Mk 1,29-39 - Évközi 5. vasárnap

2021.02.07.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

A belső súlypontú hit

Olvasmány (Jób 7,1-4.6-7)

A szenvedő Jób így panaszkodott: Nemde küzdelem az ember sorsa a földön? Nemde napszámos módjára tölti el napjait? Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja. Csalódással teli hónapok jutottak nekem osztályrészül, keserves éjszakák lettek fizetségem. Már lefekvéskor azt kérdezem: „Mikor virrad?” És mihelyt felkelek: „Mikor lesz már este?” Tele vagyok kínnal egész alkonyatig. Napjaim futnak, mint a takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység. Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot.

Szentlecke (1Kor 9,16-19.22-23)

Testvéreim! Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot? Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. Mi tehát a jutalmam? Az, hogy mint az evangélium hirdetője, ingyen nyújtsam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumban gyökerező jogommal. Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek. A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvösségre vezessek. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne.

Evangélium (Mk 1,29-39)

Abban az időben Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik. Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó előtt. Jézus pedig sokakat meggyógyított, akik különböző bajokban szenvedtek; és sok ördögöt kiűzött. De nem engedte megszólalni őket, mert tudták, hogy ő kicsoda. Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment (a házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott. Simon és a vele lévők utánamentek. Mikor megtalálták, azt mondták neki: „Téged keres mindenki!” De ő azt felelte: „Menjünk el máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, – hiszen ezért jöttem.” És ment, hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket.

Vasárnapi beszéd

Mindjárt szóltak is Jézusnak.” És Jézus azon nyomban ment, és meggyógyította az asszonyt, és azután pedig sok beteget gyógyított, és még ördögöt űzött. Majd pedig hajnalban történik valami nagyon hasonló. Megint jönnek a tanítványok, és szólnak Jézusnak, hogy: „Mindenki téged keres.” És hát ez persze nincs ott a szövegben, de el tudjuk képzelni, hogy nagyjából hogyan folytatódik. „Gyere vissza! Gyere, szükség van rád, folytasd, amit eddig csináltál! Nagyon meg vagyunk veled elégedve. Szeretnénk még tőled tanulni. Hát, itt jó helyen vagy, és mi nagyon szeretünk téged.” És erre mi Jézusnak a válasza? Az, hogy: „Most meg nem megyek.” Erről szeretnék beszélni, erről a szabadságról, az evangéliumnak erről a szépségéről, Jézus hitéről, ami számunkra eligazodási pontot adhat. Vagyis a hitről, amit így próbáltam sűrűn összefoglalni, hogy valamiképpen egy belső súlypontú hit. Erről szeretnék beszélni.

Azért mondom így, vagy próbáltam megfogalmazni ezt, hogy Jézus hite belső súlypontú, mert hiszen kívülről szólnak neki, és mondják, hogy „Csináld ezt! Csináld azt!”, és akkor Jézus csinálja. Aztán eltelik tizenkét óra mondjuk, vagy egy szűk napocska, és mondják neki: „Csináld ezt! Csináld azt! – Dehogy csinálom. Nekem más a dolgom, azt fogom csinálni.” Ezt nevezem tehát belső súlypontú hitnek, erről lenne akkor most szó. Néhány gondolat.

Az első. Tulajdonképpen már egy picit meg is említettem, ez, hogy a belső súlypontú hitnek itt akkor van egy nagy fokú szabadság tartalma. Egy belső élmény, belső tapasztalás, belső szabadság. A belső szabadság teszi lehetővé azt, hogy azt mondjam: „Igen, igen. Miért ne hangolódhatnék rá arra, amit ti kértek? Miért ne lehetne – most így mondom, nagyon egyszerűen – nektek igazatok? Miért ne láthatnátok valamit jól? Miért ne volna érdemes ezt hallgatnom? Miért ne simulhatnék bele a szándékotokba? Hát, csinálom, amit kértek.” De a belső szabadság teszi lehetővé azt, hogy miközben mondhatnánk azt, a helyzet nem változik, betegek ugyanúgy vannak, szenvedők ugyanúgy vannak, nyomorúságban élők ugyanúgy vannak ott, a környéken. De a belső szabadság lehetővé teszi, hogy az hangozzék el, nem egy napon túl, még egy napon belül, hogy: „Nem, most meg nem csinálom, mást csinálok, mert más a dolgom.”

Még akár egy picit ezt ki is élezném, azt is mondhatnám: De mi ez, valamiféle következetlenség? Átgondolatlanság? Vagy Jézus részéről valami önkényesség? Vagy hogy éppen akkor kedve volt hozzá, aztán meg most nincs kedve hozzá? Sokkal inkább itt a belső szabadságról van szó, hogy a hite a belső szabadság talajáról bontakozik ki, és növekszik, és aztán termi meg a gyümölcseit, és fakad belőle cselekvés. És mert a belső szabadságból fakad, ezért kívülről mindig lesz egy kicsit olyan ellenőrizhetetlen jellege, olyan kiszámíthatatlan jellege, olyan befoghatatlan jellege. Pont a szabadság miatt van így. Pont ezért nem lehet pontosan megmondani, hogy most akkor Jézusnak ez a dolga, vagy az, hanem Jézus tudja megmondani, hogy neki mi a dolga. És persze a szabadságában fölismerheti azt, hogy amit mások mondanak, arra most érdemes hallgatni, vagy amit mások mondanak, azt most érdemes úgy venni, hogy jó, akkor most ebbe az irányba fogok menni.

Elgondoltam most ezt a történetet, ha manapság történik, milyen kommenteket kapna Jézus? Hát, tudjátok, biztos, biztos elmondanák őt ilyennek-olyannak. „Hogy mi? Egy napig bírta? Na, ennyi? Most elmegy beszélni ahelyett, hogy csinálna valamit?” Most ezt nem is akarom folytatni.

Szóval az első, hogy a belső súlypontú hit mindenképpen összefüggésben van a belső szabadsággal. Ide szeretnék még egy nagyon rövidke megjegyzést tenni. Minél inkább törekszik valaki arra, hogy a hite belső súlypontú legyen, és onnan induljon neki, annál inkább állandóan föl fogja ismerni a szabadságának a töredékességét. Ahogy fölismerjük, pont azért, mert átéljük azt, hogy „Jaj, most rá kéne jönnöm, mi a dolgom. Szabadon kellene rájönnöm, az Istennel való párbeszédben.” És annyira világosak lesznek az akadályok, a nehézségek, hogy hol vész el, vagy egyáltalán még azt sem tudom, hogy hol vész el, de valahol elvész belőlem ez a szabadság. Mennyire szükségem van arra, hogy meg tudjam mondani, hogy mi a dolgom.

Akkor itt a záró mondatocska ide. Ezért aztán most a külső súlypontú hit lehet, hogy alakul, vagy változik mindenféle agitációra, meg propagandára, meg ideologikus szövegekre, meg beszédre. Na de a belső súlypontú? Tehát a belső súlypontú hit első ismérve, hogy köze van a belső szabadsághoz.

A második gondolat így szól. Mindenképpen nagyon személyes. Személyes élmény, személyes folyamat, személyes történés jellegű. Megkérdezték Elie Wieselt, Nobel-békedíjas holokauszt túlélő író. Azt kérdezték tőle: „Mi értelme volt Auschwitznak?” Elie Wiesel a következőt válaszolta: „Remélem, semmi. Én ennél pontosabb választ soha nem hallottam erre a témára. Remélem, semmi.” Milyen érdekes az ember, aki szeretné az életét értelmesen élni, az élete értelmét megtalálni, az élet értelmében élni. És milyen érdekes, hogy amikor jönnek a nehézségek, akármiféle is ez, akkor megrendül ez bennünk. „Akkor most mi az élet értelme, ha ez megtörténhetett az egyes emberrel, az emberiséggel? Akkor ez hogy lehet?” És lesz egy csomó kérdésünk. „És mi ennek az értelme?” Akár így is: „Mi a szenvedés értelme? Mi a korai halál értelme? Mi a megbetegedés értelme?” Nem folytatom. És milyen érdekes, hogy míg ezeket kérdezzük, ez a külsőre vonatkozik.

Mint hogyha a szenvedésnek kéne, hogy értelme legyen, vagy a világjárványnak kéne, hogy értelme legyen. De hát… egészen odáig is merészkedhetünk a gondolkozásban, hogy talán még az élet sem olyan, amire azt mondhatnánk, hogy az életnek van ilyen és olyan értelme. Az ember az, főképp, ha a hitének van egy belső súlypontja, hogy „Én fölismerem azt, hogy a haláltáborban mi a dolgom.” Fölismerem azt, hogy világjárvány idején mire hív engem a Szentlélek. Fölismerem azt, hogy a szenvedésemnek, az én személyes szenvedésemnek, annak a folyamatnak, ennek a belső történésnek, ami bennem lejátszódik, hogy én abban milyen értelmet tudok megragadni, vagy föltalálni, esetleg kiért ajánlom föl. Most ezt nem is akarom tovább.

Milyen zavarba tudunk jönni, amikor azt keressük, hogy: „Mi a népirtás értelme?” Nem egy szörnyű kérdés? Mint hogyha sokat gondolkoznánk, egyszer csak majd úgy kitalálnánk, hogy tulajdonképpen ez. Ezért milyen gyönyörűséges, világosságot teremtő válasz az. „Mi az értelme? Remélem, nincs neki.” És ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogyha a hitünknek a belső súlypontjából indul el a világa, akkor nem azt fogjuk keresni, hogy mi a szenvedés értelme, A SZENVEDÉS ÉRTELME. szívem szerint tovább vinném a gondolatot, azt mondanám: A szenvedésnek remélem, semmi értelme nincs.” De az nem azt jelenti, hogy amikor szenvedek, vagy bárki szenved, ne élhetném át azt, hogy ennek most számomra mi a jelentése, a jelentősége, hogy mi a célja, ilyen értelemben mi az értelme, hogy ezt miért vállalom, hogy miért nem akarom megúszni, hogy miért döntöttem. Hogy ez egy másik világ. Mert milyen szörnyű és iszonyú, hogyha egyszer csak elkezdünk ilyeneket mondani, hogy „A szenvedésnek ez az értelme… A halálnak az az értelme…” És akkor, akkor hogy lesz? Akkor okozhatok szenvedést, mert én megmondtam, hogy az az értelme, te meg jöjjél rá? Hogy akkor bánthatlak téged, mert a fájdalomnak is van értelme, azt’ neked csak rá kell jönnöd?

Tehát a második gondolat így szól: Hogyha arról a hitről beszélünk, aminek belül van a súlypontja, ott nem azt kérdezem, hogy a szenvedésnek, a halálnak, és bárminek, beleértve egy világjárványt, mi az értelme, hanem hogy én, itt és most, ebben és ebben a helyzetben mire gondolok, és mi tárul föl számomra a belső szabadságban, hogy mit kell tennem, vagy mi a dolgom, vagy Isten mire hív. És hogy ilyen értelemben, rátalálhatok arra, hogy még ilyenkor is, és ebben a helyzetben is van értelme az életemnek. De ez lényegileg egy személyes válasz. Ezért az egyik személyes válasz nem adható így át a másik embernek, legföljebb elmondhatom, hogy az én személyes válaszom ez, ami egy – sokszor – szenvedéssel teli út következményeként született meg, vagy ismertem föl. De nem adhatom neked ezt így át, mert neked is van egy utad, és ezen az úton hogyha mész, egyre inkább rátalálsz a belső súlypontra, ott egyszer csak föltárul számodra. Nem kívülről adható oda, hanem belül tárul föl.

