Mt 25,31-46 - Évközi 34. vasárnap – Krisztus a Mindenség Királya

„Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni?”

Olvasmány (Ez 34,11-12.15-17)

Ezt mondja az Úr, az Isten: „Íme, magam keresem meg juhaimat, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és a sötétség napján szétszóródtak. Magam terelgetem majd juhaimat, és magam telepítem le őket – mondja az Úr, az Isten. Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött pedig őrködöm. Az igazság szerint legeltetem őket. Ami meg titeket illet, juhaim – mondja az Úr, az Isten –, íme, igazságot teszek a juhok között, a kosok és a bakok között.”

Szentlecke (1Kor 15,20-26.28)

Testvéreim! Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a holtak közül. Egy ember által jött a halál, és egy ember által jön a holtak feltámadása is. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre kel. Mindenki akkor, amikor sorra kerül: először Krisztus, majd amikor ő eljön, azok is mindannyian, akik Krisztushoz tartoznak. Azután következik a vég, amikor Krisztus átadja Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti. Utolsó ellenségként a halál semmisül meg. S ha majd minden alá lesz vetve neki, maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.

Evangélium (Mt 25,31-46)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!” Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, s nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem; s ti nem látogattatok meg engem!” Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.

Vasárnapi beszéd

Azt mondja Jézus ebben a képben, a példázatban: „És akkor minden nemzet összesereglik.” És a minden nemzet összesereglése után pedig azt mondja majd a dicsőséges király, hogy az egyik csapat álljon ide, a másik csoport álljon oda. Itt az igazak, ott pedig a nem igazak. Ahogy ez így kialakul, szinte bennünk van az első gondolatnak a folytatása az elosztás szempontjából, mert hát itt népek, nemzetek sereglettek össze, mondhatnánk azt most így, hogy hát, a csoportok, vagy közösségek, szervezetek, intézmények jöttek oda. És azután akkor azt mondja ez a király, hogy hát ez a csoport mehet ide, az a másik szervezet oda, az az intézmény ide, ez a közösség oda. Na, erről szó sincsen. Hanem miközben minden nemzet odaérkezik, megjelennek ezek a csoportok, aközben hogy ki hova kerül, az már nem ezen fog múlni, hanem hogy ki volt igaz, és ki nem.

Ezt azért érdemes rögtön, a bevezetőben hangsúlyozni, mert Jézus történetének az elmondásakor, 2000 évvel ezelőtt a választott nép tagjai közül is nyilván nagyon sokan abban a gondolatban élték az életet, hogy: „Mi ahhoz a néphez tartozunk, mi annak a csoportnak vagyunk a tagja. Ezért aztán, még ráadásul még megkaptuk az Úr törvényét, mi többé-kevésbé ezt betartjuk. Tehát bizonyos szempontból mi már biztosítottuk azt, hogy nekünk az Isten országában van a helyünk, az már el is készült. Úgyhogy mi ilyen értelemben is biztonságban vagyunk, a tagságunk már érvényes.” Ez a történet a 2000 évvel ezelőtt élő ember gondolatához is kapcsolódik, már olyan értelemben, hogy: „Ti azt gondoljátok, hogy azért, mert valamelyik csoportnak a tagja vagytok, az egyet jelent azzal, hogy akkor ide vagy oda?” Ezért is talán szinte már az unalomig jelenik meg az, hogy mi alapján mondja Jézus, hogy ki igaz, és ki nem, hogy enni, és inni, és a ruha, és a látogatás…

De hogyan emésszük azt meg, hogy miközben tényleg szeretünk ebben gondolkozni, hogy csoportok, intézmények, nemzetek, országok, szervezetek, és közösségek, hogy az üdvösség szempontjából ez lehet, hogy bizonyos szempontból átgondolást fog igényelni a részünkről. Mégpedig azért, mert egyes emberként gyakorta tapasztalhatjuk meg magunkról is, hogy egyes emberként, személyként egészen érzékenyek tudunk lenni. Úgy meg-meg tudunk rendülni, és érezzük az indíttatást az emberségre, a szolidaritásra vagy az irgalomra. Amikor a különböző csoportoknak, közösségeknek, intézményeknek, szervezeteknek a tagjaiként ugyanazokban a helyzetekben találjuk magunkat, ez nem egyszer nem segíti, hanem inkább nehezíti a helyzetünket, attól függően, hogy az a csoport, a szervezet, intézmény vagy közösség mit gondol, mit vall ugyanarról, amiről mi egyébként egyénileg is kialakíthatjuk a saját megfontolásunkat.

Nem tudom, olvastátok-e ezt, egy egész friss hír, hogy az Egyesült Államokban egy nővér, nem apáca, egészségügyben dolgozó, azt mondja, hogyha valami megrendítő mostanság, ott, az intenzív osztályon, akkor az az, hogy emberek, akik már alig kapnak levegőt, arról beszélnek, hogy COVID-19 nincs, hogy ez becsapás, hogy: „Ki látta azt a COVID-19-et?” És amikor oxigént kell kapniuk, hogy ne fulladjanak meg, még akkor is tiltakoznak, és azt mondják: „Ez nem, ez nem az a vírus, ez egy tüdőgyulladás.” Sőt, azt mondja ez a nővér, olyan is volt, aki azt mondta: „Nem, nem, talán tüdőrák.” És amikor lélegeztetőgépen vannak, és haldokolnak azok, akik éppen haldokolnak, hogy akkor is kitartanak amellett, hogy ők ezt a vírust nem látják.

Miért akartam ezt idehozni? Azért, mert nagy valószínűséggel aki ennyire egyértelműen ragaszkodik ehhez, hogy „Ez a vírus nincs, ez egy becsapás.”, nagy valószínűséggel nem csak azért ragaszkodik ehhez ennyire, minden realitáson túl, mert neki ez a megfontolása, vagy véleménye, hanem mert egy csoportnak is a tagja, és annak a csoportnak, vagy annak a közösségnek ugyanez a véleménye. És ha annak a csoportnak, vagy közösségnek is ugyanez a véleménye, akkor az, ahogyan ő elmondja, hogy ez így van, ez nem egyszerűen csak egy csoportnorma, vagy szabály, hanem az ő önazonosságának, társas önazonosságának a része. Ezért mi mindannyian nem vagyunk könnyű helyzetben akkor, amikor az emberségünk megnyilatkozásaira hív Isten. Azért, mert nem csak azon fog múlni, hogy egészen a magunk nevében és személyesen mit hogyan ítélünk meg, hanem azon is, hogy a társas önazonosságunk miatt nem fog nekünk könnyű lenni az, hogyha az a csoport, vagy intézmény, közösség, vagy szervezet esetleg valamit másképp gondol, mint amit az emberség diktálna, hogy mi azzal szemben cselekedjünk.

Éppen azt mondják azok, akik nagyon értik az ember működését, hogy ráadásul az ember, amikor a csoportnormával szemben cselekszik valamit, még akkor is, hogyha ez helyes vagy igaz, az szinte fizikai fájdalmat tud okozni számunkra. Mert az önazonosságunk az egyik legfontosabb belső emberségünket, önmagunkat megtartó tényező. Ezért az első gondolat így szól. Megjelennek a csoportok, ezek a nemzetek, mondhatnánk így, szervezetek és intézmények, és az egyes embernek nem lesz mindig könnyű emberségesnek maradni.

A második gondolat. Olyan megrendítő volt, ahogyan én az ’50-es, ’60-as évekre vonatkozóan is a diktatúrának egy szimbolikus mondatát hallottam újból és újból, nyilván történeti munkákban, ez így szólt: „Nem azt kérdezzük, mit tettél, hanem hogy kik a szüleid?” Hát, ha van mondat, ami pontosan leírja azt, amiről eddig beszéltem, és közben a csoporthoz való tartozás, ami az identitást is megerősíti, és közben néha megnehezíti az emberséget, hát ebben a mondatban minden benne van. Hogy egy csoportnak a gondolata, a csoport gondolkozása, vagy a csoportnorma ezt mondja: „Nem azt kérdezzük, mit tettél, hanem hogy kik voltak a szüleid?”

Ezért a következő gondolathoz érkezve, ebben a történetben Jézus azt mondja, hogy az igazak arról ismerszenek meg, hogy nem csak kerülik a rosszat, hanem teszik a jót. Nem csak harcolnak a rosszal, hanem teszik a jót. Hallottátok-e néhány nappal ezelőtt, egy hír, hogy egy nagypapa tizennégy éven keresztül, hetente két nap bement a csecsemőkhöz, a koraszülött osztályra, és a koraszülött csecsemőkkel, és a beteg pici babákkal töltött el sok-sok időt, tizennégy éven keresztül, heti két nap. Interjúvolták ott a nővéreket, hogy mit szólnak ehhez a nagypapához. Azt mondják: „Mit szólunk ehhez a nagypapához? Hát azt szóljuk, hogy amikor ezeket a két tenyérnyi pici babákat odaadtuk neki, ezek a babák sose sírtak nála.” És tizennégy év után kiderült, hogy ez a nagypapa beteg lett, és néhány hét múlva meghalt. Ott, a kórház dolgozói beültek az autójukba, és szerveztek egy körmenetet. A körmenetben elmentek a nagypapa háza előtt, és amikor odaértek, dudáltak, és szíveket lobogtattak, és luftballonozták az autókat, és integettek a nagypapának.

Ebben a történetben Jézus azt mondja: „Kik az igazak? Akik jót cselekednek.” És most ezt a két gondolatot hadd rakjam össze. A csoporthoz tartozás, ami megerősíti az önazonosságunkat, és közben a fölszólítás arra, hogy tegyünk jót. Ne csak kerüljük a rosszat, ne csak harcoljunk a rosszal, sőt, és első sorban tegyük a jót. Ha ezt a kettőt összetesszük, akkor egy szintén nehéz helyzet sejlik föl számunkra. Ez a nehéz helyzet az, amit egy vietnámi katonatiszt, illetve egy amerikai katonatiszt a vietnámi háborúból a következőképpen fogalmazott meg. A Vietnámban harcoló amerikai csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, számukra sok, vagy több nagyon fontos tiszt és személy életét vesztette. A fájdalomtól, a veszteségtől, a haragtól, az indulattól, és persze a gyűlölettől, és attól, hogy ők az ellenségeik, bevonultak egy vietnámi faluba, és ott abban a vietnámi faluban lemészároltak mindenkit; a fegyveres katonák a fegyvertelen civileket; a gyerekeket, a nőket, az időseket, mindenkit. Ebből volt egy nagy per, és ebben a nagy perben kérdezték ezt az amerikai katonatisztet, hogy: „Hogyan voltak erre képesek? Nem szólt a lelkiismerete?” És erre az amerikai katonatiszt a következőt mondta: „De, szólt. És a lelkiismeretemben az jelent meg, hogyha most valami rosszat tennék, akkor a lelkiismeretem biztosan szólna. Hát azért van. Hát énnekem van lelkiismeretem, hát én egy lelkiismeretes, rendes ember vagyok. Tehát ha most valami rosszat csinálnék, vagy csinálnánk éppen, akkor a lelkiismeretem biztos, hogy szólna. De nem szólt, ezért hát folytattam.” Ez hogyan lehetséges?

Hogyan lehetséges az, hogy miközben mindannyian egyet érthetünk abban, hogy az éhezőnek adjunk enni, a szomjazónak inni, a ruhátlan, a börtön, és a többi, erre általában mondhatjuk, hogy egyetértünk. De hogyan lehetséges az, hogy olyan sokszor nem szól a lelkiismeretünk? Mert nem szól. Én egyetlen választ szeretnék most idehozni az eddigi gondolatmenetet követve: hogyha a lelkiismeretünk helyére egy csoportnorma lép. És ha ott annak a csoportnak, intézménynek, szervezetnek, közösségnek a normája, vagy akár előírása vagy parancsa az, hogy nem kell segíteni, akkor lehet, hogy nem szól a lelkiismeret. Mégpedig azért, mert az önazonosságunk erős gyökeret eresztett abban a számunkra nagyon fontos csoportban, szervezetben vagy közösségben.

Ezért mindegyikünkkel megtörténhet az, hogy miközben egyébként van lelkiismeretünk, és a lelkiismeretünk általában megmozdul, ha látunk egy beteget, egy éhezőt, egy szomjazót, egy bajbajutottat, hogy minden további nélkül lehetséges, hogy ez egyáltalán ne történjen meg velünk, és a lelkiismeretünk ne szóljon nekünk. Közben pedig fönntarthatjuk az önazonosságunkat, azt, hogy mi rendes, igaz, tisztességes, érzékeny, és becsületes, jó emberek vagyunk, és tulajdonképpen most helyesen jártunk el.

Még egy történetem van, talán ez a legfontosabb történetem. Jó pár hónappal ezelőtt láttam egy képet, egy hatalmas nagydarab ember, úgy emlékszem egy kopasz, nagydarab, izmos ember, a vállán hoz egy eszméletlen, kisebb embert. És a történet az, hogy valamiféle véleménynyilvánítás, tüntetés zavargásba, erőszakos cselekménybe torkollik az utcán, és ebben a verekedésben és összeütközésben lesznek sebesültek, és többek között eszméletét veszti ott egy férfi. És ez a hatalmas, nagy darab ember odamegy, és ott a verekedés közepén ezt a picit a vállára veszi, és kimenti. Fölkapta ezt a sajtó, és kérdezték ettől a nagy darab embertől: „Miért csinálta ezt?” Azt mondja, hogy: „Láttam, hogy ott eszméletlenül fekszik, arra gondoltam, hogy lehet, hogy nagy baj van. És az, hogy a vállamra vettem, és kihoztam onnan, hát ezt gondolkozás nélkül csináltam, egyszerűen valahogy ez volt a természetes.” De a történet legfontosabb részét nem mondtam még el. Ez pedig az, hogy az az eszméletlen férfi, akit ő kihozott, az ellenfél csoportjához tartozott.

Amikor halljuk, ahogy Jézus elmondja: éhezőnek, szomjazónak, betegnek, kitaszítottnak, idegennek, akkor, ha csak úgy magunkban vagyunk, a többségünk azt mondja: „Én nyilván igaz vagyok, rendes vagyok, teszem, csinálom magamtól is, érzem, a lelkiismeret is szól.” De a nehézségünk az, hogy az emberi történet, az emberi személy tud olyan lenni, hogy épp az ellenkezője történjék meg velünk, hogy a lelkiismeretünk már ne szóljon, mert valami csoportszabály, vagy -norma, vagy -gondolat szinte a helyére kerül. Fönn tudjuk tartani azt, hogy rendes emberek vagyunk, és nem segítünk, és nem vagyunk emberségesek, mikor annak lehetősége volna. Ezt úgy is mondhatnám, hogy több időt, figyelmet és energiát szentelünk arra, hogy azt a képet, hogy mi jók vagyunk, és igazak, ezt fönntartsuk, mint arra, hogy jót tegyünk. Egy nagy kísértés az időnket és energiánkat arra szánni, hogy fönntartsuk magunk számára azt a képet, hogy jók vagyunk, ahelyett, hogy jót tennénk.

Amikor ott állnak azok, akik a másik oldalra kerültek, ők nemde ezt kérdezik a Dicsőség-Mindenség Királyától: „Mikor láttunk volna téged szomjasan, éhesen, kitaszítottan, betegen, üldözötten, idegenül – mikor? Hát gondolod, nem segítettünk volna? Hát mi nem vagyunk olyanok.” És a történetnek ez tulajdonképpen a szívbe markoló zsenialitása, hogy ők maguk is ezt mondják: „Mikor láttunk volna téged így?” Hogy nem is látjuk azt a valakit, aki szomjazik, hogy nem is látjuk. És ha már nem is látjuk…, hogy egyszerűen már nem is látjuk. A társadalmakban csoportok is járhatnak így. A perifériára szorult csoportokat sokszor a többség nem is látja. Azokat, akik minden nap küzdenek azért, hogy egyáltalán enni tudjanak, vagy hogy legyen fogyasztható víz, hogy a többség minden további nélkül ezeket a csoportokat nem is látja. Ezért széttárjuk a karunkat, és azt mondjuk: „Hát, de nem láttunk titeket. Hát, mi rendes, igaz, jó emberek vagyunk. Hol voltatok?”

A záró gondolatom így szól. Az ember, aki magát jónak, igaznak, rendesnek tartja, és örül neki, hogy csoportoknak, szervezeteknek, közösségeknek, intézményeknek és országoknak a polgára és tagja, azt mondja: „Hát, nem is láttunk titeket.” És ez mit jelen? Ez azt jelenti, hogy szinte nem vettük észre azt, hogy te vagy, vagy hogy te ember vagy. Hát, ha nem veszem észre, hogy te ember vagy, mint én, miért kellett volna segítenem? A csoportokhoz való tartozásunknak lehet egy árnyéka, vagy nehézsége, hogy nem csak jól esik mindabból az értékből részesülni, amit a csoport fölragyogtat, hanem az árnyéka lehet az is, hogy észre sem vesszük azt, hogy vannak más csoportok, és a más csoportokban emberek, mint mi. Hogy teljesen szem elől tudjuk ezt téveszteni.

Azt mondja Jézus a történet végén, ott áll a Világmindenség Királya, és azt mondja: „Amit a legkisebbek közül eggyel tettetek, velem tettétek.” Szerintetek kik a legkisebbek, a leges-leges-legkisebbek? És erre mondhatnánk azt: „A legkisebbek? Nyilván a szegények, vagy a kitaszítottak, vagy hát az elfelejtettek, az idős magányosak, ők a (szegények) legkisebbek.” Ez nagy valószínűséggel nem fedi pontosan a realitást. A realitás inkább így szól. Kik azok az igazán legkisebbek? Egy másik csoport szegényei, egy másik intézmény kicsinyei, egy másik szervezet tagjai. Mert a sajátunkékat szívesen vesszük észre, és ha elég rendesek vagyunk, segítünk is nekik, mert olyanok, mint mi. Ezért az igazán kicsik, a szónak nagyon sokféle, és árnyalt értelmében, pont azért annyira kicsik és észrevétlenek, hogy nem is látjuk őket, nem is vesszük észre, sőt, talán emberszámba sem vesszük őket, akik nem olyanok, mint mi.

Ezért a történet végén ezt a fontos mondatot hadd hozzam ide, hogy miért adok enni, vagy inni, miért látogatlak meg, miért veszlek észre, miért fogadlak be, miért adok neked egy kabátot? Nem azért, mert olyan vagy, mint én, hogy olyan ember vagy, mint én, hanem mert ember vagy, mint én, olyan nélkül. Hogy azért teszem ezt meg, mert ember vagy, mint én, és nem azért, mert olyan ember vagy, mint én. És amikor ennek a mondatnak a tartalma egyszer csak fölragyog, hogy ember vagy, mint én, abban a pillanatban annál a világosságnál észrevesszük a legkisebbet is, a többit pedig már tudjuk csinálni.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )