Mk 1,1-8 - Advent 2. vasárnapja

„Egyengessétek az Úr útját!”

Olvasmány (Iz 40,1-5.9-11)

„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden bűnéért.” Egy hang kiált: „Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy és halom süllyedjen alá. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, és sima úttá, ami göröngyös. Akkor megnyilvánul az Úr dicsősége, és meglátják azt mindenek. Igen, az Úr szája mondta ezt így.” Menj föl egy magas hegyre, te, ki jó hírt viszel Sionnak, emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek. Emeld föl hangodat! Ne félj! Hirdesd Júda városainak: „Íme, a ti Istenetek! Isten, az Úr, íme, eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. Vele van győzelmének jutalma, és színe előtt a bőséges zsákmány. Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti.”

Szentlecke (2Pét 3,8-14)

Szeretteim! Főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket: az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap. Az Úr nem késik ígéretével, mint ahogy némelyek késedelmesnek tartják, hanem türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem azt, hogy mindenki bűnbánatot tartson. Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elpusztulnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek. Hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi az ő ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját. Szeretteim, minthogy ezt várjuk, azon legyetek, hogy békességben, tisztán és feddhetetlenül találjon benneteket.

Evangélium (Mk 1,1-8)

Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit. János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!”

Vasárnapi beszéd

Elkezdtük az adventet, most már mögöttünk van egy hét, és igyekszünk fönntartani az éberségünket. Szeretnénk fönt maradni, és ébren lenni, és virrasztásban találni magunkat elsősorban most. Ennek az összefüggésében szeretnék az evangéliumról beszélni, mégpedig arról, hogy elhangzik ez a gondolat, a próféta szava, utalás az ő elődjeire is, hogy: „Egyengessétek az Úr útját!” Ehhez kapcsolódóan biztosan megszoktuk már azt, hogy elhangoznak beszédek, és a beszédek arról szólnak, hogy nyilván akkor itt van az Úr útja, meg vannak a saját útjaink. Egy alapvető nehézségünk lehet az, hogy mi a saját utunkat járjuk, a saját utunkat próbáljuk többé-kevésbé igazzá, jóvá, széppé, emberivé tenni. De közben lehet, hogy ez akkor is még mindig csak a mi utunk, vagy a mi útjaink, és nem Isten útja.

Az alapvető fölszólítás nem arról szól, hogy találjuk meg a saját utunkat, hanem arról, hogy egyengessük az Úr útját. Kétségkívül ebbe az irányba is haladhatnánk, és aztán akkor beszélhetnénk arról, hogy mi az Úr útja, és mi az, ami nem az Úr útja, melyek azok az utak, amelyeken eltévedhetünk, és melyek azok, amelyeken létrejön az Úrral való találkozás. De most nem erről szeretnék beszélni, mégpedig azért, mert ha az éberségben vagyunk, ha az érzékenységet merjük megélni, akkor talán például az is eszünkbe juthat, hogy: „Mi is az Úr útja? Miért akar egyáltalán a próféta utat készíteni ember és Isten között?” Hát azért, hogy a találkozás létrejöjjön. Ezért lesz az Isten emberré.

Mit akar az Isten, amennyire mi ezt fölfogtuk, amire most készülünk? Például azt, hogy mi mármost egy pici csecsemőben is fölismerjük Isten jelenlétét. Azután, amikor nekik menekülniük kell, akkor egy menekültben fölismerjük Isten jelenlétét. Amikor egy hatalom, és egy elnyomó hatalom alatt álló nép tagjaként éli az életet, akkor őbenne fölismerjük Isten jelenlétét. Amikor éhes és szomjas, és nem kapnak helyet a szálláson, és fázik, hogy akkor ott fölismerjük benne Isten jelenlétét. Amikor ártatlanul elítélik, akkor benne fölismerjük Isten jelenlétét. Amikor szenved, és megölik, akkor benne fölismerjük Isten jelenlétét. Amikor haldoklik, mint bármelyikünk, akkor fölismerjük benne Isten jelenlétét.

Akkor tulajdonképpen mi az Úr útja, amit igyekszünk elkészíteni? Az Úr útja az, hogy fölismerjük, hogy nincs olyan út, és nincs olyan ember, ahol ne csodálkozhatnánk már rá Isten jelenlétére. A nehézségünk éppen az, a sötétség, amivel küzdünk éppen az, hogy el tudjuk hinni, vagy képzelni azt, hogy van olyan út, ahol nincs Isten, ahol az a mi utunk, ’oszt csinálunk, amit akarunk. Hogy létezik olyan ember, olyan találkozás, olyan bárki, akivel kapcsolatban, mikor találkozunk, azt mondhatnánk: „Ó, hát itt nincs Isten. Itt nem érdemes rá gondolni, vagy miért is gondolnánk rá. Itt Isten nincs. Őbenne Isten jelenléte nem fedezhető föl. Ő egy olyan ember, akit akármeddig nézünk, Isten világossága ott nem jelenik meg.” Ez a kísértésünk.

Az első gondolat tehát így szól: Mit jelent az Isten útját egyengetni, a halmokat elhordani, ott a völgyeket, az árkokat betemetni, hogy az az út világos legyen, és járható legyen? Ez azt jelenti, hogy érzékenyítjük a szemünket, a szívünket, a tekintetünket arra, hogy bárkivel találkozunk, aki ember, hogy ott Isten jelenlétét fölfedezzük, hogy ott fölismerjük, és úgy bánjunk vele. És akkor az Isten útján jártunk, akárhol voltunk, és akárkivel találkoztunk. Ez az első gondolat.

A második gondolat. Azt mondja, hogy: „Hát akkor tegyétek egyenessé! Itt vannak akadályok, vannak nehézségek.” Olyan érdekes ez, hogy nem egyszer el tudjuk gondolni, hogy itt az Isten és ember találkozásáról van szó, erre készülünk egy nagyon sajátos formában. Mint hogyha esetleg Istent akadályozná ez-az abban, hogy Ő velünk találkozzon. Még valahogy naivul, gyermeki módon ezt is el tudjuk képzelni, ugye, hogy hát mi nagyon szeretnénk vele találkozni, csak hát itt vannak ezek a halmok, meg ezek a völgyek, meg árkok – valahogy az Úr akkor nem tud ide elérkezni hozzánk. Hát akkor gyorsan csináljunk valamit, hogy segítsünk Istennek, hogy hát mégis csak a találkozás létre tudjon jönni. Láthatjuk így, de láthatjuk másképpen is. Láthatjuk úgy, hogy az akadály Isten és ember találkozása között, ami azután azt jelenti, hogy minden emberben fölismerjük Isten világosságát és jelenlétét, annak az akadálya nálunk van, és nem Istennél.

Tudom, hogy ez végtelenül egyszerű, de mégis, mikor az élet megpróbál bennünket, arra jutottam, mint hogyha négy lépésen mennénk keresztül mindig. Mi ez a négy lépés? Az első, amikor jól megy sorunk, akkor valahogy azt mondjuk, ilyen naivul, vagy gyermeki módon, vagy esetleg gőgösen, vagy elvakultan, vagy esetleg fanatikusan, nem is tudom pontosan mikor melyik. Azt mondjuk: „Ó, hát mi értjük Istent, értjük magunkat, tudjuk, hogy mi hogy van, a dolgok jól mennek. Ismerjük az evangéliumot, Isten a mi Mennyei Atyánk, Jézus a mi Megváltónk, mi az ő gyermekei vagyunk. Na, nincs kérdés.” Aztán ahogy a dolgok esetleg nehezebbre fordulnak, akkor azt mondjuk, hogy: „Hát, Uram, én magamat értem, Téged nem. Én hittem benned, bíztam benned, rátettem az életem a jóra, az igazra, a helyesre. Hát akkor Te most mit csinálsz, vagy mit nem csinálsz?” És a második lépésünk az, ahogy az élet elkezd bennünket megrágni, megcincálni. „Jó, hát én magamat értem, Téged nem értelek.” Ha tovább megyünk ebbe az irányba, egyszer csak elérjük a harmadik lépést. A harmadik lépés így szól: „A baj nagyobb. De nem az a nehézségem, hogy nem értem Istent, hogy miért csinál valamit, miért nem csinál, egyáltalán mi az, amit Ő csinál, mi az, amit nem Ő csinál. Nem is ez a nagy baj. Az igazi nehézségem az, hogy úgy tűnik, Isten nem ért bennünket. Hát, ha értene, és figyelne ránk, együttérző lenne, hát akkor a világnak talán nem ilyennek kéne lennie, mondjuk 2020 végén. Lehet, hogy a nehézségünk még nagyobb. Nem az, hogy mi nem értjük Istent, hanem hogy Isten nem ért bennünket.”

A negyedik lépés egy áldott lépés. A negyedik lépés az, amikor egyszer csak eljutunk oda, hogy lehet, hogy mi magunkat nem értjük elég jól, hogy az akadály nálunk van, hogy talán mi magunkat nem értettük meg elég jól, hogy mi magunkat nem látjuk elég tisztán. Hogy mi olyanok vagyunk, akiknek önmagával van valami dolga, mégpedig azért, mert az akadály itt (magára mutat – szerk.) van, és szeretnénk a halmokat elhordani, a völgyeket föltölteni, és találkozni az Istennel. Ami azt jelenti, hogy attól kezdve minden embertársunkban meglátjuk Isten világosságát. Akkor egyszer csak már nekünk is fog szólni az üzenet, amit mond a próféta, hogy: „Akkor tartsatok bűnbánatot!” Ha most már tudjátok, hogy mi magunkat nem értjük igazán. Olyan érdekes ez, ahogy néha megrendülünk, szó szerint ezt szoktuk mondani: „Én nem is értem magam.” És ez egy nagyon igaz beszéd. Akkor egyszer csak megrendülünk valamitől, és azt mondjuk: „Hát, nem is értem magam.” És ez egy nagyon áldott fölkiáltás.

A következő gondolat tehát most így szól. Ha egyszer csak már tudom, hogy nekem is szól az, amit Keresztelő János mond: „Tartsatok bűnbánatot!”, hogy akkor egyszer csak most már óvatos vagyok, nincs bennem ez a gyermeki naivitás, talán a gőg sem, vagy a nagyképűség, az elvakultság, vagy valami vallási fanatizmus. És akkor azt mondom: „Most kezdem magamat egy picit jobban érteni, hogy az történt velem valahogy itt, az utóbbi időkben, hogy a rossz már nem fáj annyira, a jó pedig nem vonz annyira.” Mindegyikünknek olyan a szíve, hogy tudunk kissé érzéketlenné is lenni, főleg, ha nehezedik az élet. Ez két irányba visz bennünket. Az egyik: „Már nem fáj annyira a rossz.” A másik: „Nem vágyunk annyira a jóra.” Hanem inkább csak elfáradunk…

Az emberi természet milyen? Nyilatkoztak olyanok, akik Fehéroroszországban átélik az elnyomást. Azt nyilatkozták, hogy: „A rendőri brutalitás egyáltalán nem lett kisebb, inkább nagyobb és gátlástalanabb. De kezdjük megszokni.” Az ember az a valaki, és ez az életrevalóságát mutatja, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni, és egészen nehéz helyzeteket is ilyen értelemben megszokunk, csak hogy tudjunk élni. De ennek van egy ára, és ez az ára nagyon megrendítő. Nagyon sok sötétséget és rosszat meg tudunk szokni, és már olyan ismerős lesz, és begyakorolt, és rutinos. És már nem fáj, nem fáj annyira. De a mi nagyobb nehézségünk, az, amiért elhangozhat mindegyikünk felé: „Tartsunk bűnbánatot!”, az, hogy néha azon vesszük magunkat észre, hogy a jó se vonz annyira. Akár így is mondhatnám, hogyha igazán azt merem mondani: „Na, hogy is vagyok én magammal?” Szeretném magamat megérteni, már nem naivul és gyermeki módon, nem gőgösen, és nem elbizakodottan, és nem fanatikusan. Hogy: „Tulajdonképpen nem is tudom, hogy engem Isten vonz-e úgy kicsit, vagy nagyon? Vonz ő engem egyáltalán? Miért álljak neki mindenféle utakat készíteni, hogyha nem is nagyon vágyakozom utána? Hát jó, meg tudok csinálni ezt-azt, de…” És ez az emberi szívnek a másik nehézsége, amikor arra csodálkozunk rá, hogy a jó nem is vonz annyira, és nem is vágyakozunk annyira utána.

Hadd hozzak ide három, talán fölismerni valót, így mondanám. Az egyiket már emlegettem nektek, a másik kettőt csak most mondom el. Az egyik az, hogy amikor például a férfi és a nő nagyon szeretik egymást, és a szerelemnek a gyönyörűségében azt mondjuk: „Elköteleződtem melletted. Te vagy az a személy, akit én annyira szeretek. És én ezt holtomiglan-holtodiglan, örökké akarom, örökké, amíg világ a világ, veled.” És aztán jönnek a természetes hullámvölgyek, a természetes szakadékok, ami egyszerűen csak az ember voltunkból adódik nem egyszer. És amikor ott vannak ezek a völgyek, ezek az árkok, akkor egyszer csak azt mondjuk: „De most nem jó veled, és ezt viszont nem akarom. Most nem jó veled. Most nincs élmény, nincs az az érzés.” Mi az, és ki az, ami ilyenkor marad? A személy marad, az élmény tűnt el. És milyen megrendítő, hogy ott van a személy, akivel kapcsolatban azt mondtuk még, hogy „Veled akarok élni.” És ott a személy most is, de van egy hullámvölgy, van egy szakadék, van egy válság, és azt mondjuk: „Tulajdonképpen most ismerem meg magam, hogy én az élményre mondtam inkább igent, és nem a személyre.” Mert a személy az ugyan itt van, az élmény nincs, és én erre most azt mondom: „Ja, hát ezt köszönöm, nem kérem.”

Második, amire esetleg rá tudunk csodálkozni. A második így szól: Olyan természetesnek vesszük, hogy mi akarjuk a jót, és szeretjük a jót. Hogy hát, azért kihúzzuk egy kicsit magunkat, megsimogatjuk magunkat, azt mondjuk: „Azért csak úgy a jó szerelmesei vagyunk mi.” De most kétségkívül, kevesebb a jó, mint mondjuk egy éve, a többségünk számára. Milyen érdekes, hogy most, hogy kevesebb a jó, ki tudja, hogy annyira a jó szerelmeseiként élünk-e? Hogy annyira a jó iránti vágyunk, és az abból fakadó döntések és cselekvések, azok megnyilatkoznak-e az életünkben? Lehet, hogy érdemes volna fölismerni, hogyha eddig azt gondoltuk, hogy a jó, és a vágyakozás a jó után, és a jó szerelmesei vagyunk; most is van nagyon sok jó, és mégis, milyen könnyű rosszul lenni. Úgyhogy akkor lehet, hogy nem is annyira a jó az, ami kellett nekünk, hogy nem is annyira a jó vonzott bennünket. Mert most igazából azt mondjuk: „Többet akarunk!” Nem a jót akarjuk, mert jó most is van, nagyon sok jó van. Nem kicsinylem le a nehézségeket, de jó most is van, érték most is van. És ahogy elsápadunk, és azt mondjuk: „Tulajdonképpen most arra csodálkoztam rá, hogy eddig azt gondoltam, hogy a jó, a jó, a jó… Nem, valójában nekem több kell. Én a többet akarom. Én akkor lennék jobban, ha több lenne belőle.” Ez a második gondolat, amire rácsodálkozhatunk, hogy hogyan is van akkor ez, hogy vonz-e bennünket igazán a jó.

A harmadik pedig. Nemde, olyan természetes módon, néha gyermekien, néha naivan, néha gőgösen, néha elbizakodottan, vagy fanatikusan azt mondjuk: „Az igazság szerelmesei vagyunk, az igazságot képviseljük. Az igazság számít nekünk. Az igazság útját kell egyengetni ember és Isten, ember és ember között. Igen, nekünk az igazság számít.” Itt megint egy picit hadd gondoljak ez után. Nem lehetséges-e az, hogy nagyon sokszor, mikor föltesszük ezt a kérdést, hogy: Érdekel-e bennünket tényleg az igazság? Hát erre eddig azt mondtuk: „Hát persze, hogy érdekel minket az igazság.” De mikor az igazság nem túl érdekes, nem túl izgalmas, talán nem eredeti, talán nem élvezetes, vagy talán nem nagyon botrányos, vagy nem fölkavaró, vagy nem meglepő, vagy nem megrendítő, hát azt az igazságot végül is mellőzhetjük is. Nagyon gyakran arra csodálkozhatunk rá, hogy nem az igazság érdekel bennünket olyan nagyon, hanem érdekeset akarunk, az izgat bennünket. Legyen az igazság érdekes, és fölkavaró, és valami új, és meglepő, és megrendítő. Hahh! Valójában sokszor úgy ámítottuk magunkat, hogy minket az igazság érdekel. Nem, az érdekesség érdekel, az újdonság, és a meglepő, amit még úgy élvezni is lehet.

Nem akarnám ezt most hosszabban mondani. Emlékeztek, ott járunk, hogy egyszer csak rácsodálkozunk arra: „Hát, tulajdonképpen értem én magamat?” És akkor azt mondom, lehet, hogy egy picit érdemes jobban megértenem saját magamat. Hogy az a bizonyos út, amit szeretnék elkészíteni Isten és ember között, magam és az embertársaim között, hogy ott az akadályok nálam vannak, vagy legalábbis nálam vannak akadályok.

A negyedik, a következő gondolat így szól. Akkor tehát azt mondja Keresztelő János: „Gyertek, merítkezzetek itt meg a Jordán folyóban! Gyertek! Át tudom nektek nyújtani a bűnbánat keresztségét, és akkor megtisztultok, és átélhetitek ennek a fölszabadultságát, hogy tudunk változni, és alakulni.”

Nem tudom, ti ismeritek-e elég jól a reklámok logikáját? Nagyon sok reklámnak az a logikája, hogy látunk valakit, aki belenéz a tükörbe, és azt látja, hogy sajnos nem elég szép fehérek a fogai. Ezt nevezzük feszültségkeltésnek. Nézem három másodpercig, de csak addig, nehogy még rosszabbul legyek és elkapcsoljak. Tehát azt csak három másodpercig lehet, addig, amíg nem fogok csatornát váltani, hogy azért úgy megérintsen az, hogy „Hú, de sárga!”, eszembe jusson, hogy mikor voltam utoljára fogorvosnál. De utána máris jön valaki, és mutatja, hogy… (Mutat egy tubus fogkrémet, vesz belőle a fogkefére, és megmossa a fogát – szerk.) Ezt nem sokáig mutatják, mert nem ez az érdekes, hogy mit kell csinálni, hanem hogy „Ezt használta!” (Megmutatja a fogkrémet – szerk.) És utána a záró néhány kép, látunk valakit (Széles mosollyal – szerk.) Tu-tu-tu-tu! Hát, kicsit le is kell oltani a villanyt, nehogy megvakuljunk. Ez a reklámok logikája. A reklámok logikája az, hogy keltsünk egy kis feszültséget, érezzük azt, hogy na, itt valamit csinálni kell, de utána máris megmondják, hogy mit kell csinálni. Tulajdonképpen semmi mást, mint megvenni azt a fogkrémet, stty-stty, és nekünk is lesz. (Mutatja a ragyogó fogakat – szerk.)

De az evangélium nem reklám. De, amikor azt mondja Keresztelő János: „Szeretnétek utat az Istenhez? Tartsatok bűnbánatot!”, akkor azért ez feszültséget kelt bennünk. Mert olyan jól kezdődik, itt a pillanat: „Jön a Megváltó.” És a vége is olyan jól fejeződik be: „És majd jön Jézus, és Szentlélekkel keresztel bennünket.” A kettő között ez a bűnnánattartás, hát…! Ez feszültséget kelt bennünk. Milyen az emberi természet? Olyan érdekesek vagyunk, szerintem érdekesek vagyunk. Ha túl nagy a feszültség, elkapcsolunk. Ha valamit úgy nagyon érdemes volna meglátni magunkban: „Hú, ez tényleg nagyon sárga!”, akkor inkább… nézünk egy másik csatornát. Ha meg kicsi a feszültség, akkor azt mondjuk: „Hát ezért nem érdemes fogorvoshoz menni.” Az ember olyan, hogy valami nagyon jól adagolt feszültségre van szüksége, és akkor talán megmozdul. Mert különben vagy tiltakozunk és ellenállunk, vagy unatkozunk, és figyelmen kívül hagyjuk. És miután ez az evangélium, és nem egy reklám, itt nem az történik, hogy akkor egyszer csak megveszünk valamit, és attól kezdve minden jóra fordul, hanem hogyha elviseljük annak a feszültségét, hogy vágyunk Isten után, de még van ezzel dolgunk, akkor a végén nem egyszer csak minden jó lesz, vagy szép, hanem kapcsolatban leszünk Vele. Hogy ez az ígéret. Nem lesz minden jó és szép, és nagyszerű, hanem kapcsolatban leszek vele. Ez az ígéret. És ez a kapcsolat majd alakít, és formál, és gyönyörű dolgok történhetnek velünk.

Így szeretnék eljutni a befejezésig. A befejezés így szól: „És jön majd a Megváltó, és Szentlélekkel keresztel meg benneteket.” Mert a víz egy szimbólum, és kívülről megmos bennünket, és persze, akkor belül átéljük, hogy mindez lehetséges. De jön Jézus, és az emberi lélek legmélyén történhet valami. És hogy összekössem a múlt vasárnapot a maival, így szeretném ezt megfogalmazni, hogy ebben az éberebb állapotban arra csodálkozhatok rá, hogy mármost nem az álmaimat szövögetem, hanem az ébrenléteimet becsülöm meg. Most már nem az álmaim körül forgok, hanem az ébredéseim azok, amelyeket egyre nagyobb becsben tartok.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )