Mt 5,1-12a - Mindenszentek

A boldogság: maradandó, átfogó, társas természetű, mutatja a vágyakozást, mélysége van, és tartalmas. A boldogság mindig több, mint a boldogtalanságnak a hiánya.

Olvasmány (Jel 7,2-4.9-14)

Én, János láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll fel. Nála volt az élő Isten pecsétje. Hangos szóval így kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt arra, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: „Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!” Ekkor hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezren voltak Izrael fiainak minden törzséből. Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt. Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal. Hangos szóval kiáltották: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak. Arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent: „Ámen. Áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Ámen.” Ekkor a vének közül az egyik megszólított, és megkérdezte tőlem. „Kik ezek a fehér ruhások és honnan jöttek?” Ezt feleltem: „Te tudod, uram!” Erre ő azt mondta: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.”

Szentlecke (1Jn 3,1-3)

Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. A világ azért nem ismer minket, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. És mindenki, aki benne reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.

Evangélium (Mt 5,1-12a)

Abban az időben: Jézus látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.
Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.
Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.”

Vasárnapi beszéd

Arról szól Jézus, hogy kik a boldogok. Erről szeretnék én is elmélkedni most veletek együtt, mit is jelent ez a nyolc-kilenc boldogságmondás, és hogy miért nem olyan könnyű a helyzetünk ezekkel a kijelentésekkel kapcsolatosan. Azért nem olyan egyszerű és magától értetődő, mert ezt a kifejezést, hogy boldog, vagy hogy boldogság, olyan hihetetlenül sok mindenre szoktuk vonatkoztatni, hogyha bárki elkezd a boldogságról beszélni, rögtön mi magunk is, vagy mások jelentkeznek, és azt mondják: „De más is a boldogsághoz tartozik.” És hogyha ezt a helyzetet le szeretnénk írni, akkor azt mondanám, hogy az egyik véglet (1. Bal oldalára mutat – szerk.) az élvezetek világa, és az élvezetek világával összefüggésében lévő boldogság, élmény, vagy boldogságérzés, vagy tapasztalat. Egészen odáig, hogy vannak, akik különböző szerhasználat révén mondják azt, hogy hát ők ennél boldogabbak sosem voltak, mint amikor éppen anyagoztak. (2. Jobb oldalára mutat – szerk.) Aztán a másik véglet pedig, amikor azt mondja valaki: „De hát, a boldogság számomra egy azzal, hogy megpróbálok szentté lenni.” A boldogságnak akkor összefüggése van az erényekkel vagy az igaz élettel, az életszentséggel, Isten terveinek a valósításával.

Hát akkor látjuk, hogy erre (2) is mondjuk azt, hogy boldog, arra (1) is vannak, akik mondják, hogy boldog. Hát nem csoda, hogy nem könnyű zöld ágra vergődnünk nekünk, akik szeretnénk boldogok lenni. Nagy valószínűséggel szeretnénk boldogok lenni. Van mondjuk 60-70-80 évünk itt, és miközben megvan ez a néhány évtized, aközben hogyha erre a néhány évtizedre bízzuk azt, hogy majd 40-50-60 vagy 70 éves koromban majd úgy csak kiderül a tapasztalat révén, hogy most inkább ez (2), vagy inkább az (1), az már lehet, hogy késő. Hogy akkor túl sok mindent csináltunk úgy, ahogy egyébként most már azt gondoljuk, hogy talán pont másképp kellett volna. Ezért szeretném néhány pontban összefoglalni, hogy az, ahogyan Jézus beszél a boldogságról, hogy annak milyen jellemzői vannak, hogyha a boldogmondásokat próbáljuk egyben látni, és nem külön-külön a kijelentéseket.

Az első gondolat akkor így szól: Itt akkor a boldogsággal összefüggésben látjuk azt, hogy amiről Jézus azt mondja, hogy boldogok, abban megfigyelhetünk valami maradandóságot. Maradandóságot a szónak abban az értelmében, hogy mondjuk boldogok a tiszta szívűek, az igazságra törekvők, a békességszerzők, a szelídek. És mondjuk a mai napon törekedtem arra, hogy tiszta szívűen éljek, hogy legyek békességszerző, vagy legyek szelíd, vagy vágyakozzak az igazság után, és most itt ülök a templomban, és azt mondom: „Hát, ez maradandó, mert így éltem.” Elvehetetlen tőlem. Nem kell azon gondolkoznom, hogy ez most van, vagy nincs, ez reális, vagy nem reális, ezt most én képzelem, vagy ezt érzem, ennek van-e valódi talaja, valódi tartalma. Hát ez megtörtént, és én magam ezen a napon akkor ilyenné formáltam és alakítottam magam, vagy ez alapján így cselekedtem. Tehát ha másképp nem, azért maradandó a boldogságnak ez a fajta világa, amiről Jézus beszél, mert ha az alapján élek, és cselekszem, és válok valamilyenné, az már megtörtént, azt már megtettem. Ez tehát az első.

A második. Ez azt is jelenti, hogy az, ahogyan Jézus beszél a boldogságról, ez a fajta boldogság, annak a minősége az olyan, hogy nagyon átfogó, és nagyon egyetemes, mindegyikünkre jellemző, emberi, és közben nagyon átfogó. Mit értek az alatt például, hogy nagyon átfogó, hogy az egész személyiséget átfogja? Nem egyszer, amikor az élvezetek útján (1) jutunk el valamilyen boldogságélményig, akkor bizonyos területeken egészen nagy hiányérzeteink tudnak támadni. Azt éljük meg, mondjuk egy italozás után: „Hát, ez nagyon jó volt, pont addig, amíg ittam.” Vagy amíg el tudtam hitetni magammal, hogy ez most jó így. De most, hogy kijózanodtam, hát, mindennek nevezném ezt a boldogságot, csak nem maradandónak és átfogónak.

Ezért aztán a második taralma annak, ahogyan Jézus a boldogságot megnevezi, és bemutatja, és fölkínálja, az, hogy átjárja a személyiséget. Nemde, valahogy úgy, amikor valaki egy igazlelkűséggel, egy nagyvonalúsággal, valami szelídséggel, vagy jóakarattal csinál valamit, nem szokott utána hiányérzetünk maradni. A lelkünknek bizonyos részei nem szoktak általában tiltakozni, hogy „És velem mi van?”, hanem megjelenik valamiféle békesség bennünk, és azt mondjuk: „Na, ez jó volt. Ez jó volt, ehhez nem kellene most már semmit még hozzátenni. Ez elég volt így, és nem is kéne belőle valamit elvenni.” Valahogy ez átjárt bennünket, és ez így rendben van.

Harmadik gondolat. Annak a boldogságnak, amiről Jézus beszél, a természete társas. Miért nagyon érdekes ez? Azért, mert mondhatná így, és akkor persze nagyon, mintha minket szólítana meg, hogy: „Boldog vagy… ha tiszta szívű vagy. Boldog vagy…” És akkor érzem, hogy ezt pont nekem mondja. De Jézus így mondja: „Boldogok mindazok… Boldogok vagytok…” Nem boldog vagy, boldogok vagytok. Ez főleg azokban a helyzetekben nagyon érdekes, sokszor persze nagyon drámai, mikor valaki szenved a boldogtalanságtól, vagy hiányoktól, és azt mondja: „Tudnék valahogy, hogy hogyan érezhetném magam boldogabban, de mások nagyon szenvednének miatta.” Éppen látok itt egy-két lehetőséget, hogyha ezeket csinálnám, nekem rövid távon biztos, hogy jobb érzéseket adna, de másoknak lehet, hogy nagyon negatív következményekkel járna az, hogy én meg most: „Haaa, na, most jól vagyok!”

Ezért a harmadik jellemzője annak a boldogságnak, amiről Jézus beszél, hogy társas természetű. Hogy valahogy, miközben az ember törekszik arra, hogy boldog legyen, aközben ebben a többiek is ott vannak. Egyrészt úgy, hogy akarom, hogy őnekik is jó legyen, hogy ők is boldogok legyenek. Másrészt, hogyha az a fajta boldogság, amire most éppen indulok, vagy törekszem, az olyan nyilvánvalóan boldogtalanságot okoz másoknak, akkor máris kezdem azt gondolni, hogy: „Talán akkor ezt, akkor talán ezt kihagyom.” Lehet, hogy énnekem egyébként az ott mondjuk jó érzés volna. Ez tehát akkor a harmadik gondolat, hogy ahogy Jézus beszél a boldogságról, lényegileg társas természetű, közösségi jellegű.

A következő gondolat így szól: Az a boldogság, ahogyan arról Jézus beszél, nagyon erőteljesen mutatja a vágyakozást. A szív legmélyebb vágyaival van összefüggésben. „Akik éhezik és szomjazzák az igazságot, a vágyakozásuk majd beteljesedik.” A vággyal van összefüggésben, és kevésbé a hiányokkal, vagy a sóvárgással. Amikor az ember a boldogságot az élvezetek irányában próbálja megragadni, akkor az sokkal inkább a hiányoknak, és a sóvárgásoknak a világába visz bennünket. Átéljük a hiányt, vagy valami szenvedést, van egy sóvárgás, és érdekes módon, mikor megtörténik a kielégülés, akkor nem egyszer valami üresség van utána, vagy megint kezdődik az egész elölről, és megint a hiány, és megint a sóvárgás. És mint hogyha ennek sosem lenne vége, és az ember sosem lakna jól, és mint hogyha igazán a szomjunkat nem tudnánk oltani.

De az a boldogság, amiről Jézus beszél, az sokkal inkább a szív legmélyebb vágyaihoz vezet el bennünket. Itt jön egy gyönyörű jellemzője ennek a boldogságnak. Ez pedig az, hogy minél inkább a szív legmélyebb vágyait éljük meg, az annál inkább akkor is boldogít bennünket, ha nem teljesedik be itt és most, rögtön. Hát, aki vágyakozik az után, hogy az igazság föl tudjon ragyogni, vagy vágyakozik az után, hogy a szíve igaz emberi szívvé legyen, hát persze, akkor egy életen keresztül mondhatjuk azt: „Hát, azért még van némi híja.” De közben, hogy ezt (2) a vágyat elevenen tartom, és táplálom magamban, ez a vágy önmagában visszahat rám, és miközben nem teljesedik be teljesen ma, és holnap, és holnapután, mégis csak egy boldogság forrás lesz, kielégülés nélkül is. Míg, ha az élvezet felé (1) megyünk, ott hát, ha nem elégülök ki, akkor mire való az egész? Akkor lehet, hogy többet kell innom, mert nem, nem jött a hatás. Nézzük a következőt!

Akármilyen furcsa is ez, de miközben táplálja bennünk a legmélyebb vágyakat, ami már ez által is valami boldogságot hoz számunkra, aközben van egy itt és most jellege, sőt, éppen ezért van egy itt és most jellege. Ha nagyon az élvezet felé (1) keressük a boldogságot, akkor tulajdonképpen annak mi a dinamikája? Az a dinamikája, hogy amíg nem ettem eleget, még hiány van, és sóvárgás van. Ameddig nem jutottam el valamilyen értelemben a kielégülésig, akkor hiány van, és sóvárgás van. De amikor (2) a legmélyebb vágyaimat elevenítem föl magamban, és ezeknek az ösztönzésére kezdek el élni, akkor az itt és most, anélkül, hogy teljességgel beteljesedne, hat rám, és átélhetővé tesz valamit, amire azt mondom, ez így jó. Még akkor is, hogyha nem teljesedett be, sőt, még akkor is, hogyha ahogyan most megyek az utamon, ebben valami szenvedés is kísér engem. Milyen érdekes, hogy még azt is tudom mondani, hogy miközben vágyom a boldogságra, hogy ez a szenvedés, amit most közben átélek, ez ennek a boldogságnak az itt és most jellegét nem másítja meg, és nem teszi tönkre. Amikor valaki éppen áldozatot hoz valakiért, akit szeret, akkor lehet, hogy azt mondom, hogy éppen nem esik ez nekem jól, de közben reálisan és joggal mondom azt, hogy minden rendben van. Hogy ennél jobbat nem tehetnék, és ennél jobban nem lehetnék, mint ami éppen most történik, miközben lehet, hogy valamennyi szenvedést élek át.

A következő gondolat így szól, hogy kétség kívül, ennek a boldogságnak, amiről Jézus beszél, van egy nagy mélysége. Nem csak átfogó, hanem mélysége van. Mit értek ez alatt? Amikor a boldogságnak azt (1) a módját igyekszünk megvalósítani, ami főleg az élvezet és kielégülés logikájára épül, nem egyszer az történik, hogy úgy van a sóvárgás és a hiány, és akkor kicsit úgy jobb lesz, és jobb, és jön a kielégülés, és a kielégülés után megint valami zuhanás, valami üresség, megint a hiányérzet. Az (2) a boldogság, amiről Jézus beszél, pont fordítva van, mert ott nem egyszer, ahogy megyek az úton, átélek fájdalmat, szenvedést, nehézséget. De amikor egyszer csak megtettem, akkor átélem annak az átfogó és mélységes, és maradandó voltát, és nem követi üresség, nem követi hiányérzet, sem sóvárgás, sem elégedetlenség vagy kételkedés. Hogy most miért tettem vele jót? Következő.

Az a boldogság, amiről Jézus beszél, nagyon-nagyon tartalmas. A tartalmasság azt jelenti, hogy nagyon köze van ahhoz az élményhez, ahogy az ember átéli azt, hogy így érdemes élnem, hogy ezt volt érdemes csinálnom. Akkor is, ha közben fájt, akkor is, ha közben szenvedtem, akkor is, ha megpróbáltatást is jelentett, de így volt érdemes csinálni, és ez most értelmes dolog volt, nem csinálnám másképpen. Nincsen valami negatív hordaléka. Amikor az élvezet felé (1) igyekszem a boldogságomat kidolgozni, mindig van hordalék, vagy nagyon gyakran van hordalék. Például függő leszek, hát az elég komoly, nagy hordalék. Hogy sokszor már akkor az élvezet tárgya jobban leköt engem, mint az, amire én magam azt gondolom, hogy az nekem fontos. Ha ebbe (2) az irányba megyek, itt nincsen hordalék. Nem leszek függő, nem vésze el a szabadságom, nem vész el az autonómiám, hanem inkább fölerősödik, és tapasztalhatóvá lesz.

Ezeket szerettem volna elmondani, és most lenne egy pici záró rész. Ahogy Jézus bemutatja, hogy ő hogyan látja azt a boldogságot, ami van, miközben nem mondott egyetlen szót sem, hogy az élet élvezetével kapcsolatban ez hogyan van, nem mondott erről semmit, csak azt mondta, hogy ez (2) is itt van. Nem tudom, hogy ti hallottátok-e ezt a mondást? Mikor én gyerek voltam, akkor az én szüleim ezt mondták nekem, persze viccesen, meg nevetve, de úgy az édesanyám hangja is itt van a fülemben, ahogy az anyukám mondja: „Ferikém, tudod a mondást? Ami igazán az embert boldoggá teszi, az vagy erkölcstelen, vagy hizlal.” Ezt az anyukám olyan viccesen mondta újból és újból, kifejezve ezt a dilemmát, amiről eddig beszéltem. Miért akartam ezt ide hozni? Azért, mert milyen érdekes, hogy Jézus egyetlen szóval sem kritizálja most azt, hogy hogyan van az élvezet irányába való boldogságtörekvése az embernek, egyszerűen csak azt mondja, hogy van ez (2) az irány is. És milyen gyönyörű, hogy milyen határozottan megnevez elemeket. Vagyis, hogy a boldogság mindig több, mint a boldogtalanságnak a hiánya.

Más az, amikor az ember arra törekszik, hogy ne legyen már most annyira boldogtalan, ne legyen annyira feszült, ne legyen annyira ideges, ne legyen annyira… Ne éljen úgy, hogy azt élje át, hogy nem is élek, és unatkozom. Az, amiről Jézus beszél, nagyon világosan megnevez pozitív tartalmakat. Az igazságra szomjazás, a szelídség, a lélek egyszerűsége, a legmélyebb vágyakozásunk. Vagyis, Jézus arról beszél, hogy mi nagyon gyakran a boldogságra hivatkozunk, és a boldogságot keressük, de nem egyszer inkább csak az történik, hogy boldogtalanok vagyunk, és ezt utáljuk, és jövünk, csapkodunk, keresünk, megyünk, kapkodunk, markolászunk, hogy ne érezzük már olyan pocsékul magunkat. Jézus azt mondja, nem arról van szó, hogy az, amit én fölkínálok nektek, az arra lesz jó, hogy nem fogtok unatkozni, vagy nem lesztek boldogtalanok, vagy nem fogtok majd olyan kedvetlenek lenni, hanem itt (2) vannak pozitív tartalmak.

Hogyan szeretném befejezni? Ahogy anyukám mondta ezt a mondást, hogy vagy erkölcstelen, vagy hizlal… Az a tapasztalatom, hogy nagyon sokunkban megjelenik valami sajátos dilemma, valami ilyesmi: „Rendben van, akkor majd csináljuk úgy, ahogy Jézus mondja. Hát, az nem lesz azért egy olyan örömteli, na. Hát, vagy akkor csináljuk úgy (1), na, azt majd élvezzük is. Hát, csak utána meg, szóval, na…” És mintha az ember valahogy csapdába kerülne, hogy mint hogyha a kettőt, mind a kettőt akarnánk. Egyszerre akarnánk, hogy legyen olyan nagyon élvezetes, de legyen szent is. Mint hogyha az emberi sorsnak az egyik legnagyobb kínlódása az lenne, hogy nem tudjuk, hogy: „Ezt a kettőt nem lehet-e valahogy összerakni? Nem lehetne ezt a kettőt úgy együtt csinálni?”

Ezért a záró gondolatom így szól. Olyan fölemelő az, hogy nem arról kell döntenünk, hogy boldogok akarunk-e lenni, vagy nem. Még csak nem is arról, hogy most a boldogtalanságot akarjuk enyhíteni, vagy boldogok akarunk lenni. Talán a legfontosabb döntésünk – most ebben az összefüggésben – így szól: Eldönthetem azt: Hogyan akarok boldog lenni? Talán ez a legjobb kérdésünk, hogy mi mindannyian, akár a mai este is, eldönthetjük: Hogyan akarok boldog lenni? És ami nekem megkönnyíti a válaszadást, az az, hogy ahogy Jézus azt mondja „Boldogok a szelídek, öröklik a földet.”, akik nem akarják, hogy minden itt és most beteljesedjen, hanem a legmélyebb vágyaikat tartják elevenen, és már elkezdenek valami jó ízt érezni emiatt a szájukban. Hogy milyen érdekes, ahogy Jézus ott a hegyen a tömegnek, a népnek, nekünk egyszerűen csak a maga hihetetlen szelídségében elmondja, hogy a boldogságnak ez a világa létezik. Egyszerűen csak azt mondja, hogy ez van. És ha úgy döntesz, akkor ebbe a létező világba te is beléphetsz.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)