Lk 24,35-48 - Húsvét 3. vasárnapja

2021.04.18.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

COVID-19 izoláció

Olvasmány (ApCsel 3,13-15.17-19)

Azokban a napokban Péter így beszélt a néphez: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, atyáink Istene megdicsőítette Szolgáját, Jézust, akit ti kiszolgáltattatok és megtagadtatok Pilátus színe előtt, noha ő úgy határozott, hogy szabadon bocsátja. Ti azonban megtagadtátok a Szentet és az Igazat, és (Pilátust) arra kértétek, hogy a gyilkosnak kegyelmezzen, az élet Fejedelmét pedig megöltétek. Isten azonban feltámasztotta őt a halálból, és ennek mi tanúi vagyunk. Tudom, testvérek, hogy csak tudatlanságból cselekedtétek, amit tettetek, ahogy vezetőitek is. Isten azonban így teljesítette be, amit minden prófétájának szájával hirdetett: hogy az ő Fölkentjének szenvednie kell. Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy bűneitek bocsánatot nyerjenek.

Szentlecke (1Jn 2,1-5a)

Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz. Ő az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is. Abból tudjuk meg, hogy megismertük, ha megtartjuk parancsait. Aki azt mondja: „ismerem”, de parancsait nem tartja meg, az hazudik, és nincs meg benne az igazság. De aki megtartja tanítását, abban az Isten szeretete valóban tökéletes.

Evangélium (Lk 24,35-48)

Abban az időben: Az (Emmauszból visszatért) tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét.”

Vasárnapi beszéd

Jó látni benneteket. Remélem, jól vagytok. De azzal, hogy itt vagytok, én ezt megelőlegezem nektek, hogy akkor ti biztos jól vagytok. Egy nulladik ponttal szeretném kezdeni, mégpedig azért, mert minden vasárnap bennem van ez a dilemma, hogy mivel jártok jobban. Azzal-e, hogyha éppenséggel nem beszélek most nagyon erről a vírusos itt és mostról, a Covid-ról, hogy jól esne-e nektek az, és segítené a megküzdéseteket, vagy táplálná a hiteteket, ha legalább mondjuk egy 20-25 percen keresztül erről nem esne szó, és úgy fölszabadulnátok, és azt mondanátok: „Jaj, na jó!”? Vagy pont fordítva, hogy éppen azzal a szemmel, füllel, érzékenységgel, szívvel ültök itt, vagy hallgatjátok, hogy azt mondjátok: „Na, mondjon valamit erről! Ne másról beszéljen, mikor helyzet van.”? Én ezt nem tudom eldönteni, nem tudom eldönteni, kinek mikor éppenséggel melyik volna az, ami hasznosabb lenne, vagy értékesebb volna. Minden esetre elmondom, hogy ma hogyan lenne: ma fogunk róla beszélni. Mégpedig azért, mert ahogyan elém kerültek a tanítványok, úgy elképzelem őket, ahogy tudjuk az evangéliumi beszámolókból, hogy összegyűlnek, és zárt ajtók vannak, és ahogy szól a szövegünk, hogy félnek, és félelmükben, és még ijedtek, és félnek, és csodálkoznak, és nem mernek hinni.

Milyen sok párhuzamot tudunk föltárni a tanítványok kétezer évvel ezelőtti helyzete és a mi helyzetünk között. Mert hiszen mi történik a tanítványokkal? Megtörténik a haláleset. Most már ez nem csak hír, meg nem csak félelem, nem csak, hogy esetleg ez is megtörténhet, hanem most – így mondom – valaki meghal. És a tanítványok, akik kapcsolatban vannak valakivel, akire rászakad a baj, mondjuk most így nagyon egyszerűen, ezek a tanítványok egy természetes módon akkor azt mondják: „Hűha! Akkor velünk is történhet baj. Akkor ez velünk is megeshet.” Hát, tudjuk, hogy ez a realitás, hát persze, hogy velük is megeshet. Hiszen Jézust azért ítélik el, illetve arra hivatkozva ítélik el, hogy lázít a fönnálló renddel szemben. És hát tudjuk, hogy a lázítóknak mi a sorsa. Hát ők meg a lázítónak a tanítványai. Hogyan lennének biztosak abban, hogy ők majd valahogy megússzák, vagy nem mennek el még értük is? Ebben nem lehetnek biztosak.

