Mk 1,21-28 - Évközi 4. vasárnap

„Úgy tanította őket, mint akinek hatalma van.”

Olvasmány (MTörv 18,15-20)

Moáb mezején Mózes így beszélt a néphez: „Az Úr, a te Istened hozzám hasonló prófétát támaszt neked, a te körödből, testvéreid közül; őrá hallgassatok. Hiszen ezt kívántad az Úrtól, a te Istenedtől Hóreb (hegyén), az egybegyűlés napján, mikor azt mondtad: »Nem hallgatom tovább az Úrnak, az én Istenemnek hangját és nem nézem tovább ezt a hatalmas tüzet, nehogy meghaljak.« Erre így szólt hozzám az Úr: »Helyesen beszéltek. Prófétát támasztok nekik testvéreik köréből, mint téged; ajkára adom szavaimat, s ő mindent tudtukra ad, amit parancsolok neki. Ha valaki nem hallgat szavaira, amelyeket az én nevemben hirdet, akkor én majd számon kérem tőle. Annak a prófétának pedig, aki egyetlen olyan szót is merészel hirdetni nevemben, amelynek hirdetését nem bíztam rá, meg kell halnia. Ugyanígy annak is, aki más istenek nevében beszél.«

Szentlecke (1Kor 7,32-35)

Testvéreim! Azt szeretném, ha mentesek volnátok a gondoktól. A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi gondok kötik le: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket.

Evangélium (Mk 1,21-28)

Kafarnaum városában Jézus szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek. Ez így kiáltott fel: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus ráparancsolt: „Hallgass el, és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta az embert, aztán nagy kiáltással kiment belőle. Mindenki nagyon megdöbbent. Az emberek egymást kérdezgették: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!” El is terjedt a híre hamarosan Galilea egész vidékén.

Vasárnapi beszéd

Elcsodálkoztak Jézuson, miféle hatalommal beszél. Utána van ez a – mondjuk így egyszerűen – gyógyulás, gyógyítás történet, és azután pedig visszatér ez a motívum. Aztán megint csak csodálkoztak, és álmélkodtak, és a hatalomnak, és ennek a csodás gyógyulásnak a híre elterjedt egész Galileában. Arról szeretnék most beszélni, hogy miközben ez a történet oly nagy erővel éppen föltárja, és nyilván szándékoltan kifejezi azt, hogy Jézus nem akárki, hogy aközben mennyire észrevétlenné tud válni az az ember, aki megszabadul a tisztátalan lélek hatalmától. Hogy éppen még ez a történet is egy kicsit csapdába ejthet bennünket abból a szempontból, hogy már ne is érdekeljen bennünket az az ember, hogy már ne figyeljünk rá, hanem szinte – ahogy ezt szokták ma mondani – egy biodíszlet legyen, egyszerűen csak valaki, akin keresztül Isten megmutatja Jézusban a hatalmát.

És én ezt nem szeretném. Pont azért, mert hogy: Miféle hatalom ez? Nemde pont a hatalomnak a logikáját ismerve tudjuk azt, hogy épp a hatalom logikája mennyire nem képes látni az embert, mennyire nem képes látni az egyes embert, a személyt, hanem egész meg tud mámorosodni a hatalom logikájától. Ezért nem akarom szem elől téveszteni ezt a valakit, hogy ő nem egy senki, egy akárki, egy bárki, hanem ő egy valaki. Jézus nem az isteni hatalmát demonstrálja ott, szombaton, a zsinagógában, hanem meg akarja gyógyítani. Erről szeretnék beszélni, hogy Jézus hogyan használja a hatalmát.

Az első gondolat így szól. Mi is ez a hatalmas hatalom, amire rácsodálkoznak az emberek? Elsősorban talán azt mondhatnám: hatalom önmagunk fölött. Milyen érdekes, hogy megjelenik ez a motívum, hogy parancsolt annak a tisztátalan léleknek, az meg kitakarodott onnan – mondjuk így, hogy –, engedelmeskedett neki. Mit jelent számunkra a hatalom, amit akarunk gyakorolni? Azt, hogy rendelkezünk az önmagunk fölött lévő hatalommal, hogy meg tudjuk azt csinálni. Törekszünk rá, egyáltalán tudunk arról, hogy ez van, és törekszünk rá, hogy saját magunknak parancsot adjunk, hogy parancsoljunk magunknak. És hogy tudjuk mi az, hogy engedelmesség, hogy miután parancsoltunk magunknak, utána tudunk engedelmeskedni magunknak, ennek a képessége.

Mondhatnánk egy más fajta nyelven is, akkor úgy mondanánk: az önszabályozás képessége, beleértve és főképpen az érzelmi önszabályozás képessége. Ha egy konkrét helyzetből indulunk ki, abban, hogy ott van Jézus, és éppen hatalommal eltelve beszél, és gondolom lenyűgöző, amit mond, és egyszer csak valaki bekiabál? Hát ez a konkrét helyzet, hogy éppen mondja, és valaki… Ugye, mondhatjuk ezt, hogy arcátlanul bekiabál, a szó szoros értelmében, egy ember. És hogy ilyenkor képes legyen valaki az érzelmi önszabályozásra, hogy azt tudja mondani, hogy „Most majd én pontosan eldöntöm, mit akarok csinálni.” És hogy ebben az önszabályozásban ahogyan tud magának parancsolni, és tud magának engedelmeskedni, hogy ebben hogyan ragyog föl a hatalomgyakorlásnak a szépsége.

Nézzétek ezt el nekem, kicsit gyerekes lesz talán. De ahogy a világjárvány során úgy egyre jobban foglalkoztatott, hogy mi van velünk, akkor egyre jobban elkezdtem értékelni azt, hogy milyen nagy dolog, hogyha valaki, miközben krónikus stressz állapotban vagyunk, egyre nagyobb a nyomás rajtunk, bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, nem ragozom, hogy milyen nagy dolog most kedvesnek lenni egymáshoz, hogy ez nagy dolog. Akkor tudjátok, hoztam egy ilyen, hát ilyen gyermeki elhatározást, hogyha valaki kedves lesz velem, mindenképpen én is kedves leszek vele. Hogy nem hagyom csak úgy elveszni az ő kedvességét, az a minimum, hogy kapjon rá egy kedves választ. Második parancs: parancsba adtam magamnak, ha valaki nem kedves velem, én azért megpróbálok az lenni. S akkor elkezdtem azon gondolkozni, hogy miért is? Arra jutottam: Hát, lehet, hogy neki nehezebb az élet, mint nekem, vagy éppen egy rosszabb helyzetben van, egy rosszabb napja van. Miért ne próbálkozhatnék én? Tehát akkor a második szabály ez lehet, hogy valaki nem kedves velem, azért én próbálok vele az lenni. És a harmadik szabály, mert persze tovább gondolkoztam ezen: És ha nem is nehezebb neki, hanem csak trehány, szeretetlen, na? És akkor a harmadik szabály így szólt: Akkor csináld magadért!

Szóval az első gondolat így szól: Fölragyog a hatalom, amiben alapvetően és elsősorban látjuk Jézust, aki tud magának parancsolni, és képes magának engedelmeskedni.

A második gondolat így szól: Hogy mindezt szabadon teszi. Mit jelent a szabadság ebben az esetben? Hogy Jézus az a valaki, aki tud valamit tenni, és képes azt valamikor nem tenni, tudja csinálni, és tudja nem csinálni. Segítőknek milyen nehéz megtanulni azt, tele vannak buzgalommal, hogyha valaki tanácsot kér, akkor ne adjanak. Sokszor sokkal fontosabb még hallgatni valakit tíz percig, mint mondani egy tanácsot, miután két perce beszélgetek vele, és azt sem tudom, mi az élete. Tehát a szabadság megragadható ebben, és a hatalom gyakorlása. Van hatalmam valamit tenni, és van hatalmam azt nem megtenni.

Olyan gyakran, mikor a hatalmunkat nem használjuk jóra, akkor nem egyszer az lesz a gondolatunk: „Azért nem csinálom, azért nem bánok vele jól, mert nem érdemli meg.” Ezért a második gondolat, hogy a szabadsághoz hozzátartozik az is, hogy képes legyek rálátni a saját gondolataimra, hogy nem egyszer egy ilyen gondolat, hogy „Nem érdemli meg, de lehet, hogy rászorul.”

Most megint a konkrét helyzet. Ott vagyunk szombaton a zsinagógában, vasárnap a templomban, valaki föláll, elkezd kiabálni. Nem az első gondolatom az, hogy „Hmm! Gmm!” Ez ugye nem egy gondolat volt, egy érzés volt, de az volt mögötte: „Hát, ha valaki itt most nem érdemli meg, hogy jól bánjunk vele, ő az.” És milyen érdekes, hogy Jézus túllát a kiabáláson, akármin, ami ott történik, és ő látja azt az embert. Ő látja, és hallja azt az embert, miközben az az ember nem mond egy szót se, mert valaki más beszél, de ő látja és hallja, és úgy dönt, hogy nem abba az irányba megy „Hogyha valakivel itt nem teszek jót, akkor az ő, mert nem érdemli meg.”, hanem „Ha van itt valaki, aki rászorul, akkor az ő.” Ez tehát a második gondolat, a hatalom gyakorlása szabadon. Vagyis szabad az a hatalomgyakorló, aki bármikor tud élni a hatalmával a másik javára, és bármikor bármiféle hatalom gyakorlásáról le tud mondani. Az szabadság.

A harmadik gondolat így szól: Képes tudatosnak lenni. Fölmérni a helyzetet, tudni, hogy itt és most mi történik, hogy neki mi a küldetése, hogy mit kell most tennie, és a többi, és a többi. A tudatosság. Olyan érdekes ez, az érzelmi intelligenciával foglalkozó szakértők, érzelmi önszabályozás, hatalomgyakorlás a saját személyiségünkben, azt mondják, hogyha valaki érzelmi intelligenciára kíván jutni, nagy tudatosságra lesz szüksége, átgondoltságra lesz szüksége, kitartásra lesz szüksége, és nagyon fárasztó lesz. Más dolgunk nincs is vele.

Tehát a harmadik gondolat így szól, hogy tudatosan. Éppen néhány héttel ezelőtt olvastam egy megjelenő könyvről, A könyvnek az a címe, hogy „Pszichopátia belülről”, ha jól idézem, és egy idegkutató írja le a saját történetét. A saját története – persze, csak röviden, röviden – a következőképp szól. Azt mondja, hogy ő éppen egy betegségnek az agyban létrejövő változásait nézte. És ahogy nézte a különböző alanyoknak az agyi képét, kontrollszemélyekként a saját családtagjainak az agyi képét nézte meg, és akkor megállapította, hogy beteg, nem beteg, hogyan beteg. Egyszer csak észreveszi azt, hogy van itt egy képfölvétel, és a képfölvételen gyönyörűen látszik a szociális személyiségzavar egyik formája, a pszichopata személyiségre jellemző agyi elváltozás. „Na, hát egy előző kutatásból én ismerem, hát itt ez egy pszichopata.” Nem biztos, hogy örült neki, de… És tudjátok, mi történt? Hogy érdekes volt ez neki, és rá akart jönni, hogy az kicsoda, és kiderült, hogy az ő. Ezen egészen megdöbbent, és a munkatársait számonkérte, hogy itt valami probléma van, hogy azonnal nézzék meg, itt valami, valami, valami. Kiderült a saját agyáról készült fölvétel nyomán, akkor szembesült azzal, hogy ő tulajdonképpen pszichopata. És ahogy elkezdte a saját történetét földolgozni, kiderült számára az, hogy tényleg, hogy tényleg tudott veszélyeztetni, családtagokat tudott veszélyeztetni, hogy tudott egészen érzelemtelen lenni, hogy mások életét kockáztatta, és valóban hozta a tüneteket. Képzeljétek el, hogy ez az ember eldöntötte, miközben pszichopata, eldöntötte, hogy hogyan fog élni. Megkérdezte a családtagjait: „Ide figyeljetek! Ti érzitek azt, hogy amikor én rendes vagyok veletek, az nem szívből jön?” És a családtagjai a következőt mondták: „Persze, hogy érezzük, de nagyon nagyra értékeljük, mert akkor egészen biztosak vagyunk benne, hogy ezt értünk csinálod.”

De érdekes, ahogy már erről beszéltünk, ugye azt mondjuk: „Kivel bánunk jól? – Akit szeretünk.” De ennek a fonákja az, ha valakire azt mondjuk „Nem szeretlek, nem bánok veled jól.”, és hogy ez milyen szörnyű. Most akkor ez hadd egészüljön ki egy másik gondolattal. Azt mondjuk: „Milyen az igazi jótett? – Szívből jön.” Milyen nagyszerű, amikor egy pszichopatának nem jön szívből, hanem eldönti. Nemde milyen fölszabadító, valaki látja a saját agyáról készült fölvételen, és azt mondja: „A nemjóját! Énvelem tényleg nagy zűr van.”, majd pedig eldönti, hogy jól fog bánni másokkal. Hát, ha van valami, amit szépnek látok, ezt biztos, hogy nagyon szépnek látom. Ezért a hatalom gyakorlása, még akkor is, ha valakinek nagyon sebzett a lelke vagy a szíve, még ott is lehetségessé válik tudatossággal.

Azután a következő gondolat. Ez a fajta hatalomgyakorlás, micsoda hatalom ez? Kétségkívül másokra irányul, mások javát keresi. Mert ugye tudjuk a szentírás egyéb történeteiből; szombaton, a zsinagógában, istentisztelet alatt gyógyítani nem volt veszélytelen vállalkozás. Jézust nem egyszer nem, hogy kritizálták ezért, hanem… Ezért amikor Jézus úgy dönt, hogy meggyógyítja azt az embert, akkor ezzel tulajdonképpen ő kockázatot is vállal. És milyen gyönyörű, micsoda hatalom ez? Hát, olyan fajta hatalom, ami saját magát kockáztatja, akár a saját életét is kockáztatja, nem csak mások javára, hanem éppenséggel egy kiszolgáltatott személy javára. Ezért, ha létezik olyan hatalom, amire tényleg ámulva látunk, micsoda hatalom ez, akkor az olyan, hogy képes kockáztatni a saját érdekeit, értékeit, életét is másoknak, sőt, kiszolgáltatott személyeknek a javára.

Azután a következő. Miféle hatalom ez? Bizalmat építő hatalom. Azért akarom ezt hangsúlyozni, mert ha egy picit elgondolkozunk azon: Miért akarja az ember a hatalmat? Miért él vissza a hatalommal? Miért gyűjti a hatalmat? Most nem akarom ezt hosszabban. Sokszor egyszerű dolgokat látunk, nagyon nehéz dolgokat, de egyszerű dolgokat. Félelmet, halálfélelmet, bántalmazott embereknél azt, ahogyan ő a hatalom által akarja megteremteni azt a közeget, hogy ne lehessen őt bántani, hogy ne lehessen őt fenyegetni. A hatalom ilyen értelemben azt a célt szolgálja, hogy ne kelljen félnie, hogy valamennyire biztonságban érezhesse magát, hogy ne lehessen őt fenyegetni, vagy még egyszer ne történhessen meg vele az, ami már vele megtörtént nem egyszer, nem kétszer. Ezért itt a hatalomnak sokaknak a fejében valamiféle funkciója van. De a háttérben mi van? A szívnek a sebzettsége.

És a hatalom gyakorlása mögött nem egyszer mit látunk? Hogy egy sebzett lélek a félelem, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, és már az elszenvedett sérelmek miatt nem tud bízni, de nem is akar. Mert a bizalommal a kiszolgáltatottság, a félelem, a fenyegetettség, és az összes többi valóban még inkább fokozódni fog. Ezért a hatalmat akarjuk majd, hogy ne kelljen bízni. A hatalmat akarjuk, hogy ne kelljen félni. A hatalmat akarjuk, hogy biztonságban érezhessük magunkat. A hatalmat akarjuk, hogy ne bántsanak bennünket. Ezért van óriási jelentősége az afféle hatalomgyakorlásnak, ami nem abból a célból születik, hogy ne kelljen félni – és nem ragozom most végig –, hanem hogy éppenséggel a bizalom felé tudjon elindítani bennünket, ami a bizalmat táplálja.

A következő, itt talán – most ránéztem a lapomra – nem tudom, ti tudjátok-e, hogy hogyan halt meg Sztálin? Nem akarom részletesen elmondani, mert nem is tudom, de a beszámolókból és a történeti kutatásokból az sejlik föl, hogy Sztálin rosszul lett, a rosszulléte egyre jobban súlyosbodott, és azok az emberek, akik ott voltak körülötte azért, hogy segítsenek neki, vagy akik segíthettek volna neki, akik ott közvetlenül őrizték az ő hatalmát, és azt, hogy neki ne kelljen félni, és ne lehessen őt bántani, képzeljétek el, hogy ezek az emberek a félelmük miatt nem mertek neki segíteni. Látták, hogy rosszul van, látták, hogy elájul, látták, hogy haldoklik, de azt mondták… Na, ez az a fajta hatalom, ami nem a bizalmat építi. És létezik az a hatalom, ami a bizalmat építi.

A következő gondolat így szól: Ez a fajta hatalom, micsoda hatalom, vállalja a saját küldetését. És ez azt jelenti, hogy felelősséget vállal. Felelősséget vállal alapvetően és elsősorban magáért. Eszembe jutott egy élményem. Sok évvel ezelőtt, fiatal ember voltam, a Felvidéken kirándultam, és ott egyszer csak, egy pici falu volt ez, vagy talán kisváros, már nem is tudom, láttam ott egy múzeumot; helytörténeti gyűjtemény. Én bementem, és nézelődtem, és nagyon tetszett, és a múzeumban senki nem volt rajtam kívül, csak egy idős bácsi. Ott végigjártam a termeket, nem volt nagy a múzeum, és az idős bácsi csak úgy nézte. És aztán arra gondoltam, hogy ebben a múzeumban azért a legértékesebb mégis csak ez az idős bácsi, és elkezdtem vele egy picit pár szót váltani, és hogy ő miért van itt, na. Akkor végül az történt, hogy a búcsúra került a sor, és akkor kezet fogtunk, akkor még csináltunk ilyet, és ahogy kezet fogtunk, ez a felvidéki magyar ember a következőképpen búcsúzott el tőlem: „Ajánlom magamat!” Életemben először és utoljára köszönt nekem valaki így. És én jöttem el, és látjátok, azóta bennem van ez, hogy mernék-e én így köszönni bárkinek, hogy „Ajánlom magamat.”? Az a hatalom, amire elámulnak, na, ez egy olyan fajta hatalom, hogy aki ott gyógyít, azt mondhatja magáról: „Ajánlom magamat. Mert amit teszek, azért én felelősséget fogok vállalni. Úgyhogy, ajánlom magamat.”

A görögök bölcsessége jutott még eszembe, csak hogy miféle hatalom, meg egyáltalán van-e nekünk hatalmunk. Az ókori görög filozófusoktól származó gondolat ez, a kérdés így szól: Meddig tart az ember felelőssége? És az ókori görög bölcselet egyik válasza így szól: Ameddig a hangunk elhallik, ameddig a szavunkat meg lehet hallani, addig tart a felelősségünk. – mondták a kétezer, kétezerötszáz évvel ezelőtti bölcsek. Milyen érdekes, ma már egy olyan világban élünk, hogy bármelyikünknek a hangja az egész Földre elhallhat. Most nem akarom ezt a gondolatot tovább vinni, inkább csak rácsodálkoztam arra, hogy mit jelent, hogy valaki azt meri mondani, hogy: „Ajánlom magamat. Mert amit teszek, azért felelősséget fogok vállalni.”

A következő, ez pedig már az utolsó gondolatunk. A következő gondolat, és ezzel szeretnék az elejéhez most még szorosabban kapcsolódni. Miféle hatalom ez? A személyt meglátó hatalom. A másik embert meglátó hatalom. Ott a tömegben a meghalló, és meglátó hatalom, azt az egy embert meglátó hatalom. Amikor képesek vagyunk arra, hogy saját magunknak parancsoljunk, és azután saját magunknak engedelmeskedjünk, hogy milyen döbbenetes ez a fajta hatalom, hogy tulajdonképpen ebben a parancsban mi az, ami megjelenik? Hogy Jézus látja azt az embert, aki rászorul, és aki szinte nem is látszódik attól a valami gonosz lélektől vagy tisztátalan lélektől. És amikor azt mondja, hogy: „Takarodj ki belőle!”, akkor tulajdonképpen szinte azt mondja, szinte ez a parancs: „Akarom, hogy látszódj! Akarom, hogy legyél! Akarom, hogy a te hangodat is lehessen hallani! Akarom, hogy legyen arcod!” Hogy mint hogyha így szólna ez a parancs, és ez a hatalom, amivel Jézus azt parancsolja, hogy az egyes személy látható és hallható, érezhető és érzékelhető legyen. Hogy legyen neve, legyen tekintete, és legyen arca. Ez az a fajta hatalom, aminek a híre aztán messze elterjed, és azt mondják: „Miféle új tanítás ez?”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)