Lk 1,26-38 - Advent 4. vasárnapja

„Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!”

Olvasmány (2Sám 7,1-5.8b-12.14a.16)

Amikor Dávid király mára házában lakott, és az Úr nyugalmat adott neki körös-körül minden ellenségétől, a király így szólt Nátán prófétához: „Nézd, magam cédrusfából készült házban lakom, az Úr ládája meg, sátorban lakik.” Erre Nátán ezt mondta a királynak: „Tedd meg mindazt, amit szándékozol, mert veled van az. Úr.” Még azon az éjszakán történt, hogy az Úr szózatot intézett Nátánhoz: „Menj és mondd meg szolgámnak, Dávidnak: »Ezt mondja az Úr: Te akarsz nekem házat építeni lakóhelyül? Elhoztalak a legelőről, a juhok, mellől, hogy népem, Izrael fejedelme légy. Veled voltam minden vállalkozásodban, és minden ellenségedet megsemmisítettem előtted. Nagy nevet szereztem neked, olyat; mint a föld nagyjaié. Népemnek, Izraelnek is meghatároztam egy helyet, és oda telepítettem. Ezen a helyen lakik majd, és nem fogják többé háborgatni. A gonoszok sem szorongatják, mint kezdetben, attól a naptól fogva, hogy bírákat rendeltem népem, Izrael fölé. Azért megszabadítalak minden ellenségedtől. Azt is közli veled az Úr, hogy fölépíti (uralkodó)-házadat. Ha aztán napjaid betelnek és megtérsz atyáidhoz, fölemelem magvadból származó utódodat, és megszilárdítom királyságát. Az ő atyja leszek, ő meg a fiam lesz. Házad és királyságod örökre fennmarad színem előtt, és trónod mindörökké szilárd marad.«”

Szentlecke (Róm 16,25-27)

Testvéreim! Istennek hatalmában áll megerősíteni benneteket evangéliumomban, a Jézus Krisztusról szóló tanításban, annak a titoknak kinyilvánításában, amelyre ősidők óta csend borult, de amelyet most az örök Isten parancsára a próféták írásai kinyilatkoztattak, és minden nemzet előtt ismertté tettek, hogy így a hit befogadására eljussanak. Neki, az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség Jézus Krisztus által örökkön-örökké! Ámen.

Evangélium (Lk 1,26-38)

Abban az időben: Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál!” Ennek hallatára Mária zavarba jött és gondolkodóba esett, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal azonban folytatta: „Ne félj, Mária! Hisz kegyelmet találtál Istennél! Mert íme, gyermeket fogansz méhedben és fiút szülsz, s Jézusnak fogod őt nevezni! Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házán mindörökké, és uralmának soha nem lesz vége!” Mária ekkor megkérdezte az angyalt: „Hogyan történhet meg ez, amikor én férfit nem ismerek?” Az angyal ezt válaszolta neki: „A Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért szent lesz az, ki tőled születik: Isten Fiának fogják őt hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is gyermeket fogant öregségében, sőt, már a hatodik hónapban van, bár magtalannak tartják az emberek. Istennél semmi sem lehetetlen.” Erre Mária így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Ezután az angyal eltávozott.

Vasárnapi beszéd

Ahogyan az evangélium végén elhangzik ez a gondolat Gábriel angyal részéről, hogy „Istennek minden lehetséges”, éppen ez a mondat fölkeltheti bennünk a kíváncsiságot, vagy az érdeklődést, a kérdést, hogy ez a történet akkor kinek szól, főképpen kiknek szól? Azért teszem föl ezt a kérdést így, mert amikor elhangzik ez a mondat, hogy „Istennek minden lehetséges.”, egy pillanat alatt gondolhatnánk azt: „Jaj, hát akkor ennek a történetnek van egy olyan gyönyörűsége, szépsége, hogy: „Hát, akkor szinte olyan, mint egy mese, szinte olyan, mint egy csodás történet.” Amiben Isten bármit megtehet, és akkor már el is andalgunk, és mintha kezdenénk kilépni a realitásból.

De ez a történet éppen fordítva, ha lehet válaszolnom a kérdésre, azt mondanám, ez a történet felnőtteknek szól, ez egy felnőtteknek való történet, érett hitű embereknek, felnőtt spiritualitással rendelkező személyeknek szól elsősorban és alapvetően. Ahogyan az advent alatt megpróbálunk az éberségünkben lenni, hat gondolatot hoztam, hogyha az érett hitünk alapján, a felnőtt spiritualitás megközelítésével igyekszünk megsejteni valamit ennek a történetnek a mondandójából, akkor hova juthatunk el.

Az első gondolat így szól: Ha ez egy gyerekeknek szóló történet lenne, egyszerűen csak egy szép, kedves, vagy lelkesítő történet, akkor az valószínű abban a megoldásban dúslakodna, hogy van mondjuk a kisfiú, és akkor egyszer csak a kisfiú nehézségek között van, és hirtelen történik valami csodás esemény, és abból a nehézségből valami jó születik. Vagy van egy kislány, aki nagyon szorult helyzetben van, valami nehézség és probléma van, valami akadály, és egyszer csak Isten közbelép, és hahh, valami csodás megoldást eszel ki.

Ebben a történetben nem erről van szó. Szinte fordítva játszódnak le az események. Mert ebben a történetben azt halljuk, hogy itt van ez az ifjú hölgy, és azzal, hogy megjelenik Gábriel angyal, és elmondja, hogy „Meg fogod szülni az Isten Fiát.”, és utána mi már tudjuk, hogy a történet hogyan megy, és megy tovább, egészen a kereszthalálig és persze a föltámadásig, hát azt mondhatnánk, hogy itt pont nem az történik, hogy nehéz helyzetben van egy kicsi lány, és aztán utána Isten megoldja az életét; hát pont fordítva. Éppenséggel olyan értelemben fordítva, hogy élhetné azt a természetes, hétköznapi életét, ami persze csodás eseményekkel van tele… De itt az történik, hogy amikor elhangzik az üzenet: „Kegyelemmel teljes. Áldottabb vagy te minden asszonynál.”, ez után fognak jönni a nehézségek. És ez ellentmond annak a gyermeki megközelítésünknek, hogy van a baj, a nehézség, és akkor jön Isten, és egyszer csak segít rajtunk.

Na, de szó sincs róla, hogy ez a történet ne éppen a reménységről szólna, de hogyan? Hogy amikor olyan gyermeki, vagy naiv megközelítésben vagyunk, akkor azt éljük meg, nem egyszer, amikor a nehézség jön: „Jaj, Istenem, hol vagy? Istenem, miért hagytál el? Úgy szeretnék beléd kapaszkodni, de nem érlek el.” Aztán ahogy kezd bennünk érni a hit, egyszer csak váltunk, és azt mondjuk: „Hát, nem is ez a legfontosabb megközelítés, hogy Te most hol vagy, hanem én hol vagyok, én mit csinálok.” És akkor mit mond az ember, már egy érettebb hittel? Azt mondja: „Én ezt Istenért megteszem.” Nem azt várom már, hogy Isten tegyen meg értem valamit, persze, ezért imádkozhatom, hanem arra készülök, hogy én meg tudjak Istenért valamit tenni.

De ez a történet még egy lépést tesz. Ez a lépés pedig az, ahogyan az üdvözlet szól: „Az Isten veled van.” És a következő lépés az, amikor az ember igyekszik abban a realitásban élni, és megragadni ennek a valóságát, hogy Istennel együtt. Hogy nem Isten értem, nem én Istenért, hanem Istennel együtt. És hogy ez az Istennel együtt hogyan történik…?

Eszembe jutott egy élményem. Egy ünnepre készültünk, és volt ott egy munkatársam. Ez a munkatársam ilyenkor nagyon sok munkát kellett, hogy elvégezzen. Leültem vele, beszélgettünk egy órát. Aztán lement ez az ünnep, és ez a munkatársam odajött hozzám, és azt mondja: „Feri! Annyira köszönöm neked ezt az ünnepet. Mégpedig azért, mert azt éltem át, hogy ezt együtt csináltuk.” Hát, általában én beszéltem, meg általában a papi dolgokat én csináltam – most ne értsétek félre, nyilván én csináltam – ő meg csinálta a maga részét. De miközben én csináltam a magam részét, és ő csinálta a maga részét, aközben semmi akadálya nem volt annak, hogy azt úgy éljük meg, hogy együtt csináljuk.

Az első gondolat tehát ez: Ebben a történetben nem egyszerűen csak úgy azt látjuk, hogy a nehézségből jóra fordulnak a dolgok, hanem hogy Mária és Isten együtt csinálnak valamit.

A második gondolat így szól: Hogyha ez egy olyan gyerekeknek szóló történet lenne, akkor valami ilyesmit figyelnénk meg, hogy egyszer csak csiribi-csiribá, minden jóra fordul, minden megoldódik, és minden olyan zökkenőmentes lesz, és olajozottá válik. Eszembe jutott Nick Vujicic, a fiatalember, aki karok és lábak nélkül születik. Mégpedig azért, mert amikor kicsi gyerek volt, akkor úgy imádkozott: „Istenem, ha lehetséges, akkor legyen úgy, hogy én lefekszem majd most este, és elalszom, és amikor fölébredek, akkor már kinőttek a karjaim meg a lábaim. Hát, neked minden lehetséges, hát akkor ez is. Légy szíves, akkor amíg én alszom, addig nőjenek ki, és amikor én fölébredek, akkor már lesznek végtagjaim!” És felnőttként hallhatjuk, ahogy ez a fiatalember arról beszél, hogy: „Egyszer csak kinőttem ezt a gyermeki hitet, és ráébredtem arra, hogy ez sosem fog megtörténni, hogy ez így sosem lesz. – azt mondja – Mikor elvesztettem ezt a gyermeki hitemet, hogy ez sosem lesz így, akkor nagyon nagy sötétség ereszkedett rám. De aztán ebből elindultam kifelé, és a következőre jutottam; továbbra is érdemes lesz imádkoznom, de most nem azért imádkozom, hogy amíg én alszom, csiribi-csiribá, és oldódjon meg minden, hanem azért fogok imádkozni, hogy amíg ébren vagyok, addig jöjjek rá, hogy mi az életem célja. Hogy jöjjek rá, hogy Isten mit akar velem.” És látjuk ennek a fiatalembernek az életútját, hogy milyen gazdag és bennünket az életre tanító módon jutott el valahova oda, hogy: „Én tudom, hogy mi az életem célja. És hogy van értelme az életemnek karok és lábak nélkül is. Nem nevetem ki azt a kisgyereket, aki azért imádkozott, hogy nőjenek ki a végtagjai, de kinőttem már. Nem a végtagjaim nőttek ki, hanem én nőttem ki ezt a kisfiút.”

A következő gondolat. Akkor ide azt is érdemes behozni, amiről egy történeteket elemző szakember a következőt mondta: Vannak azok a történetek a kultúrtörténetben, amelyek amolyan férfi- vagy női beavatástörténetek. Azt mondja ez a szakértő, aki ezeket a történeteket elemezte, hogy kétségkívül, valahogy a férfi- és a női beavatás nem ugyanarra a logikára jár ezekben a történetekben. A férfi beavatás, és annak a következménye inkább valami olyasmi, hogy a férfi egyszer csak nagyon világosan meglátja, mi a dolga. A nehézsége az, hogy végig tudja-e csinálni. És hogy a klasszikus férfi történetek szinte mindig erről szólnak, hogy megvan a cél, megvan a küldetés – bírom-e végig?

Azt mondja ez a szakértő, a női történetek valahogy más logikára épülnek. Mégpedig arra, hogy a nő, ha már fogja tudni, mi a dolga, azt ő végig csinálja, abban nem lesz hiba. Azt ő végig fogja csinálni. A beavatás nehézsége és lényege az, amíg rájövünk, hogy mi a dolgunk, hogy tényleg, mit is kell csinálnom. Mert ha már tudom, azt én végig fogom csinálni. Egy nagyon eredeti, nagyon izgalmas, elgondolkoztató megközelítés. Azért hoztam ide, mert eszembe jutott Máriának az életútja, hogy honnan hova zajlik majd az események sora, hogy ott, a kereszt alatt azok a férfiak, hát, éppen nincsenek ott. És ki az, aki ott van? Mária, hogy ő ott van. Mert ha tudja, mi a dolga, akkor már végig fogja csinálni.

Úgy mondják a szakértők, azt mondják, hogy van a kívülről hitelesített élet, és a belülről hitelesített élet. A kívülről hitelesített élet az, amit az ember visz, és nagyon sokan bólintanak, és azt mondják: „Ez nagyszerű.”, és tényleg lehet nagyszerű. De hogy mi talán mindannyian, izgatottan, mint egy kisgyerek, ahogy várja a Karácsonyt és a Szentestét, hogy bennünk van az, hogy: De lehetséges-e az, hogy egy belülről hitelesített életet éljünk? Mert a belülről hitelesített élet abban különbözik a kívülről hitelesített-től, hogy lehetséges, hogy amikor az alapvető döntéseket meghozzuk, amikor éppen valami fontos cselekvésben vagyunk; senki se bólogat, ha egyáltalán tudják, hogy azt mi csináltuk, ha egyáltalán annak van valami mások számára is észrevehető jellegzetessége. Lehet, hogy senki, még csak tudni se fog róla, és mégis, aki a belülről hitelesített élet alapján él, pontosan tudja, hogy „Ezt nekem így kellett csinálni.”

Következő gondolat. Azt mondja itt a szent író, hogy: „Elgondolkodott Mária azon, miféle köszöntés ez.” Úgy tetszik nekem, ahogyan Mária gondolkozik. És nem csak itt gondolkozik, aztán újabb történeteket olvasunk, és akkor még, megint, el-, és elgondolkozott ezen. Miért érdekes ez? Azért, mert – nézzétek el ezt most nekem, ne botránkozzatok meg rajta, csak ha nagyon akartok – elképzelem ezt a történetet egy mai történetként, hogy itt van egy ifjú hölgy, és megjelenik Gábriel angyal, és elmondja, hogy így lesz. És ha ez egy mai történet lenne, akkor valahogy úgy fejeződne be, hogy …mielőtt az angyal eltávozott, Mária azt mondja: „Csinálhatnánk egy szelfit? Ez nagyon nagyot szólna a neten.” És utána aztán az áldott állapotának nyilvánvalóan minden napját majd közvetítené, és nézegetné a lájkokat. Hát, erről itt szó sincs. Nem arról van szó, hogy azonnal és gyorsan megosztjuk, és nem arról van szó, hogy egyszer csak akkor „Én…!”, hanem valami olyasmiről van szó, hogy Mária megsejti azt, hogy itt egy belülről hitelesített élet veszi kezdetét. És hogy erről, ami most történt, ő ott és akkor talán azt is gondolhatja: „Hát, egyáltalán erről lehet majd beszélni? Egyáltalán ez majd hírül adható lesz? Hát, ki fogja ezt majd érteni és hallani? Még én sem értem ezt igazán.”

Milyen gyönyörű, amikor egy életesemény kapcsán, ahogy a szentírás mondja, elgondolkodunk azon, mi is történt most velünk, és utána elgondolkozunk azon, mi történt bennünk. Készülünk például a Szentestére is, és hogy milyen izgalmas, amikor valakiben ott van a léleknek ez az érzékenysége, hogy most egészen biztos sok minden másképpen lesz, mint szokott, de én szeretnék el-elgondolkozni azon, mit és hogyan érdemes most csinálni, és elgondolkozni azon, hogy mit tehetnék én, és elgondolkozni azon, ha valami esetleg nem úgy hat rám, vagy nem olyan érzéseink keltődnek. Megijedek esetleg, vagy zavarba jövök valami miatt. Hogy mi is történik most bennem? Nagy a kísértésünk, hogy rögtön beszéljünk, rögtön posztoljunk, rögtön hírt adjunk, rögtön megosszunk azelőtt, hogy elgondolkodtunk volna azon, mi történik velünk, és főképpen, hogy mi történik most bennünk. El tudom képzelni, ahogyan Mária gondolkozik azon: „Mi történt énvelem most, mi történik bennem?”, hogy szán magának időt, hogy úgy igazán megtalálja erre a válaszokat, nem fog gyorsan véleményt alkotni erről.

A következő gondolat. Ennek az eseménynek a jelnetősége egészen nyilvánvaló, hogy Márián túlmutat. De az a szép, hogy Mária engedi, hogy ennek az eseménynek a jelentősége őrajta túlmutasson. Vagyis, hogy az életét meghatározó esemény alapvetően nem őrá irányul. Így is mondhatnám: alapvetően nem is róla szól. Ő mindenestül benne van, és kell hozzá, és ő ebben benne van, és beleteszi magát. De ez az esemény lényegileg nem is rá irányul, és nem róla szól. Azt sejtem, hogy némi érettségre van szükségünk ahhoz, hogy egy belülről hitelesített életet élve el tudjuk hordozni azt, hogy egy olyan életet élünk, ami éppen talán a legfontosabb eseményekben nem is kell, hogy rólunk szóljon, és nem szükséges, hogy ránk irányuljon, és hogy talán ez a legszebb, és a legtöbb, ami az életből ott és akkor kihozható.

