Mt 21,33-43 - Évközi 27. vasárnap

2020.10.04.

Megosztom
Elküldöm

„Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.”

Olvasmány (Iz 5,1-7)

Hadd zengjem el barátomnak az ő szőlője iránt érzett szerelmes énekét. A barátomnak volt egy szőlőskertje, termékeny domboldalon. Felásta földjét, a köveket kiszedte belőle és nemes szőlőfajtákkal ültette be. A középre tornyot épített, sajtót is vágott benne. Aztán várta, hogy szőlőt teremjen, de csak vadszőlőt hozott. Most hát, Jeruzsálem lakói és ti, Juda férfiai: Tegyetek igazságot köztem és szőlőm között! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, mit nem tettem meg vele? Azt vártam, hogy szőlőt teremjen, hát miért hozott csak vadszőlőt? Most ezért tudtotokra adom, mit fogok tenni szőlőmmel: Lebontom sövényét, hadd legeljék le, lerombolom falát, hadd tapossák össze. Parlaggá teszem: Nem metszik és nem kapálják meg, hadd verje föl a bozót és a gaz. És megparancsolom a felhőknek: ne hullassanak rá esőt. Igen, a Seregek Urának szőlője Izrael háza, és Juda népe az ő dédelgetett ültetvénye. Azt várta, hogy igaz tetteket vigyenek végbe, és lám, gaztetteket követnek el. Azt várta, hogy igazság terem náluk, de csak jajkiáltás hallik és siralom.

Szentlecke (Fil 4,6-9)

Testvéreim! Ne aggódjatok semmiért, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket hálaadással együtt az Úr elé. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban. Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes és igazságos, arra, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos. Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és példámon láttatok, azt váltsátok is tettekre, és veletek lesz a béke Istene!

Evangélium (Mt 21,33-43)

Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: Hallgassatok meg egy másik példabeszédet! Volt egy gazdaember, aki szőlőt telepített, bekerítette sövénnyel, belül pedig (a sziklába) taposógödröt vágott, és őrtornyot épített. Aztán rábízta a szőlőt a munkásokra, és elutazott. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a szőlőmunkásokhoz, hogy a termést átvegyék. Ám a szőlőmunkások megragadták a szolgáit, s az egyiket összeverték, a másikat megölték, a harmadikat pedig megkövezték. Erre más szolgákat küldött, többet, mint először, de ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a fiát küldte le hozzájuk, mondván: „A fiamat csak megbecsülik!” Mikor azonban a szőlőmunkások meglátták a fiút, így szóltak egymáshoz: „Ez itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!” Meg is ragadták őt, kidobták a szőlőből, és megölték. Amikor megjön a szőlőskert ura, ugyan mit tesz majd ezekkel a szőlőmunkásokkal? Ezt válaszolták: „Gonoszul elbánik a gonoszokkal, a szőlőt pedig más munkásokra bízza, akik idejében átadják neki a termést.” Jézus így folytatta: „Nem olvastátok soha az Írásokban: A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez! Ezért mondom nektek: Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.”

Vasárnapi beszéd

„Az Isten országa el fog vétetni akkor tőletek, és olyanoké lesz, akik majd megtermik annak a gyümölcsét.” Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, hogy hogyan lehetséges az, hogy az Isten országa bennünk, közöttünk, és általunk megjelenjék, és fölragyogjon, és azután gyümölcsöt hozzon. Erről szeretnék akkor beszélni. Egy rövid bevezetőben mégis csak azt az üdvtörténeti összefüggést fölvázolni, hogy amióta ember az ember, azóta kétségkívül viszonyban van a nála többel, a nála hatalmasabbal, beleértve természetesen a természet erőit, és mindent, ami sokféle értelemben nála több.

Nyilvánvalóan átélheti az ember a kiszolgáltatottságát, a kicsiségét a nálánál többel összefüggésben. És milyen nagyszerű lehetőség volt az emberiség életében, amikor például Istenre vonatkoztatva kezdte megsejteni azt, hogy ezzel az Istennel, akit ő így hív, kapcsolatba lehet kerülni. Hogy itt valami kölcsönös viszonyba lehet vele lépni. A kölcsönös viszonyban akár kérni lehet őt, vagy akár bocsánatot kérni tőle, esetleg imádkozni hozzá, a jóindulatát, vagy az áldását megnyerni. Milyen fantasztikus előrelépések ezek Isten és az ember közti viszonyban.

Aztán az ószövetség szempontjából, hát meg aztán tényleg megint micsoda nagy lépések előre, hogy Isten maga szól, hogy Isten törvényt ad, hogy ígéreteket, hogy együtt van a néppel, hogy kíséri őket, hogy beteljesít sok mindent, hogy prófétákat küld. Ah! És így elérkezünk Jézusig, és Jézus koráig. Valahogy, milyen érdekes, hogy mikor Jézus korához elérkezünk, persze nem előzmény nélkül való ez, egyszer csak megjelenik annak a lehetősége, hogy az ember, aki már kezdi egész jól kiismerni ebben a viszonyban Istent, kezd már egész jól tájékozódni, sok mindent megérteni ebből, és sok minden már az övé, mint valami örökség, egyszer csak megjelenjen benne a gondolat, hogy: „Nem volna-e érdemesebb Isten nélkül csinálni az egészet?” Hogy élni mindazzal, amit Tőle kaptunk, vagy amire rácsodálkoztunk, amit megértettünk, most már okosak vagyunk. Nem volna-e egyszerűbb pont Istent kihagyni belőle? Mert Ő a legbizonytalanabb tényező. Mert Őneki tényleg vannak olyan dolgai, hát, nincs a mi kezünkben, ez egészen biztos.

Itt szeretnék most kapcsolódni az evangéliumhoz. Nyilván nem véletlenül mondtam ezt a bevezetőt. Ebben a példabeszédben egyszer csak az ember megjelenik, ahogyan azt mondja: „Érdemes volna Istent elküldeni végleg innen, de mindent, amit Tőle kaptunk, azt a saját javunkra, a saját érdekünkben, a saját boldogulásunkra, a saját életünkre használni.” Amikor valaki eljut ide, mert az egyes ember is el tud ide jutni, csoportok és közösségek, intézmények, országok, és az emberiség is el tud ide jutni. És el is jut; újból és újból, és újból el is jutott, és el is fog jutni. Akkor ez azt jelenti, hogy az Isten országát alapvetően félreérti. Szeretnék most egymás után gondolatokat mondani, hogy mit jelent a félreértésünk Isten országára vonatkozóan, és ahogy eddig ezt megsejtettük Jézus személyén keresztül, sokkal inkább, mi a valóság?

Az első gondolat így szól: Igen, az van bennünk, hogy szeretnénk birtokolni, birtokolni Isten országát, birtokolni Istent, birtokolni mindazt, ami az Istentől való, a kezünkbe venni, és birtokolni. A realitás pedig az, hogy valami minél inkább az Istentől származik, annál kevésbé birtokolható. Nem birtokolható, nem lesz úgy a miénk, mint amire azt mondhatnám, hogy úgy mindenestül, szőröstül-bőröstül az enyém, és többé az én kezemből ezt senki ki nem ragadhatja. Isten országa az ember részéről nem birtokolható.

A második gondolat így szól: Az a törekvésünk, hogy legyen minden a miénk. „Legyen az enyém! Én határozzam meg, mi lesz vele!” Az Isten országa tényleg tud a miénk lenni, de a birtoklás értelmében sohasem, a továbbadás értelmében igen. Minél inkább továbbadom azt, mindazt, amit az Istentől kaptam, minél kevésbé tartom meg, minél kevésbé lesz az „enyém”, minél kevésbé akarom kisajátítani, vagyis minél inkább továbbadom, annál inkább részesülök belőle. Ez tulajdonképpen egy gyönyörűség, hogy részesedhetünk belőle anélkül, hogy birtokolhatnánk, és ilyen értelemben valaha is a miénk lenne. Vagyis, ha azt akarjuk, hogy az Isten országa bennünk eleven legyen, akkor egy nagyon egyszerű programot dolgozhatunk ki magunk számára: Minél jobban tudatosítsuk mindazt, amit kaptunk Istentől, és abból minél többet adjunk tovább, átszínezve azzal, ami a mi adottságunk, képességünk, lehetőségünk és tehetségünk. És minél kevesebbet tartunk meg abból, annál inkább gazdagodik a saját életünk általa.

A harmadik gondolat így szól: Az emberben ott volt, és mindig ott volt ez a törekvés; használjuk Istent, használjuk ki Istent, manipuláljuk Istent. Ha valaki csak egy picit is tanult vallástörténetet, akkor mindannyiunk számára ismerős lehet ez a kifejezés, hogy mágikus vallásgyakorlatok. Amikor az ember mágikus vallásgyakorlatokat űz, az tulajdonképpen nem más, minthogy a maga eszével kitalálja, hogyha ezt így és így mondom, így és így csinálom, ebben és ebben a formában imádkozom, akkor Istennek kötelessége lesz úgy csinálnia, ahogyan én mondom neki. Ez a mágia. Az emberben mindig ott van a késztetés, hogy kezébe ragadja az Istent, és a mágikus gyakorlataival meghatározza, hogy most már úgy legyenek a dolgok, ahogy ő akarja, és Isten is most már a mi nótánkat fújja.

A harmadik gondolat tehát így szól, hogy szeretnénk használni Istent, fölhasználni őt, kihasználni őt. Ezzel szemben az Isten országa pedig hogyan lesz a szónak nem birtoklás értelmében a miénk? Hogyha átadjuk magunkat neki. Éppenséggel pont fordítva, nem tudjuk kihasználni, használni, és fölhasználni, de magamat odaadhatom neki. És ahogy az ember önmagát adja oda, és minél inkább adja oda magát, mindaz, amit az Istentől kaptunk, annál jobban elkezdi bennünk a működését, az életet növelni, gazdagítani és gyümölcsözővé tenni. Tehát a gyümölcsözővé tett keresztény élet nem az által jön létre, hogy szép lassan megtanuljuk kizsákmányolni Istent, hanem fordítva, hogy önmagunkat minél inkább odaadjuk ennek az Istennek, és ezáltal egyszer csak elkezd gyümölcsözővé fordulni az életük.

A következő gondolat így szól: Az ember mindig is törekedett arra, hogy Isten áldását biztosítja, hogy Istennek az öröksége az övé legyen. Milyen érdekes, hogy ezek a szőlősemberek, akik ott dolgoznak, azok maguk is annak a szőlőnek a javaiból nyilvánvalóan részesedhetnek, mégpedig azért, mert gondoljunk csak az evangéliumra, meg fogják kapni a maguk bérét. Néhány héttel ezelőtt milyen gyönyörű volt ez a példabeszéd, hogy biztosak lehetünk abban, hogy aki kiment oda a szőlőbe, mindenki részesedni fog annak a szőlőnek a kincseiből és értékeiből. Vagyis az ember, aki félve, szorongva és rettegve, másfelől pedig a birtoklási vágyától, a mohóságától űzve be akarja kebelezni, és ki akarja használni, és kizsákmányolni, tulajdonképpen valami olyasmit akar biztosítani maga számára, amit Isten mindig is odaadott nekünk, és mindig is oda fog adni nekünk. És megígérte, hogy a szónak nem birtoklás értelmében a miénk lesz. Az ember tehát valami olyasmit próbál megszerezni, mint valami zsákmányt, amit Isten már újból és újból kifejezésünkre juttatva elmondta, hogy „Odaadom nektek. A tiétek lesz. Már most a tiétek, hát nem kell félnetek, nem kell megpróbálni megszerezni. Nem kell engem manipulálni, nem kell engem kihasználni, mert már odaadtam nektek.”

A következő gondolat így szól: Persze, de az emberben benne van az, hogy minden, ami az Istennel összefüggésben megjelenik a sorsunkban, hogy azt a mi saját tulajdonunkká akarjuk tenni. És ez megint csak nem lehetséges. Az ember az Isten országát a saját tulajdonává nem teheti. Mi az, amire lehetőségünk van? Hogy mindazt, amit az Istentől kaptunk, hogy azzal élünk. Hogy nem tulajdonoljuk, hanem élünk vele. Hogy nem birtokoljuk, hanem segítjük, hogy az kibontakozzék, és növekedjünk, és gyümölcsöt teremjen általunk. Tehát Isten és az ő országa sosem lesz a mi tulajdonunk, ilyen értelemben nem ragadhatjuk meg. Ámde engedhetjük, hogy az bennünk minket megragadjon, mert átadtuk magunkat neki, és ezért az élet bennünk bőségesen elkezd áramolni sokak javára.

A következő gondolat: Tehát azt is mondhatnánk, hogy mi Istent, az ő javait, és mindent, amit Istenre hivatkozva értéknek szoktunk nevezni, azt meg akarjuk ragadni. Ez a megragadás azonban nem lehetséges, mert Jézus oly sokszor mondta el nekünk, hogy „Nézzétek, sem engem, sem Isten országát, és annak titkait megragadni nem lehet, de az lehetséges, hogy ti bíztok bennem.” És kétségkívül, sokkal biztonságosabbnak tűnik megragadni, mint magunkat átadva bízni benne. De mégis, a szónak nem birtoklás értelmében, valósággá lehet az életünkben Isten és minden java a bizalmunk révén, és a bizalom által történő cselekvések révén. Miközben, hogyha mi azt meg akarjuk ragadni, valahogy hasonlóan, mint amikor az asszony megragadja a föltámadt Jézus lábát, Jézus azt mondja: „Engedj el engem! Nekem most mennem kell. De amire szükséged van, már régen odaadtam neked.”

A következő gondolat így szól: Az ember tulajdonképpen a törékenységében, a sebezhetőségében és az esendőségében olyasmit szeretne biztosítani Isten által, ami nem biztosítható. Nemde úgy van, ezt az egészet miért tesszük? Rosszaságból? Nem hinném. Hanem biztosítani akarjuk magunknak azt, ami a mi világunkban itt és most úgy tűnik, hogy az életnek valamilyen föltétele, hogy kell nekünk az élethez, meg a gyerekeinknek kell az élethez. Na, akkor azt akarjuk biztosítani, megragadni, kezünkbe fogni, birtokolni és tulajdonolni. Olyasmit is akarunk biztosítani, ami nem biztosítható. Jézus újból és újból azt közvetíti számunkra az életével, hogy az ember az életét abban az értelemben, ahogyan mi azt biztosítani akarjuk, sosem fogja tudni biztosítani.

Nézzétek el nekem, lehet, hogy nagyon csacskaság lesz, amit mondok. Itt van egy Covid-19, és mi biztosítani akarunk mindent, azt is, ami nem biztosítható. Hogy egy járvánnyal kapcsolatban éppenséggel érdemes eljutni oda, hogy akárhogyan is lesz, és megteszünk mindent, amit lehet, de végül is: „Istenem, a kezedbe ajánlom a lelkemet.” Nézzük meg Jézust, hogyan biztosította maga számára mindazt, ami az életben számunkra úgy tűnik föl, hogy azt biztosítanunk kell. Ez a gondolat tehát abba az irányba visz bennünket, hogy Istent nem tudjuk fölhasználni, kihasználni, megzsarolni, manipulálni, birtokolni azért, hogy biztosíthassuk azt, ami nem biztosítható. Nézzétek el ezt a csacskaságot tőlem, mert most egy kicsit néhány mondatot hozzátettem még. Úgy eljátszottam ezzel a gondolattal, hogy Covid-19. Legalább Covid-007-es lenne, hogy úgy azt érezhessük, hogy na, azért ez már tényleg valami. De nem, ez csak egy 19-es.

Tehát ez a gondolat így szól: Az ember olyasmit akar biztosítani Isten megragadása révén, sőt, Isten megölése révén, ami még Isten megölése révén sem biztosítható. Mert kétezer évvel ezelőtt kiknek mondja el Jézus a példabeszédet? A vallásos vezetőknek, a nép véneinek, a főpapoknak, akiknek az alapvető gondolata, hogy inkább Isten fia tűnjék el a világból, hogy ezáltal biztosíthassuk azt, amiről eddig úgy tapasztaltuk, hogy ezt már Isten odaadta nekünk, mi vagyunk a választott nép, és ez a miénk maradhasson az idők végéig. Az ember tehát megpróbálta már, milyen az, megölni Istent, hogy biztosíthassuk azt, ami nem biztosítható.

Így jön a következő gondolat, hogy ezért az ember fölismerheti azt, hogy amit biztosítani akar azáltal, hogy Istent megragadja, és azt mondja, hogy „Majd én birtokollak.”, az csak ajándékba kapható meg. De ajándékba megkapható, ajándékba már megkaptuk, és meg is fogjuk kapni. Ezért ott vannak az ígéretek, és az ígéretek be fognak majd teljesedni. És ez nagyon fontos: az ígéretek MAJD beteljesednek, és nem a mi dolgunk, hogy Istent megöljük, és utána biztosítsuk azt, amit ő megígért nekünk, hogy ne kelljen bízni, hanem már most a miénk legyen, de végérvényesen.

Ezért a következő gondolat így szól, hogy tulajdonképpen arra teszünk egy kísérletet, hogy egy személytől, Istentől megszerezzünk mindent, ami Istentől megszerezhető, de úgy, hogy Őt ne kelljen személynek tartani, ne kelljen személyként bánni vele. Lehet, hogy Ő személy, sőt, azt mondjuk: „Egy Isten három személyben.” Legyen három személyben! Kérünk mindent, ami csak egy személytől kapható meg. És hadd bánjunk vele úgy, ahogy egyetlen személlyel sem érdemes bánni. Mi az, amit tehetnénk? Pont fordítva. Az ember mindent akar, amit egy személytől kaphat, de nem akar úgy bánni a másikkal, mint egy személlyel. Ez az emberi viszonyainkban is így van. Mindent meg akarunk kapni a másiktól, ami csak személytől kapható, de nem szívesen adunk mindent meg, amit egy személy megérdemel, mert személy.

Ezért itt a második része: Mi az akkor, amit tehetünk? Hogyha mi örülünk mindannak, amit az Isten mint személy ad nekünk, akkor elfogadhatjuk mindazt, amit egy személytől nem kapunk, nem most kapunk, vagy nem úgy kapunk, vagy nem elég gyorsan kapunk, vagy nem olyan módon kapunk. Hogy akkor egyszer csak rácsodálkozhatunk arra, hogy nekünk ez a személy fontosabb, mint amit tőle kapunk. Még az ajándékainál is fontosabb.

Így jutok el a legvégére, ez pedig. Hogy mi a ledöntőbb félreértése ezeknek az embereknek ott, ezeknek a vallásos embereknek, a nép elöljáróinak és vezetőinek, kétezer évvel ezelőtt? Hogy azt akarják, hogy az örökség az övék legyen, és majd ők azt csinálnak vele, amit akarnak. És úgy használják, és úgy használják ki, úgy birtokolják, hogy az nekik az előnyükre, érdekükre legyen. Ezzel szemben az Isten országa mit kínál? Hogy rájöjjünk, hogy amikor a szemünk az örökségen van, akkor szinte nem is vagyunk Isten országában. Mert nem az örökséget kaptuk meg alapvetően, hanem az örököst. Ezért az ember az ószövetségben igyekezett létrehozni a maga vallásosságát Isten nélkül. Azóta pedig a kereszténység azzal küzd, hogy a kereszténység újból és újból átéli annak a kísértését, hogy meg tudnánk-e oldani a kereszténységet Krisztus nélkül. Mert az egész kereszténységnek a legnagyobb kihívást adó személye éppen Krisztus. Nem volna kényelmesebb nekünk, csináljuk meg a kereszténységet Krisztus nélkül? Legyen a mi kezünkben, birtokoljuk, tulajdonoljuk és használjuk, zsákmányoljuk ki, használjuk föl, biztosítsuk mindazt, amiről azt gondoljuk, így majd a miénk lesz. És mi lenne az emberiség történetének a vége, ha így járnánk el? Minden kicsúszik az ember kezéből.

Ezért az egész listát semmiképpen sem mondom el végig, hanem hadd térjek csak a záró gondolathoz: Már minden a miénk. Az áldás, az örökség, az örökös, az élet, ez a világ – már minden a miénk. Ezért nem kell birtokolni, tulajdonolni, megszerezni, kihasználni és kizsákmányolni, mert már a miénk. Az ember, aki fölismeri, hogy már az Isten is nem a birtoklás, hanem az ajándék értelmében, már régen a miénk, hogy akkor már más dolgunk nincs is, mint magunkat a kezébe ajánlani.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )