Mk 13,33-37 - Advent 1. vasárnapja

„Virrasszatok!”

Olvasmány (Iz 63,16b-17.19b;64,1.2b.3-8)

Te vagy, Uram, a mi atyánk. Mert Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem ismer minket; te, Uram, te magad vagy a mi atyánk, régtől fogva „Megváltónk” a neved. Miért hagytad, Urunk, hogy letérjünk útjaidról, és hogy megkeményítsük szívünket, ahelyett, hogy félve tiszteltünk volna? Fordulj felénk újra, a te szolgáidért, örökrészed törzseiért. Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál! Színed előtt megolvadnának a hegyek, mint ahogy a láng felgyújtja a rőzsét, és ahogy a tűz felforralja a vizet. Így neved ismertté válna ellenségeid előtt, és a nemzetek megrendülnének színed előtt. Leszálltál, és színed előtt megolvadtak a hegyek! Nem hallotta soha senki, valóban fül nem hallotta, és szem nem látta, hogy lenne Isten rajtad kívül, aki ilyeneket vinne végbe azok javára, akik benne bíznak. Te elébe sietsz annak, aki az igazsághoz szabja tetteit, és aki útjaidon járva rád emlékezik. Íme, te haragudtál ránk, és mi mégis tovább vétkeztünk; bűneinkben vagyunk régtől fogva, bárcsak megszabadulnánk! Olyanok lettünk mind, akár a tisztátalan, és igaz-voltunk, mint a beszennyezett ruha. Elfonnyadtunk, mint a falevél, és gonoszságaink, mint a vihar elsodortak minket. Nincs senki, aki segítségül hívná nevedet, aki fölkelne és beléd kapaszkodna. Mert elrejtetted előlünk arcodat, és kiszolgáltattál minket bűneink hatalmának. Mégis, Urunk, te vagy a mi atyánk; mi vagyunk az agyag, és te, aki formálsz, a te kezed művei vagyunk mindnyájan. Ne haragudj ránk, Urunk, oly nagyon, és ne emlékezzél többé gonoszságainkra. Figyelj ránk s lásd meg: mindnyájan a te néped vagyunk.

Szentlecke (1Kor 1,3-9)

Testvéreim! Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől és Jézus Krisztustól, a mi Urunktól! Veletek kapcsolatban szüntelenül hálát adok az Istennek azért az isteni kegyelemért, amelyet Krisztus Jézusban nyertetek. Benne gazdagok lettetek minden tanításban és ismeretben. A Krisztus melletti tanúságtétel is megszilárdult köztetek. Így semmi kegyelmet sem nélkülöztök, amíg Urunk, Jézus Krisztus megjelenését várjátok. Ő mindvégig megerősít titeket, hogy feddhetetlenek legyetek Urunk, Jézus Krisztus napján. Hűséges az Isten, aki meghívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe.

Evangélium (Mk 13,33-37)

Abban az időben Jézus így tanított: Vigyázzatok és virrasszatok! Nem tudjátok, mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor otthagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát; a kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura: lehet, hogy este, vagy éjfélkor; kakasszóra, vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul megérkezik! Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!

Vasárnapi beszéd

„Mindenkinek mondom: Virrasszatok! Ne aludjatok!” Ez az evangélium egyik alapvető üzenete, és egyébként az adventi időszaknak is egy alapvető üzenete. De ahogyan olvastam is, meg-megborzongtam, hogy milyen másképpen hangzik most ez az egyetlen szó, hogy: „Virrasszatok!” Milyen másképp szól most az számunkra, hogy: „Lehet, hogy itt az idő. Elérkezik az idő.” Milyen másképpen érint ez bennünket most, mint mondjuk tavaly, vagy tavalyelőtt. Azért, mert ahogyan természetesen olvassuk és hallgatjuk a híreket, és a kutatások szerint mindenféle korosztályban emelkedett a hírfogyasztás aránya, hát szinte nincs olyan nap, hogy ne ütne szíven bennünket az, hogy egyszer csak halljuk, hogy valakinek eljött az idő.

Ezért bevezetőül hadd hangsúlyozzam azt, hogy nem lehet olyan beszédet tartani, ami mindenkihez szól. Mint ahogy az ideje se mindenkinek ugyanakkor van. Az evangélium a meggyőződésem szerint mindenkinek és mindenkihez szól, de nincs olyan beszéd, ami mindenkinek és mindenkihez tudna szólni, akármilyen helyzetben, állapotban, vagy körülmények között lenne. Gondoljuk csak el ezt, hogy ez az egyetlen szó: „Virrasszatok!” mit szól mondjuk az intenzív osztályon? Hogyan hallja ezt a szót az intenzív osztályon egy beteg ember? Hogyan hallja a nővér, vagy az orvos? Hogyan hallja azt most egy családtag, aki azt sem tudja esetleg, hogy mi van az ő szerettével, hogy: „Virrasszatok!”? Hogyan szól a hajléktalannak ez a szó, hogy: „Virrasszatok!”? Ezért nem szeretném magamat se, benneteket se ámítani, hogy lehetséges volna egy olyan beszédet mondani, ami mindenkinek, mindenkihez tudna szólni. De szeretnék mégiscsak szólni, mégpedig a „Virrasszatok!” alapján.

Elkezdtem azon töprengeni, hogy milyen sok kijelentés van a mostani időszakunkban, amit újból és újból hallunk és mondunk, naponta nem egyszer, sokszor. Lehet bennünk egy olyan élmény, ami bennem volt, amikor katona voltam másfél évig, és néha őrségben kellett lenni, vagy éppen cserkésztáborban éjszakai őrségben voltam. Ez pedig valami olyasmi volt, hogy persze, ott igyekeztem elfoglalni magam, és volt, hogy a baglyokat hallgattam, meg az éjszakai neszeket, meg elgondoltam, mi lenne, ha tényleg valamit kellene csinálni. De azért szinte minden őrségnek lett egy olyan pillanata, mikor – magunk között szólva – arra gondoltam, hogy: „Legyen már ennek vége!” Tulajdonképpen ennyit tudok most erről mondani: „Legyen már reggel! Legyen már ennek vége!” Ahogyan ott van bennünk ez a vágy, hogy „Most legyen már ennek vége!”, aközben meg kopogtat a realitás, vagy integet, vagy dörömböl, vagy néha szinte hanyatt esünk tőle, hogy: „Nem biztos, hogy ez így van, vagy így lesz.” Mert mi ezt mondtuk, legyen már vége, és hogy annak valahogy megvan az ideje, hogy mikor van vége, és az nincs teljesen a mi kezünkben.

Amikor azt mondja Jézus: „Virrasszatok! Ne aludjatok! Ne álmodjatok most, hanem virrasszatok, legyetek ébren, legyetek a valóságban!” Ezekről a hetekről, hónapokról, vagy most a több mint fél évről, amit átélünk, szívesen gondolkodunk úgy, hogy ez nem egy normális állapot, hogy szinte ez nem is egy valóság. Olyan gyakran hallottam emberektől, amikor valami nagyon mély válságba kerültek, vagy valami nagyon megrendítette őket, hogy valahogy ilyesmit szoktunk akkor mondani, hogy: „Ugye, ez nem igaz? Ugye, ezt az egészet csak álmodom? Ugye, bökj meg, vagy rázz meg, és mondd, hogy ezt az egészet csak álmodom!” Milyen nagy belső erőfeszítésünkbe kerülhet az, hogy eljussunk onnan, hogy „Ugye, ez az egész tulajdonképpen talán nem is a valóság? Csak egy ilyen átmeneti idő, ennek vége lesz, és…”, hogy eljussunk oda, hogy már ne azt mondjuk, hogy „Ugye, ezt az egészet csak álmodom?”, hanem azt, hogy talán most valami olyasmi kerülhet hozzánk közel, ami a valóságnak része. Talán eddig megtehettük azt, hogy bizonyos területeken, bizonyos időkben aludjunk, és álmodjunk, és most szól az óra, és azt mondja: „Ébredjetek föl!” Ennek nyomán szeretnék most beszélni, hogyha éppen nekünk most itt az idő erre, hogy akkor a valóságnak milyen megnyilatkozásai azok, amelyekkel találkozhatunk.

Az első gondolatom így szól: Nincs olyan nap, hogy ki tudja hányszor, ezt hallom, ahogy vezetem az autót, hogy a mai napon meghalt 90-110-150 első sorban idős, krónikus beteg. És hogyha valakinek most nincs itt az ideje erre, akkor természetesen mondhatjuk azt, mint ahogy velem is nap-nap után, nagyon gyakran volt az, hogy azt mondom: „Igen, idős, krónikus beteg. Hát, én egyik se vagyok. Nem, hát én nem vagyok, se idős nem vagyok, nem, középkorú vagyok. Nem vagyok krónikus beteg, nem, nem. Tehát akkor, hmm.” Úgy elgondolkoztam azon, hogy mi történne akkor, ha megengedném, hogy ez a realitás bekopogjon hozzám, és ne mondjam azt, hogy „Rám ez nem vonatkozik.” Akkor két dologra jutottam. Az egyik az, hogy aki már megfogant és megszületett, éppen elég idős ahhoz, hogy esetleg távoznia kelljen. Mikor ezt halljuk, idős, beteg, mindig arra gondolunk: „Ja, hát biztos hetven vagy nyolcvan éves.” De hát az emberi élet olyan, hogy már mindannyian benne vagyunk az időben. És a másik, ahogy távolítom el magamtól, talán azért, hogy ne keltsen túl nagy szorongást ez számomra: „Krónikus beteg? Hát, én nem vagyok krónikus beteg.” De éppenséggel mi mindannyian, kisebb-nagyobb mértékben azért egy fokozódó stressz helyzetben vagyunk most már hónapok óta, ez persze hullámozhat, de kétségkívül egyre inkább szükséges megbirkóznunk ezzel a krónikus és állandósuló stresszel.

És kétségkívül ahogy emelkedik a szorongás szintünk, és kétségkívül, ahogy gyöngül emiatt az immunrendszerünk, és kétségkívül, ahogy egyre fenyegetettebbek vagyunk abban, hogy kimerüljünk és kifáradjunk, hogy ne csak elfáradjunk és kimerüljünk, hanem hogy az erőinkhez is alig találjunk oda, ez kétségkívül így van. Úgyhogy, akkor lehet, hogy van ideje annak, hogy közel engedjem magamhoz azt, mikor ez hangzik el, hogy idős, krónikus beteg, hogy „Feri, ne aludj vissza!”

Ide kapcsolódna a következő gondolatom. Ugye újabb és újabb cikkeket olvashatunk arról, hogy már mondják, hogy tavasszal már vissza tudunk térni a régi élethez, a régi kerékvágásba, a régi, a jól megszokott jóba vissza tudunk térni. Tudjátok, mi jutott eszembe? Egy kép, egy kép, amikor kicsi fiú vagyok, és anyukám ébreszt még, és akkor, ahogy fölébredek, megkérdezem: „Föl kell már kelni?” Mert az, hogy fölébresztett, nem biztos, hogy azt jelenti, hogy föl kell kelni. Jó, fölébresztett, rendben van. És akkor anyukám elkezdte azt csinálni, hogy mindig öt-tíz perccel előbb ébresztett, hogy azt mondhassa: „Még egy kicsit, kicsit, na, na… szundi-bundi.” És hogy tényleg, megmosolyogtató magam számára is, hogy felnőtt voltam, sőt, pap. Volt egy időszak, annyira nehezemre esett, mert viszonylag keveset aludtam, mindig korán keltem, annyira nehezemre esett fölkelni, hogy kitaláltam, hogy fölhúzom előbbre az órát, ami őrültségnek tűnik, de azt a lehetőséget biztosította számomra, hogy ránéztem az órára, azt mondtam: Még visszaalhatok egy kicsit. És akkor visszaaludtam, és: „Hát azért, na, hát ez így mégse rossz!” Ezért a következő gondolatom az, ahogyan bele tudunk kapaszkodni abba, hogy „Na, majd tavasz!”, hogy van ennek egy, hát, óvatosan mondom, egy kísértés jellege, hogy azt jelentse ez számunkra, hogy „Akkor majd visszaalszunk. Most ez nem egy kényelmes időszak, de akkor aztán fogjuk magunkat, és jól visszaalszunk.”

A következő gondolat. Amikor meghalljuk ezt a kifejezést, hogy százan, vagy százötvenen költöztek el, mert itt lett az idő, és azt halljuk, hogy 6-7-8 százaléknak nem is volt alapbetegsége. Megint, ha nem akarunk nagyon szorongani, akkor mondhatjuk azt: „Jaj, de jó, csak 6-7 százalék!” De ha közel engedem magamhoz ezt, hogy nem volt alapbetegsége, és mégis itt volt neki az ideje, hogy nemde úgy van azért az emberi életben, hogy ezer, tízezer, százezer, millió számra lesz úgy valakinek itt az ideje, hogy nincsen alapbetegsége. Nem úgy van, hogy először kapunk egy alapbetegséget, akkor készülünk egy tíz évet, és akkor utána itt az idő. Mindegyikünkre érvényes lehet ez, hogy igen, nincs alapbetegségünk, de közben lehet, hogy itt az idő, és hogy nekem érdemes mármost nem visszaaludnom.

Olyan felejthetetlen nekem, egyszer elhívtak egy haldoklóhoz, nem is volt idős hölgy. Feküdt a pici szobájában, és beszélgettünk, és ki voltak téve a szobába mindenféle szép képek, beleértve a házáról, meg a kertről, az udvarról, a fáiról, meg a gyerekekről és az unokákról. És azt mondja nekem ez az idős hölgy, teljesen magánál volt, azt mondja: „Tudod, Ferikém, költözök, költözök. De hát én úgy szerettem itt élni! Hát, nézd csak ezeket a képeket! Hát ez olyan jó volt itt nekem.” És tudjátok, mi történt? Az, hogy én perceken keresztül úgy egyik döbbenetből estem a másikba, és arra gondoltam: „Hogy lehetnek ilyenek a gyerekei, hogy mikor ennyire súlyosan beteg, most elköltöztetik? Most, miért kell nekik most költözni?” Így volt, és perceken keresztül, ahogy ott dühöngtem magamban, hogy miért kell szegény néninek most, ilyen csúnya betegen költöznie, hogy rájöttem, hogy ő arról beszél, hogy: „Nekem itt az idő.” Csak ezt így mondta: „Én nagyon szerettem itt lenni. Nézd Ferikém ezeket a képeket!” És hogy van, hogy valamelyikünknek itt az ideje arra, hogy fölébredjen, hogy éppen nekem itt az idő arra, hogy fölébredjek, vagy ráébredjek arra, hogy lehet, hogy én pont az a valaki vagyok, aki akkor fogok tudni jobban állni a lábamon, jobban szeretni, vagy emberebbnek lenni, hogyha szembe tudok nézni azzal, hogy nem szükséges, hogy legyen krónikus betegségem, és lehet, hogy nekem itt lesz valamikor az idő.

Azt mondta nekem egy idős bácsi, most, egy néhány héttel ezelőtt, azt mondja: „Én nagyon vigyázok magamra, nagyon, én mindent megteszek, amit most meg kell tenni. De én elrendeztem mindent. Én elrendeztem mindent, mert én nem tudom, mikor lesz itt az idő, de ameddig még nincs itt az idő, hogy elmenjek innen, addig én azért ezt az életet szeretném élvezni. És nekem ehhez arra van szükségem, hogy elrendezzek mindent. És akkor fogok tudni elrendezni mindent, hogyha azt mondom, hogy ha már valaki megfogant és megszületett, annak már itt van az ideje, tehát tulajdonképpen bármikor.”

A következő gondolat. Nem egyszer halljuk ezt most már az utóbbi hetekben, szinte hónapokban: „Mindenki lehet fertőző.” Hát, ez eddig is így volt. Ez eddig is pontosan ugyanígy volt. De nem a vírussal összefüggésben csak, hanem a szakirodalom újból és újból mondta, hogy lehet, hogy most ébredünk rá, hogy egymással ilyen fertőző viszonyba tudunk kerülni. Mondjuk a sokgyerekes édesanyák-édesapák eddig is jól tudták ezt. De hát tudjuk azt, hogy a boldogság is fertőző, hogy a jó is fertőző. A szó szoros értelmében ránk tapad, és… Mondjuk a rosszindulat is tud nagyon fertőző lenni.

Most egy élményemet hadd meséljem el nektek. Mai nap, benzinkút. Megyek a benzinkúton, állok a sorban, és az történt, hogy teljesen egyszerre érkeztünk volna oda a pénztáros hölgyhöz. Mondjuk így, hogy én jobbról érkeztem, a másik meg szemből. Egy idősebb úr volt, a maszk rajtunk, csak a szemünk… És az idősebb úr rám nézett, kihúzta magát, és a következőt mondja: „Jobbkéz szabály.” (Előre engedte Ferit – szerk.) Hát… ezt… jó, látjátok, nem is kapok levegőt, annyira jól esett ez. És azt találtam neki mondani, hogy: „Főútvonal.” (Feri mutatja, hogy megadja az elsőbbséget – szerk.) És akkor ő elment, fizetett, utána jöttem, és így biccentettünk egymásnak, hogy mi fél szavakból is megértjük egymást. Látjátok, hát ez egy olyan történet, ez egy kihagyhatatlan. Amióta ez történt, ez mondjuk 12 óra 20 perc, hát azóta jó kedvem van. Úgy szoktuk ezt mondani, nem úgy van, hogy megfertőződök, és rögtön jól leszek. De úgy is úgy van, hogyha valami jó történik, nem leszek rögtön rosszul, hogy az a jó is úgy, ha már megfertőz, egy kicsit ott tud nálunk maradni.

Következő gondolat. Ahogy maszkban vagyunk, hát azért, na, hát magunktól azért nem hordanánk. Hordjuk, mert hordjuk. Mert, miért hordjuk? Mert utáljuk, hát kinek esik jól, de hordjuk azért, mert az van bennünk: „De hát, mert… Hát, a többiek miatt.” A többiek miatt hordjuk. Akkor eszembe jutott az, hogy milyen érdekes, ahogy a szabályaink most kialakultak, természetesen utcán is hordjuk, templomban hordjuk, zárt terekben hordjuk, mindenhol hordjuk – otthon levesszük. A maszk mit fejez ki az életünkben most? Hogy vigyázunk egymásra, és nem szeretnénk azt, hogy innen valami, ami árt a másiknak, az elmenjen oda, hozzád. Nem akarom, hogy ami itt ártalmas, az valahogy odakerüljön hozzád.

Annyit töprengtem ezen, hogy most iderakjuk (A szánk elé, mutatja – szerk.) ezt, hogy ami árt, az ne kerüljön innen oda. Otthon levesszük, otthon szabad a vásár. Mert otthon: flhh! Egy ilyen kifejezést is hallottam: fertőző közösségben élnek. Nézzétek el ezt a kifejezést, az jutott eszembe, hogyha már otthon leveszük a maszkot, akkor lehet, hogy érdemes volna föltennünk magunkra virtuális maszkot. És erről egy történetet hadd mondjak. Mi ez, hogy föltenni otthon egy virtuális maszkot? Valami, ami bántó lehet, vagy fájdalmas, vagy valami nem jó, hogy az ne menjen át nektek. Talán ti láttátok a Crash című filmet. Ütközéseknek fordították, joggal. A filmben van egy jelenet, hogy a kicsi fiú éjszaka sír, és bemegy hozzá az apukája. A kicsi fiú mondja, hogy: „Nagyon félek, apa.” Az apa azt mondja: „Tudom kicsim, hogy nagyon félsz, mert nemrég költöztünk el egy olyan helyről, és környékről, ahol mindennaposak voltak a bűncselekmények, a gyilkosságok, a fegyveres erőszak. És hogy te is átéltél ilyesmit, nem csodálom, hogy félsz. De azért jöttünk ide, hogy itt biztonságban lehessünk.” A kicsi fiú csak sír, és sír, és ezért az apa a következőt mondja: „Nézd csak! Van nekem egy golyóálló köpenyem. (A láthatatlan köpenyt leveszi, átrakja a kisfiúra, és megköti rajta – szerk.) Rád teszem.” És a kicsi fiúnak elapad a könnye. „Golyóálló köpeny!” Megy a film tovább, vagy negyvenöt perccel később van egy döbbenetes jelenet. Az apát le akarják lőni, és nem messze ott van a kicsi fia. Ráfogják az apára a fegyvert, és a kicsi fiú tudja, hogy neki van golyóálló köpenye. Eldördül a fegyver, és a kicsi fiú ugrik az apja elé, mert hiszen neki van golyóálló köpenye. A következő vágás után kiderül, hogy semmi baja a kisfiúnak, semmi baja az apának, és átölelik egymást: vaktöltény volt. Van, akire most az élet vaktölténnyel lövöldöz, és megússzuk, de ha megússzuk…, azért az a kisfiú odaugrott az apja elé, mert ő úgy tudta, hogy neki van golyóálló köpenye. Képzeljük el, hogy hazamegyünk, és fölveszünk egy virtuális maszkot, és úgy tudjuk, hogy ez most lehetővé teszi, hogy innen valami rossz oda át ne menjen.

A következő gondolatom így szól, de már a vége felé vagyok. Azt mondjuk, hogy: „Most már legyen vakcina! Most már aztán legyen!” És én ezt leegyszerűsítettem a következő módon. „Most már valaki csináljon valamit, hogy jól legyek!” Ott van ez a természetes vágyunk, hogy most már valaki csináljon valamit, hogy nekem jobb legyen, vagy jó legyen, és olyan szívesen megfordítanám ezt, és azt mondanám, hogy: „Most már lehet, hogy nekem itt az idő, pont itt az idő, hogy csináljak valakinek valamit, hogy jobban legyen.” Lehet, hogy nekem most van itt az idő, és hogy én erre ébredhetnék rá.

Végül, akkor a záró gondolatom. Talán január-februárig nagyon-nagyon bennünk volt az, hogy az élet olyan, hogy vannak álmaink, és az álmainkat akarjuk megvalósítani. Ez a legtermészetesebb, magától értetődőbb, normálisabb, és egészségesebb, és emberibb. Láttam egy pici videót arról, hogy egy asszony hogyan nevet azon, hogy mik voltak január elsején az álmai. Azt mondta: „Törlés.” De lehet, hogy a valóságnak most beköszönt és kopogtatott egy olyan része, ami a következőre ébreszthet bennünket föl. Lehet, hogy nem csak annak érdemes teret adni magunkban, hogy vannak álmaink, amiket meg akarunk valósítani, hanem hogy van egy tágabb valóság, amit most meg szeretnénk élni.

A Miatyánk előtt

Úgy fejeztük be, hogy talán annak van most az ideje, hogy ne az álmainkat valósítsuk meg, hanem a valóságot éljük meg. Azért szeretnék most veletek együtt imádkozni, hogy a vallásosságunk, vagy a hitünk, ne arra szolgáljon, ha csak lehetséges, hogy kikerüljük a valóságot, hogy elmeneküljünk a realitások elől, hogy valami szemfényvesztéssé tegyük mindazt, amit Jézus ide akart hozni hozzánk. Azért szeretnék most imádkozni, hogy a hitünk abban erősítsen meg, hogy megbirkózzunk a realitásokkal.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )