Mt 21,28-32 - Évközi 26. vasárnap

„Ne szavakkal, hanem tettekkel szeressük az Istent.” (igenaptár)

Olvasmány (Ez 18,25-28)

Így szól az Úr: „Azt mondjátok: Nem igazságos az Úr útja. Halljátok hát, Izrael háza: Vajon az én utam nem igazságos? Nem inkább a ti útjaitok hamisak? Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor emiatt hal meg, vagyis elkövetett gonoszsága miatt hal meg. Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amelyet elkövetett, s a törvényhez és az igazsághoz igazodik, megmenti életét. Belátja bűneit és elfordul tőlük, azért életben marad és nem hal meg.”

Szentlecke (Fil 2,1-5)

Testvéreim! Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek örömömet teljessé azáltal, hogy egyetértetek, egy szívvel szerettek, és egy lélekkel ugyanarra törekedtek. Vetélkedésből ne tegyetek semmit, sem hiú dicsőségvágyból! Egyik a másikat tekintse inkább alázatosan önmagánál kiválóbbnak! Ne keresse senki csak a maga javát, hanem a másét is! Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.

Evangélium (Mt 21,28-32)

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: „Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! – A fiú azt válaszolta: »Nincs kedvem!«, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: Szívesen, uram!«, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?” Azt felelték: „Az első.” Erre Jézus így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!”

Vasárnapi beszéd

Időről időre föltámad bennem a vágy, hogy annyira jó lenne nagyon röviden beszélni. Mégpedig azért, nézzük meg ezt az evangéliumot, ott van a hallgatóság, Jézus elmond egy öt mondatos történetet, már az szíven üthet bennünket, már elkezdhetünk magunkra csodálkozni. Utána még hozzátesz a közös tapasztalatukból öt mondatot, és utána elég ennyi. És ez tíz mondat.

Egyik kedvenc ünnepem, nézzétek el most, hogy ezt így mondom, éppen Virágvasárnap. Mert Virágvasárnap, évente egyszer, sosem beszélek, hanem meghallgatjuk a Passiót, és utána csöndben maradunk. Azért, mert az bőven elég ahhoz, hogy aki akar eszmélni, vagy akar aztán valami döntést hozni, vagy csinálni valamit, hát, ha az nem elég, akkor mi. Ezért arra jutottam, hogy ma nagyon röviden szeretnék beszélni, mert hogy a történetben is csak ennyi hangzik el: „Menj ki, légy szíves a szőlőmbe!” És hogyha erre azt tudjuk mondani „Igen.”, és megyünk is, ennyi elég is.

Az első gondolat így szól, hogy ez a történet valahogyan fölszólít bennünket arra, hogy amikor valaki azt mondja „Megyek.”, de végül nem megy, hogy lehet, hogy egyetlen pillanatig benne volt a szavában, egyetlen másodpercig. Lehet, hogy a másodperc töredékéig komolyan vette, amit mondott, és utána szép lassan kikerült a saját szavából, már nincsen benne. Az első gondolat így szól, hogy törekedhetnénk arra, hogy benne legyünk a szavainkban, hogy benne legyünk a mondatainkban. Különben – most nézzétek el nekem, ilyen szavakkal kezdtem el játszani – amit mondunk, azok nem szóvirágok, vagy ha szóvirágokat mondunk is, hát hamar elhervadnak, és szép lassan azok már nem szóvirágok lesznek, hanem szótetemek. Aztán a szótetemeket betesszük a szókoporsóba, és az egészben semmi élet nincs.

Az első gondolatom tehát így szól. Törekedhetnénk arra, hogy teljesen benne legyünk a szavainkban. Amikor az ember egyre inkább próbál benne lenni a szavaiban, akkor azoknak a szavaknak lesz tartalma, lesz benne élet, lesz jelentése, lesz jelentősége. Talán nem véletlen, hogy Jézus meg tudja engedni magának azt ott a nép véneivel, a farizeusokkal, írástudókkal, hogy elmond egy öt mondatos történetet, példabeszédet, utána utal Keresztelő Jánosra, majd utal arra, hogy egyébként ott mi történt, és kész. Azért elég ennyi, mert Jézus teljesen benne van a szavában. És amikor valaki teljesen benne van a szavában, azt azért érzékeljük. Valahogy fölfedezzük, rácsodálkozunk, az hat ránk, az megérint, vagy megdöbbent, vagy fölráz, és elég is.

Ez tehát az első gondolat. Nézzétek el nekem még ezt, hogy arra gondoltam, például, mondjuk a beszédig milyen sok szó hagyta már el az ajkunkat, milyen sok mondatot mondtunk ki, vagy énekeltünk el a szájmaszk mögött. És hogy milyen izgalmas lenne most úgy csöndben maradni, és átgondolni azt, hogy azoknak a szavaknak, amelyeket eddig elmondtunk a templomban, mondjuk hány százalékában vagyunk tényleg benne, úgy igazán és teljesen.

A második gondolat így szól: El tudom képzelni, hogy az az ember ebben a példabeszédben, az a fiú, amikor azt mondja „Megyek.”, hogy tényleg nem hazudik, hogy tényleg abban a pillanatban van benne egy jószándék, van benne egy jóakarat, egy jóindulat, van benne egy vágy, van benne egy törekvés, pont úgy, mint mindegyikünkben. Hát, nem vagyunk rosszak. Hogy amikor az ember kimondja azt „Megyek.”, hogy abban azért benne szoktunk lenni. De most akkor itt jön két gondolat. Az egyik: egy másodpercig, vagy pedig csak a személyiségünknek nagyon pici része. A második gondolat így szólhat, hogy megpróbálhatnánk törekedni arra, hogy minél hosszabban, és minél mélyebben legyünk benne a szavainkban. Hogy ne csak a jóindulatunkkal, a jószándékunkkal, a törekvésünkkel, a vágyainkkal, vagy az álmainkkal, vagy azzal, amit úgy szépnek tartunk, hanem hogy sokkal mélyebben legyünk mi magunk benne. Hogy a személyiségünknek ha a mélye is benne van a szóban, akkor amikor azt mondjuk, hogy „Megyek.”, akkor menni fogunk.

Előadást tartottam tegnap valahol, egy kicsi faluban, beszéltem másfél órát. Hát, lehet, hogy nem kellett volna. Úgy letelt a másfél óra, egy református lelkész hölgy, aki meghívott azt mondta: „Hát, köszönjük ezt az előadást. Azt éltük át, hogy Feri, te nem daráltad le a szöveget.” Hát, tudjátok, ez a kifejezés úgy elkezdett bennem mozogni, hogy ledarálni a beszédet, ledarálni. Megvan nektek ez képileg? S akkor hadd menjek még tovább. Úgy ledarálni az igazságot, amit olyan nagyon jól tudunk. Úgy kiállunk, és ledaráljuk. Azon kezdtem el gondolkodni, hogyha nem ledarálni akarom az igazságot, akkor tulajdonképpen mit akarok vele csinálni? Megint csak azt tudom elmondani, ahova éppen eljutottam. Talán inkább fölszolgálni. Ledarálni az Isten szavát? Nem, inkább szeretném fölszolgálni azt.

És aztán a második gondolatot ezzel szeretném befejezni, hogy milyen izgalmas ez, ahogyan törekedhetünk arra, hogy a személyiségünk teljességével legyünk benne a szavainkban, hogy akkor talán ebből az következik, hogy az elképzelhetetlen, hogy azt a szót ledarálnánk, odavetnénk, vagy azzal… hahh, hát kimondani is döbbenetes, hogy hazudni akarnánk. Hanem hogy a szót fölszolgáljuk. Ez a második gondolat.

Azután a harmadik. Amikor azt mondja a történetben mind a két fiú, az egyik azt mondja „Megyek.”, végül nem megy, a másik azt mondja „Jaj, nekem nincs kedvem.”, és végül megy. Azt mondhatnánk, hogy a szó és a tett között idebent valami nagyon fontos történik. Azért is izgalmas ez a hihetetlenül egyszerű példabeszéd, mert nem beszél arról, ami bizonyos szempontból a lényeg. Mi történik akkor, amikor azt mondjuk „Megyek.”, addig, amíg végül nem csinálom? És mi történik a között, amikor azt mondom „Jaj, nincs kedvem.”, és végül megyek? Hogy a kettő között van valami hihetetlenül izgalmas. Én olyan hálás vagyok Jézusnak, hogy nem kezdte el hosszan mondani, hogy a kettő között mi történik bennünk, hanem egyszerűen csak fölszolgálja ezt, ezt a képet, a példabeszédet, a történetet, fölszolgálja, mint valami csodás étket, és azt mondja: „Fogyasszátok el!” S akkor majd bennetek ez valahova alakul és formálódik, és megérthetjük azt, anélkül, hogy más mondaná, hogy mi szokott bennünk történni akkor, amikor azt mondom „Megyek.”, és végül nem csinálom. És akkor, amikor azt mondom „Nincs kedvem.”, de végül megteszem. A harmadik gondolat tehát így szól, hogy ami igazán izgalmas ebben a történetben, talán nem a vége. Lehet, hogy a vége a lényeg, de ami igazán izgalmas, az a kettő között történik. És Jézus erről egyetlen szót sem mond, csak azt mondja, hogy a kettő között történik valami. És nem mindegy, hogy a kettő között mi történik.

A következő gondolat így szól: Egyébként pedig van a léleknek olyan történése, az emberi történetnek olyan eseménye, amire nincsen szó, és talán sose lesz. Ferenc pápától hallgattam egy elmélkedést. Ferenc pápa azt mondja: „Megdöbbentem azon, hogy például van szavunk arra, amikor a férj elveszti a feleségét, vagy a feleségnek meghal a férje, s akkor erre azt mondjuk, hogy özvegy lett. Amikor a gyereknek meghal apukája és anyukája, főleg, hogyha a gyerek még kicsi, akkor erre is megvan a szavunk, és azt mondjuk rá, hogy árva lett. Amikor az édesapának, vagy az édesanyának meghal a gyereke, akkor ezt nem nevezzük sehogyan sem, hogy erre egyszerűen nincsen szó.” Nincs szó nem csak a magyarban, hanem nagyon sok nyelvben, erre nem találtunk szót. És hogy nem véletlen, hogy nincs rá szó.

Arra gondoltam, hogy tudunk valakit egész biztosan mi, mindannyian, tudunk egy Apukát, akinek meghalt a Fia, és nincs rá szó. Eljövünk mondjuk vasárnapról vasárnapra, hogy valamit megéljünk, valami történjék bennünk, amit talán szavakkal ki sem fejezünk, de talán a végén fakad belőle valami cselekvés, azért, mert annak a legmélyére tulajdonképpen nincsen szó. Isten elénk áll, és azt mondja: „El tudok mondani egy három mondatos történetet, meg utána még két mondatot, de a lényeget nem szavakban fogom elmondani.” Ugye, értitek? És hogy ezért a negyedik gondolat így szól, hogy nem véletlen, hogy ami aztán tényleg a szív mélyén van, arra nincsen szó. De ami a szív mélyén van, az kifejezhető, csak nem szavakkal, hanem tettekkel.

Végül az utolsó gondolat így szól: Amikor elhangzik ez a történet, egyszer csak már mi is benne vagyunk a történetben. A történet azzal kezdődik, hogy ott vannak az írástudók, a nép vénei, a farizeusok, és ki tudja még kik, és Jézus nekik azt mondja: „Mondanék nektek egy példabeszédet.” Ebben a pillanatban azok a személyek, akik hallgatják, benne lesznek már a történetben. Milyen érdekes, hogy utána Jézus azt mondja, hogy „Mi a véleményetek erről?” De ő nem válaszolja meg, hogy neki mi a véleménye, csak azt kérdezi, hogy „Mi a véleményetek erről?” Aztán elmondja, hogy: „Itt van Keresztelő János, jött és tanított, és cselekedett, és tanított, és cselekedett, és… hát, ti nem hittetek neki. Mert ha hittetek volna neki, akkor az látszódna a tetteiteken, de nem hittetek neki.” S akkor azt mondja még: „Hát a vámosok és utcanők hittek neki, mert látjuk, hogy történt aztán valami.” Majd – nézzétek el, hogy most visszaismétlem az evangéliumot – azt mondja, hogy: „De hát ti láttátok, hogy mit tettek a vámosok és utcanők, és ti ezután sem csináltatok semmit.” És a történet itt fejeződik be.

Ez amennyire szíven üthet bennünket, mert most már mi is benne vagyunk a történetben, most ez nekünk is elhangzott, hogy annyira gyönyörűséges Jézusnak ez a finomsága. Hogy amikor végül háromszorosan elmond valamit, utána abbahagyja. És tulajdonképpen mi történik? Hogy Jézus, aki teljesen benne van a szavában, elénk áll, és elmondja, hogy mi történt. Semmi többet nem tett. Elmond egy történetet két fiúról, Keresztelő Jánosról, a népről, majd pedig az írástudókról és farizeusokról. Egyszerűen csak elmondja, hogy mi történt. Utána az összes többi, Isten bizalma révén ránk van bízva.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )