Mt 22,15-21 - Évközi 29. vasárnap

„Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” – és ami mögötte van.

Olvasmány (Iz 45,1.4-6)

Az Úr így szól fölkentjéhez, Küroszhoz, akinek megfogja jobbját, hogy színe előtt meghódolásra bírja a nemzeteket, és megoldja a királyok derekán az övet; hogy megnyissa előtte a kapukat, és ne maradjon egyetlen kapu se zárva: „Szolgámért, Jákobért, és választottamért, Izraelért szólítottalak neveden. Dicső nevet adtam neked, bár nem ismertél. Én vagyok az Úr, és senki más. Rajtam kívül nincs más isten. Bár nem ismersz, mégis felövezlek, hogy napkelettől napnyugatig megtudják: rajtam kívül nincsen más. Én vagyok az Úr, és senki más.”

Szentlecke (1Tessz 1,1-5b)

Pál, Szilvánusz és Timóteus a tesszalonikiek egyházának az Atyaistenben és Urunkban, Jézus Krisztusban: Kegyelem nektek és békesség! Mindenkor hálát adunk Istennek mindnyájatokért, ahányszor csak megemlékezünk rólatok imádságainkban. Szüntelen gondolunk Istenünk és Atyánk előtt tevékeny hitetekre, áldozatos szeretetetekre és Urunkba, Jézus Krisztusba vetett szilárd reményetekre. Testvéreim, kiket az Úr szeret! Jól tudjátok, hogy választottak vagytok! Hiszen az evangéliumot nem csak szóval hirdettük köztetek, hanem erővel, Szentlélekkel és mélységes meggyőződéssel!

Evangélium (Mt 22,15-21)

Abban az időben: A farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártiakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!” Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek.

Vasárnapi beszéd

Ebben az evangéliumban elhangzik az, hogy Jézus fölismeri azt, ami ott és abban a pillanatban, és helyzetben, ahogyan kérdezik őt, hogy „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?”, tulajdonképpen akár rejtve is maradhatott volna. Az, ahogyan a szent író azt mondja, hogy félrevonultak ezek az emberek, és ott a rejtekben megtanácskoztak valamit. Arról szeretnék most beszélni, elmélkedni itt veletek együtt, hogy mit is jelenthet, mint evangélium az, hogy az ember fölismerhet valamit, ami addig talán ott háttérben zajlott, valahogy a rejtekben. Ki tudja, ebben az esetben miféle szándékokkal. Mégpedig azért, hogy aztán az evangélium vége is az érvényességével megjelenhessék. Ez az érvényesség az, hogy egyszer csak rá tudunk csodálkozni valamire. Ebben a rácsodálkozásban és meglepődésben az életünk tud alakulni és fejlődni. Erről szeretnék beszélni, és négy gondolatom lenne.

Az első. Itt ebben a történetben most beszélhetnénk éppen arról, hogy most szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad adót fizetni. Akkor most elkezdhetünk erről elmélkedni, hogy Istennek, és az evilági hatóságoknak éppen. De ez bizonyos szempontból azt jelentené, hogy a felszínen maradunk. Mert ennek a történetnek az igazi veleje nem az, hogy most szabad-e adót fizetni, vagy nem, hiszen a szent író pontosan megnevezi, hogy nem ez volt az igazi téma, az igazi témája ott, azoknak. Most úgy mondom, hogy igazi témája, hogy a történet szempontjából igazi témája, hogy Jézust el akarták veszejteni. Jézus ezt fölismerte, és ezért úgy válaszolt ebben és erre a helyzetre, hogy egyszerre kiállt magáért, de közben lehetőséget adott ezeknek az embereknek, akik tőrbe akarták csalni, vagy ejteni, hogy valamit fölismerjenek, valamire rádöbbenjenek, és az életük megváltozzék.

Tehát ezért nem szeretnék arról beszélni, hogy most az adó ide, meg adó oda. Ugye egyikünk se gondolja azt, hogy ebben a történetben Jézus egyszer csak adótanácsadóként nyilatkozik meg, és az adózás rendjét, vagy annak a minőségét propagálja. Hát, erről szó sincsen. Az első gondolat az, hogyha nem ismerjük föl azt, ami ott van az életünkben, akkor hajlamosak leszünk felszínesen élni, az életünk felszínén járni-kelni. Az ember az élet felszínén jár-kel, akkor pont az a szépség, a mélység, az érték, a forrás, a gyökérzet; pont az hiányzik belőle, amiért annyira jól esik embernek lenni.

Az első gondolat így szól, hogy igen, mi mindannyian – ahogy Jézus mondja – : Miért kísértetek engem? Van egy afféle kísértésünk, hogy az élet felszínén rekedjünk meg, és ragadjunk, tapadjunk oda, és ne jussunk a saját életünk mélyére. Milyen érdekes, hogy ott van bennünk a vágy, hogy találkozni Istennel, hogy együtt lenni Istennel. De az ember, aki a saját életének a felszínén jár-kel, tehát az ember, aki csak a saját élete felszínén jár-kel, neki nem lesz könnyű ott, a felszínen valami mély istenélményre jutnia. Nem véletlen, hogy a Jézussal való találkozás végén a történetíró azt mondja: „És elmentek, és elcsodálkoztak rajta.” Ahogyan mennek el, és csodálkoznak azon, hogy „Mit is mondott Jézus? Ez tulajdonképpen mit jelent, abból a szempontból, hogy mi mit akartunk vele?” Pont ez a csodálkozás, ez az elmenetel segíti őket, hogy talán egy kicsit mélyebbre kerüljenek, ne az életük felszínén éljenek, hanem az életükben éljenek.

Ez lenne itt az első gondolat, és, hát, nézzétek el nekem, hogy idehozom azt a történetet, ami nekem egy annyira kedves történet, és olyan sokat mond. Tudjátok, arról a fuvaros (költöztető – szerk.) emberről, aki elmondta a munkatársainak: „Ide figyeljetek! Hogyha a háromajtós szekrényt nekünk a költöztetés során háromszor odébb kell rakni, mert a házigazda háromszor azt mondja nekünk, hogy <<Jaj, mégse ide, legyen oda, jaj, ne oda, inkább legyen ide…>>, hogy amikor mi azt a rettenetesen nehéz szekrényt háromszor átpakoljuk, hogy akkor az a felszín.” Az a felszíne a dolgoknak, hogy már megint pakolni kell a szekrényt. És mi a mélye? A mélye az, hogy van itt valaki, aki öt éve, vagy ötven éve él valahol, és most onnan, az ő otthonából egyszer csak kiragadtatik, és megpróbálja az első finom, kis hajszálgyökereit letenni egy idegen helyen. Azt mondta ez a fuvaros ember, egy egyszerű teherszállító kisiparos, azt mondta: „Én a munkatársaimnak akkor azt szoktam mondani – Hát, nem veszitek észre, hogy nem ez számít, hogy mi háromszor odaraktuk a szekrényt? Hanem az számít, hogy ez az ember most milyen nehéz helyzetben van, vagy ez a család. Most kell megpróbálnia megszoknia egy vadidegen helyen, és mi vagyunk azok, akik az ő nehéz helyzetében a segítségére lehetünk, mert pont mi vagyunk itt.”

És ami miatt ezt idehoztam, az a következő gesztusa ennek az iparosembernek, azt mondja a munkatársainak, és most már nekünk: „Mert nem az számít, amit éppen látunk, hanem a dolgok möge.” De ezt körülbelül így mondta (Mélyen, megnyomva, nagy levegővel – szerk.) Mert ő egy száz kilós, nagy darab ember volt, bírta a háromajtós szekrényt is, és neki a dolgoknak nem möge volt, hanem (mélyen – szerk.) „MÖGE”.

Ezért az első gondolat így szól: Éppenséggel érintgethetjük a saját életünknek, vagy az evangéliumnak a fölszínét, és beszélgethetünk az evangéliumnak a fölszínéről is, és kétség kívül, az annak a fölszíne lesz, és lesz valamiféle viszonya a lényeggel, a tartalommal és a mélységgel. De azért az annak a fölszíne lesz. És milyen érdekes, hogy például az online térben ezt mondjuk, hogy a felületeinkkel veszünk részt. Hát, elég sokatmondó. A magyar nyelv sok mindent el tud árulni. És ahogyan ott kapcsolódunk egymáshoz, nem egyszer milyen drámaian fölszínes. Nem mondom, hogy nincs valami köze a mélységekhez, de alapvetően lapos és fölszínes tud lenni. Ezért az első gondolat így szól: Jézus fölismeri, hogy mi van mindezek mögött, és eszében sincs azon a fölszínességen, azon a laposságon folytatni bármiféle életet. De az a szép ebben, hogy nagyon világos az, ahogyan ezzel a történettel, ott a pénzérmével meghívja azokat az embereket, akik a fölszínen élnének, hogy: „Gyertek, és legyetek ne a saját életetek fölszínén, hanem benne!”

A második gondolat így szól: Ahogyan Jézus fölismeri, hogy itt történt valami mögötte, hogy van itt a történetnek valami „möge”, hogy nem egyszer, az életünket ha nem a felszínen éljük, hát, akkor megpróbáljuk az életünket a saját életünk mögül élni. Vagyis kidolgozzuk a profilt, valahogyan megnyilatkozunk, megmutatjuk magunkat, képet festünk magunkról és szerepeket nem csak betöltünk, hanem játszunk. De még a társkapcsolatban, a házasságban, még az úgy nevezett fontos és bensőséges viszonyainkban is nem egyszer meghatározóbb az, ami mögötte van, mint amit megjelenítünk. Hogy milyen ünnepszámba mehet egy olyan beszélgetés… Beszélgetés? Egy beszédfordulat, hogy valaki pont azt mondja, ami van, és a másik pont úgy válaszol, ahogy van.

Milyen hihetetlenül fölszabadító, hogy lehet legalább néhány olyan emberi kapcsolatunk, ez a minimum, ahol újból és újból átélhetjük, hogy nem kell az életünk mögül próbálni élni az életet, hanem lehetünk benne. Nem mögötte, hanem benne. Amikor az ember átélheti azt, hogy létezik az a világ, és ezt mi meg tudjuk teremteni magunkban is, és körülöttünk is, amiben nem manipulálni akarjuk egymást, nem rávenni, nem rászedni, nem meggyőzni. Nem csak így és úgy, és amúgy, de úgy, hogy közben elmentünk, és magunkkal egy félreeső helyen jól kigondoltuk, kifundáltuk, kiokoskodtuk. Hogy milyen jól esik egy mély levegőt venni, és nem a saját életünk mögött megpróbálni az életet élni, hanem benne.

Ezért a második gondolat így szól, és most hadd hozzak ide egy másik történetet, amit szintén elmondtam egy más összefüggésben. Kilenc évig voltam Óbudán lelkipásztor egy kicsi templomban. A kicsi templomban állandó nehézség volt az, hogy nem volt ülőhely elég. Az történt egy misén, hogy már körülbelül a mise kezdete előtt tizenöt perccel az első sorokat fiatal emberek töltötték meg. Ezek a fiatal emberek ott ültek, és aztán én elkezdtem misézni, és már az Uram irgalmazz után voltunk, és én már ültem le, amikor egyszer csak látom, hogy egy idős ember jön be szép lassan a templomba, és úgy nézegeti, hogy van-e üres hely. De hát akkor már régen nem volt. Elment egészen előre, és úgy nézte a fiatalokat, és a fiatalok is visszanéztek rá, és nem adták át a helyüket. Én emlékszem, ültem a papi székben, és elkezdett elönteni az indulat. Ez nem biztos, hogy látszódik rajtam, de szokott velem ilyen történni. Ahogy öntött el az indulat, arra gondoltam, hogy az evangélium előtt el fogom mondani, hogy…! És aztán valami pici józanság hatott még rám, és arra jutottam: „Most pont az evangélium előtt? Hogy fogok akkor az evangéliumról…?” Viszont elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban. És tényleg így volt, mert az történt, hogy vége lett a misének, én gyorsan a sekrestyében levettem a miseruhát, és fölszaladtam, hogy elérjem őket, mert én meg akartam őket kérdezni, hogy miért nem adták át a helyüket. És tényleg, hát nem jutottak még ki, volt egy szűk ajtó, ott álltak, és mondtam: „Mondjátok meg nekem, hát ez hogy lehet?” Kedvesebben mondtam egy kicsit. És akkor ők nagyon kedvesen válaszoltak, és azt mondták: „De Feri! Tudod, ez úgy van, hogy nekünk a vasárnapi szentmise nagyon fontos. De annyira fontos nekünk, ez nekünk az istenkapcsolatunk, a lelki életünk szempontjából tényleg az egyik forrás, hát tényleg az egyik középpont. Ti szoktátok ezt mondani, nem, hogy a szentmise az istenkapcsolatnak a forrása? De mi pont ezt gondoljuk. Ezért mi jóval előbb elindulunk azért, hogy nagyon időben itt legyünk. De mi nem egyszerűen csak itt akarunk lenni, mi elöl akarunk lenni, mert elöl közelebb vagyunk a titokhoz, közel a szépséghez, ott jobban fog ránk hatni.” Ezt nem azoknak mondom, akik hátul álltok. Nem egy ilyen rejtett üzenet, nem, azt mondom, amit mondok. És akkor elmondták ezek a fiatalok: „Hát igen, láttuk ezt az idős nénit, de hogy tulajdonképpen például – mondta az egyik – nekem az jutott eszembe, hát ő is indulhatna előbb. Hát, ha neki fontos lenne, induljon előbb. Főleg egy idős ember meg aztán igazán tudhatja, hogy neki több időre van szüksége.”

Most nem akarom a történetet tovább mondani. Lenne egy kérdésem felétek, és már az okosak hallják, hogy na, ez kicsit olyan, mint az evangéliumban volt. A kérdésem így szól: Szerintetek át kell-e adni a késésben lévő idős néninek a helyet? (A szívére teszi a kezét, és mosolyog – szerk.) Most ugye az lenne a tisztességes, ha azt mondanám, amit gondolok, ugye erről szól a beszéd. Hát tudjátok, mire gondolok? Hogy túl sokan bólogattok, arra gondolok. Mert ugyanis ha azt kérdezzük most magunktól – most ez nem az én kérdésem, magatoktól is megkérdeztétek, nem? Hát én mondtam ki, de most megkérdeztétek magatoktól: Hogy is gondolom én ezt? Át kell adni az idős embernek a helyet, vagy nem, ha késik? Ha most megválaszoltuk… „Persze, hogy át kell adni!” Tudjátok, hogy mit gondolok erről? Hogy gondolkozás nélkül kéne átadni. De a történet nem erről szól. A történet nem arról szól, hogy például most a szentmise után majd a többségünk kimegy a templomból, és azt mondjuk: „Hát, eddig is tudtuk, hogy át kell adni a helyet, hát nyilvánvaló, hogy át kell adni a helyet.” Mert akkor valójában a lényeget nem értettük meg. A történet arról szól, hogy a felszínen azt mondom valakikre, hogy: „Mihaszna briganti kölykök!”, és amikor beszélgetek velük, akkor én magam rácsodálkozok valamire. És még akkor is rácsodálkozhatok valamire, ha továbbra is azt gondolom, hogy a helyet gondolkozás nélkül át kell adni. De ha azon beszélgetünk, vagy azon vitatkozunk, át kell-e adni vagy nem, az az életnek a fölszíne. Nem mondom, hogy nincs kapcsolata a lényeggel.

Ezt a történetet azért szerettem volna elmondani, mert számomra nem az a fontos benne, hogy még egy ilyen helyzetben is világos lett számomra, hogy a helyet át kell adni, hanem hogy fogalmam sincs, hogy az első sorban ülő fiatal embereknek mi van a szívében. Hát, tudhatom én azt, tudom én azt? Nem tudom. Tehát legalább azt fölismerhetem, mert Jézus fölismeri, mi volt a szándékuk. Mi, egyszerű emberek legalább fölismerhetjük azt, hogy nem tudjuk, hogy mi volt a szándékuk, de valami biztos volt. Valami ott biztos van, amit most fölszínesen mondhatom, hogy hát ez nonszensz. Ez akart a második gondolat lenni, hogy megvan – mondjuk így, most az evangélium szóhasználatával – a kísértésünk, hogy ne csak az életünk felszínén legyünk, hanem az életünk mögött legyünk. És Jézus meghív bennünket, hogy ne a felszínen legyünk, hanem benne, ne mögötte, hanem a középpontjában, és így szeretnék eljutni a harmadik szinthez.

Az embernek megvan az a kísértése is, akármilyen furcsán is hangzik, hogy a saját életén kívül élje az életét. Mi ez, hogy a saját életemen kívül élni az életet? Például, amikor összesúgnak azok az emberek kétezer évvel ezelőtt, és azt mondják: „Veszejtsük el! Csináljunk egy csapdát! Beleesik, nem tud belőle kijönni, mindenképp vádolhatjuk.” Hogy akkor vajon gondolnak-e arra, hogy amit tesznek, amiről beszélnek, amit gondolnak, az az életük része? Hat rájuk, és ők egyre inkább olyanná válnak, mint amiről azt gondolják, ez nem az ő életüknek része, hanem az valahogy kívül van azon. Amikor valaki azt mondja: „Nem én vagyok a felelős.”, mit próbál csinálni? Kívül lenni a saját életén. Amikor valaki azt mondja: „Nem volt más választásom.”, mit csinál? Megpróbál kívül lenni a saját életén. Mikor valaki azt mondja: „Parancsra tettem.”, mit próbál megtenni? Kívül kerülni a saját életén. Mikor valaki azt mondja: „Visszautasíthatatlan ajánlat volt.”, mit próbál megtenni? Megpróbál kívül lenni a saját életén.

Jézus az a valaki, aki nagyon finoman, de határozottan azt mondja: „Képmutatók.” Milyen érdekes, mi valahogy el tudjuk képzelni, hogy tele van Jézus valahogy egy ilyen haragos gyűlölettel. Miért? Miért kéne tele lennie azzal? Bőven elég, hogy azt mondja: „Ti azt gondoljátok, hogy amit tesztek, azt meg tudjátok úgy csinálni, hogy nem kell vele semmilyen módon azonosulnotok, mintha egy más valaki csinálná.” Hogy az ember meg tudja tenni azt a trükköt, hogy bizonyos dolgait kívül helyezi a saját életén. És Jézus azt mondja, ezzel az egy mondattal, ezzel az egy szóval: „Képmutatók. Ti kísértetek engem.” Ez nem egy minősítés, bántalmazás, hanem micsoda? Megnevezi, hogyha ők látnák, hogy mit tesznek, és milyenné válnak közben, akkor ezt lehet róluk mondani. Nem bántja őket, nem kritizálja, nem ócsárolja, hanem ezzel az egyszerű mondattal – „Képmutatók. Hát miért csináljátok ezt?” – azt fejezi ki, hogy az ember számára nem lehetséges, hogy az életén kívülre helyezze magát, és mindenre, amit odakint tett azt mondja, hogy: „Mosom kezeimet. Mert itt vagyok bent, és az, semmi közöm hozzá.”

És az is lehetséges, hogy az ember nem csak belülről érzi a kísértést, hogy a saját életén kívülre helyezze magát, hanem néha a világ, a maga nagyon sokféle módján megpróbál rávenni bennünket arra, hogy a saját életünkön kívülre kerüljünk és helyezkedjünk. Az idő miatt ezt most nem akarom kifejteni, de majd remélem, lesz rá lehetőség, hogy bővebben is mondjam. Ez tehát a harmadik gondolat. És most jön a negyedik.

Hogyha a kísértésekben újból és újból elbukunk, és megmaradunk az életünk felszínén és nem benne, mögötte vagyunk, és nem a közepén, kívülre tesszük magunkat a saját életünkön, és nem ott vagyunk, egy idő után megeshet velünk, hogy a saját életünk alatt kezdünk el élni. Olyan életet élünk, amire hogyha megértenénk, és fölismernénk, hogy mi is történik velünk, azt mondhatnánk, nagyon súlyosan a saját életünk alatt vagyunk, a saját minőségünk alatt, a saját lehetőségeink, az istenadta kegyelem alatt élünk. Hadd hozzak ide egy történetet.

A II. világháború alatt történt egy országgal Európában, hogy azt is megszállta a Harmadik Birodalomnak a hadserege, és ott is bevezették a zsidótörvényeket. Többek között, hogy minden zsidónak sárga csillagot kell viselnie. De ennek az országnak a szó szoros értelmében volt egy királya, és a király a következő rendeletet hozta: „Kétség kívül, a megszálló csapatok hozhatnak egy ilyen jogszabályt, hogy mostantól kezdve a zsidó emberek hordjanak sárga csillagot. Én pedig ennek az országnak a királya vagyok, és itt mindenki ennek az országnak a polgára, akkor is, ha zsidó, akkor is, ha keresztény, bárki, mind ennek az országnak a polgára. Ezért az én rendeletem pedig így szól. Miután mi mindannyian ennek az országnak a polgárai vagyunk, mindenki hordjon sárga csillagot.” És ebben az országban mindenki sárga csillagot öltött magára. És ez a történet nem egy példabeszéd, hanem ez egy valós történet. (Dánia. A németek ennek hatására visszavonták a rendeletet. – szerk.) Egy királyról, és a népéről. Egy királyról, és a népéről, akik azt mondták, hogy mi lenne, hogyha nem az alatt élnénk, amire képesek vagyunk, hanem – a szó legjobb értelmében – fölülmúlnánk azt, akik ebben a pillanatban vagyunk, vagy akivé széteshetnénk és hullhatnánk. Hogy azt még fölül is múlhatnánk.

Ez a történet egy gyönyörű történet, mert kísértésbe eshetünk, hogy elkezdjünk a pénzről beszélni. De tudjátok, ez már csak a megmosolygás kérdése, hogy sok olyan papot ismerek, akik ezt a történetet rendre arra használják föl, hogy a híveket buzdítsák az adakozásra. Na, hát ha ennek a történetnek van fölszínes értelmezése, akkor az ez. Ez a történet nem arról szól, hogy kaptunk egy jó lehetőséget a kezünkbe, hogy növeljük a perselybevételt. Ez a történet arról szól, hogy az emberi természet olyan, hogy megtehetjük, és megtehetik velünk, hogy a felszínén éljünk a saját életünknek, hogy a saját életünk mögül próbáljunk élni, hogy a saját életünkön kívül legyünk, és a saját életünk alatt. És Jézus pedig ezekkel a hihetetlenül egyszerű: egy szó, egy mondat, egy pénzérme; meg tudja tenni velünk azt, hogy meghív bennünket, hogy ne a felszínén, hanem benne, ne kívül, hanem benne, ne mögötte, hanem benne, ne alatta, hanem a szívében éljük az életet. Amikor eldöntjük, hogy az életünket a saját életünk középpontjában szeretnénk leélni, akkor ott Isten úgy ragyog föl, mint máshol sehol.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)