Jn 3,14-21 - Nagyböjt 4. vasárnapja

2021.03.14.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Az ítélet az, hogy az ember találkozik a valósággal.

Olvasmány (2Krón 36,14-16.19-23)

Cidkijának, Juda utolsó királyának napjaiban nemcsak a nép, hanem a papok összes elöljárói is sok-sok hűtlenséget követtek el, utánozva a nemzetek valamennyi iszonyatos dolgát. Megszentségtelenítették az Úr templomát, amelyet pedig ő tett szentté Jeruzsálemben. Az Úr, atyáik Istene, követei által még jókor és ismételten elküldte hozzájuk figyelmeztetéseit. Kímélni akarta népét és a maga lakóhelyét. De ők kigúnyolták Isten követeit, megvetették üzeneteit, és kinevették prófétáit. Végül az Úr haragja visszavonhatatlanul népére zúdult. Ellenségeik a templomot felgyújtották, Jeruzsálem falait lerombolták, valamennyi palotáját és minden drágaságát elhamvasztották, és teljesen elpusztították. Aki a kardtól megmenekült, az fogságba került Babilonba. Szolgái lettek a királynak és utódainak, míg uralomra nem jutott a perzsa királyság. Így teljesedett be az Úrnak Jeremiás próféta által mondott szava: Pusztaság lesz az ország és nyugodni fog hetven esztendeig, míg e nyugalom által elégtételt nem szolgáltat a megszentségtelenített szombatokért. Az Úr teljesíteni akarta Jeremiás próféta által mondott szavát. Azért Kürosznak, a perzsák királyának első évében fölébresztette Kürosznak, a perzsák királyának lelkét. Ő a következő felhívást intézte egész birodalmához, mégpedig írásban is: „Így szól Kürosz, a perzsa király: Az Úr, az ég Istene nekem adta a föld minden országát. Ő megparancsolta, hogy templomot építsek neki a Judában fekvő Jeruzsálemben. Aki közületek az ő népéhez tartozik, legyen azzal az ő Istene, és térjen haza.”

Szentlecke (Ef 2,4-10)

Testvéreim! A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. Így kegyelméből kaptátok az üdvösséget. Feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, irántunk való jóságából. Kegyelemből részesültetek az üdvösségben, a hit által. Ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.

Evangélium (Jn 3,14-21)

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd nyilvánuljanak ki tettei, hogy Isten szerint cselekedte azokat.”

Vasárnapi beszéd

Nézzétek el nekem, hogy ezzel kezdem, de: hiányoztok. Egyszerűen rossz így, nem jó így, egy üres templomban lenni; hiányoztok, sokkal jobb lenne, ha itt lennétek, elmondhatatlanul jobb lenne. De most nyilván nem erről akarok beszélni, de hát, enélkül el sem bírom kezdeni. Ezt el akartam mondani rögtön a legelején, és miután ezt elmondtam, akkor mármost azt is el tudom mondani, a következő, csak mondatocskaként: De legalább így, legalább akkor így tudunk találkozni, legalább akkor így történhet köztünk és velünk együtt valami.

A mai evangéliummal összefüggésben szeretnék rögtön a közepébe vágni, mégpedig azért, mert az evangéliumi szakaszunk közepén is van egy picinyke mondat, ami után sok mondatot hallunk. Ez pedig így szól: „Az ítélet ez: …” És most kezdésként rögtön a közepébe vágva, erről szeretnék szólni. „Az ítélet ez.” És ahogy halljuk, hogy az ítélet mi, meglepődhetünk azon, hogy az evangélista hogyan írja le Jézus szava nyomán az ítéletet. Tulajdonképpen nem valamiféle vádaskodásról van szó, nem is valamiféle ujjal mutogatásról, hanem egyszerűen csak az ítélet az… és utána azt halljuk, hogy mi kik vagyunk, és milyenek vagyunk. Hogy kik vagyunk, hogy milyenek vagyunk, hogy mit tudunk tenni, hogy mit tudunk elmulasztani.