Következő gondolat, ez az ötödik. Ebben a történetben, akármilyen furcsán is hangzik ez, nem Mária a rendkívüli, hanem Isten a rendkívüli. Megtörténik Mária kiválasztása, de nem az alapján történik, mert ő rendkívüli. Ebben a történetben Isten a rendkívüli, és Mária részesedik Isten rendkívüliségéből. Egy-két gyönyörű videót láttam néhány nappal ezelőtt, a legnagyobb amerikai tehetségkutató énekes műsorból. El tudjátok képzelni, hogy hányan és hányan jelentkeznek. Néhány évvel ezelőtt ezt a hatalmas versengést egy tizenkét éves lányka nyerte meg, az összes felnőttet megelőzve. A kislányka, mikor 8-10-11 éves volt, tele volt szorongással, nem akarta magát megmutatni. Gyönyörű hangja volt, mint az édesanyjának, de nem akart kiállni. Egyszer csak azt találták ki, hogy mi lenne, ha nem is ő énekelne, hanem fogna egy bábot, és úgy csinálna, mintha a bábu énekel. Igen ám, de ahhoz meg kell tanulni hasbeszélni, hasénekelni. És a kislánynak ez nagyon megtetszett, hogy úgy énekelhet, hogy nem is látják, hogy ő énekel. Képzeljétek el, hogy elment egy tanárhoz, és megtanult hasénekelni. De tizenkét évesen már olyan csodásan csinálta, hogy megjelent ott a zsűri előtt, ott egy aranyos gyerekbábu, gyönyörűen énekel, de úgy csinálja, mint hogyha az a bábu énekelne, semmi mozgást nem lehet látni a száján. Van egy rész, ahol azt hiszem, hogy úgy gondolta, muszáj, hogy legalább egy sort ő énekeljen, hogy elhiggyék, hogy ez nem fölvételről van. Ez a kislány, ha mi kívülről nézzük, semmi mást nem csinál, mint így áll. (Mozdulatlanul áll, csak a kezében levő báb mozog – szerk.) Semmi mást nem csinál. És néhány évvel ezelőtt azt mondták, hogy a világ egyik legnagyszerűbb lénye, és ha kívülről nézzük, nem csinál semmit.

Az angyali üdvözlet történetében ez a fiatal lányka nem rendkívüli, Isten az. És ő megengedi, hogy részesedjék Istennek ebből a gyönyörű rendkívüliségéből, ami aztán átragyog rajta, és amiből aztán születik valami. És így jutok el a záró gondolatig. Ahogyan egyébként az apostolok kiválasztását sem az ő rendkívüliségük igazolta, vagy okolta meg, hanem Istennek a rendkívülisége.

A záró gondolat. Olyan szépek ezek a szavak, hogy inspirációt nyerni, és aztán kreatívan létrehozni valamit. Ezek a szavak mind a Szentlélekre, a Teremtő Istenre utalnak. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt azt találtam nektek mondani, és kicsit furcsálltátok, hogy Advent elején arra jutottam, szeretnék áldott állapotba kerülni. Hát, ezt egy kicsit furcsálltátok, de kétségkívül, nekem egy nagyszerű Adventem volt. Most meg hadd merészkedjek erre a gondolatra, hogy lehet, hogy érdemes volna megtermékenyülnünk ezen az Adventen. Hogy az ember, aki megtermékenyül az Isten által, hogy ott egyszer csak létrejön valami inspiráció, abból fakad valami kreativitás, és születik valami, valaki, aki több minálunk. Az ember óriási lehetősége, hogy kapcsolatban vagyunk valakivel, aki nálunk több, és mi ő, az ő világának, az ő életének, az ő csodájának a részeivé válunk. Amikor a nálunk több részeiként éljük az életet, akkor nemde úgy van, ahogyan a művészek mondják: „Egyszer csak lett egy ötletem. Szinte magam előtt láttam, szinte tudtam, hogy már csak ki kell vésni, szinte már csak föl kell rajzolni, szinte már csak meg kell alkotni. A lelki szemeimmel magam előtt láttam.” Ez jutott eszembe, ahogyan azt mondja az angyal Máriának: „Mária! Gyermeket szülsz, fiút fogansz, és azután úgy nevezed, hogy Jézus. Ő váltja meg a népet.”

Hogy szinte látja az egészet, az inspiráció és a kreativitás, hogy szinte az egész megjelenik benne. Mert amikor ezt mondja az angyal, ez így lesz, és így lesz, és így lesz, az nem arról szól, hogy Mária ne lenne, vagy ne lett volna szabad, hanem sokkal inkább az inspirációról, és a kreativitásról, hogy valakinek a lelkében, a szívében, a testében, és a világában egyszer csak megjelenik, hogy „Aha! Hogy valahogy így, ahogyan azt Isten elgondolta.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )