Mk 1,12-15 - Nagyböjt 1. vasárnap

2021.02.21.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Mire is készülünk a nagyböjti időszak alatt?

Olvasmány (Ter 9,8-15)

A vízözön után Noé kijött a bárkából, és hálaáldozatot mutatott be. Ekkor Isten így szólt Noéhoz és fiaihoz, akik vele voltak: „Íme, szövetséget kötök veletek, utódaitokkal és minden élőlénnyel, amely veletek van: a madarakkal, a háziállatokkal és az összes mezei vaddal, mindennel, ami kijött a bárkából, a föld minden állatával. Megkötöm veletek szövetségemet, többé nem törlöm el valamennyi élőlényt a földről vízözönnel, és nem jön olyan áradat, amely elpusztítja a földet.” Aztán így szólt Isten: „A szövetségnek, amely fennáll köztem és köztetek, meg a veletek levő minden élőlény között minden nemzedékre, ez lesz a jele: szivárványt helyezek a felhőkbe. Ez legyen a szövetség jele köztem és a föld között. Ha összegyűjtöm a föld felett a felhőket, és a szivárvány megjelenik a felhőkön, akkor megemlékezem szövetségemről, amely fennáll köztem és köztetek meg minden élőlény és test között. A vízből nem lesz többé vízözön, hogy minden lényt elpusztítson.”

Szentlecke (1Pét 3,18-22)

Szeretteim! Krisztus meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket. A test szerint ugyan megölték, de a lélek szerint életre kelt. Így ment el a börtönben sínylődő lelkekhez is, és hírt vitt nekik. Ezek egykor engedetlenek voltak, amikor Noé idejében Isten türelmesen várt, amíg a bárka elkészült. Ebben csak néhányan, mindössze nyolcan menekültek meg, épp a víz által. A vele jelképezett keresztség most titeket is ugyanígy megment. Hiszen az nem a test szennyének a lemosása, hanem könyörgés az Istenhez, hogy adjon tiszta lelkiismeretet Jézus Krisztus feltámadása által. Ő azután, hogy az angyalok, hatalmasságok és erősségek az ő uralma alá kerültek, fölment a mennybe, és az Isten jobbján foglal helyet.

Evangélium (Mk 1,12-15)

Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”

Vasárnapi beszéd

Elkezdtük a nagyböjti időszakot, hívő életünk egyik legfontosabb időszakát. Ha most a gyerekekkel beszélgetnék, biztos megkérdezném: Mire is készülünk a nagyböjti időszak alatt? És biztos lennének jól képzett gyerekek, akik szinte gondolkozás nélkül már jelentkeznének, de joggal, mert a választ is jól mondanák, és elmondanák, hogy Húsvétra, Jézus halálának, föltámadásának az ünneplésére. És mi nagyon boldogok lennénk ettől a jó választól, miközben ez egy jó válasz, de ez a válasz nem elégséges. Mégpedig azért nem, mert hogyha a nagyböjti időszakra úgy tekintünk, mi most készülünk Jézus kereszthalálára, föltámadásának megünneplésére, akkor az egész biztos, hogy meg fog történni, csak ki kell várni az időt. S akkor eltelnek a hetek, mondjuk így, a két hónap, és utána ez meg fog történni. Csak azt nem tudjuk, hogy az megtörténik-e, amire a nagyböjti időt érdemes szánni.

Ezért aztán az első gondolat így szó. Egyfelől természetesen egy időpontra is várunk, ami majd most el fog érkezni, egész biztosan; Húsvét ünnepe. De mi ennek a belső része? A belső része az, hogy a saját megtérésünkre készülünk, hogy erre készülünk. A nagyböjti időszak egy kitüntetett időszaka annak, hogy készüljünk a megtérésünkre. Azért merem így mondani, hogy készüljünk a megtérésünkre, mert a megtérés lényegileg egy folyamat, mint ahogy mi magunk is egy folyamat vagyunk. A megtérés egy folyamat, de kétségkívül, hogy a megtérés folyamatának vannak csúcseseményei, emlékezetes, életre szóló, a keresztény önazonosságunkat lényegileg meghatározó, nagyon fontos eseményei, vannak nagy fordulatai. Így van, de azért általában érdemes úgy látnunk, hogy a megtérésünk egy folyamat, és amikor azt mondjuk, hogy a nagyböjti időszak készület a megtérésre, akkor arra a folyamatra szeretnénk átadni magunkat, amiben reményünk szerint újból és újból ott lesznek pozitív fordulatok, és ott lesznek akár csúcsesemények is.

Az első gondolat tehát így szól. Mi is akkor a nagyböjti előkészület? Készület mifelőlünk nézve a megtérésünkre.

Akkor a második gondolat, hogy mit jelent ez, hogy megtérés, vagy mit jelent az, hogy akkor „Higgyetek az evangéliumban!”, mit jelent a mi hitünk? Nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy a Jézussal való kapcsolatunk alapján éljük az életet. Mi ennek a belső része? A Jézussal való kapcsolatunk köré szervezzük a személyiségünket. Ilyen egyszerű, – elmondani. Tehát, a megtért ember az a valaki, aki a megtérésben van, folyamatban ezt ő csinálja, aki a Jézussal való kapcsolata köré szervezi a személyiségét, és ez alapján az élete a Jézussal való kapcsolat köré szerveződik.

Pici élményt hadd osszak meg veletek. Jó sok évvel ezelőtt, éppen egy strandon strandoltam, és egyszer csak kedves ismerőseimmel találkoztam. Egy házaspár, együtt élnek már több, mint harminc éve. Valahogy úgy volt, hogy a feleség azt mondta: „Én elmegyek szaunázni.”, vagy valahova, és mi a férfivel maradtunk ketten, és elkezdtünk beszélgetni. Olyan jót beszélgettünk, már több, mint egy órája beszélgettünk, egy jó beszélgetés volt. Egyszer csak a férfi, mikor volt egy pici csönd, megáll, és azt mondja: „Te Feri! Olyan jó ez a beszélgetés, de én mármost több, mint egy órája nem találkoztam a feleségemmel. Engedd már meg, én annyira kíváncsi vagyok, hogy mi van vele.” Hát, ez nekem felejthetetlen. Harminc éve házasok, és egy kicsit több, mint egy óra. Most vegyük ki, hogy függőség, meg egyebek, ezt most vegyük ki. Most jóhiszeműen álljunk ehhez a mondathoz. Ha jóhiszeműen halljuk ezt a mondatot, hát akkor egész kiderül a lelkem. Tulajdonképpen mennyire természetes lehet az, hogy valaki, aki köré én szervezem az életem, a vele való kapcsolatom köré szervezem az életem. Hogyha ővele most már másfél órája egyetlen szót se váltottam, hogy megjelenjen ez a vágy, ez a kívánság: „Na, és mi van vele? Hát, annyi minden tud történni egy óra alatt, hát, hát… most kimaradok valami jóból a feleségemmel.”

Eszembe jutott egy másik, ilyen apró élményem. Megint csak jó pár évvel ezelőtt egy programot beszéltem meg egy férfivel, aki volt nálam egy beszélgetésre, és megbeszéltük, hogy na, valahogy össze kellene jönni hármasban is, a feleségével együtt. Megbeszéltük, hogy mikor, kinyitottuk a naptárt, egyeztettünk. Majd a férfi azt mondja: „Feri, én most még nem írom be a naptáramba, várj egy picit, fölhívom az asszonyt.” Megint halljátok jóhiszeműen, nem volt benne semmi félelem. Fölhívta, és azt mondta: „Itt állok a Ferivel. Nekünk kettőnknek nagyon jó lenne ez az időpont, te hogyan vagy ezzel?” Kicsi szünet. „Mehet!” – mondta a felesége. És akkor a férfi azt mondta: „Mehet!”

Ha jóhiszeműen halljuk, akkor számomra egy csoda élménye annak, hogy mit jelent, hogy valaki egy kapcsolat köré szervezte az életét. Ő pontosan el tudja mondani, hogy „Nekem jó lenne, én ezt szívesen csinálnám, felőlem rendben van. Azt nem tudom még, hogy a kapcsolat felől rendben van-e. Ezt magamtól nem fogom tudni, ezt meg kell beszélnem a feleségemmel. Mégpedig azért kell megbeszélnem a feleségemmel, mert őneki lehetnek olyan szempontjai, amelyekre én még csak nem is gondolok. Ezért tehát nekem egyeztetnem kell vele. A feleségem egy másik személy, és tudhat olyat, gondolhat olyat, láthat olyat.” Hát, ez még egy másik emberrel is így van. Hogyha egy kapcsolat köré szervezem az életem, hogy akkor minduntalan azt mondjam: „Persze, felőlem mehet, gondolkozni sem kell rajta, egy önálló, felnőtt ember vagyok.” De ha a kapcsolat köré szervezem az életem, akkor itt most egyeztetni szükséges nekem, és ez nem egy teher, én ettől nem egy papucsférj vagyok, hanem a kapcsolat köré szerveztem az életem.

Ez tehát a második gondolat. Mit jelent, hogy megtérésben vagyok? Azt, hogy folyton-folyvást érzékennyé teszem magamat arra, hogy a Jézussal való kapcsolatom köré szervezzem a személyiségem, és az életvitelemet.

Harmadik, így szól. Olyan izgalmas Márk evangéliumában a kísértéstörténet, mert egyáltalán nem hallunk arról, hogy mi volt a kísértésnek a tárgya. Egyébként tudjuk, hogy mi, de itt nem tudjuk. Ez elindította a gondolataimat, hogy milyen egyszerű lenne így az élet: kivitte a pusztába, megkísértette, utána jött, és már mondta: „Térjetek meg!” Hát, ott azért van egy s más. Éppen a többi evangélistától tudjuk, hogy az az egy s más, hát, azért az megér itt most néhány mondatot.

Nem tudom, ti láttátok-e azt a filmet, aminek aztán lett magyar adaptációja is, hogy összejön egy baráti társaság mobiltelefonokkal fölszerelkezve. Látom, bólogattok. És egyszer csak előkerül az, hogy hát, tulajdonképpen nyílttá lehetne tenni, hogy ki telefonál, hogy milyen üzenetet kapunk, hogy milyen SMS érkezik, vagy milyen email. Hát, a mi életünk, nem teszünk mi semmi olyat, nincs abban semmi, ami ne lehetne nyilvános. És ha láttátok, nézzétek el nekem, de nem fogom elmondani, csak két mondat erejéig, hogy nagyjából a film végére kiderül, hogy egyetlen este és éjszaka alatt mindenki kap valami olyan üzenetet, amire azt mondja, hogy: „Hmm, hmm, hmm.” És az tulajdonképpen nem is látszik, csak mi tudjuk.

Amikor erről beszélünk, hogy a Jézussal való kapcsolat köré szervezem az életem, ennek az árnyéka felől ez a téma azt jelenti, hogy van-e olyan email-ed, SMS-ed, akármicsodád, amiről nem szeretnéd, hogy kiderülne. Azt megírtad, azt elküldted, azt a képet, azt a mondatot, azt a… Hogy mondják? Emojit? Azt te elküldted. Szóval, hogyha mi a megtérés időszakának tekintjük a Nagyböjtöt, akkor nagyon izgalmas volna abból a szempontból átgondolni, hogy hol vannak azok a területek, ahol egészen nyilvánvalóan nem a Jézussal való kapcsolat köré szervezem az életvitelemet, vagy alakítom és formálom a személyiségemet. És ennek lehet egy tünete az az email, az az SMS, az az akármicsoda, amiről azt mondanám: „Igen, ezt megírtam, meg elküldtem, meg át… Hát, ezt nehéz lenne begyömöszölni az alá a mondat alá, hogy Jézussal való bizalmi kapcsolat világának egy része.”

A következő gondolatunk. Mi az, ami még nem szerepel ebben a történetben, pedig szinte magunktól hozzáírjuk? Ebben a néhány mondatban egyáltalán nem esik szó a bűnről. De olyan értelemben sem, hogy „Tartsatok bűnbánatot!” Azt halljuk, hogy Jézust megkísérti a kísértő, és utána azt mondja: „Betelt az idő, közel van Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az örömhírben, Isten evangéliumában!” Nincs szó bűnről. És ez nagyon elindíthatja bennünk azokat a gondolatokat, hogyha ez a nagyböjti időszak a megtérés ideje, akkor nem érdemes bűnközpontúan ezt az időszakot megélnünk, mert a bűnök, a bűneink, azok nem a lényegét jelentik az Istennel való kapcsolatunknak, sem a jó részének, sem a zavarainak, hanem azok tünetek. Sokkal inkább tünetei az Istennel való kapcsolatunk problémáinak, nehézségeinek, zavarainak, vagy még pontosabban azt mondanám, hogy egyszerűen csak tünetei annak, hogy az életünket és a személyiségünket nem a Jézussal való kapcsolat köré szerveztük. Főképpen ennek a tünetei, még akkor is, ha természetesen az ember gyarló emberi természettel bír, és ha a Jézussal való kapcsolatunk köré szervezzük is az életünket, akkor is fogunk bűnöket elkövetni.

Ámde, egész más a természete annak a gyarlóságnak és gyöngeségnek, ami akkor is jellemez bennünket, ha a Jézussal való kapcsolat köré szerveztük magunkat, és egész más a természete azoknak a gyarlóságoknak, bűnöknek, amelyek az által jönnek létre, hogy egyáltalán nem szerveztük az életünket, vagy csak részlegesen a Jézussal való kapcsolat köré és alapján. Azt lehetne mondani, hogy a hétköznapi életvitelünkben, amikor látjuk valakiről, hogy – házaspárok esetében – ő tényleg a kapcsolat köré szervezi az életet, és néha nem csinál valamit jól, azt lehetne mondani, ha csak egy kicsit is egészséges a lelkünk, szinte nem is esik nehezünkre megbocsájtani. Mert látnivalóan annyira egyértelmű, hogy ő mi alapján él, akkor semmi mást nem kell megbocsájtanunk, mint egyszerűen az emberi gyöngeséget, ami minket is jellemez. De egészen másképp hat ránk az, amikor azt látjuk, hogy ez nem egyszerűen csak a természetes emberi gyöngeség, hanem valami lényeginek a hiánya, vagy valami lényegi hiányának a tünete.

Így eljutottam az ötödik gondolatig, ez pedig az: Nem tudom, emlékeztek-e, hogy amikor hánykolódik a hajó, amin ott van Jézus, meg a tanítványok, és nagyon megijednek a tanítványok, és fölkeltik Jézust: „Mester, mester! Elveszünk!”, akkor mit kérdez tőlük Jézus? Azt kérdezi: „Hol a ti hitetek?” Ez egy nagyon izgalmas kérdés. De tulajdonképpen, ha belegondolunk: „Hogyhogy hol a hitünk? Ezt nem is értjük. Hogyhogy hol?” De ez egy zseniális kérdés, főképpen a mai evangélium kapcsán: „Higgyetek az örömhírben!” Mi azt mondjuk: Mi? Hát mi itt vagyunk? Hát mi hiszünk az örömhírben, különben nem is lennénk itt. Az örömhír megszólított bennünket, itt vagyunk, hát hiszünk. De akkor izgalmas volna Jézusnak a kérdését föltenni, hogy: hol van a hitünk?

Mert ugyanis lehetséges az, hogy – továbbra is ebben a témában vagyok, hogy a Jézussal való kapcsolat köré szervezem az életem, és ezt nevezem aztán a hitbéli életemnek – az derül ki a gyöngeségekből, a titkokból, amiket nem szeretném, hogy bárki megtudjon rólam, az derül ki, hogy a hitem kétségkívül élő és eleven, amikor a gyermeki részemben vagyok. A bennem élő gyermeki részem, kicsit ez a naiv rész, vagy ez a kis kedves; nagyon is van hite, de mondjuk a felnőtt részemet nem nagyon járja át ez a hit, a gyermeki részemet járja át. Olyanok is vannak, akiknek a felnőtt részét nagyon átjárja a hit, de például a gyermeki része érintetlen marad ettől. Ha megnézzük a személyiségünket, és kétségkívül valakinek a gondolataiban állandóan ott vannak a hit elemei, de mondjuk az érzületében nem nagyon vannak ott. Valakinek a vágyaiban ott vannak a törekvések, a hit mindenféle gyümölcsére, szépségére, de mondjuk a döntéseiben meg nem nagyon látjuk, hogy ott lennének.

Ezért amikor azt mondjuk, most a nagyböjti időszak a megtérés ideje, készülünk a megtérésre, hogy akkor ez azt is jelenti, hogy megnézhetnénk a személyiségünket, hogy hol a mi hitünk, és érthetővé válnának a hitünk zavarai vagy a gyöngeségei. Azt mondjuk, és ezt nézzétek el nekem, nem akar ez bántó lenni, de van számomra egy pici megmosolyogtató abban, amikor valaki már rég nem él hívő életet, de mondjuk valahogy szóba kerül ez a téma, és kihúzza magát, és azt mondja: „Én ministráltam gyerekkoromban, igen, ministráltam, nem is egyszer.” Erre úgy, tényleg, nehéz, ezt hova rakjuk most? Hát én értem, hogy negyven évvel ezelőtt állt ott, vagy ült ott. És most mi van? Tehát ez a gondolat így szól: Van, akinek a múltjában nagyon eleven a hite, a jelenében kevésbé. Nem akarom hosszabban mondani. Tehát ez a gondolat így szól, hogy valahogy meg akarjuk kóstolni magunkat, hogy hol szorulunk rá valamiféle hitfejlődésre. Akkor megkérdezhetjük ezt, hogy: Hol az én hitem? És azt is, hogy: És hol nincsen az én hitem?

Következő. Ó, hát nem, nem következő. Mert itt van egy történet, és ezt most majdnem elfelejtettem. Hát, hol a történet? Mert én amióta ezt hallottam, ilyen gyermeki lelkesültség van bennem. Képzeljétek el, Bodrogi Gyula egy olyan okosat mondott. Már nézzétek el, hogy ezt most minősítem. Inkább azt mondanám, hogy annyira tetszik, amit mondott, hogy egészen el vagyok ámulva. Kérdezte őt a riporter, ezt néhány nappal ezelőtt hallottam autóvezetés közben. Hát, ők nem ültek ott, hanem én… „Hát, ezek a nehéz, járványos idők. Elhiszi azt, hogy Isten segít? Vagy elhiszi azt, hogy majd jóra fordulnak a dolgok?” Lett egy pici csönd, és a színész a következőt mondta: „Nézze, én nem hiszem, hogy az istenhitnek ez volna a természete, hogy elhiszem, vagy nem hiszem el.” Ez zseniális.

Hogy szól az evangélium? „Higgyetek bennem! Higgyetek az evangéliumban!” Jézus azt mondja: „Higgyetek a Mennyei Atyámban, és higgyetek énbennem is!” Érzékelhető a különbség, hogy milyen az a hit, aminek az a természete, hogy „Hát, elhiszem.”? Mert amikor azt mondom, akár Istenre, a föltámadásra, az örök életre, az üdvösségre, hogy „Jó, hát elhiszem.”, az nagyjából azt jelenti, hogy ez az én személyiségemnek a perifériáján van. „Hát jó, hát elhiszem. De most tulajdonképpen ez különösebben nem érint engem.” Ennek a hitnek nincsenek gyökerei. „Elhiszed, hogy Jézus valódi történeti személy? – El, elhiszem, elhiszem.” Egészen más az, amikor a hit valakiben úgy él, hogy „Hát, most elhiszem. Miért ne lehetne úgy? Akár úgy is lehet, de hát végül is nem tudjuk.”, és egész más, amikor valaki hisz Benne. Na, akkor az ő hite egészen máshol van. Ezzel szeretném akkor ezt az ötödik pontot befejezni, hogy erre a kérdésre, hogy „Hol a te hited?”, akár így is megnézhetjük, hogy én hiszek-e Jézusban, és akkor a hitben vagyok, vagy hát, elhiszem… és akkor a személyiségem felszínén jelenik meg a hit.

A következő. A megtérés ideje, akkor ez azt is jelenti, hogy amire fölszólít minket Jézus: „Higgyetek az örömhírben!”, akkor ez az örömhír a jelenre vonatkozik. „Higgyetek itt és most az örömhírben!” Azért akarom ezt így mondani, mert nagyon sokaknak a hite főképpen a múltra irányul és vonatkozik. Hogy és hogy volt, s akkor azt elhisszük, és van ennek egy hagyománya, kultúrája, és a vallásgyakorlat. A hit, ami első sorban a múltra vonatkozik. Van, akinek a hite első sorban a jövőre vonatkozik. „Igen, hiszek abban, hogy majd lesz az örök élet, majd Isten segít, és majd…” És nem egyszer azt látjuk, hogy olyan is van, hogy valakinek elég eleven a hite a múltra vonatkozóan, eleven a hite a jövőre vonatkozóan, és alig-alig csordogál a jelenben. Amiről Jézus beszél: „Higgyetek az örömhírben, Isten evangéliumában!”, az itt és most van. Az itt és most van. Nem arra vonatkozik, elsősorban, hogy mi volt, és nem arra, hogy mi lesz, hanem hogy mi van. Itt és most mi van, és én mit teszek? Itt és most hogyan döntök, és hogyan élek, és milyen irányba viszem magam? Az a hit, amiről Jézus beszél, döntően nem a múlt, nem a jövő, hanem a jelen hite.

Utolsó előtti gondolat: Amikor fölismerjük a nehézségeket az életünkben, valahogy kikerülünk a pusztába, vagy ott vagyunk a tengeren, és nagyon nagy hullámokat vet az élet bennünk, akkor sokszor mondunk valami ilyesmit: „Nagyon csalódtam Istenben. Csalódtam benne. Hittem én, hát hittem, de nem tette ezt vagy azt, nem segített, nem jött, nem volt elérhető.” És így mondjuk: „Csalódtam Istenben.” De most már látjuk, hogy sokkal reálisabb és pontosabb volna így mondani: „Csalódtam a saját hitemben. Tulajdonképpen az derült ki, hogy ahogyan hiszek, abban most csalódnom kellett.” Ezért nagyon érdemes, amikor valamiféle hitnehézséget élünk át, azt nem rögtön Istenre vetíteni, hogy: „Akkor Istennél valami zavar állt be, és Őneki valószínűleg, hogy… hát, változnia kéne. Mert látni valóan valami zavar van ott.” Tehát amikor az első benyomásunk az, hogy csalódtunk Istenben, akkor lehet a második gondolatunk, egy kissé reálisabb, hogy: „Csalódnom kellett a hitem jelen formájában, ahogyan eddig, vagy itt és most, ebben a helyzetben, történésben hittem.” Tehát, hogy akkor itt megint csak az kerül a szemem elé, hogy akkor nem véletlen, hogy a Nagyböjt a megtérés ideje.

Végül akkor a záró gondolat. Nem biztos, hogy annyira jól fog nektek ez esni. De a záró gondolat így szól, hogy… És megint hadd utaljak arra, ha gyerekek ülnének itt, akkor kérdezném, hogy: Milyen evangéliumban mondja Jézus, hogy higgyünk? Milyen ez az evangélium, az az örömhír? Milyen örömhírben higgyünk? A szentírásban benne van, azt mondja: „Isten evangéliumában.” És ennek óriási jelentősége van, mert amikor a hitünk nem a Jézussal való kapcsolatnak, annak a bensőséges és meghitt világnak a köré való szerveződéséből áll, hanem a személyiségnek csak bizonyos részeit érinti, akkor könnyen megtörténhet velünk, mikor ezt halljuk, hogy „Higgyetek az örömhírben!”, akkor az örömhír számunkra szinte mármost minden örömhír. Tehát az, hogy akkor Isten jóra fordítja, és majd akkor nem lesz szenvedés, az nem fog fájni, mindenki majd jól meggyógyul, és sokáig fogunk élni… És amikor az életünkben ilyen értelemben szomorúság van, veszteség van, gyász van, szenvedés van, és fájdalom, akkor ezt hogyan éljük át? Csalódásként az örömhírben. Akkor azt mondjuk: „Lehet egyáltalán az örömhírben hinni? Reális ez? Akkor ez nem egy önámítás? Hát az örömhír nem az, hogy…?”

Hadd hozzak ide két picike kis párhuzamot, és aztán vége is. Az egyik. Nemde, éppen a pozitív pszichológiával kapcsolatosan merülnek föl azok a kritikák, egyébként nem jogosan, hogy sokan azt gondolják, a pozitív pszichológia arról szól, hogy „Be happy!”, mindig legyünk jól, mindig érezzük magunkat jól, lássunk mindent pozitívan. Hogy lehet a gyászt pozitívan látni, mikor pont benne vagyok az elején? A fájdalmat, a szenvedést…? Eljuthatok oda, hogy fölismerem… És most nem folytatom a mondatot. Eljuthatok oda, hogy már nem csak a fájdalom van, vagy nem csak a szenvedés, nem csak a megpróbáltatás, oda eljuthatok. Tehát ahogy a pozitív pszichológia sem arról szól, hogy mindig érezzük magunkat jól, a keresztény hit sem arról szól, hogy akkor, amikor ha nagyon hiszünk, akkor mindig örülni fogunk, akkor mindig boldogok leszünk, mindig egészségesek, harmonikusok, és kiegyensúlyozottak. Már a pozitív pszichológia sem csak erről szól, nemhogy a keresztény hit!

A másik, hogy akármennyire is ez picit olyan fájdalmasan hangzik, hogy ezért aztán a hitünk döntően, lényegileg és alapvetően nem az evilági céljaink elérésének az eszköze. Ezt hadd mondjam el még egyszer! Tudom, hogy tudjátok, de érdemes néha újból és újból elmondani. Akkor: a hitünk döntően és alapvetően, lényegileg nem az evilági céljaink elérésének az eszköze, vagy eszközei. Természetesen, ha a Jézussal való kapcsolat köré szervezem a személyiségem, és odakint az életemet, akkor ez összefüggésbe fog kerülni, minden úgymond, úgynevezett evilági célkitűzésemmel. Mindennel, azzal is, ahogyan a céljaimat el akarom érni, hogy egyáltalán milyen célokat tűzök ki, hogy azt hogyan próbálom megvalósítani – mindennel. De lényegileg pontosan fogom tudni, hogy a hit mégsem egyszerűen csak annak az eszköze, hogy az evilági céljaimat elérjem.

Ezért amikor jézus azt mondja: „Higgyetek Isten evangéliumában!”, akkor máris fölnézhetünk a keresztre, és tudjuk, hogy Isten evangéliuma azt jelenti, hogyha mi a Jézussal való kapcsolat köré szervezzük az életünket, akkor ez maradandó, és átvezet bennünket a szenvedésen és a halálon, és föltárja az életünk tágasságát, teljességét és ragyogását, és azt, hogy az Istenhez tartozunk. És az Istenhez való tartozásunk, a Jézushoz fűződő viszonyunk, az kikezdhetetlen. Ez a viszony Jézus oldaláról nézve megmásíthatatlan, és lehetőségként az életünk része. Ezért az a hit, amely Isten evangéliumára irányul, az a hit lényegileg és alapvetően túlmutat, és túlvezet mindenféle evilági életcélon. Sőt, túlmutat és túlvezet a földi életünk keretein is. Ennek óriási a jelentősége. Különben toporoghatunk egyik lábunkról a másikra, és lesz bennünk mindig egy rossz érzés: „Lehet-e egyáltalán hinni az örömhírnek, amikor annyira nagy a vihar, vagy olyan száraz a pusztaság?”

Ezért a záró mondat mármost így szól, nem csoda, hogy Jézus ezt mondja: „Akkor térjetek meg, mert közel van Isten országa. Itt és most, az idő beteljesedett. Ez itt van, és higgyetek Isten evangéliumában!”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)