A harmadik gondolat így szól. Az a hit, amiről itt Jézus tanúságot tesz, van benne egy nagy fokú tudatosság, nagy fokú tudatosság. Éppen tegnap egy riportműsort hallgattam valakivel, aki mármost emberekkel foglalkozik, és a következőt mesélte el a saját történetéről. Azt mondja, hogy: „Nagyon nehéz sorsot kellett, hogy viseljek gyerekkoromban. És aztán később se volt könnyű az élet. Aztán megházasodtam, most már van két gyerekem. Volt egy alkalom, én akkor már egy házas, felnőtt férfi voltam. Elment tőlünk egy baráti társaság, és azt kérdezte tőlem a feleségem, sőt, inkább csak megjegyezte: <<Ide figyelj! Nem voltál túl kedves a vendégeinkkel.>>” Azt mondja ez a férfi: „Életemben először akkor gondolkoztam el azon, hogy tulajdonképpen miért nem voltam kedves? Tulajdonképpen miért csináltam így? Volt-e ennek valami oka, vagy akartam-e ezzel valamit? Mi van ennek a háttérben, vagy a mélyén?” Egy felnőtt férfi, házas, feleséggel, és ő maga magáról elmondja, hogy életében először elkezdett azon gondolkozni: „Most miért csináltam így? Miért éreztem azt?” Tulajdonképpen ez megrendítő.

Ezért a harmadik gondolat így szól. A belső súlypontú hit mindenképpen a tudatosság jeleit és jegyeit hordozza. Emlékeztek talán erre, gyakorta el-el-emlegettem nektek, hogyha az érzelmi intelligencia folyamatát kéne nagyon röviden elmondani, akkor az három lépés. Van valami esemény, az rám valamilyen hatást gyakorol, majd pedig én cselekszem valahogy. A belső súlypontú hitben kétségkívül ugyanezt a folyamatot járjuk be. Vannak az események, de nagyon sokan, ha nincs belső szabadság, nincs meg ez a személyes belső út, és nincsen tudatosság, akkor az események foglyaiként, kiszolgáltatottjaiként kell, hogy éljünk. Egyik esemény a másik után, és minket majd ide lök, és oda lök, és az ember szinte mást sem tesz, mint improvizál.

Aztán vannak, akik nem események kiszolgáltatottjaiként élik az életet főképpen, hanem a saját hatásaik kiszolgáltatottjaiként élik az életet. Hogy ahogy éppen hat rá valami, a másik ember, egy esemény, a hatás, amilyen hatást az kelt benne, és akkor a hatás kiszolgáltatottjaként akkor éppen ezt csinálja, vagy azt csinálja. Most akkor nem kedves, akkor most kedves, most jóindulatú, most piszok. De a belső súlypontú hitnél megvan az a belső szabadság, az a tudatosság, és az, ahogyan ebben a folyamatban végig, valamiféle világosságban tudunk lenni, hogy vannak az események, azok hatnak ránk valahogy, és mi – amennyire lehetséges, több-kevesebb szabadsággal – szabadon cselekszünk. Még csak nem is pusztán csak reagálunk, hanem szabadon cselekszünk. Ahogy Jézus azt mondja: „Nagyon köszönöm, hogy tegnap így volt. Örülök, hogy ott lehettem nálatok, és most pedig megyünk máshova.”

A harmadik gondolat erről a belső súlypontú hitről a következő: Mindenképpen van egy fölfedezés jellege. Egy fölfedezés, egy kutatás, egy rácsodálkozás, egy ismeretlenbe tekintés és merülés jellege. Törvényszerűen van így. Olyan érdekes, hogy a külső súlypontú hit azt a jegyet mutatja, hogy pontosan meg tudja mondani, mi hogyan van. Egész pontosan megmondja, kristálytisztán megmondja, hogy van, egyszerű mondatokban megmondja. De amikor a hit egy belső súlypontot talál, akkor ott annak az egyik legfontosabb és pontosabb ismérve nem a szubjektivitás, hanem az, hogy állandóan azzal fogunk szembesülni, hogy amit, vagy ahogy hittünk, hogy mindig van még valami más, mindig van még valami több. Attól még igaz lehet az a mondat, meg elmondhatom minden héten, meg minden nap, ami a hitemre vonatkozik, de a belső súlypontú hit egyik ismérve, hogy állandó fölfedezésben vagyunk, egy állandó kalandban vagyunk. Ezért állandóan azzal is szembesülünk: „Hú, hát mi mindent nem tudtam még tegnap erről? Hogy tegnapelőtt ezt én mennyire csökevényesebben értettem? Egy évvel ezelőtt még hol voltam én attól? Pedig akkor is azt mondtam, hogy keresztény vagyok.”

Ezért a belső súlypontú hit, nagyon érdekesen így fogalmazhatnánk ezt meg, hogy egy állandó kereszténnyé levés jellemzi. Mikor egy külső súlypontú hitben vagyok, néhány ismérv alapján azt mondom: „Keresztény vagyok.”, és ez lehet igaz is. De a belső súlypontú hitnél nem azt mondom újból és újból, hogy „Keresztény vagyok.”, hanem azt mondom: „Most válok kereszténnyé.” A földi életem utolsó pillanatáig jellemző rám, hogy kereszténnyé válok. Most is éppen alakulok kereszténnyé. Ez most is zajlik, és történik bennem. Onnan tudom, hogy így van, mert mondjuk a mai imádságaimban sok olyasmi tárult föl számomra, amit még tegnap sem értettem, nem láttam, és nem fogtam föl. Tehát akkor valamiképpen a súlypont oda fog kerülni, hogy az ember nem csak büszkén mondja, hogy keresztény, hanem némi alázattal azt mondja: „Most alakulok, most válok éppen kereszténnyé, és még holnap is kereszténnyé válok.” Ennek a szó legjobb értelmében sosem lesz vége.

A következő gondolat, és akkor már csak kettő van. Ezért ennek a belső súlypontú hitnek kétségkívül mindig van valamilyen erőfeszítés jellege. Majd ahogy belépünk a nagyböjti időbe, de sokszor fog ez elhangozni, hogy: „Térjetek meg, és tartsatok bűnbánatot!” Miért fontos ez? Mert amikor egy külső súlypontú hittel élünk, akkor például, amikor jönnek az életnehézségek, akkor a külső súlypontú hit állandóan olyan imádságokra vezet bennünket, hogy „Uram, csinálj valamit! Légy szíves, tegyél valamit!” Azt mondják a kutatások, hogy kétségkívül úgy tűnik, hogy milliárdszámra imádkoztak az emberek a maguk vallásában, vagy sokszor vallás nélkül azért, Istenhez, vagy csak úgy az égre tekintve, hogy legyen vége a járványnak, és forduljon jóra az életünk, milliárdszámra a kutatások szerint. De milyen érdekes volna tudni ezeknek az imádságoknak a tartalmát, hogy milyen imádságok voltak ezek. Mert ha másról se szólt, mint arról, hogy odakint van Isten, és ez az odakint lévő Isten csinálhatna már valamit, ez egy külső súlypontú hit.

De mikor van egy életnehézség, és valaki rátalál a hitének a belső súlypontjára, akkor ennek az imádságnak a veleje nem az lesz, hogy Isten tegyen már valamit, hanem hogy ebben a helyzetben Isten hogyan segít énnekem, vagy minekünk, hogy mit csináljunk, hogy mi a dolgunk. Hiszen Jézus erre hivatkozik, azt mondja: „Most nem ezt fogom csinálni. Tudom, hogy itt most még nagyon sok beteg ember van, akiket nem gyógyítottam meg, tudom, hogy így van. De most elmegyek máshova, mert most nekem ott van dolgom. Nem kicsinyelem le a szenvedést, vagy nem mondom, hogy ez nincs, vagy nem számít.” Ezért a belső súlypontú hitben az imádság jellege kétségkívül meg fog változni. Nem Istenre tekintek, és pusztán csak úgy, mint hogyha Ő tehetne valamit, akkor miért nem teszi, hanem ha én tehetnék valamit, akkor Isten hogyan akar nekem segíteni, hogy ezt meg tudjam csinálni. Egyedül, vagy ketten, vagy négyen, vagy tízen, vagy húszan, vagy akárhányan, együtt.

Végül akkor a záró gondolat így szól. Ezért a belső súlypontú hitben mindig megfigyelhetjük azt, hogy ott nem csak az Istennel való találkozás történik meg, hanem ez mindig egy folyamat, ez egy folyamat lesz. Ezért ebben a folyamatban mindig megjelenik valami titok, valami misztérium, hiszen az Istennel való kapcsolatban vagyunk. Valami, ami nem előre látható, és nem kiszámítható. És mindig lesz benne valami születés-jelleg. Hát, ha van nagy titok ezen a világon, akkor az mégis csak, hogy az ember születik. Hogy mi milyen keveset teszünk hozzá, és aztán abból mi minden születik, hogy ki születik. Ezt úgy ragadhatnám meg, hogy a belső súlypontú hitünkben találkozunk azzal, ami van, és azzal, Aki van, és azzal, aki vagyok. A belső súlypontú hitben találkozok azzal, ami van, ezt nevezhetjük realitásnak, azzal, Aki van, Őt hívhatjuk Istennek, és azzal, aki én vagyok, aki éppen újból és újból születek, és teremtődök.

Ezért fontos zárásképpen hangsúlyozni, hogy a belső súlypontú hitnek semmi köze az énközpontúsághoz, sőt, néha azt látjuk, hogy a külső súlypontú hit állandóan olyan jelleget ölt, hogy „Nekem jó legyen.” Szólok Istennek, hogy Ő csináljon valamit, hogy énnekem jó legyen. Külső súlypontú hit, és nagyon énközpontú. A belső súlypontú hitben, amikor találkozok azzal, ami van, azzal, Aki van, és aki én vagyok, és bekerülök a realitásba és Isten világába, magától megtörténik a súlypontváltás, az, hogy egyszerűen nem tudok ennek a világnak a középpontjában lenni, mert egészen világos, hogy nem ez a realitás, hogy nem én vagyok ott. Ezért szinte nem is kell külön alázatosnak lennem, nem is kell külön szerénynek lenni, külön, ezt csinálni se kell, mert az ember a helyére kerül. Egyszer csak meglátom, hogy hol a helyem, hogy ki is vagyok én. Hát, egy kis pötty a nagy univerzumban. Rácsodálkozunk, és egyszer csak valahogy ebben a rácsodálkozásban Isten elkezd egyre hatékonyabban tudni velünk is, velünk együtt is kezdeni valamit. Ebben a hatékonyságban ismerhetjük azt föl, és mondhatjuk ki világosan, hogy: „De nekem ez most a dolgom.”

Záró mondat. Ezt úgy szoktuk hívni, hogy: „Ez a kötelességem.” A szentírásban is hallottunk erre egy utalást. De szívem szerint nem így mondanám, főképp a szövegnek a folytatása okán. Nem azt ismerem föl, hogy mi a kötelességem, hanem a belső súlypontú hit belső történésében egyszer csak átélem azt, hogy amit itt most fölismertem, amit megéltem, hogy ez engem kötelez. Nem mondom, hogy kötelességem, főleg nem, hogy kötelező, mert ki tudja, hogy kinek mi, hogyan kötelező. De azt nagyon világosan látom, hogy ahogyan most befejeztem az imádságot, amiben benne volt az erőfeszítésem, az enyém, mert kora hajnalban keltem föl, és órákig csináltam, és most fölismerem azt, hogy ami ott föltárult számomra, az engem kötelez.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )