Jn 1,1-18 - Karácsony utáni 2. vasárnap

Isten tárgyiasítása.

Olvasmány (Sir 24,1-4.12-16)

A bölcsesség a maga dicséretét zengi, tiszteletben áll Istennél, népe közepette dicséri önmagát. Megszólal a Magasságbeli gyülekezetében, és Isten népének serege előtt eldicsekszik. Így beszél hozzájuk: „A mindenség Teremtője parancsot adott nekem, s aki teremtett, kijelölte sátramnak helyét. Így szólt: »A sátradat Jákobban üsd fel, örökrészed Izraelben legyen, és választottaim között verj gyökeret.« Ősidőktől fogva, a kezdet kezdetén teremtett, és nem pusztulok el soha, mindörökre. Szolgáltam előtte szent sátrában, majd pedig Sionban kaptam lakóhelyet. Letelepedtem a szeretett városban, s Jeruzsálemben van uralmam székhelye. Dicsőséges nép közt vertem így gyökeret, az Úrnak részében, az ő örökrészén, s a szentek gyülekezetében megtelepedtem.”

Szentlecke (Ef 1,3-6.15-18)

Testvéreim! Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki Lelkének minden áldásával megáldott minket a mennyekben lévő Krisztus által. Őbenne választott ki a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt. Szeretetből eleve arra rendelt minket, hogy akaratának tetszése szerint, Jézus Krisztus által fogadott fiakká legyünk, és magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. Amióta értesültem az Úr Jézusba vetett hitetekről, és az összes szent iránt tanúsított szeretetetekről, szüntelenül hálát adok értetek, és imádságomban újra meg újra megemlékezem rólatok. Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőséges Atya adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reménységre hívott meg titeket, és milyen gazdag az a fölséges örökség, amelyet ő a szenteknek készített.

Evangélium (Jn 1,1-18)

Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal.

Vasárnapi beszéd

„Az Ige testté lett.” Az Ige megtestesült, Isten emberré vált. Ez a pici Jézus egy élő ember, egy személy. Erről szeretnék beszélni, mégpedig abban az összefüggésben, hogyha Karácsonyt összevetjük Húsvéttal, márpedig össze szoktuk néha-néha vetni, akkor valahogy úgy éljük ezt meg, hogy a Karácsony az olyan meleg, és kedves, és gyermeki, és átölelő. Hát, a Húsvét, na, ott aztán megjelenik a kereszténységnek a keménysége, kihívás jellege, nehézsége, föladatszerűsége. De nem lehetséges-e az, hogy akkor valamit nem látunk elég világosan Karácsonyból? Mégpedig azt, hogyha Isten emberré lett, akkor ez azt jelenti számunkra, hogy óriási nagy feladat és kihívás az, hogy Istent – a szó legjobb értelmében, most mondhatjuk így, hogy Jézust – emberszámba vegyük, személynek lássuk, és így kapcsolódjunk hozzá.

Szinte föl se ismerjük, hogy milyen könnyen kerülünk olyan helyzetbe, ahogy ezt mondja a szakirodalom, hogy dehumanizálunk, deperszonalizálunk, hogy személytelenül bánunk Istennel, hogy embertelenül bánunk Istennel. Hogy ez az ember számára lehetséges. Nem csak, hogy lehetséges. Hogy ez a téma milyen hatalmas témánk nekünk, keresztényeknek nagyon nagy témánk. Mert mi hivatkozunk Istenre, mert mi hivatkozunk Jézusra, mert mi imádkozunk hozzá, tehát akkor ez a mi nagyon nagy témánk, és nem másoké.

Csak villanásszerűen… Mikor az édesanya azt mondja a gyerekének: „Te vagy az én életem értelme.”, hogy az milyen sajátosan tesz egy kérdőjelet oda, hogy: „Most az az édesanya a gyerekét egy autonóm személynek látja, egy olyan embernek, aki rendelkezik önmagával?” Amikor azt mondja a férfi a nőnek: „Nélküled nem tudok élni.”, ugye, hát egy kicsit megborzonghatunk: „Na, na! Nem is gondoltam.” De lehet, hogy borzongunk ettől, hogy egy másik ember nélkülünk nem tud élni, de hadd tegyek ide egy kérdőjelet: De akkor hogyan látom azt az embert? Akkor őneki az a dolga, hogy engem életben tartson? Akkor most hozzám is kell jönnie? Akkor ez hogyan van most?

Még a legszűkebb világunkban is, a szeretetviszonyainkban is a mondatok sajátosan föltárnak valamit abból, hogy mekkora kihívás, még azokat is, akiket szeretünk, vagy akikről azt mondjuk, hogy szeretünk, és akiket akarunk szeretni, hogy őket emberszámba vegyük, és személynek lássuk, és úgy bánjunk velük. Hát nem, hogy aztán azokkal, akikre azt mondjuk, hogy idegenek, vagy mi közük hozzánk. Erről szeretnék tehát most szólni, Karácsonynak ezt a kihívás jellegét föltárni és megmutatni.

Ha már ebből a gondolatból indulunk el, akkor röviden, utalásszerűen szeretném nektek elmondani, hogy mi az a hét mód, ahogyan az ember a másik személyt képes tárgyiasítani. Már nem személyként bánni vele, nem emberként, hanem tárgyiasítva. Itt most nem ember-ember viszonyról szeretnék döntően beszélni, hanem hogy ezt Isten felé hogyan szoktuk csinálni úgy, hogy szinte föl se tűnik nekünk, hogy Istent nem vesszük emberszámba. Így is mondhatnám, hogy Istennel nem úgy bánunk, mint egy személlyel, hanem tárgyiasítjuk őt.

Az első gondolat, ez így szól, a szakirodalom azt mondja, a tárgyiasítás első módja, amikor valakivel úgy bánok, mint egy eszközzel. Eszköziesítés, tárgyiasítás, eszközként, tárgyként bánok egy személlyel. Ugye, amikor azt mondjuk, és hát ez ismerős nektek, mikor olyasmiről beszélünk, hogy az álmaink, és az életcéljaink, és minél inkább olyan bensőségesen élünk meg egy célt, és minél inkább magunkénak meggyőződésszerűen egy álmot, annál inkább van esélyünk arra, hogy a másik személyt a céljaink és álmaink eszközének tekintsük. Eszközének annak, hogy boldog legyek, eszközének annak, hogy legyen szép családom, eszközének annak, hogy ne legyek egyedül. Ismeritek azt a viccet, mikor újszülött ikreket tol az édesanya a parkban, és jön a kedves ismerős, egypetéjűek a gyerekek. „Haj, de édesek! Melyik-melyik?” Hát, ez egy jogos kérdés. És akkor azt mondja az édesanya: „Jobbra van az orvos, balra a művész.” Na, itt erről beszélek, hogy a saját álmaink, céljaink, terveink, gyönyörűségeink eszköze, szinte tárgya a másik ember.

De nem erről szeretnék beszélni, hanem ahogyan Istent tudjuk tárgyiasítani, eszköziesíteni. És akkor azt mondjuk: „Nyilván Istennek az a dolga, hogy – ismerős talán nektek ez a mondás – megbocsásson.” Imádkozunk hozzá, és meg tudjuk mondani, hogy Istennek mi a dolga, hogy mit kell és kellene neki tennie. Olyan izgalmas ez, ha Istent személyként éljük meg, akkor ebben a kapcsolatban sokszor kérünk, vagy vágyunk, vagy óhajtunk, vannak céljaink és álmaink, és Isten néha azt mondja, hogy nem. Hát, attól még a kapcsolat fönnmarad. Két személy közt a kapcsolatban kölcsönösen szoktunk igeneket és nemeket mondani. Nemde úgy van, mikor személyes világban élünk meg egy szeretetkapcsolatot, azt éljük meg, hogy valakit nagyon szeretünk, ő nagyon szeret minket, és néha azt mondja, hogy nem. Hát, az nem esik nekünk jól. Tiltakozhatunk, próbálhatjuk őt meggyőzni, meg rávenni, meg kérlelni. Sok mindent tehetünk, nyilván, de ha őt személynek látom, akkor sosem fogom megkérdőjelezni azt, hogy egy olyan valaki, akit szeretek, és ő mondhat nemet, mert személy, mint én. Miért ne mondhatná, hogy nem? És attól, hogy azt mondta, hogy nem, az nem rengeti meg a kapcsolatot. Ez tehát az első gondolat.

Ide csak egy történet még. 25-30 évvel ezelőtt hallottam, amikor még dívott nagyon az, főképpen vidéken, hogy minden családban, minden házban volt egy szent sarok. És akkor ott voltak szentképek, és esetleg szobrok, és odatették a szentolvasót… és nem is ragozom. Ment a pap házat szentelni január elején, és látja, hogy ott van ez a szent sarok ebben a vidéki házban, és bizony, ott a szent sarokban van egy Jézus szobor, de az nem kifelé néz, hanem befelé. Megdöbbent ezen az atya, és mondja: „Margit néni, nem kéne Jézust kifordítani? Miért fordul befelé?” Azt mondja: „Sokat imádkoztam hozzá, kértem tőle valamit, nem tette.” (Mutatja, hogy megfordítja – szerk.) Sutty! Ez az eszköziesítés, ez a tárgyiasítás. És akkor eltölthetünk egy napot, meg egy életet is úgy, hogyha nem voltál jó eszköz a kezemben, nem voltál hasznos tárgy a célom elérésére, akkor köszönöm szépen, nem kérek belőled.

A második. Tárgyiasíthatok valakit úgy, hogy tagadom az autonómiáját. Hogyan tudjuk mi keresztények tagadni – sokszor nem tudatosan, nem rossz szándékkal – Isten autonómiáját, ami az ő személy voltához nyilvánvalóan kapcsolódik? Úgy, hogy – ha szabad most ezt a kifejezést mondanom – gátlástalanul hivatkozunk rá. Mert éppenséggel jó eséllyel nem fog szólni „Hát, ne haragudj, én nem így gondolom.” Hogy az ember az a valaki, és minél inkább Istenre hivatkozó életet igyekszünk élni, annál inkább lehetséges az, hogy szinte gátlástalanul hivatkozzunk Istenre. Azt mondjuk, Isten ezt akarta, ezt Isten nevében csinálom, hogy Isten erre szólított föl.

Tudjátok, megint egy élményemet ide szeretném hozni. Nem egyszer van ám az úgy, hogy jön hozzám valaki, azt mondja: „Én megimádkoztam, átimádkoztam, Isten azt mondta nekem, jöjjek hozzád, és te csináld ezt meg ezt.” De ez miért ne volna lehetséges? Ez nagyon is lehetséges. De ilyenkor azt szoktam mondani, nagyon komolyan veszem azt, hogy te jöttél, Istenre hivatkoztál, hogy énnekem valamit kell csinálni, de engedd meg, hogy Istennel én is megbeszéljem. Nekem is van vele kapcsolatom, engedd meg ezt, hogy én is ezt átbeszéljem vele, és akkor utána lehet, hogy azt mondom: „Legyen nekem a te szavaid szerint.”

A második témánk az, ahogyan Istenre hivatkozunk, mégpedig azért, hogy ezzel saját magunkat legitimáljuk, azért, hogy törvényesítsük mindazt, amit éppen mi akartunk, és amit mi akármilyen érdekünk, vagy bármilyen más szempont alapján azt jónak tartjuk, és Istent erre használjuk, hogy őrá hivatkozunk. Nem megbeszéljük vele, vagy nem Tőle jön és érkezik valami, hanem semmiből se áll csak úgy hivatkozni Rá. Ezt úgy nevezem magamban, hogy Istent lábjegyzetnek használni. Ha bárki készített már valamiféle szakdolgozatot, tudjuk mi az, lehivatkozni valamit. Most meg aztán, a világháló korszakában lehivatkozni valamit semmiből se áll. Fogom, odaírom a kis számot, azt’ ott lesz lábjegyzetben. Tehát a második, ahogyan Istent lehivatkozzuk, lábjegyzetté tesszük.

A harmadik, amikor nagyon sajátos módon – az emberi világból indulnak a gondolatok mindig – úgy tagadjuk a másik ember voltát, és úgy személytelenítjük, hogy alkalmatlannak tartjuk őt az életre, alkalmatlannak arra, hogy a saját életét vigye és élje, és majd mi megmondjuk neki, meg majd…

Amióta a nagy inkvizítorral történő beszélgetés a világirodalom része, pontosan tudjuk, hogy milyen az, amikor a magát kereszténynek nevező ember valahogy kimondva-kimondatlanul azt mondja: „Nézd, Jézus! Neked volt itt időd, csináltál akkor amit akartál. Aztán elmentél, ez most itt a mi időnk. Itt most már mi csináljuk a dolgokat. Hivatkozunk is rád, ahogy nekünk jól esik. De itt most már mi csináljuk. Tudod, Uram, kijavítjuk azt az egy-két bicegő dolgot, amit Te nem csináltál elég hatékonyan. Majd mi szép egyértelművé tesszük a kereszténységet, majd az nagyon világos lesz. Hát, neked nem volt sok időd, de majd mi.” És az ember mit mond ilyenkor kimondva-kimondatlanul? „Bízd csak ránk! Bízd ránk, megoldjuk. Amit te tettél, hm-hm-hm. Bízd ránk!” Egész más, mikor az ember úgy ránéz Istenre, azt mondja: „Bízd ránk!”, vagy amikor Isten azt mondja az embernek, hogy: „Bízz bennem!” Ez nem ugyanaz az életút.

Aztán a következő, ahogyan a tárgyiasítás meg tud valósulni, amikor az egyik embert a másikkal helyettesíthetőnek tekintjük. Itt derül ki még inkább az, hogy nem ugyanaz valakit emberszámba venni, vagy valakit személynek látni, és úgy bánni vele. Mert hiszen nyilván a gazdasági élet mindenféle ágában-bogában látjuk azt, hogy valaki nagyon is meg tudja mondani, hogy mi az, amit mondjuk egy robot meg tud csinálni, és mi az, amihez ember kell. De közben azt mondja: „De ide ember kell. De hogy az éppen melyik? Fütyülök rá. Az egyik kidől, majd jön a másik.” Akkor ő embernek látja, csak nem személynek, mert azt mondja, mindegy, helyettesíthető bárkivel.

Mit jelent a helyettesíthetőség Istennel való összefüggésben? Azt jelenti, hogy képzeljük el, hogy odaállok valaki elé, és azt mondom: „Most Jézus nevében megverlek. Most Jézus nevében foglak bántani. Jézus nevében rosszul fogok veled bánni. jézus nevében elhanyagollak. Jézus nevében fütyülök rád. Jézus nevében…” Ugye, milyen…? Egész abszurdum ezeket a mondatokat kimondani? Akkor helyettesítsük azzal, hogy Isten. „Az Isten nevében.” Úgy elcsúszik, nem? Úgy Isten nevében? Milyen érdekes, amikor a jóérzékünkkel azt mondanánk, hogy Jézusra nehezen tudnék hivatkozni ebben, vagy abban a dologban. Hivatkozzunk Istenre! Nem lesz olyan föltűnő. Ezt nevezhetnénk nagyon sajátosan helyettesíthetőségnek.

A következő gondolata a tárgyiasításnak, amikor azt mondja az egyik személy a másikra, hogy: „De hát minden további nélkül lehet őt bántani.” A bánthatóság, tárgyiasítás a bánthatóság által. Ferenc Józsefről mondják azt, szóba került, a magyar emberről, azt mondja: „Ó, a magyar? Nem kell azt kímélni.” Ez a tárgyiasítás, ez a bánthatóság. És tudjuk, hogy az Istenre hivatkozó ember is hogyan tudja bántani Istent a szavaival. Nyilván ezt jól ismerjük mindannyian, de hogy a bánthatósághoz az is (hozzá)tartozik, hogy Istent kifosztom, hogy Istent kizsákmányolom, hogy Istent fölhasználom, és Istent kihasználom. Ez mind a bánthatósághoz tartozik; nem személynek látom, hanem egy olyan tényezőnek, akit a saját életem szolgálatába állítok – egyes emberként, csoportként, vagy intézményként, akármi is legyen az –, és őt kifosztom, kihasználom és kizsákmányolom. Ez a bánthatóság.

Azután a következő, ez az utolsó előtti: amikor Istent birtokoljuk. A másik ember, mint birtokolható lény. Emberi világban: emberkereskedelem. Az Istennel összefüggésben: istenkereskedelem, istenáru lesz. Istent adjuk, Istent vesszük, mégpedig azért, hogy jól menjen nekünk. A szónak valamilyen értelmében Isten áruvá lesz, akivel kereskedünk, adjuk és vesszük, a saját hasznunkra, saját javunkra. Nem embertársaink érdekében; saját haszonra, saját javunkra. Kereskedés Istennel, adjuk-vesszük.

Végül az utolsó gondolat. Ahogyan a szakirodalom ezt mondja, hogyan tud létrejönni még a tárgyiasítása egy másik embernek, személynek? Úgy, hogy tökéletesen eltekintünk attól, hogy ő egy érző lény, hogy nem törődünk vele, hogy őneki érzései vannak, vágyai vannak, hogy esetleg fáj neki. Olyan szívbe markoló az, hogy az állati jogok nyilatkozata – most így mondanám – az, ahogyan törvény rangra emeltük azt, hogy miért nem bántható egy állat. Ti tudjátok, hogy az indoklásában mi szerepel ennek, hogy miért lehetséges az a magyar mai jogrend szerint is, hogy valaki bántalmaz egy állatot, és akkor rá valamilyen szankciót rónak ki? Azért, mert az szerepel benne, hogy mert az állat érző lény, és mert érző lény, nem bánhatok vele akárhogy, mert azt érezni fogja. És milyen megrendítő, az emberi kapcsolatainkban, de most ugye nem erről beszélünk, Istennel való viszonyunkban, hogyha Jézusra gondolunk, hogy érez. Mennyivel könnyebb Istennel bánnunk nekünk úgy, hogyha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy Ő érez. De ha azt mondjuk, Jézusra tekintve: „De hát érző lény!” Mit jelent ez?

Egy világhírű írót arról kérdeztek, milyen a jó szöveg. „Az Ige testté lett.”, ezért hozom ide. Milyen a jó irodalmi szöveg? Azt mondja ez a világhírű író: „Az igazán jó irodalmi szöveg az olyan, hogy az író, amikor leírja a szavakat és a mondatokat, akkor látja is, és érzi, és észleli, és ízleli, és tapintja, és hallja. Érzi a bőrén, a testén, a szívében, hogy átéli, hogy az a jó szöveg.” Ebben az a gyönyörű, hogy ez a világhírű író nem azt mondta, hogy a jó szöveg az, amit valaki elmond, és a hallgató érzi, a hallgató látja, a hallgató előtt megjelenik, és tapasztalja, és hat. Nem, nem, azt mondja, nem, a jó szöveg nem. A jó szöveg az, amit aki elmond (leír – szerk.), azt át is éli. Úgy is mondhatnám, hogy Karácsonynak mi a titka? Ebből a szempontból Karácsonynak az a titka, hogy az ige, a szó ember lesz, és ez az ember itt lakik (Az oltár előtti jászolra mutat – szerk.) Istenember természetesen, Jézus itt lakik köztünk. És többek között a kinyilatkoztatásnak része, hogy Istent megmutatja számunkra, hogy szavakat is mond. Tehát: szó – emberség – szó. Nem egyszerűen csak szó és szó, szó és szó.

Mi sokszor keresztény emberként azt gondoljuk, hogy a megtestesülést ki lehet hagyni. Hogy a szónak nem kell emberivé válnia bennünk, hogy a szónak nem kell megtestesülnie bennünk, hogy a szónak nem kell személyessé válnia bennünk. Hogy elég hallani, és mondani, és szó, és szó… (Elvitte a mikrofont gesztikulálás közben – szerk.) Na, mikrofonnal együtt. Szó és szó, emberség és személyesség nélkül. Erre azt tudjuk gondolni és mondani, hogy: kinyilatkoztatás. Hát, a kinyilatkoztatást most már látjuk, hogy szó, és emberség, és szó, hogy valahogy így van.

Mikor papnövendékek voltunk, akkor beszéltünk arról, hogy van a téli teológia, meg a nyári teológia. A téli teológia az csak szavakból áll, és jó hideg. És nemde úgy van, ahogy van ez a nyirkos idő, és utazni sem nagyon lehet, hát az van bennünk: „Legyen már tavasz, legyen nyár!” Ezért elneveztük azt a világot, így neveztük, hogy nyári teológia, amiben van megtestesülés. Az a kereszténység, amiben van Karácsony, amiben érzünk és átéljük, és mi magunk is emberivé leszünk közben, és a kinyilatkoztatás minden szava és mondata megtestesül valamiképpen bennünk, és úgy adódik tovább.

Talán merhetjük azt mondani, hogy rengeteg szó, amit az Istenről kimondunk, vagy ahogy Istenre hivatkozunk, Karácsony nélküli szó, olyan igazi hidegrázós téli teológia. Olyan, amiből kihagytuk azt, hogy emberré lett, hogy emberivé vált, és a szó úgy megy tovább, emberien. Ezért lenne egy záró gondolatom. A záró gondolat így szól, ha már nekünk keresztényeknek megvan ez a nagy kísértésünk, hogy Istent lábjegyzetként használjuk, hivatkozzunk csak rá, hogy ahogyan Jézus megkeresztelkedik, és följön a vízből, és azt mondja a Mennyei Atya: „Te vagy az én szeretett fiam, tebenned telik kedvem.”, hogy érdemes volna talán sokkal kevesebbet hivatkozni Istenre, ámde úgy élni, hogy Isten hivatkozzék ránk. Hogy ezt talán merhetjük mondani mindenféle nagyképűség és gőg nélkül, hogy nem az a dolgunk, hogy állandóan, ki tudja milyen tárgyiasító módon, eszköziesítően, szinte embertelenül Istenre hivatkozzunk, hanem hogy éljünk úgy a vele való személyes viszonyunkban, ahogyan mi is megtestesülünk, hogy az Isten néha azt mondja, hogy: „Te az én szeretett gyermekem vagy. Ezt más is láthatja, és nézheti, hogy benned a kinyilatkoztatás folytatódott.” Ezért a záró mondat így szól: Ezért talán sokkal inkább érdemes ebben az új esztendőben úgy élni, hogy Isten hivatkozzon ránk.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )