Lk 2,22-40 - A Szent Család: Jézus, Mária és József

Karácsony: a szeretet ünnepe, boldogság, bizalom, reménység, öröm, béke.

Olvasmány (Sir 3,3-7.14-17a)

Aki féli az Urat, tiszteli szüleit. Isten tekintélyt adott az apának a gyermekek előtt, és megszabta az anya jogát a gyermekekkel szemben. Aki tiszteli apját, bűneit engeszteli, megszabadul tőlük, és mindennapi imája meghallgatásra talál. Kincset gyűjt magának, aki megbecsüli anyját, aki pedig tiszteli apját, örömét leli gyermekeiben, s amikor imádkozik, meghallgatásra talál. Aki becsüli apját, hosszú életű lesz, s aki szót fogad apjának, felüdíti anyját. Fiam! Legyen gondod apádra öregségében, és ne keserítsd őt életében. Ha meg is fogyatkozik erejében, légy elnéző iránta, és ne vesd meg életének egy napján se. Apád iránt tanúsított jócselekedeted nem megy feledésbe, és elszámolják neked bűneidért. A jótett fejében majd gyarapodni fogsz.

Szentlecke (Kol 3,12-21)

Testvéreim! Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Bocsássatok meg ti is úgy, ahogyan az Úr megbocsátott nektek. Legfőként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke. Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre kaptatok meghívást az egy test közösségében. Legyetek hálásak! Krisztus igéje éljen bennetek gazdagon! Tanítsátok és intsétek egymást telve bölcsességgel! Énekeljetek Istennek hálás szívvel zsoltárokat, himnuszokat és szent énekeket! Bármit mondtok vagy tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek! Így adjatok hálát általa az Atyaistennek! Asszonyok! Engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy illik az Úrban! Férfiak! Szeressétek feleségeteket, ne legyetek hozzájuk durvák! Gyermekek! Fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr előtt! Apák! Ne keserítsétek meg gyermekeitek életét, hogy kedvüket ne veszítsék!

Evangélium (Lk 2,22-40)

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatni. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek. Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr tővénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.

Vasárnapi beszéd

Szent Család ünnepe van, és ez mindig gondolkozásra késztethet bennünket abból a szempontból is, hogy olyan keveset tudunk a Szent Családról. Sokat tudunk Jézusról, valamicskét Máriáról. Józsefről alig-alig. Na, de aztán róluk, mint családról szinte semmit. Próbáltam keresni egy olyan szálat, egy fonalat, ami azonban megragadható az evangéliumok tanúsága alapján is, és találtam egyet. Ez pedig, mai egyszerű szóval mondva, így mondhatnánk, hogy ez a kicsi Jézus egy akart gyerek volt, egy kívánt gyerek, így szoktuk ma mondani, egy akart gyerek, egy vágyott gyerek. Azért merhetem ezt mondani, mert ott van az ószövetség története, a próféciák, ahol a Mennyei Atya újból és újból elmondja: „Én ezt a gyereket akarom. Akarom, hogy majd jöjjön, majd megszülessen és itt legyen. Akarom, igent mondok rá.” Azután Máriához megérkezik Gábriel angyal: „Így és így lesz. Na?” És akkor Mária azt mondja: „Legyen nekem a szavad szerint. Akarom ezt a gyereket.” És József is azon gondolkozik, hogy most elbocsássa, magához vegye, hogy legyen. És akkor jön az angyal, és azt mondja: „Ne félj! Ne félj magadhoz venni Máriát! Gyermeket fog szülni.” Erre József azt mondja: „Rendben, akarom.” Szóval, ez a gyerkőc egy akart gyerek, és ez a közös szál, és erről szeretnék most beszélni.

Kétségkívül, hogy ez a beszéd a két nappal ezelőttinek, a karácsonyinak a folytatása lesz, annak egy kicsit kibontása, elmélyítése is. Mégpedig azért, mert ilyenkor, Karácsonykor olyan természetes módon jönnek föl értékek és kincsek, és ezek az értékek és kincsek a jókívánságainkban is megfogalmazódnak, mint az öröm, a remény, a béke, a boldogság. Arról szeretnék most beszélni, hogy a kinyilatkoztatásból kiindulva, hogy Jézus egy akart gyerek, hogy ő ezt átélhette, hogy a Mennyei Atya, hogy József, hogy Mária azt mondják: „Akarjuk, hogy legyél, igent mondunk rád.” Ebből mi minden tud születni az emberi szívben, és aztán abból miféle ajándékokat lehet adni bárki számára? Mit jelent ez, hogy rám valaki igent mond, arra, hogy én legyek? Mert a család, ha valaminek a helye, a család annak a helye, világa és közege, ahova az ember megérkezik, és ahova mindannyian szeretnénk megérkezni. És ott vannak már olyanok, akik azt mondták, már előbb is azt mondták, és most is, a szavukkal, a tettükkel, ahogyan hozzám viszonyulnak, hogy: „Igent mondok rád.” A család az a hely, ahol azt tapasztalhatjuk, hogy valakik azt mondják nekünk: „Akartuk, és akarjuk, hogy legyél.” Ezt szeretném most kibontani a számunkra oly fontos értékek összefüggésében.

Akkor az első gondolat így szól: A Karácsony a szeretet ünnepe. Hogyan van, ha a szeretet eseményekhez kapcsolódik csak, és hogyan van, ha nem csak eseményekhez kapcsolódik, hanem a létezésünkhöz, ahhoz, hogy vagyunk? Ez az a gondolat, ami a karácsonyinak a folytatása, ezt szeretném most kibontani.

Egy gyerekpszichológus ismerősöm egy oly szép történetet mondott el. Elnézést kérek tőle, most innen is, hogyha nem szó szerint idézem. De ő mesélte el ezt magáról, hogy mint minden gyerek, milyen érdekes, hogy mennyire fontosak a történések, az események, hogyan várjuk a Szentestét, hogy kapjunk valami ajándékot. Meg nem csak az ajándékot, az valahogy annyira szép, az annyira jó. Hogy a történések hogyan melengetik át a szívünket, és teszik tapasztalhatóvá azt, hogy tényleg szeretnek. Igen ám, de minden kicsi gyerek nagy valószínűséggel előbb-utóbb eljut oda, ahova ez a most már gyerekpszichológus ismerősöm eljutott, hogy egyszer csak fölteszi a kérdést: „Rendben van, a szüleim szeretnek, meg általában szeretnek. És lehetséges, hogy esetleg valamikor azt mondják majd, hogy nem? Hogy nem csak azt mondják, hogy <<Most nem szeretlek.>>, hanem esetleg a szüleim mondhatják valamikor, valaha rám azt, hogy <<Nem akarom, hogy legyél!>>? Ez lehetséges?”

Hogyan szokták ezt gyerekek kérdezni? Úgy, ahogy a kedves ismerősöm is kérdezte. Volt egy pillanat, és a kislány azt kérdezte a szüleitől: „Mondjátok csak, ha én valami rosszaságot csinálnék, és börtönbe kerülnék, eljönnétek?” Hát egy kislány ezt így kérdezi, meg egy kisfiú is. Az édesapa gondolkozás nélkül a következőt mondta a lányának: „Kicsim! Ha te börtönbe kerülnél, tudhatod, hogy anyáddal mi biztos, hogy meglátogatnánk téged, és vinnénk ebből a finom kolbászból.” Azt mondja most már felnőttként ez a gyerekpszichológus ismerősöm, hogy akkor megnyugodott, és tudta, hogy a szülei tényleg igent mondanak rá. Néha sikerül nekik jól szeretni őt, néha nem. Ezek a történéseinknek a világa. De azoknak a mélyén, a forrásában az van, hogy apa és anya igent mondott rám, és ezért a szeretetük nem azon múlik, hogy jót teszek, vagy rosszat, hanem azon múlik, hogy vagyok, hogy a lányuk vagyok, a fiuk vagyok.

A létezésemhez kapcsolódik az, ahogyan ők engem szeretni akarnak. Így is mondhatnám, hogy tehetek jót vagy rosszat, de van legalább két ember, ez most az élményem, aki jól fog-, és akar velem bánni akkor is, ha én jót teszek, és akkor is, ha rosszat. Hogyha rosszat teszek, sem fognak rosszul bánni velem. Nem fogják azt mondani, hogy jó, de nem fognak velem rosszul bánni. Ez mit jelent? Hogy a történések, az események mélyén, ahogyan a történésekben átéljük azt, hogy mit jelent, hogy néha szeretnek, néha talán nem, vagy nem úgy, de a történéseknek a mélyén megtapasztalhatjuk azt, hogy mit jelent, amikor a szeretet nem eseményekhez, történésekhez kapcsolódik, hanem a létezésünkhöz. És az valahogy mélyebben van, és minden ember igazán a szíve mélyén arra vágyik, nem csak arra, hogy néha szeressék, néha nem, akkor bizonytalanná legyünk, hanem hogy ehhez a mélységhez hozzá tudjunk férni. Hogy létezik az a szeretet, ami azért van, mert vagyok. Létezik az a szeretet, ami, ahogy jól bánok egy másik emberrel, aminek nem az az oka, hogy te bármit tettél, vagy nem tettél, hanem az a forrása, hogy az embertársam vagy. Vagyis az a forrása, hogy TE VAGY.

A második gondolat: Boldogság, amit oly szívesen kívánunk ilyenkor. Nemde úgy van, hogy az ember már kicsi gyerekként is, de hát felnőttként is… A gyerekek hogyan tudnak örülni? Nemde azért Karácsonykor olyan jól esik nekünk a gyerekek öröme. Nincs az a felnőtt szív, ami: „Hah, jah!” Hát az úgy… (Simogatja a mellkasát – szerk.) Na, és aztán… De a gyerekek úgy tudnak zokogni és sírni, akár szenteste is. Nemde így van? Tudunk nagyon boldogok lenni, és nagyon boldogtalanok. Nagyon örülni, és nagyon szenvedni, és szomorúnak lenni. Az emberben ott van akkor ez a kérdés, hogy: „Az élet akkor ennyi? Néha boldognak érzem magam, néha nem, néha jó, néha nem – ez az élet?”

Az evangélium üzenete pedig az, hogy létezik az a boldogság, ami nem ebben a hullámzásban, változékonyságban van, hanem amikor nem csak azt mondom, hogy boldognak érzem most magam, máskor meg nem, hanem boldog ember vagyok. Amikor Mária – el tudjuk ezt képzelni – ott van abban a zord világban, ott a betlehemi barlangban, és semmi sem úgy történt, ahogy szerette volna, kivéve, hogy megszületett (A kisded – szerk.). Megkérdezzük tőle: „Mária, mondd csak, boldog ember vagy?” Hogy erre ott azt tudja mondani, hogy: igen. Mert ez az ő létezéséhez kapcsolódik, meg az én létezésemhez kapcsolódik, meg a családunk létezéséhez kapcsolódik, nem pusztán a zord eseményekhez, amitől néha boldogtalanok vagyunk, néha meg jóra fordulnak a dolgaink, akkor meg boldogok.

Harmadik gondolat: a bizalom. Hogyne lenne úgy, hogy minden gyerek bizalommal jön a világra. És mi az, amit viszonylag hamar mindannyian megtanulunk? Hogy a minket szerető személyek nem mindig megbízhatóak. Ezt minden gyerek megtanulja. Mindannyian átmegyünk a bizalomvesztésen, és akkor nagyon sokan – itt vagyunk gyerekként és felnőttként – nem tudjuk eldönteni: „Most bízzunk, vagy ne bízzunk? Az emberek megbízhatóak, vagy megbízhatatlanok? Most érdemes-e bízni, vagy nem érdemes bízni?” És mindez a történések szintjén állandó kérdés. Néha úgy döntünk, hogy bízunk, néha úgy döntünk, hogy nem bízunk. De érdemes egyáltalán bízni? És a történéseknek a mélyén, a létezéshez kapcsolódó bizalmat egyszer csak fölfedezhetjük. Ez pedig micsoda? Egyszer csak rájövök, sokszor pont akkor, amikor becsaptak, vagy átvágtak, vagy igazságtalanok voltak velem, hogy létezik az a bizalom, ami már nem a történésekhez kapcsolódik, nem ahhoz, hogy ilyen voltál, vagy olyan, megbízható, vagy megbízhatatlan, hanem egyszer csak úgy döntök, hogy az emberi életnek van értelme és értéke számomra. Hogy érdemes embernek lenni akkor is, ha jól bánnak velem, akkor is, ha nem, akkor is, ha néha becsapnak, akkor is, ha nem. Embernek lenni számomra értékes, és értelmes dolog. Értékesnek tudom tartani, hogy vagyok, és ebből szeretnék valami jót kihozni. Ez a bizalom, ami ilyenkor megjelenik az élet felé, és aztán mások felé, sokkal mélyebben van, mert a létezésemhez kapcsolódik, és nem pusztán eseményekhez, vagy ahogy éppen bánnak, vagy nem bánnak velem.

A negyedik gondolat: a reménység. Nemde most milyen mélységesen át tudjuk élni azt, hogy remélünk valami jót, és ez a jó vagy bekövetkezik, vagy nem. Ezért sokan megint csak az események, a történések szintjén néha reménykednek, néha reményvesztetté válnak. Néha úgy érezzük azt, hogy: „Na, beteljesedett a remény!” Néha meg szomorúan azt mondjuk, hogy: „Vége!” Még ilyet is tudunk mondani, hogy: „Meghalt a remény.” De már gyerekként és felnőttként is ott a kérdés, hogy miközben néha bizonyos remények valóra válnak, néha bizonyosak meg nem; „Van-e a reménynek valami mélysége?” Ami nem az eseményekhez kapcsolódik, hogy néha úgy van, ahogy vágyjuk, és néha úgy, ahogy nem, hanem a létezéshez.

Az a jó hírünk, hogy létezik az a remény, ami ahhoz kapcsolódik, ami a létezésünk, hogy vagyunk, nem pedig ahhoz, hogy most valami így történt-e, vagy úgy történt-e. Mi volt az evangélium záró mondata? A záró mondat így szólt: „…növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.” Ahogy mi élünk, abban néha Isten nagy kedvét leli, néha meg nem. Néha egész jól esik neki, amit csinálunk, néha azt gyanítom, azt mondja: „Most erre miért volt szükség?” Szóval, néha az Isten kedvére tudunk élni, néha meg nem. De mi az, ami a reménységünk alapja? Az, hogy egészen biztosak lehetünk abban, hogyha olyasmit teszünk, ami Istennek nem tetszik, akkor Isten nem fordul el azt mondván: „Most már nem vagy a gyermekem.” Hogy ez sosem fog megtörténni. Isten igent mondott Jézusra, és Jézusban igent mondott mindannyiunkra, és ezt élményszerűvé tudják számunkra tenni apukánk és anyukánk, és a nagyszüleink, és mások, akik szeretnek. Ezért a reménységünknek a forrása nem az, hogy most pont úgy történt, vagy esetleg akkor elvesztettük, mert nem úgy történt, hanem hogy Isten gyermeke vagyok, visszavonhatatlanul. Ez ad az életemnek egy távlatot. Látom a jövőmet, mint Istennek a gyermeke, mert Isten ezt soha vissza nem vonja.

Az ötödik gondolat az örömre vonatkozik. Haj, de jól esik néha örülni! Kicsi dolgoknak is, apróságoknak, kedvességeknek, gesztusoknak, hah! Néha viszont, kétségkívül szomorúak vagyunk, esetleg elkeseredettek. Nem is akarom folytatni. Nemde ott van bennünk a kérdés: Most az öröm az ennyi? Mikor Karácsony öröméről beszélünk, akkor ez ennyi, hogy néhány másodperc? Vagy néha valami jó történik velünk, akkor örülünk, aztán elfújja a szél? Van-e az az öröm, ami nem eseményekhez kapcsolódik, hanem a létezésünkhöz, hogy vagyunk? Van az az öröm.

Nézzétek el nekem, hogy most egy saját gondolatomat hozom ide. (Egészségedre!) Karácsonykor persze, hogy eszembe jut édesapám és édesanyám. De az én élettörténetem éppenséggel az, hogy harmincötéves vagyok, és már eltemettem édesanyámat is, meg édesapámat is, a nagyszüleimről nem is beszélve. Azt a költői kérdést teszem föl most magam felé: Akkor nekem a Karácsony mindenképpen öröm és szomorúság együtt? Hogy én akkor Karácsonykor nem örülhetek önfeledten? Akkor tőlem elvétetett ez a lehetőség? Nekem Karácsonykor akkor törvényszerűen szomorúnak kell lennem? Azt mondhatnánk, ha az események szintjén nézzük, akkor kétségkívül lesz majd, aminek örülök, és kétségkívül lesz bennem mindig szomorúság. De ha a létezésemhez kapcsolódó örömöt fedezem föl, akkor az mi? Az, hogy örökérvényű az, hogy apum és anyum voltak és vannak, és én az ő gyerekük vagyok, és ők az én szüleim, és idebent a velük való kapcsolat folyton-folyvást zajlik, amíg én ezen a világon vagyok, egészen biztosan, számomra, és most nyilvánvalóan. Én ezt a kapcsolatot tovább építem megamban, és néha van, amiért bocsánatot kérek, néha azt mondom, ha itt lennétek, biztos már tudnátok, nem úgy kellett volna. Ezért lehetséges az az öröm, amit nem tud tőlünk elvenni az, hogy valaki, akit szerettünk, éppen itt van-e, vagy már elköltözött innen. Mert az a létezésünkhöz kapcsolódik, nem eseményekhez, hogy tudtam-e vele találkozni, vagy nem.

A hatodik gondolat: Karácsony, a béke. Van egy… slágernek nem mondanám, régen még, a ’80-as évek közepén underground zenekarnak volt ez egy szövege: „Ma háború van, holnap béke. / Mikor lesz már ennek vége?” (Kontroll Csoport – link.) Bennem van ez a két sor, most sok évtizeddel később is megy bennem. Ismerjük azt a békét, ami valahogy váltja a háborút, aztán a háborút, ami váltja a békét, és béke és háború. Ez lenne a Karácsony üzenete? Éppen akkor örüljünk annak, hogy most béke van?

Létezik-e az a béke, ami nem eseményekhez kapcsolódik, hanem a létezéshez? Megint csak az az örömhír, hogy létezik ez a fajta béke. Tudjátok, ezt már az ószövetség is oly világosan mondta, mert azt mondta: Mi az hogy béke? Az, hogy „shalom”. A béke az, hogy valaki rátalált Isten útjára. Ez mit jelent? Ha háború van, vagy ha béke, Istennek van útja. Akármi is történik idebent és odakint, és bárhol, az Istennel való kapcsolat lehetséges. Amikor valaki fölismeri ezt, hogy ez    nem azon múlik, hogy odakint béke van, vagy háború, akkor egyszer csak a szívében megjelenhet valami, a létezéshez kapcsolódó béke, hogy Istentől engem semmi el nem választhat. Úgy mondhatnánk ezt a Karácsonyi üzenet alapján, hogy a világban megjelent a világosság. És lehet a világban nagyon nagy sötétség éppen, az én szívembe a világosságot akkor engedem be, amikor akarom. És ez a világosság addig van itt, ameddig én igent mondok rá, és megvilágítja a lelkem és az életem, ha én úgy döntök, hogy én ragaszkodok ehhez a világossághoz. Nem legyőzni fog ez a világosság, nem hatalmaskodik rajtam és fölöttem, hanem beengedhető. Az ember ezt beengedte, és azt mondja: „Isten és én közös történetben vagyunk, és a történetünk hullámozhat, de az állandó, hogy mi együtt vagyunk.”

Záró néhány gondolat. Egy vágyott, egy akart, egy kívánt gyerek, akire Isten azt mondja, a Mennyei Atya, és apu és anyu azt mondja: „Igen rád. Akarom, hogy legyél!” Talán egy kicsit könnyebben éli át azt, hogy létezik az az öröm, az a béke, az a remény – nem mondom – ami nem csak eseményekhez kapcsolódik, hanem ahhoz, hogy én vagyok, hogy vagyunk. De lehetséges, hogy köztünk is vannak olyanok, akik azt mondják: „De én nem voltam vágyott gyerek, egyáltalán nem voltam az. Most akkor, most akkor?” És nem tudok erről nem mondani két mondatot. Hogy ne lenne az, hogy valakire csak kisebb-nagyobb mértékben mondtak igent. Mi a lehetőségünk? A lehetőségünk az, hogy átélhetjük azt, hogy esetleg ebben valakinek nehezebb, vagy hátrányt szenvedett, de most már tudunk arról, hogy létezik az az öröm, az a béke, az a remény, létezik az, ami a létezésemhez kapcsolódik. És tudhatom, hogy Isten igent mond a létezésemre.

Ez azt jelenti, nagyon egyszerűen, hogy van, akinek valamiben könnyebb, van, akinek néha, és van, mikor nekünk néha könnyű szeretni. Néha meg, ha nem döntjük el, hogy jól fogunk bánni valakivel, hát, nem fogunk vele jól bánni, szóval elég nehéz. Nemde mindegyikünkkel úgy van, hogy néha könnyen megtaláljuk a szív békéjét, néha meg nagyon nem lesz könnyű, és ez mindegyikünkkel így van. Ha bármelyikünk úgy fedezi föl, hogy „Rám csak anya mondott igent, apa nem.”, akkor lehet, hogy bizonyos területünkön nekünk nem lesz olyan könnyű egész természetesen előhozni azt a békét és örömöt, ami a létezésünkhöz kapcsolódik. Nekünk ott egy kicsit több dolgunk van, de kétségkívül mélyebben, és talán fokozottabban átélhetjük azt, ahogyan Isten mond ránk igent. És annak talán az üzenete és jelentősége pont nekünk, talán még sokkal-sokkal központibbá válhat.

Mi történik akkor, ha én voltam az, aki nem mondtam igent? Amíg az ember ezen a Földön van, mindig mondhat igent egy másik emberre, mindig. Ma este, holnap reggel, mindig. Idebent, az emberi szívben semmi akadálya nincs, hogy most azt mondjam valakire: „Akarom, hogy legyél!” Mégpedig azért, mert tudok arról, arról a létezésedről, ami nem eseményekhez kapcsolódik, hanem ahhoz, hogy vagy, és ezért erre mondhatok igent, akármilyen eseményeket éltünk is át.

Hadd mondjak el most egy gondolatot és egy záró történetet! Történésekre tehát szükségünk van, eseményekre szükségünk van akkor is, ha azon keresztül sokszor csak a hullámzásokat éljük meg. Néha jó, és néha nem annyira. De az események, a történések, a kapcsolódás teszi lehetővé azt, hogy egyszer csak valami elmélyüljön bennünk. Az, ami már nem az eseményhez kapcsolódik, hanem a létezéshez. És akkor a záró történet már erről szól.

Kicsi gyerek voltam én, tehát ez több, mint negyven éve volt. Volt apukámnak egy már akkor idős ismerőse, jött hozzánk vendégségbe, és én láttam, hogy egy nagyon menő órája volt. És hát, kicsi gyerekként néztem azt a menő órát: stopperes. Ez egy kicsi fiúnak döbbenetes volt, az a sok mutató. Látta ez az idős bácsi, hogy én nézem azt a menő órát, és a következőt mondja nekem: „Ferikém, látom, tetszik ez az óra. De tudod, hogy nem ez az óra a legértékesebb itt rajtam? Hanem az esküvői gyűrűm. Lehet, hogy ez az óra nagyon jól néz ki, de ez (Mutat a gyűrűre – szerk.) sokkal értékesebb.” Ez az idős ember elmondta nekem, a kicsi fiúnak: „Tudod, engem 1945-ben elvittek Szovjetunióba málenkij robotra, és én sok évig voltam ott, és már akkor is volt egy menő órám. Tudod, mi volt az első dolgom? Hogy a menő órámat elcseréltem kenyérre, mert élni akartam. Mindannyian így tettünk, ami valami éppen nálunk volt, abból étel lett, mert élni akartunk. Őrizgettem a gyűrűmet, és egyszer csak jött egy őr, és azt mondja: <<Add ide nekem ezt a gyűrűt, szép arany, add ide nekem, és adok neked egy nagy cipó kenyeret.>> A nyál összefutott a számban. Micsoda? Egy nagy cipó kenyér!” Hirtelen az jutott eszébe: „De (hogy) ez a gyűrű emlékeztet a szabadságra, a hazámra, a családomra, a feleségemre, a gyerekeimre, az otthonomra.” Ránézett erre az őrre, és azt mondja neki: „A gyűrűmet nem adom, azt biztos, hogy nem adom.”

Mit jelent ez számunkra? Hogy ez a férfi ott és akkor éppen a nehézségben, a bajban, a megpróbáltatásban hirtelen rádöbbent arra, hogy: „Akár az életembe is kerülhet az, hogy a gyűrűhöz ragaszkodok, és nem a kenyérhez, ez az életembe is kerülhet, de most megértettem azt, mikor azt mondtam, hogy a gyűrűmet nem adom, hogy van bennem valami, és van köztünk valami, ami akkor is van, ha innen el kell mennem. Most éltem át, hogy van az a kincs, az az érték, az a szépség, az a gyönyörűség, ami akkor is van, hogyha el kell innen távoznom azért, mert most ezt a gyűrűt nem adom. Van az a maradandó, amit ez a gyűrű kifejez számomra.” Ami mármost nem a történésekből fakad és forrásozik, hanem abból, hogy születésen és halálon innen és túl; vagyunk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)