Összefoglalva azt mondhatnám, az ítélet az, hogy az ember találkozik a valósággal. De ez mit jelent? Mert ha csak ezt a mondatot mondom, hah…! Mit jelent az ítélet, amennyiben az az, hogy találkozzunk azzal, ami van? Az ítélet az, hogy az ember találkozik majd önmagával, de úgy, ahogy vagyunk. Az ítélet az, hogy találkozom azzal, amit tettem. Az ítélet az, hogy találkozom azzal, amit elmulasztottam. Az ítélet az, hogy találkozom azokkal, akikkel nem bántam jól. De az ítélet az is, természetesen, hogy találkozom azokkal, akiket tudtam szeretni. Az ítélet az, hogy nagyon világosan, a napfénynél is világosabban látom az egész életutamat, hogy látom a döntéseimet, hogy látom az életem következményeit. Az ítélet az, hogy egyszer csak oly világossággal találkozom nem csak azokkal, akiket egészen közvetlenül és szorosan ismertem, hanem bárkivel, és átélhetem azt, hogy nem vagyunk idegenek. Az ítélet tehát az, hogy találkozunk a realitással, a valósággal, ahogyan az evangéliumban, abban a néhány mondatban itt megjelenik. Hogy az ítélet az, és mondhatnám ezt anélkül, hogy remélem, ez bárkiben szorongást keltene, de az ítélet az, hogy már nincsen sötét, hogy sötétség nélkül az ember látja az életét, és látja Istent.

Az ítélet az, hogy találkozunk Jézussal. Az ítélet az, hogy találkozunk Istennel. Önmagában ez a találkozás a világosságban, amiben nincsen sötétség, na ez aztán az ember számára nagy kihívást jelent. Mert itt, ezen a földön, ahogyan elhangzik e néhány mondat, hogy mi is az ítélet, ezen a földön az ember akarva-akaratlanul, tudva és tudatlanul, kisebb és nagyobb mértékben ragaszkodik a sötéthez, mert a sötétben próbálunk elbújni, és elrejtőzni, és nem látni, és nem tudatosítani. Az ítélet pedig az, hogy egyszerűen csak látunk mindent úgy, ahogy van, és mindenkit úgy, ahogy van, és már nincsen sötétség. Ez az első gondolat.

Azután, a második gondolat, hogy ezért aztán megvan a sötétség kísértése mindegyikünk életében. Hogyha valamit nem akarunk megnevezni, valamit nem akarunk látni, valamit nem szeretnénk tudatosítani, hogy akkor elrejtőzzünk a sötétségben, vagy hogy megpróbáljunk a sötétségben élni, és utat találni. Olyan megrendítő dokumentumfilmet láttam, nem is olyan régen, még a rendszerváltás előtt, ahogyan Erdélyből sokan próbáltak átszökni a zöldhatáron, és azok, akik átszöktek, ők nyilatkoztak erről az élményükről. Olyan megrendítő volt hallgatni, hogy persze, hogy meg kellett várni, míg sötét lesz, hogy ne lehessen őket észrevenni. És persze, hát volt térkép, és készültek, amennyire lehetett. Na de a sötétben kellett menni, és sokszor… nem is ragozom. És sokszor történt az, hogy miközben a sötétben mentek, aközben átmentek Magyarországra, de nem tudván, hogy most jó helyen vannak, és hogy most már célba értek-e vagy nem, visszakanyarodtak, és mire fölkelt a nap, már megint ott voltak, ahonnan elindultak. Sokan ahogy mentek a sötétben, egyszer csak addig-addig mentek, és olyan sokat mentek a sötétben, mindig a sötétben, hogy egyszer csak már nem Magyarországon voltak, hanem Kárpátalján.

Milyen az, amikor egyszer csak úgy följön a nap, és rájövök: Hát, tulajdonképpen a sötétben eltévedtem. Megpróbáltam a sötétben előre jutni, de eltévedtem. Ezért az ember számára mindig is nagy kísértés, hogy azért, hogy dolgokat ne lásson, hogy magát ne kelljen látnia, az életének dolgait ne kelljen látnia, azért megpróbál a sötétben menni. És az ember a sötétben könnyen elvész. Ezért így szól a második gondolatunk, hogy az embernek van egy naivitása. A naivitás így szól: „Igen, sok minden van, amit szeretnék sötétben tartani, vagy magamat a sötétben elrejteni.” De az ember a sötétben nem elrejtőzik végeredményben, hanem elveszik. És az nem ugyanaz, hogy elrejtőzünk, vagy elveszünk.

A harmadik gondolat akkor, és itt nézzétek el, egy pici listát fogok mondani, épp csak megnevezgetem őket. Mikor erről beszélünk, hogy a sötétség, hogy az ember már nem lát ott jól, hogy ennek milyen sokféle formája van, hogy milyen sokféleképpen tudhatunk megpróbálni elbújni a sötétben, illetve nem látni az életet, a valóságot úgy, ahogy van, a realitást, magunkat és Istent. Hogy ennek milyen sokféle formája lehet! Ezt, szinte semmi mást nem akarnék, csak egymás után megnevezgetni őket, hogy hátha magunkra ismerünk egyikben-másikban, és akkor nagyobb lesz a világosság bennünk.

Az első, így szól: Be tudjuk csukni a szemünket. Ugye, van az úgy, nézünk valami filmet, és ott történik valami, főképpen, ha az egy dokumentumfilm, és az ember úgy érzi, hogy ezt ő nem bírja látni, becsukom a szemem. És hogyha többen nézünk egy filmet, olyan is történik, hogy valaki szól nekünk, és azt mondja, hogy: „Szólj, ha már vége!” És akkor megpróbáljuk az életet úgy folytatni tovább, hogy az a valóság, amivel kapcsolatban becsuktuk a szemünket, hogy akkor az tulajdonképpen nincs, mert attól megkíméltük magunkat. Nehogy félreértsétek! Ha valaki éppen valamit nem bír, hát, csukja be a szemét. Mert van olyan. De ha az életünknek az a taktikája, hogy mindig becsukjuk a szemünket, akkor valamit érdemes volna látni, mert az talán már sok a sötétségből. Mert amikor becsukom a szemem, megkímélem valamitől magam, attól, hogy azt lássam, de kétségkívül egy sajátos sötétség borul akkor rám.

A második: Amikor nem nézek oda, és így válok vakká, és így borul rám valamiféle sötétség. Mikor fiatalemberként a barátaimmal a mozgássérült embertársainknak próbáltunk emberi módon barátai, társai lenni, és jöttünk-mentünk az élet útjain, közös tapasztalatunk volt az, hogy ahogy éppen mondjuk toltam valakit a kerekesszékben ülve, és olyan valakit, akinek esetleg még a levegőt is úgy kellett adni, és hogy jön egy édesanya a gyerekével, és egyszer csak, ahogy már olyan hallótávolságban is vagyunk, nem csak látótávolságban, és az anya észleli, hogy a gyereke persze nézi ezt a valamit, valakiket, hát ilyet még nem látott, és akkor az anya fogja, elhúzza a kezét, és azt mondja: „Ne nézz oda, kicsim!” Ez is a sötétségnek valamiféle formája: „Ne nézz oda, kicsim!” Nem akarom hosszan, gyerünk tovább!

A harmadik: Amikor valaki eltakarja az arcát. Ez valóságosan, és szimbolikusan is még többet is jelent, mint amikor az ember csak becsukja a szemét. Egészen az arcát eltakarja, mintha azt fejezné ki, hogy nem vagyok ott, és nem vagyok itt, és legszívesebben az, amit az arc kifejez, hogy én ez vagyok, egy személy, hogy legszívesebben ezt most eltüntetném. Az ember eltakarja az arcát is, nehogy valakit, valamit lásson, ami pedig van.

A negyedik így szól: Amikor az ember úgy választja a sötétet, akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul, hogy csak valameddig kíván látni. Például csak mondjuk egy ösztönkésztetésemig kívánok látni, vagy mondjuk csak az igazamig kívánok látni, vagy csak a sérelmemig akarok látni, vagy csak önmagamig akarok látni, vagy csak a családomig akarok látni, vagy csak a baráti körömig akarok látni, vagy csak azokig a csoportokig akarok látni, amelyeknek tagja vagyok, és amely csoportokra azt mondom, hogy ezek jó csoportok. Hogy csak azokat a közösségeket akarom látni, amelyekre azt mondom, hogy ezek számomra elfogadható közösségek. Hogy csak a saját felekezetemig akarok látni, csak a saját nemzetemig és népemig akarok látni, hogy csak a saját országomig, vagy földrészemig akarok látni. Hogy talán csak eddig a világig akarok látni, ami alatt most azt értem, hogy csak eddig a Földig. Olyan gyönyörű, ahogy Szent Ágoston azt mondja: „Hát, ha van valami, ami le tud nyűgözni, egy fogyhatatlan csodálattal, kíváncsisággal, ámulattal tölt el, az a csillagos ég fölöttem.” Milyen érdekes, hogy pont amikor ránk borul a sötét, és azok a pici csillagok, hogy már az a pici fény is mit tesz az emberrel? Egyszer csak átéljük azt, hogy „Ah!”, hogy mennyivel több is van, és hogy egy pici fény is elég azon a nagy sötét égbolton, hogy az ember ne csak valameddig akarjon, vagy tudjon látni, hanem tovább.

Azután a következő: Tudunk színvakok is lenni. A sötétségnek, a vakságnak sajátos formája. Nehogy valaki, aki éppen színvak most megbántódjék, nem kritika akar lenni, ezt együttérzéssel mondom. Bármelyikünk képes a szónak átvitt értelmében színvakká lenni. Van egy nagyon híres snooker játékos, aki színvakon játszik, miközben ott különböző színű golyók vannak. Például neki a pirost és a barnát nagyon nem könnyű megkülönböztetni. Nem egyszer, amikor játszik, a játékvezetőt meg kell kérdeznie, hogy ez most piros-e, vagy barna. Döbbenetes! De ő, egy világbajnokról beszélünk. Milyen zseniális, hogy valaki fölismeri, hogy színvak, tudja, hogy hajlamos lesz bizonyos színeket összetéveszteni. Ugye, értitek, miről beszélek? Sokféle színt össze tudunk téveszteni, értékeket össze tudunk zagyválni, keverni, valami értéket összekeverünk valami értéktelennel, az ember erre képes. Átvitt értelemben színvakká tudunk lenni. És milyen nagyszerű dolog, egy világbajnok, aki színvakként világbajnok, és azt mondja: „Kérem a bírót, mondja már meg nekem, hogy itt most melyik a barna?! Az nem mindegy, most barna, vagy piros.”

A következő, hogy hogyan tudunk a sötétségben elveszni, ez pedig: Képesek vagyunk csőlátóvá válni. Érdekes a csőlátás, a farkasvakság. Érdekes a csőlátás, mert aki például csőlátásban van, nagyon világosan láthat pont előre, de mondjuk nem lát oldalra. Nagyon világosan láthat valamit, ami pont az orra előtt van, és egyáltalán nem lát valamit, hát, ami pedig ugyanúgy létezik, csak egy kicsit erre van, vagy arra van. Ezért, amikor valakit csőlátóként, megkérdezzük őt: „Világosan látsz? – Nagyon világosan látok.” Az igaz, de a valóságnak csak éppen egy szűk részét.

A következő, ez a hetedik. A nagymamám jutott eszembe, akitől ezt a kifejezést hallottam, hogy az ember képes erre, amit így mondott az én nagymamám: Hóvakság. A nagymamám Budapest ostroma alatt sokakkal, a családjával lent volt az óvóhelyen. Napok, hetek teltek el a sötétben. Amikor föl lehetett jönni, a nagymamám, akinek addig kitűnő volt a szeme, ahogy följött, és hirtelen a hóról visszaverődött a fény, egy életre elromlott a látása, attól kezdve szemüveget kellett hordania. Mikor én unokaként, gyerekként kérdeztem: „Nagyi, neked miért van szemüveged?”, akkor elmondta, hogy ez hóvakság. Hát, így mondta nekem. Milyen érdekes, hogy most megint átvitt értelemben ez mit jelent? Hogy az Isten fénye az embert sosem teszi elvakulttá. Az Isten fénye az embert nem vakítja el, de kétségkívül az Isten fénye valamin itt, ebben a világban meg tud törni, és már ebben a sajátosan megtört formában tényleg tudunk elvakultak lenni, tényleg el tud az a fény vakítani bennünket. És mi azt gondoljuk, hogy az Isten fénye, de az már nem Isten fénye, az a fény már megtört valamin. Valami, most mondjuk így, egyszerűen szólva, valami nagyon evilágin, valami nagyon emberin, és attól mi elvakulttá tudunk lenni.

A következő. Tulajdonképpen ezt már el is mondtam, a nyolcadik, amikor a szó szoros értelmében elvakultak leszünk, és ezt a hitnek valami nemes formájának tartjuk. De az elvakultság a sötétség egy sajátos formája.

A következő, a kilencedik. Na, erről nem esik jól beszélnem, de kétségkívül, mikor elmúltam ötven, elkezdtem már nem jól látni. Most is így van, már közelre, hát, ez már nem az igazi. Elmentem az orvoshoz, és kérdeztem: „Ez mi? Én eddig jól láttam.” Az orvos kedvesen rám nézett, és azt mondta: öregszeműség. Hát, úgy jól esett volna kikérni magamnak, de kétségkívül azóta megbarátkoztam ezzel a gondolattal, hogy ez öregszeműség. Megint csak, átvitt értelemben, egy kutatás jutott eszembe. De jó lenne azt gondolni, hogy aki a hitnek a világosságára igent mondott, ahogy öregszünk és idősödünk, a hitben mindig egyre jobban elmélyülünk, és egyre inkább bölccsé válunk. A kutatások ezt nem igazolják. Sajnos – így mondom – a kutatások azt igazolják, hogy nagyon sokaknál – idősebbeknél – létrejön az öregszeműség. Tehát nem egyre mélyebb hitűvé, és egyre bölcsebbé leszünk, ahogy megy előre az idő, hanem inkább csak beszűkültté, és az nem ugyanaz. Ezt nevezhetjük átvitt értelemben öregszeműségnek.

Azután a következő. Ahogy a szentírásban is megjelenik, ez a tizedik, hogy az emmauszi tanítványok találkoznak Jézussal, de valami hályogféle van a szemükön, és nem ismerik föl. Kétségkívül a nem jó látásnak, a sötétségnek van ez a formája, hogy valami hályogféle ellehetetleníti bennünk, hogy fölismerjük Isten jelenlétét a világban, és ez okoz valamiféle sötétséget bennünk.

Azután a tizenegyedik. Olyan is lehet, hogy mi magunk lekapcsoljuk a lámpát. Egész tudatosan fogjuk, és azt mondjuk: „Na, itt most legyen sötét!” Az ember ezt meg tudja tenni, és akkor sötét lesz.

Azután, a tizenkettő: Az ember próbálhat úgy sötétséget csinálni, hogy elbújik, hogy senki ne lássa őt. Most nézzétek el, hogy én ezt most egy szentbeszédben mondom, de amióta készülök erre a beszédre, azóta van bennem egy élményem, sok évvel ezelőttről, egy karikatúra. A karikatúra azt ábrázolja, hogy van egy bokros-fás terület, és a bokros-fás területnek az egyik részén ott van egy emberi csontváz. Az aláírás a következő: „A tavalyi bújócska győztese.” Hát, ha bizonyos szempontból ezt a mai evangéliumot egy karikatúrában kellene ábrázolnom, ez lenne az. Az ember naivul azt hiszi, hogy el tud bújni, el tud rejtőzni, hogy érdemes sötétet csinálnia, érdemes a vakságnak, a sötétségnek sokféle formáját akarva-akaratlanul, tudva-tudatlanul választania, mert talán úgy az élet majd nem fáj annyira, vagy talán majd akkor nem kell látni valamit, ami van, vagy valakit, aki van, beleértve önmagát is. De nem az történik, hogy az ember ügyesen akkor elbújt, hanem hogy elveszett, és az nem ugyanaz.

Így szeretnék most váltani ebben a beszédben, hogy most akkor hagyjuk már a sötétséget, mert elég. És ahogy azt mondjuk, hogy elég, egyszer csak elénk áll Jézusnak a szava, aki azt mondja, hogy: „Legyen! Azt akarom, hogy örök élete legyen, hogy éljen!” Ez olyan gyönyörű! Hogyha ki kellene emelnem a mai evangélium számomra legcsodásabb szavát, akkor az ez a mondat, és ebben a mondatban ez a szó, hogy „Örök életük legyen!” Mindig oda tesszük a hangsúlyt, hát örök élet. És itt azt mondja Jézus, hogy: „Legyen!”

Ez alatt a következőt értem, és erről szeretnék akkor most szólni. Mit jelent ez számunkra? Ez azt jelenti, hogy amikor a sötétség bizonyos formáit választjuk, akkor valami olyasmi történik, hogy erőt vett rajtunk a kísértés, a szorongás vagy a félelem, az aggodalom, vagy a kétségbeesés, amit egyszerűen így mondhatnék: Miért választja az ember a sötétet? Mert valami rosszal kapcsolatban, amit tett, vagy tapasztalt, vagy vele tettek, azt gondolja, hogy „Nincs tovább.”, hogy az az örök, az a maradandó, és az a végérvényes, az a rossz. És a másik aggodalmunk, félelmünk, szorongásunk, rettenetünk és kétségbeesésünk, hogy valami jó, amit valamikor fölismertünk, vagy vágytuk, vagy akartuk, vagy reméltük, hogy az a jó már nem lesz soha többé, hogy vége. Hogy valami jó végérvényesen véget ér, valami olyan jó, ami nélkül nem akarunk élni. Így foglalnám össze azt a félelmet, szorongást, aggodalmat és kétségbeesést, hogy az ember miért választja sokszor a sötétet. Ezt úgy is mondhatnám, az ember választja a sötétet azért, mert egyszer csak letarolta őt a bűn, a saját bűnöm, például, de nem látok tovább, és azt gondolom, hogy itt a vége.

Úgy szeretem a gyerekeket, ahogy a gyerekek mennek a felnőtthöz, és mindig, és újból és újból tudják ezt kérdezni: „És mi van utána? És aztán mi lesz?” Akkor mondja a felnőtt: „Aztán, az lesz. – És aztán mi lesz?” Valahogy a szó legnemesebb értelmében a gyermeki részünknek ez a szabad, önfeledt hite, ahogy aztán már a felnőtt, akiben élő ez az eleven gyerek, azt tudja mondani: „És aztán mi lesz?” – Itt a bűn. De nem ezzel van vége. Aztán mi lesz?

Ezért a hitünk ebből a szempontból azt jelenti, hogy nagyon is merjük látni a saját bűnünket is, meg a sötétet, a mocskot is látjuk, de tudjuk, hogy nem csak bűn van, hanem megbocsájtott bűn is, hogy az van utána. Nem csak a bűnt ismerjük, hanem azt a bűnt, aminek okán, utána valaki bocsánatot kért, hogy mi ezt a bűnt is ismerjük. Tehát nem tagadjuk a bűnt, hanem tudjuk, hogy a bűn után van valami. Nem csak a sötétet ismerjük, és rettegünk tőle, vagy éppen azt gondoljuk, talán majd abban menekülhetünk meg, hanem ismerjük azt a sötétet, amire egyszer csak azután majd valami világosság virrad. Nem csak a betegséget ismerjük, a szónak valódi, és átvitt értelmében, a testnek és a léleknek valami nyomorúságát, hanem azt a betegséget, és azt a nyomorúságot is ismerjük, amire egyszer csak valami gyógyulás, és valami irgalom érkezik.

Vagyis, amikor a hitünkről beszélünk, ami ebben az evangéliumban olyan hangsúlyossá lesz, ez a hit azt jelenti, most a világosság-sötétség összefüggésében, hogy tudjuk, hogy van utána, hogy tudjuk és látjuk, hogy van tovább. És ha ezt még pontosabban akarnám mondani, így mondanám. Olyan érdekes, ahogy azt mondjuk, hogy: „Jaj, hát az ember hisz Istenben, mert hát – ahogy a világban ez elhangzik, hát – úgy nem tudjuk, hogy van-e vagy nincs.” – mondják sokan. Bizonytalan, hogy van-e, vagy nincs. Olyan bizonytalan, hogy föltámadt-e, vagy nem. Ez a hit, amiről itt szó van, nem arra irányul, hogy valami, ami bizonytalan, arra mi azt mondjuk: „De biztos, hogy van!”, (hanem) épp fordítva, hogy az ember a saját bizonytalanságát ismeri föl. Az ember a saját sötétségét ismeri föl, esendőségét, korlátoltságát, szűklátókörűségét, és vakságát ismeri föl. Ezért az ember azt mondja: Kétségkívül, Isten van, de nem mindig látom. A jó, aminek az elvesztésétől félek, van, csak éppen most küzdenünk kell érte. A szép, az igaz van, csak néha nem látom megvalósulni. Ettől kétségbe is tudok akár esni.

Tehát hogy a hit nem arra vonatkozik, hogy arra irányul, ami vagy van, vagy nincs, tehát ami bizonytalan. Pont fordítva, hogy az ember belátja, hogy itt hitre lesz szükség ahhoz, hogy valaminek a valóságát tudjuk és merjük látni, és állítani, amit nem mindig látunk, amiben mi magunk el tudunk bizonytalanodni. Mint ahogy az ember bekerül a sötétbe, és úgy van: „Most végképp elveszünk!” De aztán jön a hajnal.

Most akkor elérkeztem a beszédnek a végére. Mi a mi reményünk? A reményünk az, hogy a lélek résein átragyog Isten világossága. Ahogy fölnézünk az égboltra, abban a hatalmas ránk boruló sötétségben is az a picike kis fény elég ahhoz, hogy elevenen tartsa bennünk annak a tudatát, és ezt nevezhetjük hitnek, hogy van világosság, hogy VAN. Az óriási lehetőségünk az, hogy döntünk emellett a világosság mellett, lesz, ami lesz, mert tudjuk, hogy van tovább, és van utána. Akármekkora is a betegség, a fájdalom, a szenvedés, a sötétség, a bűn, a megpróbáltatás, és a többi. Ezért most eljutok itt a záró gondolatig.

Tehát akkor fölismerem azt, hogy nem az a bizonytalan, hogy Isten van-e, vagy nincs, hanem én vagyok bizonytalan, és ezért szorulok rá a világosságra, és annak a tudatára, hogy a sötétségben is tudom, hogy a világosság létezik. És Isten pedig Jézus által, ebben a mai evangéliumi történetben azt mondja: „Tudom, hogy megpróbáltok elbújni a sötétben, hogy a valóságnak a részeit ne lássátok, de én azt üzenem nektek, hogy azt akarom, hogy ti tudjátok, nem csak élet van, hanem örök élet. Hogy ti tudjátok, hogy van élet, és van tovább, és van utána. Úgy hívjuk: örök élet.”

Jézus elénk áll, és azt mondja, hogy „Mindenképpen van élet, és mindenképpen van tovább. És én azt akarom, hogy legyél!” És ez olyan gyönyörű, mert egyszer csak ebben fölismerjük azt, hogy mennyi erőfeszítésünk van arra nézve, hogy valakivé legyünk, valakivé, és legyünk, és az ember el tudja véteni az utat, és miközben valakivé akar lenni, aközben a sötétség tréfát űz velünk, és végül nem valakivé leszünk, válunk, hanem csak valamivé. Éppen gazdaggá, sikeressé, vagy híressé, ilyenné, olyanná, amolyanná, főnökké, elismertté. Hagyjuk is a sort! Hogy az ember legmélyebb vágyai között az van, hogy valakiként legyen. És a mai evangéliumban Jézus azt mondja: „Ne akarjatok csak valamivé lenni, az kevés nektek. Akarjatok valakivé válni, lenni, és maradni! És az én válaszom a ti vágyatokra az, hogy akarom, hogy örök életetek legyen.”

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )