Jn 12,20-33 - Nagyböjt 5. vasárnapja

2021.03.21.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Előre és fölfelé

Olvasmány (Jer 31,31-34)

„Íme, napok jönnek – mondja az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Juda házával. De nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Azt a szövetségemet ugyanis megszegték, pedig Uruk voltam – mondja az Úr. Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek. Többé nem lesz szükség arra, hogy az egyik ember a másikat, testvér a testvérét így tanítsa: »Ismerd meg az Urat,« mert mindnyájan ismerni fognak a legkisebbtől a legnagyobbig – mondja az Úr –, mivel megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.”

Szentlecke (Zsid 5,7-9)

Testvéreim! Jézus földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól. Hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki.

Evangélium (Jn 12,20-33)

Abban az időben: Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal fog meghalni.

Vasárnapi beszéd

Arról hallunk, ahogyan Jézus annak a világnak, amelynek a hírnökeként érkezik, oly gyakran úgy beszél, hogy: „Azt akarom, hogy életük legyen, és bőségben legyen.” Ez valamiképpen úgy valósul meg, hogy aki jobban szereti az életét, az elveszíti azt, aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti azt. És aki a szó legjobb értelmében odaadja és átadja, és ilyen értelemben hagyja elveszni, az pedig megtalálja, és egészen az örök életre jut, rátalál Istenre. Erről szeretnék most alapvetően és elsősorban beszélni, mégpedig éppenséggel annak a feszültségében állva, annak a fájdalmában és kérdőjelében valahogyan feszülve, hogy hát, nem úgy van azért az velünk, emberekkel, hogyha megkérdeznénk sokakat, hogy: „Mondjatok néhány alapvető értéket, valamit, amire azt mondjátok, ez fontos, ez számít, megkérdőjelezhetetlen, főleg mostanság!” Hát, nem azt mondanánk, hogy az ÉLET? Hát, hogy az élet, hogy éljünk, és hogy ne akárhogyan éljünk. Éljünk, és valahogy aztán mégiscsak jussunk előre, és hogy valahogy ez az élet azért csak, valahogy egészséges élet legyen, a szónak olyan értelmében is, hogy valahogy növekedjen, és gyarapodjon.

Közben meg Jézus minthogyha mindazzal, amivel mi természetes módon azonosulva azt mondjuk „Hát, ha van valami, amire emberként igent tudunk mondani, és keresztényként is igent tudunk mondani, az élet, az egészség, és az egészséges élet, és a növekvő élet.” Mint hogyha Jézus pont ezzel szemben valamiféle kihívást intézne. Erről szeretnék most beszélni, hogyha mi szeretnénk megérteni, amit Jézus ezzel a néhány mondatával mond, megérteni, hogy a kereszthalála és föltámadása mit jelent, és hogyan viszonyulhatunk hozzá, hogy akkor éppenséggel ezt a feszültséget most nem tüntethetjük el, nem lapogathatjuk el. Hogyha nagyon egyszerűen meg kellene ragadnom, hogy mi a kettő közt a különbség, aközött, hogy az ember meg akarja menteni az életét, hogy szinte csak ezt látja, és akkor állandóan annak a fájdalmában él, hogy hogyan tud az elveszni, és milyen az, amikor odaadja az életét, és rátalál annak az örömére, hogy ezzel együtt rátalál Istenre is, meg az örök életre ezzel együtt.

Ebben az összefüggésben, hogy ezt így nevezhetném meg, hogy a különbség az, hogy az ember oly természetesen mondja, hogy „Előre!”, Jézus pedig a mai evangéliumban az életével, a kereszthalálával és föltámadásával pedig azt mondja: „Nem csak az van, hogy előre, hanem az is van, hogy fölfelé.” Nagyon egyszerűen, erről szeretnék beszélni, hogy mit jelent az a különbség, mert most a különbséget szeretném megragadni, mit jelent az, hogy előre, és mit jelent az, hogy fölfelé. Az ember, aki úgy éli az életét, akár úgy, hogy magát kereszténynek hívja, de hogy mindig csak „Előre, előre, és előre!”, ebben van az, hogy élet, és egészség és növekedés, és gyarapodás, a többiről nem is beszélek, hogy aki így éli akár a keresztény életét, nem nagyon fog tudni mit kezdeni Krisztus kereszthalálával és föltámadásával, mert annak a lényegi mozgása nem az, hogy előre, hanem az, hogy fölfelé.

Mit jelent ez számunkra? Azt jelenti, hogy más a természete annak, hogy előre, és más a természete annak, hogy fölfelé. Más az az ember, aki aköré dolgozza ki magát, hogy előre, és más, aki aköré dolgozza ki magát, hogy fölfelé, – az nem ugyanaz az életút. Ezért azt mondhatnánk, hogy az az életút, aminek a középpontjában az van, hogy fölfelé, ott megjelenik, hogy az valami nagyon személyes, nagyon kapcsolati, nagyon közösségi, nagyon meghitt, és közben nagyon egyetemes. Ha meg kellene egyszerűen ragadni, ezeket az ismérveket mondanám; személyes, kapcsolati, közösségi, meghitt és közben nagyon egyetemes. De most nézzétek ezt el nekem, hogy húsz különbségtételt leírtam. Hát, természetes, hogy ezt meg nem bírom jegyezni, ezért most fogom nézni a kis lapocskámat, és fogom mondani, hogy hogyan ragadjuk meg a különbséget aközött az egyébként persze nagyon értékes élet között, amikor valaki úgy éli az életét, hogy előre, és ott ezt mondja, legnagyobb érték akár az élet, az egészséges élet, és milyen az, amikor valaki arra teszi a súlypontot, hogy fölfelé. Jöjjenek akkor nagyon egyszerűen, fölsorolásszerűn ezek a gondolatok.

Először is itt (Jobb kezével mutatja(E) – szerk.) lesz mindig, amit először mondok, ahogy előre, és itt (Bal kezével jelzi (F) – szerk.) pedig az, amikor valaki úgy él, hogy fölfelé. Na, most az előre, ott (E) akkor azt mondjuk, hogy értékek, értékek megvalósítása, értékek alapján, értékek nyomán. Amikor fölfelé (F), akkor nem azt mondjuk, hogy értékek, és nem ez kerül a középpontba, hanem személyek. Ennél még kevesebbet fogok mondani a többiről, szinte csak így, megnevezve. Tehát (E) értékek, (F) személyek.

Itt (E) azt mondja: igazságok. Amikor azt mondjuk fölfelé: igazzá válni, igazzá lenni, és igaznak maradni.

Itt (E) arról beszélünk, hogy szükségletek, esetleg hiányok, alapvető szükségletek – ez van előre. És mi van fölfelé? Fölfelé az Isten iránti vágy, a szív legmélyebb vágya és vágyai, amelyek oly természetesen Istenre utalnak, és nyitottak az ég felé, és nyitnak bennünket az ég felé.

Az előrében azt mondjuk: az élet. Amikor fölfelé vagyunk, akkor azt mondjuk: együtt lenni Jézussal.

Amikor azt mondjuk előre, akkor azt mondjuk: egészség. Ha azt mondjuk, hogy fölfelé, akkor sokkal inkább azt mondjuk: teljesség.

Ha abban vagyunk, hogy előre, akkor ott azt mondjuk: eszmék és eszmények. Amikor abban vagyunk, hogy fölfelé, akkor azt mondjuk: olyanná lenni, mint Jézus, olyanná lenni, mint Ő.

Amikor azt mondjuk az előrefelében, hogy ideológiák, akkor a fölfelében nem azt mondjuk, hogy ideológiák, hanem: engedni annak a vonzásnak, ami Jézusból, Istenből származik. Engedni ennek a vonzásnak, és kissé vagy nagyon szerelmessé lenni Istenbe.

Amikor az előrefelé van, azt mondjuk: csoportok. A fölfelében pedig sokkal inkább: hogyan tudnánk egységben lenni egymással, és azt az egységet, amit megéltünk csoportokban, közösségekben, intézményekben, felekezetekben és egyházakban, hogy azt hogyan tudnánk kiterjeszteni, hogy mindent, ami ott szép és érték, hogyan tudnánk egyetemessé tenni. És hogyan tudnánk úgy bánni mindenkivel, ahogyan olyan jól esik lenni a közösségben.

Az előrefelében azt mondjuk: ideálok, és azok követése, megvalósítása. A fölfelében pedig sokkal inkább: Isten képmására alakulni, és fölfedezni magunkban Jézust, az Ő arcvonásait.

Amikor azt mondjuk, előre, ott fontos lesz az önmegvalósítás. Ha abban vagyunk, hogy fölfelé, akkor szeretnénk meghitt viszonyban lenni Jézussal.

Amikor azt mondjuk, előre, abban ott lesz, és nagyon fontos nekünk: a biztonság. És amikor azt mondjuk, fölfelé, akkor egyre nagyobb jelentősége lesz a Jézustól kapott békének. Akkor is, ha éppen van biztonság, és akkor is, ha nincs.

Amikor azt mondjuk, előre, ott fontos lesz a tudás és a tanulás. Amikor azt mondjuk, fölfelé, ott arra törekszünk, hogy Jézus tanítványává váljunk.

Az előrében ott van az, hogy kereszténység. De mi van, amikor arról beszélünk, hogy fölfelé? Az a krisztuskövetés. Ezt akár úgy is mondhatnám, bizony, mondhatja, és nevezheti, és tarthatja valaki magát kereszténynek úgy, hogy a szó szoros, és valódi, és tartalmi értelmében tulajdonképpen alig-alig krisztuskövető. De kereszténynek mondja magát kulturális értelemben, a hagyomány értelmében, és sokféle más értelemben, és közben alig-alig krisztuskövető.

Azután itt (E) azt mondjuk: vallásosság és vallásgyakorlat. Amikor fölfelé nézünk, akkor azt mondjuk: közösségben lenni a Szentlélekkel, és fölismerni az emberi lélekben a Szentlélek indíttatásait.

Amikor azt mondjuk: hit, és a hitnek a világa – az előrefelé. És mi van fölfelé? Egy bizalmi- és személyes viszonyba kerülni Jézussal. Fölismerni Istennek azt a nagyon személyes és nagyon emberi arcát.

Az előrefelében azt mondjuk: értelmes életet élni. Amikor fölfelé nézünk, azt mondjuk: Hogyan tudnék teret adni magamban Istennek, hogy rajtam keresztül valahogy föl tudjon ragyogni, és meg tudjon jelenni a világban?

Amikor azt mondjuk, előre: akarunk boldogok lenni. És mi van, amikor azt mondjuk, fölfelé? Istennek, és Istennel igyekszünk együtt örülni, hogy Isten öröme lehessen a mi örömünk.

Amikor itt (E) azt mondjuk: siker, akkor a fölfelében az van: tapsoljanak az angyalok, ne csak az emberek.

Amikor az előrében az van, hogy győzelem, a fölfelében az van, hogy Isten ragyogásában gyönyörködni, és engedni, hogy Isten gyönyörűsége és dicsősége az embert bevilágítsa, és így ebből mi részesedhessünk.

És végül az utolsó, amikor azt mondjuk (E): egyház, és felekezetek, az van előre. És mi van fölfelé? Amikor közösséget vállalunk minden emberrel ezen a világon. Abban a szépségben, értelemben és értékességben, ahogyan azt a személyes és bensőséges kapcsolati valóságban megéltük egymással a közösségeinkben, és Istennel a szívünkben.

Nézzétek el nekem ezt a felsorolást! Szerettem volna valahogyan megmutatni, ábrázolni azt, hogy valódi különbség van aközött, amikor valaki értékekre hivatkozva az élete legfontosabb irányának azt tartja, hogy előre, és amikor valaki személyeknek a bűvöletében él, a szónak legjobb értelmében, és azt mondja, fölfelé. Nézzük akkor most meg ennek a kettőnek a viszonyát!

Olyan érdekes az ószövetség embere számára is, ahogyan Jézus találkozik velünk kétezer évvel ezelőtt. Nagyon gyakran figyelhetjük azt meg, hogy az ószövetség embere arra hivatkozik, hogy fölfelé. De mit vár Istentől? Azt, hogy: előre. Azt kéri Istentől: jöjjön, és akkor, akkor… Ezt mondja: fölfelé, fölfelé! És azt akarja, és arra vágyik, és azért imádkozik, hogy előrefelé legyen egyre jobb, és egyre bővebb, és egyre gazdagabb. Tehát a fölfelé csak a szavakban van, a vágyakban pedig az van, hogy: előre.

Azután olyan is van, hogy valakik kiállnak mások elé, és azt mondják: Fölfelé, fölfelé! De maguk úgy élnek, hogy: Előre, előre!

Azután tudjuk olyan is van, hogy valakik, miközben valóban törekednek oda, hogy fölfelé, nagyon leértékelik és lenézik azt, hogy előrefelé. És Jézus sosem járta ezt az utat.

Aztán olyan is van, hogy valaki azt mondja, hogy: „Jó, hát fölfelé…” De az ember alapvető döntése így szól: Előre, és hát néha-néha egy kicsit fölfelé is.

Aztán olyan is van, hogy valaki nem is tud mit kezdeni azzal, hogy fölfelé. Hogy annyira megtanult csak előrefelé nézni, hogy a tekintetét és a fejét soha nem emeli föl. És amikor jönnek az élet nehézségei, akkor végképp valami olyasmit él át, ahogyan a tekintete egyre inkább lefelé, és lefelé hajlik, hogy: Akkor most hogyan tovább előre?

Nézzük meg, hogy mi is lenne a krisztuskövetőnek a stratégiai döntése! A krisztuskövető ember stratégiai döntése valahogy így szól: Alapvetően fölfelé, de közben becsülve mindazt, ami előre van, addig, és úgy, és olyan módon, és olyan formában, és olyan mértékben, ami segíti azt, hogy fölfelé. Nem vetjük meg azt, hogy előre, de az előre szolgálja azt, hogy fölfelé. Mert néha valóban úgy van az, és milyen érdekes, hogy Jézus jött föntről, hogy megnyíljék végre az Ég, be ne záródjon többé, és nekünk, embereknek azt mondja, hogy van fölfelé, és ezért megtanulta azt a nyelvet, hogy előre. Amikor segített, amikor tanított, amikor gyógyított, amikor holtakat támasztott föl, akkor azon a nyelven beszélt, hogy előre. Mégpedig azért, mert a kétezer évvel ezelőtti embereknek a sokasága is azt a nyelvet beszélte. Jézus megtanulta ezt a nyelvet, hogy mit jelent nekünk, hogy előre. Amikor megtanulta ezt a nyelvet, és gyógyított, és tanított, és segített, és egészség, és élet, akkor ezen a nyelven szólított meg bennünket, hogy egyáltalán értsük egy kicsit is Őt, és hogy aztán ezen a nyelven keresztül meg tudja mutatni azt, hogy: „De én alapvetően nem azért jöttem, hogy előre, hanem én föntről jöttem, és azért jöttem, hogy fölfelé, de talán most már van egy közös nyelvünk.”

Mit jelent ez számunkra? Ez azt jelenti, hogy amikor elkezdjük tanulni ezt a nyelvet, a fölfelé nyelvet, amikor ez a nyelvet elkezdjük tanulni, és már nem csak az előrefelé nyelven igyekszünk beszélni, akkor de érdekes, ahogy kétezer évvel ezelőtt is, különböző tévedéseink, nehézségeink fognak támadni. Hadd mondjak itt néhányat.

Az első, amikor Jézus, mikor azt mondja: „Most mondjam azt, Mennyei Atya, hogy szabadíts meg ettől az órától? Hát, hiszen ezért az óráért jöttem.” És akkor egyszer csak, ahogy fölfeszítik a keresztre, de sokan gondolják azt, akik csak azon a nyelven beszélnek, hogy előre, hogy itt most akkor ez egy vereség, hogy többé akkor most már nincs Neki előre, hogy megszűnt előrefelé haladni. Megállt, és ez most már stagnálás, és vereség és puszta halál. És Jézus, amikor ott feszül a kereszten, akkor azt üzeni: Na, ez az a kitüntetett pillanat, amikor nem előre van a tovább, hanem fölfelé.

De érdekes, ahogy mondjuk ezt a nyelvben, hogy útkereszteződéshez értem. Mindig úgy értjük, hogy hát, úgy vízszintesen. Megyünk, és tényleg, akkor ott jobbra, balra, előre, hátra; egy útkereszteződés, vagy még bonyolultabb útkereszteződés. De aki tudja mit jelent az, hogy fölfelé, és beszéli ezt a nyelvet, akkor tudjuk azt, hogy az életnek vannak olyan pillanatai és helyzetei, ezek drámai helyzetek, amikor útkereszteződéshez érünk, és az útkereszteződés olyan természetű, hogy nincsen előre, hanem fölfelé van az útkereszteződés. De aki nem látja ezt a világot, nem tekint fölfelé, és nem beszéli ennek a nyelvét, hogy fölfelé, ő az útkereszteződést, bár ott van tovább, fölfelé, úgy fogja látni, hogy elakadt, hogy nincs tovább, hogy vége van. Nem vége van, fölfelé van az út.

Azután, mi lehet még nehézségünk? Az, hogy aki nem látja, hogy létezik olyan, hogy fölfelé, és nem csak az, hogy előrefelé, ő azt mondja, hogy: „Hát, ez a fölfelé, ez nagyon fenyegeti azt, hogy előre.” Mit mondanak a vallási vezetők, a farizeusok? Mit kiált a tömeg? Azt, hogy ahogy Jézus azt mondja, fölfelé, az fenyegető, fenyegető arra nézve, ahogy mi kitaláltuk, mit jelent nekünk az, hogy előre. Úgyhogy Jézusnak legyen vége, mert zavarja azt, ahogyan mi azt kitaláltuk, jó alaposan, egyénileg, és csoport szinten, és választott nép szinten, hogy előre. Tehát sokan úgy veszik, és úgy látják, hogy amikor Jézus azt mondja, itt van egy útkereszteződés fölfelé, hogy az fenyegeti azt, amit ők elgondoltak, mit jelent nekik az előre.

A következő így szól: Sokan vannak, akik amikor ott megállnak ebben az útkereszteződésben, ahol fölfelé van a kereszteződés, akkor ők ezt veszteségként élik meg, az előre elvesztéseként, az előrében való veszteségként, és hogy abban valamiféle csökkenést élnek meg. És ez egyébként nagyon reális is lehet, és valóban így is lehet. Az ember megáll ott, az útkereszteződésben, és azt mondja: „Igen, itt most vége van annak, hogy előre.” Nem azt jelenti, hogy vége van; fölfelé van az útkereszteződés.

Azután a negyedik. Nagyon sokan azt mondják: „Fölfelé? Ez értelmezhetetlen, ez érthetetlen, hogy valaki az élete közepén föláldozza az életét. Oly sok minden marad ki az életéből. Bűnösökért is ezt csinálja, hogy ártatlanul, és nem menekül.” Mit mondanak? „Szálljon le a keresztről!” De érdekes ez. Mit mondanak? „Szálljon le a keresztről, és tegyen most akkor megint egy tisztességes lépést előre!” jézus pedig nem száll le, mert a kereszt már nem megy előre, a kereszt fölfelé megy. És azzal, hogy a kereszt fölfelé megy, azzal, ha valaki csak úgy éli az életét, hogy előre, aligha fog tudni mit kezdeni, mert csak a veszteséget fogja látni.

És végül itt az utolsó gondolat. De sokan vannak, akik a keresztet, és azt, hogy fölfelé, minek látják? Badarságnak, ostobaságnak, együgyűségnek. Hadd fejezzem be itt ezt az utolsó előtti gondolatot, és azután már csak egy záró szempont.

Van egy nyelv, és ez a nyelv a fölfelének a nyelvezete. És aki föl tudja emelni a tekintetét, olyan gyönyörű a múlt vasárnapi olvasmány és evangélium, a mai olvasmány és evangélium, hogy fölmagasztalnak, és aki föltekint, ő életre talál. És hogy fölmagasztalnak, és fölemeltetek majd azért, hogy életük legyen, és örök életük, és bőségben legyen. Hogy létezik az az élet, aminek a stratégiai döntése bennünk így szól: elsősorban fölfelé. És mit fog ez akkor jelenteni? De érdekes, hogy van ez a két kifejezés, szinte szinonimaként is használható, amikor valaki azt mondja, hogy „Támadás! Előre!” És Jézus pedig mit mond? „Föltámadás, és fölfelé.” Hogy az ember óriási és legnagyobb lehetősége, hogy nem csak azt ismeri, hogy támadás és előre, élet, élet és élet, hanem azt, hogy föltámadás, és fölfelé. És hogy ezért az az élet, amit itt oly nagyon akart megőrizni, megnyerni, hogy az sokkal több, hogyha nem csak azt látjuk, hogy élet előre, hanem azt is, hogy élet fölfelé.

Kétségkívül az élet drámai pillanataiban és helyzeteiben, ahogyan a keresztet beleszúrják és beledöfik a földbe, hogy nem egyszer, amikor azt tapasztaljuk, hogy a szónak valamilyen értelmében nincs előre, akkor az első élményünk valamiféle zuhanás lesz, valamiféle ereszkedés és süllyedés, és megkísérthet bennünket az is, hogy ez pusztán csak akkor egy vereség, valaminek vége, vagy talán ez értelmetlen, ez valami ostobaság, és csak veszteség van. Miközben egy útkereszteződésben állunk, és van tovább: fölfelé.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)