Mk 14,1-15,47 - Virágvasárnap

Fölfelé irányuló élet

Olvasmány (Iz 50,4-7)

Izajás így jövendölt a Megváltóról: Ezt mondja az Úr Szolgája: „Isten, az Úr tanította nyelvemet, hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak. Reggelenként ő teszi figyelmessé fülemet, hogy rá hallgassak, mint a tanítványok. Isten, az Úr nyitotta meg fülemet. S én nem álltam ellen és nem hátráltam meg. Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek, arcomat meg azoknak, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek. Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem.”

Szentlecke (Fil 2,6-11)

Testvéreim! Krisztus Jézus, mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta önmagát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön, és az alvilágban, és minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.

Evangélium (Mk 14,1-15,47)

† A MI URUNK JÉZUS KRISZTUS KÍNSZENVEDÉSE Szent Márk szerint

Két nappal a húsvét és a kovásztalan kenyerek ünnepe előtt a főpapok és írástudók arról tanácskoztak, hogyan foghatnák el Jézust csellel, hogy azután megöljék. Így szóltak: „Ne az ünnepen, nehogy zavargás támadjon a nép között!”

Amikor Jézust Betániában a leprás Simon házában vendégül látták, odalépett hozzá egy asszony. Alabástrom edényben valódi és igen drága nárdusolajat hozott. Széttörte az alabástrom edényt, és (az olajat Jézus) fejére öntötte. Egyesek bosszankodtak magukban: „Miért kell a kenetet így pazarolni? Hiszen több mint háromszáz dénárért el lehetett volna adni, és szétosztani a szegények között.” És megharagudtak az asszonyra. Jézus azonban ezt mondta: „Hagyjátok őt! Miért bántjátok, hiszen jót tett velem! Szegények mindig lesznek veletek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük. Én azonban nem leszek mindig veletek. Ő megtette azt, ami tőle telt: Előre megkente testemet a temetésre. Bizony mondom nektek, bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, ezt is hirdetni fogják az ő emlékezetére.”

Iskarióti Júdás, egy a tizenkettő közül, elment a főpapokhoz, hogy elárulja nekik Jézust. Amikor azok meghallották, megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Ő tehát kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulhassa.

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: »A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom?« Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, és a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát.

Amikor beesteledett, odament a tizenkettővel. Miközben letelepedtek és ettek, Jézus ezt mondta: „Bizony mondom nektek, egy közületek, aki velem eszik, elárul engem.” Azok elszomorodtak és egyenként megkérdezték: „Talán én?” Ő azt felelte: „Egy a tizenkettő közül, aki velem együtt nyúl a tálba. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.”

Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.”

Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák hegyére. Ott Jézus így szólt: „Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert írva van: Megverem a pásztort és szétszélednek a juhok. De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába.” Péter kijelentette: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is benned, én bizony nem!” Jézus azt felelte: „Bizony, mondom neked, hogy még ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas másodszor szólna, háromszor is megtagadsz engem.” Erre még jobban fogadkozott: „Ha veled együtt meg is kell halnom, én nem tagadlak meg.” Ugyanígy fogadkoztak a többiek is.

Közben odaértek a Getszemáni nevű kertbe. Itt (Jézus) így szólt tanítványaihoz: „Üljetek le, amíg imádkozom.” Pétert, Jakabot és Jánost magával vitte. Remegni és gyötrődni kezdett, majd így szólt hozzájuk: „Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok!” Valamivel előbbre ment, leborult a földre és imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra. Ezt mondta: „Abba, Atyám! Neked minden lehetséges. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.” Aztán visszament hozzájuk, de alva találta őket. Megszólította Pétert: „Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem? Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Majd ismét elment, és ugyanazon szavakkal imádkozott. Amikor visszatért, újra alva találta őket, mert szemük igen elnehezedett. Nem is tudták, mit feleljenek neki. Harmadszor is visszament hozzájuk, és azt mondta nekik: „Aludjatok csak, és nyugodjatok! – Elég volt! Itt az óra, az Emberfiát a bűnösök kezére adják. Keljetek fel, menjünk! Íme, ott jön az áruló!”

Még beszélt, amikor megérkezett Júdás, egy a tizenkettő közül, s vele egy kardokkal és botokkal fölszerelt csapat, amelyet a főpapok, írástudók és vének küldtek. Az áruló ebben a jelben egyezett meg velük: „Akit megcsókolok, ő az. Fogjátok el, és vigyétek szigorú őrizet alatt!” Amikor odaért, mindjárt odalépett Jézushoz, és így szólt: „Mester!” – és megcsókolta. Erre rátették kezüket és elfogták. Azok közül, akik ott álltak, valaki kirántotta a kardját, a főpap szolgájára sújtott vele, és levágta a fülét. Jézus így szólt hozzájuk: „Kardokkal és dorongokkal jöttetek elfogni, mint egy rablót. Naponta veletek voltam a templomban és tanítottam, de nem fogtatok el. Az Írásoknak azonban be kell teljesedniük.” Erre valamennyien elhagyták őt és elfutottak. Egy ifjú mégis követte. Mezítelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet, és mezítelenül elfutott.

Jézust a főpaphoz vezették. Itt gyűltek össze a főpapok, a vének és az írástudók. Péter messziről követte, egészen a főpap udvarába. Ott leült a szolgákkal együtt, és melegedett a tűznél. A főpapok és az egész főtanács bizonyítékot kerestek Jézus ellen, hogy halálra ítélhessék, de nem találtak. Sokan tanúskodtak ugyan hamisan ellene, de vallomásuk nem egyezett. Ekkor néhányan felálltak, és ezt a hamis vallomást tették ellene: „Hallottuk, amikor ez azt mondta: Lebontom ezt a kézzel épített templomot, és három nap alatt másikat építek, amelyet nem emberi kéz alkotott.” De vallomásuk így sem volt megegyező. Ekkor a főpap középre állt, és megkérdezte Jézustól: „Semmit sem válaszolsz arra, amit ezek felhoznak ellened?” De ő hallgatott, és nem felelt semmit. A főpap újra megkérdezte: „Te vagy a Messiás, az Áldott (Isten ) Fia.” Jézus így válaszolt: „Én vagyok. Látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható fölségének jobbján, és eljön az ég felhőin.” A főpap erre megszaggatta ruháját, és felkiáltott: „Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok a káromlást. Mit gondoltok?” Azok mindnyájan méltónak ítélték őt a halálra. Ekkor némelyek leköpdösték, azután arcát letakarva ököllel verték, és közben ezt mondták neki: „Rajta, most prófétálj!” Még a szolgák is arcul verték őt.

Péter kint ült az udvaron. Közben kiment a főpap egyik szolgálója. Meglátta Pétert, amint melegedett, és megszólította: „Te is a názáreti Jézussal voltál!” De ő tagadta: „Nem ismerem, nem is értem, mit beszélsz.” Ezzel kiment az előcsarnokba; s akkor megszólalt a kakas. De a szolgáló figyelte őt, és megint mondta az ott állóknak, hogy ez is közülük való. Ő újra letagadta. Nem sokkal ezután ismét megszólaltak az ott állók: „Biztosan közéjük tartozol, hiszen te is galileai vagy.” Erre Péter átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek.” Ekkor mindjárt megszólalt a kakas másodszor is. Péternek eszébe jutottak Jézus szavai: „Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor is megtagadsz engem.” És sírásra fakadt.

A főpapok korán reggel tanácsot tartottak a vénekkel, az írástudókkal és az egész főtanáccsal, majd Jézust megkötözve elvezették, és átadták Pilátusnak. Pilátus megkérdezte őt: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus ezt válaszolta: „Te mondod.” – A főpapok sok vádat hoztak fel ellene. Pilátus újra megkérdezte: „Nem felelsz semmit sem? Nézd, mi mindennel vádolnak téged!” De Jézus nem válaszolt többé semmit, és Pilátus csodálkozott ezen. Az ünnep alkalmával Pilátus mindig elbocsátott nekik egyet a rabok közül, akit kértek. Volt a börtönben egy Barabás nevű rab. A lázadókkal együtt tartóztatták le, akik egy zendüléskor gyilkosságot követtek el. A tömeg felvonult tehát, és kérte Pilátustól azt, amit mindig megtett nekik. Pilátus megkérdezte: „Akarjátok-e, hogy a zsidók királyát engedjem szabadon nektek?” Tudta ugyanis, hogy a főpapok csak irigységből adták őt a kezére. Ám a főpapok felbujtották a tömeget, hogy inkább Barabás szabadon bocsátását kérjék. Pilátus ismét megkérdezte: „És mit tegyek azzal az emberrel, akit ti a zsidók királyának neveztek?” Azok ezt kiáltották: „Feszítsd őt keresztre!” Pilátus folytatta: „De hát mi rosszat tett?” Erre azok még hangosabban kiáltozták: „Feszítsd őt keresztre” Ekkor Pilátus, aki eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, azután átadta nekik, hogy keresztre feszítsék.

A katonák bevezették őt a helytartóság udvarába, és összehívták az egész csapatot. Bíborruhába öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvöz légy, zsidók királya!” A fejét nádszállal verték, leköpdösték, és térdet hajtva hódoltak előtte. Miután így gúnyt űztek belőle, levették róla a bíborruhát, és ráadták saját ruháját. Ezután kivezették, hogy keresztre feszítsék.

Egy arra járó embert, cirenei Simont, Alexander és Rúfusz apját, aki éppen a mezőről jött, kényszerítették, hogy vigye a keresztjét. Így vezették ki arra a helyre, amelynek Golgota, vagyis Koponyahely a neve.

Mirhával kevert bort adtak inni neki, de ő nem fogadta el. Felfeszítették a keresztre, azután megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy kinek mi jusson. Három óra volt, amikor keresztre feszítették. Felirat is volt a kereszten, amelyre elítélésének okát írták: A zsidók királya. Vele együtt két rablót is fölfeszítettek, az egyiket jobb felől, a másikat balról. Így beteljesedett az Írás: A gonoszok közé sorolták.

Akik arra jártak, káromolták, a fejüket csóválták, és mondogatták: „Te, aki lerontod a templomot, és három nap alatt felépíted, szabadítsd meg magadat, szállj le a keresztről!” Hasonlóképpen gúnyolták őt a főpapok is az írástudókkal együtt: „Másokat megmentett, de önmagát nem tudja megmenteni? A Messiás, Izrael királya szálljon most le a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!” Azok is gyalázták őt, akiket vele együtt fölfeszítettek.

Amikor hat óra lett, nagy sötétség borult az egész földre, egészen a kilencedik óráig. Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Élói, Élói, lámmá szábaktáni?” Ez azt jelenti: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Amikor néhányan az ott állók közül meghallották ezt, így szóltak: „Íme, Illést hívja.” Valaki odafutott, ecetbe mártott egy szivacsot, nádszálra tűzte, inni adott neki, és ezt mondta: „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy levegye őt?!” Jézus pedig hangosan felkiáltott és kilehelte lelkét. (Most térdre borulunk, és egy keveset csendben időzünk.) Ekkor a templom függönye kettéhasadt, fölülről egészen az aljáig. A százados, aki ott állt Jézus előtt, és látta, hogyan lehelte ki a lelkét, így szólt: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” Asszonyok is álltak ott: távolról figyelték, hogy mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja, és Szalóme. Rajtuk kívül voltak ott még többen is, akik vele együtt jöttek fel Jeruzsálembe.

A készület napja volt, azaz a szombat előtti nap. Amikor beesteledett, jött egy előkelő tanácsos, az Arimateából való József, aki maga is várta Isten országát. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Pilátus elcsodálkozott, hogy már meghalt. Magához rendelte a századost, és megkérdezte, hogy valóban meghalt-e. Amikor a századostól megtudta ezt, Józsefnek adta a holttestet. Az pedig gyolcsot vásárolt, azután levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba, és egy sziklába vájt sírboltba temette. A sír bejárata elé követ hengerített. Mária Magdolna és Mária, József anyja pedig megfigyelték, hogy hova temette.

Vasárnapi beszéd

Virágvasárnap, ahogyan emlékszem erre, vagy húsz éve soha nem beszéltem. Mégpedig azért nem, mert legalább évente egyszer annyira fontosnak tartottam, hogy Jézus története, az Ő élete hangozzék el, és utána már ne hangozzék el semmi emberi szó, főleg emberi okosság vagy okoskodás. De arra jutottam most, hogy kivételt szeretnék tenni, mert mégis csak, rendkívüli idők járnak, és talán az éhségünk is nagyobb, vagy a szomjúságunk is erősebb. Akkor most nézzétek el nekem, és bocsássátok meg nekem az emberi szavakat.

Szívem szerint megkérdezném most tőletek, hogy: Szerintetek mi a halál ellentétje? Azt gyanítom, főleg, ha sok-sok gyerek ülne itt, hamar magasba emelkednének a kezek, és már mondanák is: „A halál ellentétje, hát, az élet.” Miközben a halálnak bizonyos értelemben az ellentétje, vagy ellenpontja nem az élet. A halál ellenpontja a foganás és a születés. Ezért, ebben a beszédben most szeretném tovább folytatni a múlt heti elmélkedésünket, amikor arról beszéltünk, hogy létezik az élet, amit előrefelé élünk, és létezik bennünk az élet, amit fölfelé élünk. Persze, mi emberek mindannyian élhetjük az életet előre is, és fölfelé is, és mi döntjük el, hogy hova helyezzük a hangsúlyt. De kétségkívül az ember, aki csak előrefelé él, számára a halál ellentétje az élet. De a legfájdalmasabb az, hogy az élet ellentétje a halál. És ez a fájdalmasabb, hogy az ember, aki igent mond az életre és élni akar, amikor csak előrefelé viszi az életet, törvényszerűen azt éli át, hogy akkor az előre irányuló életnek az ellentétje és vége kétségkívül a halál.

De az első gondolat így szól: Amikor fölfelé irányuló életet élünk – és ezt szeretném egy picit most átelmélkedni veletek együtt – milyen cselekvésre, milyen szemléletmódra, milyen életvezetésre segít bennünket itt a földön az ég felé irányuló élet? Az első így szól, hogy akkor nagyon világos lesz számunkra, hogy az előre irányuló életnek kétségkívül valamiféle ellenpontja a halál, de a fölfelé irányuló élet… Egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy a fölfelé irányuló élet megindul akkor, amikor foganunk, és megindul megint csak akkor, amikor születünk, és az életünk során újból és újból meg-megindul fölfelé, és a halálban a fölfelé irányuló élet ugyanúgy megindul, mint életünk sokféle pillanatában, helyzetében és eseményében.

A második gondolat ezért így szól, hogy akkor érdemes kimondanunk, hogy az előre irányuló életünk tényleg véges. Véges, és mindannyian meg fogunk halni. De mi tudunk a fölfelé növekedő életről, az pedig örök érvényű, és az az élet végtelen. Mi emberek itt, a földön mindenféle végességünkkel együtt eldönthetjük azt, hogy az a szenvedés várjon-e ránk, ami abból adódik, hogy előrefelé éljük kizárólag az életet, és próbálhatjuk kerülgetni azt a realitást, hogy az előrefelé irányuló életnek a halállal vége. Vagy pedig eldönthetjük, hogy fölfelé irányuló életet is akarunk élni, mert annak az életnek nincs vége.

A következő, amire itt gondolok még, hogyha valahogy meg kellene ragadnom, hogy mit is jelent ez, hogy előre élni, és mit is jelent az, hogy fölfelé élni. Eszembe jutott Gabriel García Márquez, Nobel-díjas író. A Nobel-díjas írót, amikor már ő maga is tudta, hogy nem sok ideje van, megkérdezte a riporter, hogy mit csinálna másképpen, így visszanézve az életére? Márquez a következőt mondta: „Kevesebbet aludnék.” Nem tudom, ez hogyan hat rátok. Egyszerre találom olyan kedvesnek, meg elgondolkodtatónak, meg úgy biccentek is, hogy tényleg, de jó lenne, ha az ember kevesebbel is beérné. De ez a mondat: „Kevesebbet aludnék.”, olyan szimbolikusan mutatja azt meg, hogy milyen az, amikor valaki előre irányuló életben éli az életet. Akkor visszanézek, és azt mondom: „De jó lett volna azért pár évet spórolni, ha egy kicsit kevesebbet aludtunk volna!” De tudjuk, hogy az ember véges és esendő. Akarhatunk kevesebbet aludni, de akkor nem többet fogunk élni, hanem többet leszünk álmosak. Nem több lesz az életünk, hanem kialvatlanok leszünk. Éppen most, ezekben az időkben lehet, hogy sokkal többen tudjuk, mit jelent az, hogy kialvatlannak lenni, nem tudni aludni. Egyáltalán nem örülünk neki, és nem mondjuk azt, hogy „Márquez, de okosat mondtál! Hát, a Nobel-díj.”, hanem azt mondjuk „Kialvatlan vagyok, és nem többet élek.” Ezért az ember ezt az életét, így, hát, kicsit toldozgathatja, foltozgathatja, de sokkal hosszabb nem lesz, de fölfelé meg igen.

A harmadik gondolat így szól: Amikor azt éljük át az előre irányuló életben, hogy de valahogy a halál akkor kivesz mindent a kezünkből, és valahogy minden elvész. Hogy valahogy minden elvész, hogy a halálban valahogyan minden elvész az előre irányuló életet élő ember számára. Igen ám, de ha van fölfelé mutató élet, akkor mire csodálkozok rá? Arra, hogy amikor minden elvész, akkor egyszer csak jöhet egy világos fölismerés, hogy ki az, aki nem vész el? Amikor minden elvész, akkor rácsodálkozom arra, hogy „De én nem veszek el. Isten nem vész el. Az Istennel való kapcsolatom nem veszik el.” Milyen fölszabadító, ha nem a halálban döbben rá valaki életében először, amikor minden elvész, hogy van, aki nem veszik el, Isten és az ember, és a kettejük közti kapcsolat nem vész el. Hogy ezt mennyire érdemes már az előre irányuló életünk során is, újból és újból elevenné tenni magunkban, hogy kevésbé féljünk attól, ami elveszíthető, és mindattól, ami elveszik, és már elvesztettük, vagy lehet, hogy el fogjuk veszíteni. Pont akkor, amikor minden elvész, rácsodálkozhatok arra, hogy „De én nem veszek el, és az Istennel való kapcsolatom se veszendő.”

A következő gondolat. Amikor átéljük azt, hogy mi mindent tudunk elveszíteni, akkor egyszer csak ráébredünk arra, hogy mit is jelent, hogy a foganással és születéssel bennünk az örök élet kezdődött el, hogy az örök életet éljük. Amikor az örök életet éljük, akkor sokkal nagyobb az esélyünk és a lehetőségünk annál, mint hogy az ember egyszer csak újrakezdi. Nemde úgy van, hogy most várjuk, hogy lecsengjen majd ez az időszak, és sokan újra kell, hogy kezdjünk sok mindent. Van, aki szinte az egész életét újra kell, hogy kezdje. Néha ehhez érzünk erőt, és vannak, akik nem érzik az erőt hozzá.

Eszembe jut a XX. századi történelem. Egy idős házaspárt kérdezték arról, hát egész megrendítő, hogy most már nyolcvan évről ha visszanéznek, négyszer kellett nulláról újrakezdeni az életet, négyszer! A háború, a nagy háború, a II. világháború… Nem folytatom. Azt kérdezte a riporter ettől az idős házaspártól: „Maguknak hogyan volt ehhez lelki erejük, hogy újrakezdjék?” Az idős bácsi elmosolyodott, és azt mondja: „Lelki erő? Tudja, mikor negyedjére kezdtünk megint mindent újra, hát, akkor már volt rutin.” Kétségkívül az újrakezdésnek látjuk ezt a magasztosságát. Nagyra tudjuk tartani, amikor tudunk újrakezdeni, újra fölállni, és újra élni. De az embernek a fölfelé irányuló életben nem ez az összes lehetősége, hogy ahogy idősödünk, és hát, most újrakezdjük.

Milyen érdekes, mikor a férj és a feleség mondjuk az egész kapcsolatukat azzal töltik, hogy a társukat meg akarják változtatni. Akkor ugye elhangzik egy más összefüggésben ez a mondat, mikor a férfi vagy a nő úgy megint nekikezd, és akkor a másik úgy legyint, és azt mondja: „Már megint kezded?” Ismerjük azt az újrakezdést is, amire azt mondjuk, hogy „Hagyja már abba!” Az ember nagy lehetősége nem pusztán csak az, hogy újrakezd, hanem az, hogy az örököt csinálja, az örök életét éli. Nem mindig csak újrakezdeni, hanem élni fölfelé, amit már elkezdtünk, és ami örök érvényű.

A következő gondolatunk, hogy ezt lezárjam még: Ahogy Jézus meghal és föltámad. Nem újrakezdi, az nem egy újrakezdés, hanem egy ég felé irányuló életnek a továbbvitele. Ezért több lehetőségünk van, mint egyszerűen csak újra kezdeni.

Az ötödik gondolat így szól, hogy ezért aztán néha olyan helyzetekben találjuk magunkat, hogy így mondhatjuk ezt, nem a földdel van dolgunk, hanem az éggel. Mert kétségkívül, az előre irányuló élet egy olyan élet, hogy mindig látjuk, mennyi dolgunk van nekünk a földdel. És néha vannak nagyon drámai helyzetek, vagy nagyon megrendítő, vagy nagyon gyönyörű, vagy reményteli pillanatok, amikor rácsodálkozunk arra, sokszor a szenvedésnek a mélyén, hogy nekünk itt és most nem a földdel van dolgunk, hanem az éggel. Ez, hogy nem a földdel van dolgunk, hanem az éggel, ha ezt egy különbségben, megkülönböztetésben kéne megragadnom, az ember, aki azt gondolja, hogy semmi mással nincs dolga itt a földön, mint a földdel, hajlamos másokat lenézni. Hát, itt a földön elkezdi kihúzni magát, pipiskedik, és lenéz másokat, mert hát a földön mi adatik nekünk… De egész más az, amikor valaki csak le akar nézni másokat, hogy így legyen nagy, és más az, amikor megtanulunk föntről látni dolgokat. Jézus eljött azért, hogy világossá tegye számunkra azt, hogy az élet nagy lehetősége az ember számára nem az ágaskodás és mások lenézése, hanem hogy fölfelé irányuló életet élve megtanuljunk föntről látni, mi, kicsi emberek, akik ide vagyunk ragasztva a földhöz. Az ember, ha fölfelé irányuló életet él, megtanulhat fölülről látni, nem lenézni, hanem fölülről látni.

A hatodik gondolatunk az így szól: Ez azt is jelenti, hogy eljöhetnek azok a pillanatok, és Jézus életében nem egyszer eljött, hogy már nem az emberrel van dolga, hanem az emberért. Azt hallottuk az evangéliumban, Pilátus újból és újból kérdezi Őt, és kérdezi, és Jézus nem felel, és már nem mond neki semmit. Miért? Így mondhatnánk, azért, mert van egy pont, ahol már nem az emberrel van dolga, hanem az emberért. Mi, akik szeretünk nagyon előre irányuló életet élni, nemde úgy van, állandóan azt gondoljuk, hogy a földdel van dolgunk, és az emberrel. Akkor megmagyarázzuk neki, és értse meg, és változzon meg, és fogja föl, és kérjen bocsánatot, és, és, és. És van egy pont, amikor már nem a másik emberrel van dolgunk, hanem őérte. Akkor is, ha nem kér bocsánatot, ha nem érti, ha azt kiabálja, hogy „Feszítsd meg!”, ha azt mondja, hogy „Barabást engedjük el!” Hogy már nem az emberrel van dolgunk, de van dolgunk; az emberért. Ilyenkor megtehetjük azt, hogy már hallgatunk, és cselekszünk. Mert már nem akarjuk meggyőzni, és nem is folytatom.

A következő gondolat így szól: Ezért aztán megint csak mit jelent, hogy tudjuk, mi az, hogy fölfelé irányuló élet? Hogy világosan belátjuk azt, hogy vannak olyan nehézségek, problémák, akadályok, amelyeket nem tudunk megoldani. Van, amit meg tudunk oldani, oldjuk meg, és van, amit nem tudunk megoldani. Ezért a halál nem egy probléma vagy egy nehézség vagy egy akadály, amit az ember vagy megold, vagy nem. Az ember szinte a legdrámaibb pillanatokban az életét nem megoldja, hanem a nehézségeit felülmúlja, és az nem ugyanaz. Mert az azt jelenti, hogy vannak az életnek pontosan azok a drámai pillanatai, helyzetei, megpróbáltatásai, amelyekbe az ember egyébként beleveszne. És a lehetőségünk nem az, hogy megoldjuk, mert nem lehet megoldani, hanem hogy felülmúljuk. Olyan sokatmondó, ahogy Pilinszky János egyszer a lélektan szakembereinek sóhajtva azt mondja: „Jaj, ti! Ti azt gondoljátok, hogy az élet tele van nehézségekkel, és megoldásokra van szükség. Vegyétek tudomásul, az életben drámák vannak, és irgalomra van szükség.”

A következő gondolatunk az így szól: Akkor arra csodálkozhatok rá, hogy amikor Jézus, miközben mondják neki, hogy „Szállj le a keresztről!”, és nem száll le, az nem azért van, mert nem tehetné meg, mert nem tudna valamit csinálni, hanem az azért van, mert eljönnek azok a pillanatok és helyzetek, amikor nem a saját javunkért cselekszünk, hanem mások javáért. Mégpedig azért, mert már nem úgy éljük meg a fölfelé irányuló életben, hogy én meg te, hanem úgy, hogy mi. És ha én most érted teszek valamit, akkor azt megamért is csinálom. Van az úgy, hogy az ember már csak úgy tud magáért tenni, hogy másokért cselekszik. Ezért amikor Jézus azt mondja: „Én itt most a szó szoros értelmében magamért nem fogok semmit sem tenni.”, az nem azt jelenti, hogy semmit sem tesz, hanem másokért teszi. És ahogyan másokért cselekszik, így cselekszik önmagáért. Azt is mondhatnánk, hogy a másik ember java a saját javammá lesz. Átélem azt, hogyha a másiknak most jó, akkor nekem is jó. És ez a jó csak úgy születik meg, hogyha a másiknak jó, és én átélem, hogy mi összetartozunk.

Végül, itt a záró gondolatunk. Amikor azt mondják Jézusnak: „Szállj le a keresztről! Igazold magad! Igazolja őt Isten! Jöjjön Illés, és mentse meg!”, megint csak a fölfelé irányuló életben rádöbbenhetek arra, hogy van, hogy az előre irányuló élet engem nem igazol. Nem igazol, de nem várom, hogy az élet igazoljon, mert tudom azt, hogy most eljött az én nagy pillanatom, hogy én igazoljam az életet. Hogy a fölfelé irányuló életet most váltom igazsággá magamban, most igazolom, hogy az van, most állok ki mellette, most mutatom meg, hogy ez létezik, és látszólag előrefelé már nem lépek, látszólag az élet nem igazol, miközben én igazolom, és igazzá teszem magamban, és a saját igazamként élem meg és ismerem föl a fölfelé irányuló életet.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)