Jn 1,1-18 - Urunk születése: Karácsony

Mit kezdjünk ezzel az idei Karácsonnyal? Ez az idei Karácsony hogyan érinthet meg bennünket?

Olvasmány (Iz 52,7-10)

Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, örömhírt hoz, kikiáltja a szabadulást, aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened”. Figyelj csak! Őrszemeid felemelik hangjukat, és mind ujjonganak, mert szemtől szembe látják, hogy visszatér az Úr Sionra. Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felemelte szent karját minden nemzet szeme láttára, és meglátja a föld minden határa, hogy szabadítást szerez Istenünk.

Szentlecke (Zsid 1,1-6)

Testvéreim! Sok ízben és sokféle módon szólt egykor Isten az atyákhoz a próféták szavával. Most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette. Benne ragyog az Istenség, ő az Atya képmása, és hathatós szavával ő tartja fenn a mindenséget. Miután megváltott minket a bűntől, helyet foglalt az isteni Fölség jobbján. Hatalmasabb, mint az angyalok, mert magasztosabb nevet örökölt náluk. Vajon melyik angyalnak mondta valaha Isten: „A Fiam vagy te, ma szültelek téged?” Vagy pedig: „Én Atyja leszek, ő pedig az én Fiam?” Sőt, amikor Egyszülöttjét bevezeti a világba, így szól: „És leborulva imádja őt Isten minden angyala.”

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.

Vasárnapi beszéd

Kétségkívül Karácsonykor meglehet az a kísértésünk, hogy szépeket mondjunk, és kevésbé törekedjünk arra, hogy ne szépeket mondjunk, vagy ne főleg és elsősorban szépeket mondjunk, hanem világosan beszéljünk, és az Igazat hirdessük meg. De ez a Karácsony nem olyan Karácsony, mint amilyet szerettünk volna, egyáltalán nem olyan. Hogyha csak úgy az érzéseinket kérdeznénk, és azt foglalhatnánk szavakba, akkor azt mondanánk: „Mi nem ilyen Karácsonyt akartunk.” Nem, mi sokkal szebb Karácsonyt akarunk, és sokkal szebb Karácsonyt akartunk volna. Mit kezdjünk ezzel az idei Karácsonnyal, vagy ez az idei Karácsony hogyan érinthet meg bennünket? Erről szeretnék most beszélni.

Az első gondolat máris ez, hogyha mi nem ilyen Karácsonyt akartunk, miért nem akartunk ilyet? Azért, mert a többségünk átéli azt, ilyen vagy olyan, kisebb-nagyobb mértékben és módon, hogy „Nem lehetek úgy közel valakihez, akihez szeretnék. Nem tudom úgy megölelni. Nem tudok vele úgy találkozni. Nem tölthetek vele úgy időt. Nem lehetek hozzá olyan közel.” Hát, ezt nem is akarom ragozni. Ezt több-kevésbé mindannyian átéljük. Van bennünk egy tiltakozás, néha akár indulat, vagy szomorúság, vagy harag. Persze, ezen az úton lehet, hogy ti már nagyon elöl vagytok, és ti már békességgel ültök itt, vagy örömmel – azt el nem veszem tőletek. De hogyha az utat nézzük, akkor azt mondhatnánk, hogy „Mhhh!” Vagyis: szültünk. Azt mondhatnám, idén mindannyian szültünk, és fájt. Ez az idei Karácsony kisebb-nagyobb mértékben – ha szabad ezt mondanom – fájt, és fáj nekünk. Ezt a fájdalmat azért érdemes vállalnunk, mert utána következik a születés, ami vagy megtörtént, vagy megtörténik, vagy meg fog velünk történni. És hogyha fáj nekünk, mi is fáj? Ha egyetlen mondatba összesűríthetnénk, az fáj, hogy nem lehetünk elég közel egymáshoz, hogy nem tudjuk úgy szeretni egymást, ahogyan szeretnénk, ahogy vágyunk rá, ahogy jól esne, ahogyan akarnánk.

Az jutott eszembe, de érdekes, hát nem pont ez Karácsony titka? Hogy Isten, aki az ószövetségben adja a törvényt, és adja a szavait, vajúdik és vajúdik. Most emberi gondolatokat hozok ehhez. És azt mondja: „De nekem úgy fáj, hogy én az emberekhez, az emberekhez, akik nekem annyira fontosak, nem tudok közel kerülni! Hát a szavamat értik, vagy nem értik, csinálják, vagy nem csinálják. De én sokkal közelebb akarok hozzájuk lenni. Hát, nekem ez fáj.” Talán Karácsony abból a nagyon sajátos élményből veszi eleve az erejét, a világosságát, az igazságát, hogy Isten már átélte azt, amit például most mi, hogy „Közelebb akarok lenni hozzájuk, amennyire csak lehet, olyan közel akarok lenni hozzájuk. Mert fáj nekem, hogyha nem tudunk közel lenni egymáshoz, mi: Isten és ember.”

Ez tehát itt az első gondolat. Hogy ebben az első gondolatban még az Isten részéről is – mondom, emberi megközelítés ez természetesen – ott van a szülésnek ez a fájdalma, hogy nem esik jól, ha nem tudok közel lenni hozzájuk. És közben milyen érdekes, hogy a saját szívünk egy milyen sajátosan világos kinyilatkoztatást ad nekünk. Hogy mi, akik sokszor azon veszkődünk, problémázunk, hogy: „Jól tudok én szeretni? Szeretek én? Rendes vagyok én, vagy nem annyira?” Hogy szinte most mindannyian átélhettük azt, hogy szeretünk, hogy igenis vannak emberek, akik fontosak, hogy szeretnénk jobban szeretni, hogy szeretnénk igényesebben és közelebbről, és szeretnénk jól bánni valakikkel, és hogy ez most akadályokba ütközik. Akkor ez mit jelent? Hogy hiszen akkor mi szeretünk, hogy akkor mi tudunk szeretni, hogy mi akarunk szeretni. Vágyjuk azt, hogy jól bánhassunk másokkal. Jé, hogy ezen a Karácsonyon a saját szívünknek is a világossága és szépsége föltárult. Ez az első gondolat, amit nem szerettem volna ellapogatni valami szép és kegyes szöveggel.

A második gondolat nyilván akkor ehhez kapcsolódik. Ahogyan azt sokan mondták most az előző napokban, Karácsony üzenete, hogy van Karácsonynak üzenete. És hogy a papnak talán az a dolga, hogy mondja a Karácsony üzenetét. Na, de Karácsony üzenete, ha mindenkihez szól, márpedig ezt olvastuk az evangéliumban: „Minden ember világossága lesz.”, akkor olyan üzenete szükségszerűen kell, hogy legyen Karácsonynak, amely üzenet érvényes most az orvosnak is, és érvényes a betegnek, és érvényes az intenzív osztályon is. Érvényes (érdemes) valakinek, aki nem is tud magáról, és érvényes azoknak is, akik nem szerethetnek, és nem lehettek jók úgy, ahogyan annyira szerették volna. Karácsonynak akkor törvényszerűen ilyen üzenete kell, hogy legyen. De akkor ez mi?

Van két nehézségünk. Az egyik, hogy átéltük ezen az Adventen, tényleg átélhettük a sötétségnek és a világosságnak valamiféle küzdelmét magunkban. És minél inkább találkozott valaki betegekkel és haldoklókkal, és a levegő után kapkodó embertársával, minél inkább – így mondanám – ott volt közel, hát, annál inkább élhette meg azt, vagy élhettük meg azt – magamat nem is veszem ide – hogy azért a sötétség győzött néha. Nem győzött mindig a világosság. Ezt nem mondhatjuk, hogy mindig a világosság győzött. Nem győzött mindig. És akkor se győzött mindig a világosság, amikor mi mindent megtettünk, és akkor se, amikor hittünk Istenben, és úgy tettünk meg mindent. Akkor hogyan van Karácsony üzenete?

Van két kísértésünk, amolyan karácsonyi kísértések ezek. Az első kísértés az, hogy elvesszen bennünk a remény, és egyszer csak azt mondjuk: „De én nap nap után láttam, hogyan győzött a sötét.” És ahogyan én láttam, hogy hogyan győzött a sötét sokszor, ahogy persze ezt én éltem így meg, de én így éltem meg. Hogy egyszer csak azt mondjuk: „Akkor talán egy valami maradt, legalább győztes akarok lenni! Legalább, (ha) – jó, rendben van, az élet valami küzdelem a világosság meg a sötétség között, és úgy tűnik, hogy sokszor a sötét győz, akkor legalább – nem vesztes akarok lenni. Akkor legalább győztes akarok lenni! Ha úgyis a sötét győz, legalább legyek győztes.”

És a másik kísértésünk az, ahogyan átéljük ezt, hogy valahogy bennünk a világosság és a sötétség, hogy ez hogyan is van, hogy eleve ezt valami harcnak és küzdelemnek képzeljük el. Ebben a harcban és a küzdelemben azt éljük át, hogy akkor tulajdonképpen nekünk győzni kell, mert hiszen mi a világosságra hivatkozunk, és hiszünk a fényben, ezért nekünk győzni kell. Ebben a küzdelmünkben a második kísértés az, hogy egyszer csak elvesztjük szem elől a fényt, és már csak győzni akarunk. Még a világosságra hivatkozunk, de valójában már csak győzni akarunk. Ez a másik nagy kísértésünk.

Ezért a második gondolatot úgy szeretném befejezni, hogyha ebből a szempontból Karácsonynak van valamilyen üzenete, az az, hogy már elve kísértés úgy élni az életet, hogy a világosság és sötétség harca. Az emberi élet ennél sokkal több. A világosság a világba jött, és az ember eldöntheti, hogy teret enged-e magában a fénynek, hogy idebent teret engedek-e a világosságnak. Az embernek alapvetően nem a sötétséggel van dolga, hanem azzal, hogy magában teret enged a világosságnak. Az embernek önmagában, ilyen értelemben önmagával van dolga, hogy rácsodálkozzunk arra, hogy a világosságnak nem a sötétség fölött kell győznie, hanem megmaradnia világosságnak. Jézus küldetése az, hogy a világosság a világba jött, átélte a sötétség erejét, és megmaradt világosságnak. Ebből a szempontból tehát Karácsony üzenete az, akármekkora sötétség is van, nem azt kell legyőznünk, hanem megmaradni világosságnak.

A következő gondolat. Miért is? Azért, mert a sötétség elválaszt. A sötétség elválaszt bennünket egymástól, a világosság pedig összehoz minket. Nemde így van, a szó szoros értelmében; minél nagyobb sötét van, annál kevésbé látjuk egymást. Lehet ebben a világban néha akkora sötétség, hogy már az embertársainkat sem látjuk, hogy már szinte senkit nem látunk. Na, ez a sötétség: nem látni egymást, nem észrevenni egymást. És mi a világosság? A világosság az, hogy nem is kell semmit tennem, csak kinyitni a szemem, és látni egymást. Látni, hogy embertársak vagyunk. Ez a világosság. Tehát a sötétség elválaszt, a világosság összeköt. Lehet, hogy ez nem egy karácsonyi történet, de az jutott eszembe, ahogyan hallok híreket vadászbalesetekről. Nem egyszer a vadászbaleseteknek a leírása így szól, hogy kimentek, hogy elejtsék a vadat, győzzenek fölötte. És mi lett a következménye? Az, hogy ott nem voltak jók a látási viszonyok; „Csak úgy valami neszezést hallottam, úgy vélelmeztem talán, valami ellenség, vagy valami vad, vagy valami préda. Hát… nem az volt, hanem egy ember.”

A harmadik gondolat így szól. Amikor világosságot őrzünk magunkban, azt, amire rácsodálkozhattunk Advent alatt, akkor azt is átélhettük, hogy a sötétség az, ami elválaszt, és a világosság, ami összeköt. De azt úgy is mondhatnám, még hogyha nem is esik olyan jól, hogy amikor nem azért dolgozunk, hogy össze tudjunk tartozni egymással, akkor a sötétség elkezd rajtunk erőt venni. Nem akarjuk, hogy így legyen, de elkezd bennünk besötétedni. És amikor azért cselekszünk, hogy lássuk egymást, hogy észrevegyük egymást – nem is akarom ezt tovább mondani –, hogy emberként bánjunk egymással, akkor egyszer csak elkezd bennünk ez a világosság növekedni.

A negyedik gondolatom így szólna, hogy ezért összefoglalva, mi nem a győzelemben hiszünk, hanem a világosságban. Mert ha bármelyikünk a világosság győzelmében hisz, előbb-utóbb könnyen már majd csak a győzelemben fog hinni, és ennek az ára sokaknál nagy sötétség. Mi nem a győzelemben hiszünk, hanem a világosságban, és a világossághoz ragaszkodunk, és ezért a világosság gyermekeiként akarunk élni. És a második gondolat ide, hogy ezért azt is mondhatnám, hogyha néha úgy látjuk, hogy a sötétség győz, és nem a világosság, mi nem abban hittünk, hogy a világosság mindig és mindenkor és mindenhol győzni fog, hanem mi a világosságban hittünk, hogy érdemes a világosságra igent mondani.

Az ötödik gondolat. Mindezeknek a talaján hogyan ragadhatjuk meg az idei Karácsonyban azt a valakit, aki olyan fontos nekünk, amikor vajúdtunk a sötétséggel? Az első gondolat így szól: hiteles-e bármelyikünk részéről arról beszélni, hogy „Karácsony öröme”? Valódi örömet átélhetünk-e 2020 Karácsonyán? Ez lehetséges-e, ez hiteles-e, ez valódi-e? És én merem azt mondani, hogy igen –, de hogyan? Akkor, hogyha eljutunk ahhoz az örömhöz, ami a létezéshez kapcsolódik; nem eseményekhez, nem történésekhez, nem tárgyakhoz, nem birtokláshoz, nem sikerhez, nem eredményekhez, nem teljesítményhez. Mert ha a keresztény ember öröme ilyesmihez kapcsolódik, akkor azt az örömöt az élet el tudja tőlünk venni. Mi az az öröm, ami a keresztény ember öröme, ami elvehetetlen? Az az öröm, ami a létezésünkhöz kapcsolódik, mert az elvehetetlen. Nemde úgy van, ahogy átmentünk a sötétségen, és vívódtunk azzal, hogy nem tudjuk úgy kifejezni a szeretetünket, ahogy annyira jól esne nekünk, végül nagyon sokan hova jutottak? Oda, hogy azt mondtuk: „Jó, ha az idei Karácsony ilyen is, de jövőre…! Majd jövőre! Hát nem az a lényeg, hogy jól legyen, hogy egészséges maradjon? Vigyázunk egymásra. Hát, az a lényeg, és akkor majd jövőre megöleljük egymást. És jövőre, haj-héj! Hát, belegondolni is jó.”

Nemde pont ezen a Karácsonyon olyan sokan elérkezhettünk oda, hogy azt mondjuk, hogy: „Mi is az igazi örömöm? Hát, hogy van, hogy él. Ez az örömöm, és ez elvehetetlen öröm.” És amikor odanézek, hogy: Mi az üzenete Istennek? Hát, hogy Jézus van, hogy megszületett. Hogy Mária megvajúdott vele, hmm, de most már van, és ez örök érvényű, van, megszületett, él, van. Ezért az örömünk nem birtokláshoz, tárgyakhoz, eseményekhez, történésekhez kapcsolódik, hanem a létezéshez. Mások-, Isten-, és a saját magunk létezéséhez.

A hatodik, és utolsó előtti gondolat. Ahogyan halljuk újból és újból azt, hogy Karácsony üzenete, ha tovább visszük ezt a gondolatot, Karácsony üzenete lényegileg nem szavak. Nem szavak és gondolatok, beleértve egyetlen szót is, amit én itt most elmondtam. Tehát Karácsony üzenete valaki, és nem valami. Egy személy Karácsony üzenete, az Ő létezése, születése Karácsony üzenete. Nem igazságok, nem szavak, nem okoskodás-bölcselkedés, beleértve ezt a beszédet is. Ez mit jelent? Igyekszünk megfogalmazni Karácsony üzenetét, de érdemes megkérdezni Jézustól, hogy Jézusnak mi a karácsonyi üzenete. A következőre jutottam. Jézus karácsonyi üzenete, most ünneplésünk alapján mondom így, néhány órás, hát biztos, hogy nem mond semmit sem, biztos, hogy nem fog beszélni. Nem beszél, hanem van, és érez. Hogy az idei Karácsonyunknak talán a legfontosabb üzenete azon túl, hogy vagyok, hogy vagy, hogy vagyunk, az, hogy érzünk. Isten üzenete nem csak szavak és gondolatok, hanem érzések. Ahogyan az anyai szív átéli azt, hogy „Megszületett! Nagyon fájt – megszületett.” Hogy ahogyan mi mindannyian, ha csak egy picit egészséges a lelkünk, látunk egy pici babát, és… (Sóhajt – szerk.) érzések keltődnek bennünk.

Egy olyan megrendítő filmélményem volt néhány napja. Ez a film a Szentföldön játszódik, de ma. És a Szentföld tudjuk, hogy kérdésesen a világosságnak és a békességnek a földje. A filmben van egy jelenet, amikor egy robbantásos merénylet során egy palesztin kislánynak nagyon súlyosan megsérül a szeme. A mentők elviszik őt egy izraeli kórházba, zsidó orvosokhoz. A palesztin anya amikor megtudja, melyik kórházban van a gyereke, nagyon vegyes érzéseket él át, és szalad be a kórházba, hogy a gyerekével legyen, és egyáltalán lássa, hogy most mi lesz ott. Találkozik a palesztin anya a zsidó orvossal, és az orvos ránéz, és azt mondja: „Nézze, én nagyon sok szemet műtöttem már. Bízzon bennem, jól csinálom. Ezt is jól meg fogom tudni csinálni.” De az édesanyának a nehézsége nem az, hogy orvosként jó-e, hanem hogy nem olyan, mint ő. Az orvos pontosan tudja, hogy erről van szó, ránéz az anyára, és a következőt mondja neki végül: „Nekem is van gyerekem. Úgy fogok vele bánni, mint a sajátommal.”

Megszületik a Kisjézus, és azt mondja: „Bánjatok velem, mintha a sajátod lennék! Bánj velem kérlek úgy, mintha a sajátod lennék!” És az evangélium azt mondja, ott és akkor, kétezer évvel ezelőtt: „Nem fogadták be, pedig az övéi közé jött.” Számomra ezért idén Karácsonynak ez az üzenete, hogy: „Vagyok, és bánj velem úgy, mintha a tiéd lennék!” Hiszen én tudom, ha úgy bánsz velem, mintha a tiéd lennék, akkor jó dolgom lesz nálad. Nem azért, mert tökéletes vagy, vagy mert bűntelen vagy, hibátlan vagy, mindent jól tudnál, nem azért, hanem mert úgy fogsz rám nézni, és úgy bánsz velem, mint a sajátoddal.

Záró gondolat. Akkor mi Karácsonynak a reménye? Karácsony reménye nem események. Mert ha azt gondoljuk, hogy a reménység eseményekhez kapcsolódik, nem lesz jó Karácsonyunk. A keresztény ember reménysége alapvetően nem eseményekhez kapcsolódik, nem történésekhez kapcsolódik, hanem a létezéshez, önmagunk létezéséhez. Ez a következőt jelenti: a reménység forrása a keresztény emberben az, hogy nem az táplálja a reménységet, hogy így vagy úgy lesz, hanem hogy én magam ilyen és ilyen leszek, ilyenné és ilyenné válok. És ragaszkodom hozzá, hogy emberként ember legyek. Ez a reménységem forrása, hogy tudom, Isten velem van, mi együtt vagyunk, hogy mi valakié, valamilyenné váljunk, és alakuljunk, és formálódjunk. Ez a reménységünk forrása, hogy akármi is történik, emberek vagyunk, és emberek akarunk maradni. Nem valamit remélünk tehát, hanem a szó sokféle értelmében: Valakit.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)