Jn 1,6-8;19-28 - Advent 3. vasárnapja

„A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”

Olvasmány (Iz 61,1-2a.10-11)

A próféta így beszél: Az Úr Lelke nyugszik rajtam. Azért kent föl az Úr és küldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét. Nagy örömmel örvendezem az Úrban, lelkem ujjong az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, s az igazság köntösét terítette rám. Felékesített, mint a vőlegényt, aki koszorút visel, és mint a menyasszonyt, aki ékszerekkel díszíti magát. Mert amint a föld megtermi növényeit, és a kert veteményeket sarjaszt, úgy sarjasztja ki az Úristen az igazságot, és a magasztalást minden nép színe előtt.

Szentlecke (1Tessz 5,16-24)

Testvéreim! Legyetek mindig derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg. Mindenféle rossztól óvakodjatok. A békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig. Hűséges az, aki meghívott benneteket, ő majd végbe is viszi.

Evangélium (Jn 1,6-8;19-28)

Abban az időben: Föllépett egy ember: az Isten küldte, és János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, hanem (azért jött, hogy) tanúságot tegyen a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék őt: „Ki vagy te?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” – felelte. „A próféta vagy?” Erre is nemmel válaszolt. Azt mondták tehát neki: „Akkor ki vagy? Mert választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó hangja vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, ezért megkérdezték: „Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Messiás, sem Illés, sem pedig a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János tartózkodott és keresztelt.

Vasárnapi beszéd

Ha esetleg úgy érzékelitek, hogy nehéz megtartani a távolságot, ide előre még bátran jöhettek. Itt (Jobb oldalra mutat – szerk.) vannak székek, leülhettek minden másodikra-harmadikra. Itt (Bal oldalra mutat – szerk.) is vannak székek, minden második-harmadik. Ott pedig szőnyeges jó kis helyek is vannak még, akiknek az megfelel, hogy mellékoltárok lépcsőjén vegyenek részt most a liturgiában. Tehát jöhettek egész bátran, gyertek! Csak ne minden székre üljetek, gyertek! Átjöhettek ide is. Minden esetre én belekezdek a szóba.

Ez hangzott el újból és újból, nem egyszer, nem kétszer, hogy tanúságot tenni. Eljött Keresztelő János, és ez volt a küldetése, hogy tanúságot tegyen. Eszembe jutott egy élményem, ami itt nagyon közelben történt. Jöttem autóval, Babér utca, és azután a Váci út kereszteződése, és valaki nem adta meg nekem az elsőbbséget. Ennek következtében az autó totálkár, én pedig baleseti sebészet, nyak… nem is tudom, merevítőnek mondják talán, mindenféle kivizsgálások. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy emlékszem, ahogy ott a mentőben nézték a pulzusomat meg a vérnyomásomat, odajött valaki, és azt mondja nekem: „Én mindent láttam. Ha kell, tanúskodok.” Nekem ez annyira jól esett. És hogy ez nem csak beszéd volt a részéről, akkor elővett egy kis papírt, fölírta a nevét, a telefonszámát, és azt mondja: „Jól rakja el, mert nem biztos, hogy fog rá emlékezni, rakja el jól!”

Bennem van maradandóan ez az élmény, hogy mit jelent, amikor valaki azt mondja: „Én vállalom a tanúságot.” Ami tulajdonképpen nem másból áll, mint hogy hajlandó vagyok arról szólni, ami történt, ami van, ami a realitás, ami a valóság, ami az igazság. Néha úgy megmelengeti a szívemet az, tudom úgy látni a papi küldetésemet, hogy tulajdonképpen azzal bíztak meg, hogy az igazat mondjam. Ennél csodásabb küldetést keveset tudok elképzelni, mint hogy megbíznak azzal, hogy mondjam az igazat. De nem is ezt szeretném most a tanúságtétel összefüggésében kihangsúlyozni, hanem maradjunk továbbra is az adventi összefüggésünkben; éberség, nem alszunk, hanem éberek vagyunk, és fönt vagyunk, és fölébredtünk. Hogy akkor mi többet is jelent ez, hogy tanúságtételre vagyunk meghívva?

Milyen sokan beszélnek arról, szinte közhely már ez: Nem tanárokra van szükség, hanem tanúkra. De sokat hallottuk, de nagyon igaz! Aztán a másik ilyen kijelentés: Az ember nem a szavaival tanúskodik, hanem a tetteivel. Nagyon-nagyon fontos. Aztán még rátesznek egy lapáttal: Az ember nem a tetteivel tanúskodik, hanem az életével. Nagyszerű! Hadd tegyek még egy gondolatot hozzá. Naivul azt gondolhatjuk, hogy eldönthetjük, hogy hajlandóak vagyunk-e tanúskodni, vagy nem. Valójában nem a szabadságunk megkérdőjelezése ez, de az ember mindenképpen tanúskodik; vagy erről, vagy arról, vagy így, vagy úgy. Az ember az a lény, aki pusztán az által, hogy itt áll ebben a világban, már mindenképpen tanúja az életnek, mindenképpen. Csak hogy ez a tanúság miféle lesz, és hogyan lesz, hogy hamis tanúvá leszünk-e, vagy igaz tanúvá, hogy bátor tanúvá, vagy bátortalanná. Szóval, az ember mindenképpen tanú, és ezért érdemes nem abban gondolkozni, hogy most tanúskodok, vagy nem, most akarom, vagy nem, az igazat, vagy nem, hanem eleve abból kiindulni, hogy mindenképpen tanúskodunk az életről. És az életünk mindenképpen törvényszerűen egy sajátos tanúságtétel arról, hogy kik vagyunk, hogy mit gondoltunk magunkról, hogy hogyan értelmeztük és láttuk magunkat. Mindenképpen tanúskodunk, az ember nem tud nem tanúvá válni.

A második gondolat így szól. Amikor valaki tanúskodik, kétségkívül nem a véleményét szokták kérdezni, hogy egyébként hát, mit gondol erről, hanem hogy mi történt. És ez megint csak egy olyan gondolatig visz el bennünket, mert hogy a mai evangéliumban újból és újból elhangzik: „Ki vagy? Ki vagy te?” És ez a kérdés felénk is elhangzik, és erre megint szoktunk ismerni egy nagyszerű gondolatot, ami így szól: Leginkább az vagyok, amit teszek. Leginkább az vagyok, ahogyan élek. Leginkább az vagyok. És ennek a mondatnak mi a jelentősége? Hogy például itt vagyunk most egy nem könnyű helyzetben, és ilyenkor fölerősödnek az érzések, mindenféle gondolatok, vágyak vagy nehézségek. Ki tudja, mi minden lakik a szívünkben? De mi továbbra is elsősorban azok vagyunk, amit teszünk, és elsősorban azok, ahogyan élünk, hogy elsősorban azok vagyunk. Ezért milyen fölszabadító, hogy akármilyen érzések, gondolatok, vágyak, félelmek, akár ki tudja mi minden kering bennünk, aközben is igaz, hogy ahogy cselekszem, leginkább az vagyok.

Így szeretnék eljutni a harmadik gondolatig. Nem az vagyok elsősorban, és alapvetően, akinek én tartom magam, hanem az, aki valójában vagyok. Hogy a kettő nem ugyanaz. Mi mindannyian tartjuk magunkat valakinek, vagy valaminek, vagy valamilyennek, de a nagyobb kérdés nem az, hogy mi kinek, vagy minek tartjuk magunkat, hanem hogy kik vagyunk. Hogy ki mit mond, nem arra, hogy mi a véleményem arról, ki vagyok én, hanem hogy valójában ki vagyok? Elkezdtem játszani egy picit a gondolattal, de aztán annyira szíven ütött, hogy azt mondtam, hogy ezt majd most folytatnom kell még. Ez pedig, hogy milyen érdekes, hogy például azt mondjuk: „Én egy rendes ember vagyok, egy jóra törekvő, egy igaz ember. Hát, néha mondjuk ártok másoknak.” Milyen más az, amikor például ezt a mondatot nem úgy mondom, hogy: „Hát, én azért néha szoktam ártani másoknak, vagy hát, volt már olyan, hogy bosszút álltam, volt már olyan, hogy egyáltalán nem vettem figyelembe a másiknak a javát.” Képzeljük el ezt a mondatot úgy kimondva: „Én az a valaki vagyok, aki néha bosszút áll. Én az a valaki vagyok, aki néha egyáltalán nem törődik, hogy mi van a másikkal.” Ugye, ez másképp hangzik? Ez nem ugyanaz a mondat. Hogy én mit gondolok egyébként magamról, és hát néha szoktam ezt-azt csinálni, mint hogy azt mondom, én az a valaki vagyok, aki egyszer-kétszer árt az embertársának. Hát, ez nem ugyanaz a mondat.

De ennek természetesen megvan a másik része is. Sokan azon küzdenek, és attól szenvednek, vagy azon veszkődünk, hogy: „Egyáltalán valahogy értékes vagyok én? Vagy tudok én egyáltalán jót tenni, vagy tudok én szeretni?” Képzeljük el, hogy valaki, aki ezen szenved, hogy ő egyáltalán tud-e jót tenni, egyszer csak kimond magáról egy ilyen mondatot: „Az a valaki vagyok, aki ezen a napon három embernek is a javára volt. Én ez a valaki vagyok.” Persze, még sok mondatot is mondhatunk, de hogy ez a mondat is másképpen hangzik. Ezt sem akarom hosszabban mondani. Ez volt akkor a harmadik gondolat.

A negyedik. Hogyan válaszol Keresztelő János erre a kérdésre: „Ki vagy te?”? Egyrészt gyönyörű, másrészt elgondolkoztató, hogy Keresztelő János a Jézushoz fűződő viszonya alapján válaszol rá. És a Teremtő Istenhez fűződő viszonya alapján válaszol arra a kérdésre „Ki vagyok én?”. „Ki vagy te? – A próféta szava vagyok. A pusztába kiáltó szó vagyok. Az a valaki vagyok, aki után majd jön Jézus, aki sokkal több nálam. Én az a valaki vagyok, aki most vízzel keresztelek, de majd jön az a valaki, aki meg majd Szentlélekkel fog keresztelni. Én az a valaki vagyok, aki nem vagyok arra méltó, hogy ennek a Jézusnak a saruszíját megoldjam. Én ez a valaki vagyok.” Hahh! De micsoda csodálatos tágasság, hogy amikor valakitől megkérdezik „Ki vagy?”, hogy ő a Teremtő Istennel és a Jézussal való kapcsolata alapján mondja meg, hogy ő ki, és látnivalóan az alapján él, és az alapján cselekszik.

Mindig szíven talál az, ahogyan a verbita testvéreinkre gondolok. Azért jutnak ők nekem mindig eszembe, mert egy olyan szerzetesrend – jó pár évvel ezelőtt olvastam az utolsó statisztikai számokat erről –, amely ma is növekszik és bővül, legalábbis néhány éve így volt, miközben az előtte lévő jó pár nagyobb szerzetesrendnek a tagsága csökken. Nagyon elkezdett foglalkoztatni az, hogy mit tudnak a verbiták, hogy ők meg növekednek? Talán ti ezt tudjátok, hogy ahhoz, hogy valaki ennek a missziós rendnek a tagja legyen, és aztán maga is elmehessen másokhoz tanúságot tenni, ahhoz három föltételnek meg kell felelnie. A három föltétel így szól. Ahhoz, hogy te tanúságot tegyél, hajlandó vagy-e akár lemondani a hazádról is, a szülőföldedről, hajlandó vagy-e lemondani a nyelvedről, az anyanyelvedről, és hajlandó vagy-e lemondani a kultúrádról, arról a kultúráról, ami mint egy bölcső ringatott téged, és ahonnan az életed szárba szökkent? Ha erre a háromra azt tudod mondani, hogy „Ezek számomra hatalmas kincsek maradnak, az anyanyelv, a szülőföld és a kultúra, amiből kinőttem, de én alapvetően Jézus testvére vagyok, és a Teremtő Isten teremtménye, ezért nincs akadálya, hogy elmenjek oda, ami nem a szülőföldem, hogy beszéljek egy nyelven, ami nem az anyanyelvem, és hogy megszeressek egy kultúrát, ami nem az én kultúrám.”

Mégpedig miért? Azért, mert rendelkezem egy nagyon szilárd – így mondanám ezt – spirituális önazonossággal. Hogy az embernek nem csak egyedi önazonossága van, individualitása, nem csak társas önazonossága, ahogyan erről szoktunk beszélni, hanem van spirituális önazonosságunk. Ez pedig a Teremtő Istenhez fűződő viszonyból, és a Jézussal való kapcsolatunkból fakad, a spirituális önazonosság. És a spirituális önazonosságunk nem egyenlő a vallási önazonosságunkkal, és nem egyenlő a felekezeti önazonosságunkkal. Ezért ez a gondolat így szól: Aki elég szilárd abban, hogy amikor megkérdezik tőle „Ki vagy te?”, és ő hozzáfér a spirituális önazonosságához, ami a Teremtő Istenhez és a Jézushoz fűződő viszonyából fakad, aki minden ember megváltója, és mindenkinek testvére. Hát, ő ebben az egész világban mindenhol otthon van. Akkor ő ebben a világban mindenkihez odaléphet. Akkor ő egy olyan valaki lesz, akivel ha bárki találkozik, azt fogja mondani: „Számomra áldás volt ezt az embert megismerni.”

Ezért hadd hozzam a következő gondolatot, még ennél a negyedik pontnál. Mit jelent ez, hogy tanúságot tenni? Megint csak a szó egyszerű értelmében talán azt gondoljuk, hogy beszélni Istenről, beszélni Jézusról. Hát most már tudjuk meg, eleve is tudtuk, hogy ennél sokkal többről van szó. De hadd tegyek még egy lépést. Ki a tanú? Ki az, aki azt mondhatja: „Én rácsodálkoztam arra, hogy mindenképpen tanú vagyok, és ezt megpróbáltam kitölteni egy megalapozott, spirituális önazonosságból kiindulva.”? Ő az a valaki, vagy mi azok a valakik vagyunk, vagy lehetünk, akiknek az életéből meg lehetne írni az evangéliumot, ő a tanú. A tanú nem az a valaki, aki állandóan Jézusról beszél, vagy Istenről szól. A tanú az a valaki, akinek ha látjuk az életét, és hogyan bánt másokkal, és mit tett, és valaki azt leírná, akkor kapna egy evangéliumot. Hogy a kereszténység abból az életből egyszer csak előállna, és megnyilatkozna.

A következő, ötödik gondolat, és csak hat van. Az ötödik gondolat így szól. Azt mondja Keresztelő János. „Ki vagy te? – A válaszom az, hogy én, hát én a saruszíját nem vagyok méltó megoldani, én kicsi vagyok, hát, Ő meg nagy.” Nagyon egyszerűen ezt mondja: „Én kicsi vagyok, Ő meg nagy.” Eszembe jutott egy gyerekkori élményem. Lehet, hogy ti nem nézitek ki belőlem, de én amikor általános iskola első-második-harmadik-negyedik, én a tornasornak a végén voltam. Én nem voltam túl magas, és főleg mindig összehúztam magam, és sokat szorongtam, és rágtam a körmöm. Egyszer csak, ahogyan lettem 13-14-15 éves, hirtelen… Mindig szólt a testnevelő tanár, hogy „Előrébb!” És akkor lett egy olyan év, amikor azt vettem észre, hogy én vagyok ennek a sornak az elején. Milyen a világ? A világ azt mondja: „A kicsik álljanak a végére! A kicsinek hallgass a neve.” És hogy amikor én a kicsiből a sor elejére kerültem, én nem lettem nagy, csak magasabb, mert én ugyanúgy szorongtam, és ugyanúgy rágtam a körmömet. És a tesiórán nem az számított, hogy a tornasorban ki kicsi, meg ki nagy, hanem hogy ki csinálja jól, az számított. Mert amikor csapatokba rendeződtünk, az számított, ki a gyors, ki az ügyes, ki csinálja jól, ki használja jól ki a szabályokat.

Mit szeretnék ezzel mondani? Egyáltalán nem tűnik érdemesnek egy életet arra fordítani, hogy az ember ha kicsi, hogy nagy akarjon lenni, mert Keresztelő János azt mondja: „Én itt most életem teljében vagyok, én kicsi vagyok.” Mert az önazonosságom, a spirituális önazonosságom a Jézussal való viszonyból fakad alapvetően, hát én mindig is kicsi maradok. Bármelyikünknek nem szükséges megpróbálni nagynak lenni, nincs szükségünk a hatalomra, nincs rá szükségünk. Nincs szükségünk a befolyásra, egyszerűen nincs rá szükségünk. Hanem mi az, amire szükségünk van, ha már kicsik vagyunk? Hogy a dolgunkat jól csináljuk. Hát, a kicsi is tudja a dolgát jól csinálni. Nem nagynak kell lenni, és nem sok hatalmat kell összpontosítania, hanem jól csinálnia a dolgát. Mint olyan egyszerűen, mikor hét, nyolc és kilenc éves voltam, a tesiórán, az bőven elég volt. És akkor csak ráébredünk arra, hogy teljesen mindegy, hogy képzeletbeli, meg valóságos sorokban hol állunk. Mert az ember mindenképpen kicsi, de a dolgát csinálhatja jól, a dolgát csinálhatja igaz módra. Sőt, az életünket csinálhatjuk úgy, hogy abból valaki megsejti, mi az evangélium.

Megint ez a történet. Nézzétek el nekem, hogyha ez ismétlés valakinek. De ismerek valakit, aki elmesélte nekem, hogy ő az alapján lett keresztény, hogy amikor még a ’70-es évek, ’80-as évek (voltak), nagyon sokan újságkihordásból tartották fönn magukat, és ő azt vette észre, hogy van egy olyan újságkihordó munkatársa, aki valahogyan az újsággal másképpen bánik. Máshogy nyúlt az újsághoz, máshogy rakta össze, máshogy fogta meg, máshogy vitte ki. Föltűnt neki, hogy mindenki úgy dobálja az újságokat, ez az ember meg valahogy másképpen nyúlt az újsághoz. Odament hozzá, és azt kérdezte tőle: „Olyan furcsa, hogy te valahogy az újságot máshogy kezeled, mint ahogy hát itt mi. Ez miért van ez?” Nyilván lerövidítem a választ, az derült ki, hogy ő azt mondta: „Nem tudom, hát én keresztény vagyok, hát nem tudom, lehet, hogy akkor az újsághoz is máshogy nyúlok, ezt nem tudom.” Ez a valaki, aki aztán megkeresztelkedett, és úgy élte az életét, azt mondja: „Én az által tértem meg, hogy volt egy munkatársam, aki máshogy nyúlt az újsághoz.” Akkor ő jól csinálta, pedig ő is az újságot hordta ki hajnali fél ötkor. Nem mondhatnánk, hogy nagy karrier. De amit csinált, nagyszerűen csinálta, annál jobban azt nem is lehet.

Végül a záró gondolat. Így hangzik a kérdés: „Ki vagy te?” Sokszor azt gondoljuk: „Ki vagyok én? Hát, mondom, hát ez vagyok.” De az ember nem egyszerűen csak jelen van, nem csak a jelenben vagyunk, hanem hát az ember egy történet. Most, amikor hallgatom a bűnbánattartásokat egymás után, mennyire világos, hogy az ember nem egyszerűen csak van, hanem volt és lesz. Hiszen azt mondjuk, hát ezt tettem, és ezt nem tettem jól, ez is vagyok, és most eldöntöm, hogy ma, és holnap, és adventben, és jövőre úgy fogom csinálni… Az is én vagyok. Az ember egyszerre múlt, és jelen, és jövő. Ki lehet a legszabadabb akkor, amikor megkérdezik „Ki vagy te?”? Aki elrendezi a múltját, mert az is vagyok, és aki megtervezi a jövőjét, amennyire a mi kezünkben van, a reménység által, és a Jézussal való kapcsolat révén, és döntéseket hoz, hogy hogyan akar cselekedni, és élni ezen a Földön, mert az is vagyok, aki majd leszek.

Ezért milyen érdekes, ahogy Keresztelő János azt mondja: „Utánam jön valaki, aki sokkal nagyobb nálam.” Milyen érdekes, hogy mi mindannyian – a szónak most legjobb értelmében – mondhatjuk azt: „Holnap utánam jövök majd, jobb leszek, mint ma. Utánam jön majd valaki, úgy hívják, mint engem, holnap, ma este. Hát, arra sem vagyok méltó, hogy… Előre kell neki köszönnöm.” Milyen nagyszerű, hogy az ember, miközben a spirituális önazonosságában mély gyökereket eresztett, nem csak láthatja magát így, hanem tehet azért, hogy azt mondhassam: „Utánam jövök, és ő jobban csinálja.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)