően megtörténhetne, hogy most a megbocsájtás témájáról essék szó, de mégsem ezt szeretném tenni. Például azért, mert a megbocsájtásról oly sokat elmélkedtünk már együtt is. Hanem inkább ezt a történetet egy tágabb összefüggésben szeretném szemlélni, és ez alapján gondolatokat hozni és értelmezni. A tágabb összefüggés pedig az, hogy mint hogyha az úr és a szolga hajlamos lenne két világban élni. És mintha mindannyian eldönthetnénk, hogy melyik világ az, amit magunkban érvényre juttatunk, és amit magunk körül elkezdünk kibontakoztatni. Ezért nem pusztán csak a megbocsájtásról szeretnék beszélni, hanem – ha nagyon egyszerű szót kellene most kiragadnunk, vagy megragadnunk, akkor azt mondhatnám, hogy – a jóról szeretnék beszélni. Arról a jóról, ami egyszer csak fölragyog az által, hogy valaki megsajnálja a másik embert, és azt mondja: „Tudod mit? Elengedem.” Erről a jóról szeretnék beszélni.

Az első gondolat így szól, hogy: Az életünkben rengeteg lehetőségünk van arra, hogy efféle jó általunk megjelenjen a világban. És mégis azt tapasztaljuk, hogy miközben ezek a lehetőségek megvannak, aközben ott vannak azok a helyzetek, azok a pillanatok, azok a kapcsolatok, amelyekben elveszítjük az érzékünket, érzékenységünket, tudásunkat, tudatosságunkat, a világosságot…? Nem is tudom, hogy pontosan hogyan kéne megragadni.

Olyan, számomra érdekes volt, elkezdtem összeszedni azokat a mondatokat, amelyeket valami nagyon, számunkra előnyös, vagy számunkra valami nagyon nehéz helyzettel összefüggésben szoktunk mondani, amikor végül is valami jót elvétünk. Föl is irkáltam, de lehet, hogy fejből is el tudom mondani a többségét. Például, mikor valaki valami olyasmit tesz, amire ő maga is már lehet, hogy előtte, vagy utána azt gondolja „Talán nem kellett volna.”, csak amikor megteszi, akkor ezt a tudását a háta mögé teszi, vagy valahogyan fölfüggeszti, vagy valahogyan megmagyarázza. Na, ilyenkor szoktuk azt mondani: „Hát, nem volt más választásom.” Van, aki kérdés formájában mondja ezt: „Miért, te mit tettél volna?”

Vannak, akik az időt és a teret hívják segítségül, hogy a jóról el tudjanak felejtkezni. Például, mikor valaki azt mondja: „Nem voltak azok olyan idők.” De ezt ma is szoktam hallani. „Feri, ezek most nem olyan idők.” Csak egy mellékmondatként, én azt hiszem, hogy amióta ember él a földön, sosincsenek azok az idők, hanem valahogy mindig ilyen idők vannak. Az ember valahogy mindig ezekben az időkben él, ahol: „Hát, nem volt más lehetőségem. Nem volt más választás.” Valahogy, mintha az ember mindig ezekben az időkben lenne. Mikor a teret hívjuk segítségül, hogy sikerüljön sötétségben tartani magunkat, akkor például ezt mondjuk: „Na jó, de ez itt Magyarország.” Arra gondoltam, tulajdonképpen ez itt ezer éve Magyarország, ez már majdnem olyan, mint amikor azt mondjuk, hogy „Ezek nem olyan idők.” Valószínű, még jó hosszan ez itt Magyarország lesz. De hát hogyha ezek nem olyan idők, és ez itt Magyarország…

Aztán van a másik rész, amikor pedig valami – és mondom a mondatokat, fogjátok nagyon pontosan érteni – amikor valaki azt mondja egy döntése, vagy cselekedete után, hogy… (Egy hangos motor elment a templom előtt – szerk.) (Ez jó, jó!) Valaki azt mondja, hogy: „Ez egy kihagyhatatlan lehetőség volt. Nem lehetett nemet mondani. Ez egy óriási lehetőség volt. Egy itt és most lehetőség, egy soha vissza nem térő lehetőség.” Ugye, ismerjük ezt a világot?

Az első gondolat így szól: Miközben nyilvánvalóan úgy tekinthetünk magunkra, hogy van érzékünk és érzékenységünk jóról és rosszról, hogy igenis vannak erkölcsi megfontolásaink, miközben ez így van velünk, a gyakorlat mégis csak az, hogy egyszer csak, mikor jön a szolgatársam, és azt mondja „Nem tudom megadni.”, hogy PFFFHHRR! És egyszer csak Magyarországon leszünk, azokban az időkben, és jön a… fojtogatás. Az első gondolat így szól, hogy nem elég, hogy most, amikor éppen nem bánt senki, vagy nem kísért semmi, akkor olyan bölcsen el tudunk gondolkozni jóról és rosszról, és arról, hogy mi tulajdonképpen mit gondolunk jóról és rosszról. Az első gondolat azt akarja megerősíteni magunkban, hogy ennek a jónak és rossznak ott és akkor van igazi nagy lehetősége, hogy az ott megnyilatkozzon, és érvényre kerüljön. És főleg, most a jót hadd emeljem ki. Hogy az a jó ott és akkor, és ezekben az időkben, és Magyarországon föl tudjon ragyogni.

Második gondolat. A második gondolat, hogy most persze, el tudom képzelni, hogy igényes hívők vagytok, majd mentek el a templomból, és akkor elkezdtek nagyon szofisztikált beszélgetést folytatni, hogy hogyan is van ez a jó, hogyan is van a rossz. Persze, általában az jó, de néha nem. De hogyan van a megbocsájtással? Általában igen, de néha nem tudjuk, mert akkor meg mi lesz a következménye. Most szeretném kihúzni ezt a szálkát a gondolatoknak a világából, mielőtt teljesen fölfújnánk.

Létezik azért mégis csak valami olyasmi, amire azt mondhatnánk minden bölcselkedésünk mellett is, hogy olyan evangéliumi jó. És amire azt mondjuk mi, hogy az evangéliumi jó, valahogy az a jó, amit az Isten országában olyan szépnek tudunk látni. Hogy például a megbocsájtás benne ilyen. És nem csak azért, mert Jézus beszélt a megbocsájtásról. Főképp azért mondhatjuk azt, hogy azért az a benyomásunk, az a sejtésünk, vagy az a hitünk, hogy létezik ez az evangéliumi jó, hogyha Jézus csinálta is. Hogyha Jézus azt tudja mondani az igazságtalanságok, a fájdalmak, a szenvedések és minden közepette, hogy „Bocsáss meg nekik, Atyám!” Akkor erre minden bölcselkedésünkkel együtt is talán merhetjük azt mondani, hogy „De hát akkor van azért olyan, hogy evangéliumi jó.” Valami olyan jó, ami tényleg az Isten országának a gyönyörűsége, és szépsége.

A második gondolat tehát így szól, hogy érdemes mindenféle megfontolásunk mellett is talán magunknak egy listát vezetni, hogy de azért mi az, amit úgy a legutolsó sorban fogunk elkezdeni megkérdőjelezni. És miközben az életben annyi minden bizonytalan és kiszámíthatatlan, elég jól el fogunk tudni evickélni és működni, hogyha ezeket csak úgy szépen csendben csináljuk.

Tudjátok, mi jutott eszembe? Mondjuk, ott vannak azok a szépségek, amik az Isten országának a kincsei. Még azokkal kapcsolatban is néha mondhatjuk, hogy „De jó, jó, azért van talán kivétel.” Most nem akarom ezt eldönteni, van-e, vagy nincs. Képzeljük el, hogy van. Akkor képzeljünk el egy olyan világot, ahol mindig megbocsájtunk, és sajnos még akkor is, amikor talán nem kellett volna, hogy rendre elszúrjuk, hogy még ott is irgalmasok vagyunk, ahol talán nem kellett volna. Azért nem lenne egy rossz világ.

Tehát ez a második gondolat, hogy érdemes magunk számára megerősíteni a megfontolásainkat, mit is tartunk mi arról, hogy létezik az Isten országának a szépsége, és az evangéliumi jó. Mégpedig az alapján, hogy Jézus hogyan él, nem csak az alapján, hogy mit mond.

Harmadik. A harmadik, így fogalmaztam ezt meg, hogy: A fölfedezésre váró jó, a minket meghívó jó. Ahogyan ez az ember, aki átélheti az irgalomnak a tapasztalatát, de ki tudja, mintha nem fedezné föl azt a jót, amit ő ennek nyomán megtehetne a szolgatársával. Olyan sok jó van, ami egyszerűen még a fölfedezésünkre vár, úgy általában is, meg itt és most is.

Tudjátok, gyakorta van az, amikor például valaki megbocsájt, vagy valaki irgalmas, vagy bőkezű, vagy jó szívű, vagy nagyvonalú, hogy egy másik ember mit gondol erről? Hogy balek, hogy egy lúzer, hogy egy szerencsétlen, élhetetlen valaki. Akkor ő azt a jót még nem ismerte föl, nem fedezte föl, nem élte át a maga mélységében és szépségében. Ezért ténylegesen lehetséges az, hogy valaki ezen a földön húsz, harminc, negyven évet, ki tudja hány évtizedet éljen úgy le, hogy nem fedezi föl azt a jót ebben a világban, amit fölfedezhetne, mert ott van. Azért sem fedezi föl, mert más nevet ad neki; gyöngeségnek hívja, erőtlenségnek, balgaságnak, bambaságnak és lúzerségnek. Ez tehát a harmadik gondolat. Nagyon sok olyan jó van, ami a mi fölfedezésünkre vár, úgy általában is, meg egész konkrét helyzetekre vonatkozóan is. Mert egész konkrét helyzetekre vonatkozóan még inkább szem elől tudunk téveszteni olyasmi jót, ami pedig a kezünkben van.

Ez lenne akkor a következő gondolat, hogy: A kezemben lévő jó. Egy történetet, egy élményemet hadd mondjam el nektek. Biztos volt már veletek ilyen az életutatok során, hogy mentetek egy olyan szűk úton, ahol csak egy autó fér el. Ez történt velem néhány nappal ezelőtt, mentem egy szűk úton, csak egy autó fért el. Én jöttem föntről, a másik jött lentről, és pont a legszűkebb ponton, egy kanyarban találkoztunk. Ti nem tudom, ilyenkor mit szoktatok csinálni? Én csak úgy röpke módon elmondom, hogy én végletesen szoktam reagálni ezekre a helyzetekre. Mert van, amikor azt mondom: „Egy métert guruljon hátra! Ott van egy kitérő, különben nekem ötven méter. Hát, menjél már hátra!” Hát, ez mondjuk az egyik véglet. A másik véglet, hogy gondolkodás nélkül hátramegyek. De most a kettő között történt valami. Mind a ketten megálltunk, eltelt 2-3 másodperc, és nem mozdult senki. Akkor én hátramenetbe kapcsoltam, fölmentem, nem is kellett nagyon sokat menni. És ahogy aztán vezettem az autót, a következőre jutottam: De érdekes ez! Én azért nem indultam el hátra, mert én láttam, ahogy néztem lefelé, hogy 3-4 métert kéne visszagurulnia, és akkor ott már ki tudnék én térni. De aztán eszembe jutott, hogy ő mit látott. Ugyanis ő lentről fölfelé menve azt látta, hogyha én 3-4 métert visszamennék, akkor tulajdonképpen el tudnánk menni egymás mellett.

Ezt a történetet azért akartam elmondani, mert valahogy fölismertem a saját természetemet benne. Azt, hogy sokkal könnyebb észrevennem azt a jót, amit te megtehetnél nekem. Valahogy ez a jó mindig a szemem előtt van. Egyszerűen sosem vétettem még szem elől azt a jót, amihez neked annyira nem kellene sokat töprengeni, csak menjél már hátra három métert. Szóval, tehát a negyedik gondolat, ha jól számolom, kezdek elveszni, a negyedig gondolat így szól, hogy létezik az a jó, ami tényleg az én kezemben van, és nem a tiédben. Az az én kezemben van. És hogy a figyelmünk irányát áthelyezhetjük arról a jóról úgy általában, hogy mi az a jó, amit te tehetnél meg, arra, hogy mi az a jó, amit én megtehetnék, egészen konkrét helyzetekben.

Következő gondolat, és már csak kettő van. Ez így szól: Létezik az ajándékba kapott jó. Ebben a történetben is erről van szó. Van valaki súlyos adóssággal, és nem rajta múlik. Hát letérdelhet éppen, könyöröghet éppen. És a történet miről szól? Hogy van egy másik ember, letérdelhet, könyöröghet, és börtönbe megy. Hát nem azon múlott, hogy letérdel, és könyörög, hanem azon, hogy a történet szereplője, az a gazda, megesik a szíve rajta, és azt mondja: „De tényleg, én ezt a jót most megtehetem érte.” Vagyis az életünkben van nagyon sok ajándékba kapott jó, egészen piciségek, apróságok. Nem volt az én kezemben, egyszerűen csak kaptam tőled. És nem azért kaptam, mert bármit tettem, vagy tehettem volna érte. És akármit is tettem érte, akkor is azon múlott, hogy te azt megajándékozva odaadtad nekem.

Megint egy csacska élményemet szeretném elmondani. Fizetem a benzinkútnál, és vásároltam élelmiszereket, és közben tankoltam is. Amikor kifizettem az élelmiszereket… Tudjátok, ez egy olyan jópofaság, egy kicsit én is pénztárosnak érzem magam az utóbbi hónapokban, mert mindig fogom az árut és megkeresem, hol van a vonalkód, és úgy adom oda. Hát ez nagyszerű, és akkor ezzel játszok, hogy én, és akkor neki már csak csippantani kell. Amikor beraktunk mindent, akkor ez valahogy annyira elvette a figyelmemet, hogy én kicsit ilyen segédpénztárosnőként is működök, hogy hirtelen nem jutott eszembe, hogy mondtam-e a hölgynek, hogy tankoltam-e. Kedvesen mutathatom a vonalkódot, ha utána lelépek fizetés nélkül. Mondtam neki: „Jaj, elnézést kérek, de nem tudom, hogy mondtam-e, hogy hármas kút, tankoltam?” Rám nézett a kisasszony, és a következőt mondja: „Ön nagyon kedvesen ezzel kezdte, hogy hármas kút.” De ezt olyan szelíden mondta, és megint csak ahogy mentem el a szatyrokkal, arra gondoltam, hogy milyen más forgatókönyveket is el tudok képzelni. Ahogy a pénztáros kisasszony arra jut, hogy ezek egytől egyig nem normálisak. És hogy őneki tulajdonképpen milyen nehéz a munkája. Szóval az ötödik gondolat így szól, hogy újból és újból fölfedezhetjük azt a jót, amiért tehetünk éppen, akkor is ajándékba kaptuk.

Végül a záró, a hatodik gondolat így szól. Mi az, ami szíven üt bennünket ebben a történetben? Az, hogy nem elméletben, hanem a legmélyebb – gyomorba, zsigerbe, belekbe maró – élmény alapján átéli ez az ember, hogy mit jelent a kiszolgáltatottság, a nyomorúság, és mit jelent az irgalom. És utána nem adja tovább. Talán ez az, ami igazán szíven üt minket, és talán nem véletlen, hogy Jézus ezt a példabeszédet mondja el, hogy velünk ez történjen. Hogy egyszer csak rácsodálkozzunk arra, hogy: De hiszen van az a jó, amit mi már megkaptunk, és ez továbbadható. És hogy mi döntjük el, hogy melyik világban fogunk élni. Így mondanám ezt, hogy Isten országában, ami itt van, Magyarországon, meg az egész Földön itt van, vagy pedig abban a világban, ahol azt mondjuk, ezek nem olyan idők, és ez itt Magyarország. Ezt mi dönthetjük el. Úgy tűnik ebből a történetből, hogy sokkal inkább érdemes az Isten országában lennünk.

Ahogy a történet befejeződik, nem tudom, hogy ez fáj-e nektek? Hogyan is van a vége? Nem akarom elhazudni. A történet vége úgy van, hogy akkor dühös lesz az az ember, odahívja: „Na, akkor megadod az adósságod!” Sőt, még ahogy az evangélista megőrzi: „Na, Isten is így tesz majd veletek, ha nem bocsájtotok meg szívből.” Hogyan értelmezzük ezt?

Hadd tegyek egyetlen kísérletet egy fajta értelmezésre. Mikor valaki úgy dönt, hogy ő abban a világban kíván lenni, ahol az irgalom gyöngeség, nevetséges lúzerség, erőtlenség. Ha valaki így dönt, és számára az élet semmi mássá nem válik akkor, mint azon pillanatoknak a megragadásával, megmarkolásával, behabzsolásával, amire később majd azt mondja: „Nem tehettem mást.”, vagy azt mondja: „Egy visszautasíthatatlan ajánlat volt.” Hogy akkor ő nem csak arról döntött, hogy itt és most hogyan cselekszik, hanem elkezdett magában építeni egy világot, és elkezdte ezt a világot maga körül is építeni. S ha valaki ezt kitartóan és hosszan teszi, ez a világ rá fog borulni. És ahogy ráborul ez a világ, ebben a zárt világban, ahol nincs irgalom és megbocsájtás, nincs az a jó, amit átadunk, hanem csak az, amit kimarkolunk, abban a világban az lesz a gondolatunk Istenről, hogy Ő is biztos ilyen. Hirtelen az lesz a megfontolásunk, hogy talán ez sehol sincsen másként. És amikor eljutunk oda, hogy egész biztos, mi már tudjuk, mert mi nem vagyunk lúzerek, hogy Isten egy bosszúálló, na, akkor aztán a sötétség tényleg bekebelezett minket.

Záró gondolat. Ebben a történetben talán három ponton érinti meg a szívünket az, amit Jézus mond. Az első, a megbocsájtásnál. A második, az irgalmatlanságnál. És a harmadik, a befejezésnél. Ezt a beszédet nem szeretném úgy befejezni, ahogy az evangélium befejeződik. Nem azért, hogy az élét elvegyem és eltompítsam, hanem sokkal inkább azért, mert ez az egész történet azért születik, hogy fölismerjük azt a rengeteg lehetőséget, ami itt és most, Magyarországon van.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)