A félelmüknek az alapja reális. Ezért aztán összegyűlnek, de közben ahogyan erről szólhatunk így is, nem csak beszűkülnek, hanem bezárkóznak, nem csak bezárkóznak, hanem beszűkülnek. Egyre inkább a félelem kezdi a gondolataikat és a szívüket átjárni. Így mondhatnánk ezt mostani szóval, hogy izolálódnak. Akkor is így van, hogyha úgy néhányan ott együtt vannak, nem is csak magukban, de mégis csak ez történik a félelem miatt, és nem látják pontosan a jövőt, és reális az aggodalmuk, hogy talán még az ő életük is bajba kerülhet. Nem pont ezt éljük át? Nem pont szó szerint ugyanezeket mondhatnánk el a mostani helyzetről? Ez tehát az első gondolat, hogy annyira kínálta magát az evangélium abból a szempontból, hogy lássuk ezeket a párhuzamokat.

Főképpen most a második szempont már így szól, hogy a WHO is már beszél arról, hogy az egész emberiséget sajátos értelemben, különböző mértékben és módon, de elkezdte, és elkezdi jellemezni a COVID-19 izoláció, ezt érezzük a magunk bőrén. Illetve úgy szeretném ezt a gondoltot zárni, hogy éppenséggel elég jól tudunk alkalmazkodni, persze kisebb-nagyobb zökkenőkkel, meg az ingerküszöbünk lemegy, meg a stressz hormonszintünk fölemelkedik, és a… Nem ragozom, de kétségkívül az egészhez tűrhetően valahogy alkalmazkodunk, és szinte észrevétlen marad az, hogy ahogyan a stressz, a szorongás, a bizonytalanság, az aggodalom és az izoláció hat ránk, ennek következtében egy beszűkült, izolálódott belső állapotba tudunk jutni. De miután ez már hosszabb ideje tart, föl se tűnik, hogy így van. Mert közben mi gondolkozunk, meg azért beszélgetünk, meg hát érzéseink vannak, meg töprengünk a jövőn. De közben hajlamosak vagyunk a helyzet miatt, mint kétezer éve, most a helyzet miatt itt és most, egy beszűkült állapotba, egy izolálódott helyzetbe kerülni.

Innen szeretném akkor kifejteni, megpróbálni megnevezni azt, hogy tulajdonképpen ez mit jelentett kétezer éve, és mit jelent ránk nézve, akarva-akaratlanul, szinte észrevétlenül? Az történik, hogy a tanítványok, most arra gondoltam, hogy fölolvasom ezt a néhány mondatot, hogy egyet se hagyjak ki, mi történik velük? Először is nem hiszik azt, amit látnak. Ez elég furcsa, nem? A hitet ahhoz szoktuk kötni, hogy valami talán, ami nem pontosan látható, vagy nem tapintható. De itt az izoláltságnak, aminek a hátterében a félelem, a szorongás, az aggodalom és a stressz áll, a bizonytalanság, mi a következménye? Abban sem hisznek, amit látnak. „Nézzétek!”, megmutatja, „Fogjátok! Itt vagyok, eszem.” Abban sem tudnak hinni, amit látnak és tapintanak.

Azután mi történik még? Nem értik az írásokat. Az üdvösség története, hiába mondják, hogy vallásos vagyok, vagy hívő vagyok, a saját helyzetükre vonatkozóan nem képesek hatékonyan értelmezni az írásokat, miközben ismerik az írásokat, nem tudják azokat használni. Mi történik? Tulajdonképpen tévedésben vannak, mert azt gondolják, hogy szellemet látnak, de hát nem szellem az, hanem Jézus.

Azután mi történik még? Elnézést ezért a kifejezésért, de nem, valójában nem elsősorban hisznek, hanem a hiedelmeikbe zuhannak bele. Úgy is mondhatnám, ha valakit ez nem sért, hogy rosszul hisznek. Az a hiedelmük, hogy Jézus ott van a sírban, vége a reménységüknek, és most egy szellemet látnak, és aztán még jobban félhetnek. Tehát, bár mondhatják azt, hogy „Hívők vagyunk.”, aközben a hitükben megjelennek a hiedelemnek az elemei. Mi történik még? Az, hogy mert együtt vannak, gondolhatják azt: „Nem vagyunk beszűkültek, meg nem hat ránk ez annyira, nem izolálódtunk.”, de valójában hiába vannak ketten, hárman, négyen, nyolcan, tizenegyen együtt, mi történik? Az, hogy a hiedelmeikben megerősítik egymást. Az erősödik föl, ahogy mondják, hogy „Jaj, most mi lesz velünk? Jaj, most…!”

Azután mit mondhatunk még? Ugye nem csak bezárkóznak, hanem zárttá is válnak, zárkózottá lesznek, beszűkül a figyelmük. És a figyelem beszűkülésével ugye tudjuk ezt, hogy a félelemnek van egy természetes hatása ránk nézve. Ez éppenséggel, többek között a beszűkültség. Miért? Mert a természet hogyan siet a segítségünkre? Ha sikerül kizárni nagyon sok tényezőt, akkor a félelem miatt tudunk koncentrálni arra, hogy mi a baj, hol a baj, hogyan tudjuk azt kivédeni. De ennek mi az ára? A beszűkültség. Egy idő után a félelem keltette természetes beszűkültség, ami segítene koncentrálni a megoldásra; izolálttá tesz bennünket, és éppen már nem segíti a megoldásokat.

Azután így fejezném be, az utolsó gondolat pedig itt, hogy tulajdonképpen csodálkoznak a valóságon. A legnagyobb meglepetést az okozza nekik, ami van. Hogy ami nem megy a fejükbe, amit nem fognak föl, amit még nem értenek meg, pedig ott van, látható, tapintható, észlelhető, elérhető módon, az a valóság, a realitás, hogy Jézus ott áll. Azt mondja a szent író: „És nem merik hinni.” Nem merik hinni, hogy a valóság és a realitás több, mint ami az izoláltságukban számukra megmutatkozik. Hogy a valóság és a realitás sokkal több, mint ahogyan ők mármost napok, hetek, hónapok vagy több év óta tartó aggodalom, bizonytalanság vagy félelem vagy szorongás által azt esetleg láthatnák.

Így jutnék el a negyedik szempontig, hogy mi hozza a fordulatot, hogy ebből az izoláltságból, a bezárkózásból és a zárkózottságból valahogyan egyszer ki tudjanak jönni? A fordulat a szentírási történetben valahogy így ragadható meg, hogy „Itt vagyok, én vagyok, nézzetek, én vagyok, itt vagyok, nem vagyok szellem, itt vagyok.” Ez körülbelül ennyiszer. És utána megnyitja az értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Ezt szeretném most egy picit kifejteni, hogy ránk nézve mit jelent az kétezer évvel később, hogy a magunk sajátos módján többé-kevésbé beszűkülve, és izolálódva és szorongva, mit jelenthet számunkra, hogyan jelent valamiféle lehetőséget az, hogy megnyílik az értelmünk, hogy megértsük az írásokat.

Az első szempontunk így szól, hogyha ezt a mondatot úgy értjük, hogy ott vannak a tanítványok a maguk nyomorúságában, félelmében, aggodalmában, és jön Jézus, és szinte csodát tesz velük. Akkor hirtelen megnyitja az értelmüket, és onnantól kezdve megváltoznak a dolgok. Akkor ülhetünk még nagyon sokáig így, és várhatjuk azt, hogy valaki jön, és megment majd bennünket. De ez a megmentés már megtörtént, a Mennyei Atya ígérete kiáradt ránk, ezért az írások értelme számunkra már föltárult. Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy nagyon sok minden a kezünkbe került. Az izolálódott, vagy beszűkült, félelem vezérelt valóság látásból ki tudjuk magunkat a Szentlélek segítségével emelni. Ennek a szempontjait szeretném az evangélium alapján idehozni.

Az első az így szól. Mit csinál Jézus? Nagyon egyszerűen azt mondja: „Nézzétek, én vagyok! Nézzétek a kezemet, nézzétek a lábamat, nézzétek az oldalamat!” Vagyis a figyelmet átirányítja arról, hogy a tanítványok egy beszűkült világban szinte másra se figyeljenek, mint hogy: „Mi lesz velem? És most mi lesz velem? Most mi lesz velünk? Mikor fordulnak jobbra a dolgok nekem? Mikor lesz jobb már nekünk?” Vagyis azzal, hogy Jézus egyszerűen csak odaáll, nem csinál semmit, csak odaáll és azt mondja: „Mi lenne, ha most engem néznétek? Mi lenne, ha fölemelnéd a fejedet, és néznél engem?” Nem csak magadat láthatod, mert a félelem ezt csinálja velünk; magunkat látjuk. „Mi lenne, ha most engem néznél?” Van több annál, mint ahova az izoláció téged bezárt. Döbbenetesen kevésnek tűnik, valójában óriási változás. Az ember fölemeli a tekintetét, és nem magát nézi, vagy magukat nézik, hanem Jézust. Akkor van valami több, mint hogy én meg mi.

A második. Mi történik? Segít nekik abban, hogy akkor a figyelem átirányul, hogy van valaki több, hogy erre ők nyitottak is legyenek. „Fogjátok meg! Tapintsátok! Most akkor nézzétek! Gyertek közel, nézzétek!” vagyis elkezdi Jézus építeni a tanítványoknak ezt a nyitottságát. Szívem szerint azt mondanám, hogy most itt vagyunk több mint egy éve, és küzdünk. Honnan lehet tudni azt, hogy nem izolálódott valaki? Onnan, hogy nap nap után, hogy szinte minden nap föl tudunk idézni olyan élményeket, emlékeket, hogy a szó legjobb értelmében nyitottan rácsodálkoztunk valami nálunk többre, valami szépre, valami igazra, valami lenyűgözőre, és a figyelmünket ott tudtuk tartani. Az ott tartott figyelem, az a nálunk több; rácsodálkozni, rádöbbenni. Nem aggódni pusztán, nem a híreket olvasni. Mondhatjuk azt, nyitottak vagyunk mi – de mire? Ennek a történetnek az a szépsége, hogy Jézus egyszerűen csak azt mondja: „Nézd, van valami több, mint te vagy mi.” És utána a figyelem átirányítása után táplálja és élteti, és elkezdi kibontani a tanítványoknak ezt a nyitottságát, hogy a figyelem aztán ne sodródjon vissza oda, hogy: „Jó de mi van velem?” Tehát ez a második, a nyitottság építése. A nyitottság építése gyönyörűségesen szolgálja azt, hogy a nyitottság révén ténylegesen rá tudjunk csodálkozni valamire, ami van, de amit az izoláció miatt egészen szem elől tévesztettünk.

A harmadik szempontunk így szól: Mást is észleljenek, mint ami összefüggésben van a saját konkrét helyzetükkel és fenyegetettségükkel. Azon kívül is valami más is a figyelmüket, a csodálkozásukat, az érzéseiket meg tudja ragadni. Úgy mondhatnám ezt, hogy: Mit tesz velünk a félelem? A félelem azt teszi velünk, a szorongás még inkább, hogy akárkivel beszélünk, akárkivel találkozunk, mindig lényegileg csak magunkkal találkozunk. Amikor valaki szorong és fél, fölhívhat akárhány embert telefonon, és összejöhetünk és vehetjük a maszkot, az izoláció azt teszi velünk, hogy miközben esetleg beszélgetünk valakivel, lényegileg vagy tartalmilag újból és újból saját magunkkal találkozunk csak. Ezért van nagy jelentősége a figyelem átirányításának, a nyitottságnak. Akkor el tudok kezdeni csodálkozni, és létrejön annak a föltétele, hogy tényleg valakit meglássak. Most már ne magamat lássam meg, mert nem véletlen, hogy Jézus ezt mondja: „Lássátok! Na most akkor ezt nézzétek meg!”

A következő szempont így szól tehát, hogy amikor az ember már nem csak magával találkozik, akárkivel is beszél, akárkit is hív föl, hanem tényleg tud találkozni valaki mással, akkor lehetővé válik az, hogy egyszer csak elkezdjen kitágulni a perspektíva. És a szó szoros értelmében Jézus mit csinál? Megnyitja az értelmüket, hogy megértsék az üdvösség történetét, és abban most ne magukkal törődjenek csak, hanem lássák Jézust, hogy mi és hogyan vonatkozik Jézusra. Ennek miért van jelentősége? Mert egyszer csak el tudunk kezdeni töprengeni már a múlton, elkezdjük látni a jövőt, és azt, hogy a múlt, a jelen és a jövő, hogy az életnek van valami ilyen jellegű távlata. Lehet, hogy segíti a megküzdésünket, hogy: „Addig kell csak kibírni, hogy megkapjuk az első oltást.” Lehet, hogy az segíti a megküzdést. „Akkor lesz már tuti, ha megkapjuk a másodikat.” Ha valakinek ez segít, ez nagyszerű. De, amikor a tanítványok félve, és remegve, és szorongva ott izoláltan próbálnak megküzdeni, akkor ehhez képest döbbenetes nagy perspektíva váltás, hogy „Nézzétek, a sokezer éves üdvösségtörténet! Nézzétek, az ígéretek, a jövő, a beteljesedés!” Ennek a hatalmas távlatos életnek persze, a jelenében vagyunk. Itt most akkor a jelenről szeretnék beszélni.

Ugye, amikor valaki fél, szorong, vagy aggódik, nemde ő nagyon azt gondolja: „Most a jelenben vagyok. Ennél jobban nem tudok a jelenben lenni. Pont az a problémám, hogy nagyon a jelenben vagyok, az itt és mostban, és ez teljesen bekebelez engem.” De ha megnyílt a világ, már látok múltat, és én ahhoz kapcsolódok, és látok jövőt, és ahhoz is kapcsolódok, egészen másképpen leszünk a jelenben. Mert akkor úgy leszek a jelenben, hogy a jelenben hozzáférek mindahhoz, ami nem csak én vagyok, nem csak a félelmem, nem csak az aggodalmam, a szorongásom, a rossz hírek, a nehézségek, a problémák. Akkor a jelenben tényleg a jelenben leszek, de mindazokkal a lehetőségekkel és cselekvési módokkal és repertoárral, ami van a jelenben, de amit egyébként az izoláció miatt észre se vettem. Mert csak szorongtam, és bezáródtam, és várom, hogy kívülről megváltozzék valami, amitől majd nekem jobb lesz.

A következő gondolatunk tehát akkor, most már így is mondhatnám, hogy egyszer csak akkor a jelenben elkezdek túllátni a saját vágyaimon. Vannak vágyaim, nagyon pontosan meg tudom mondani, de elkezdek túllátni a saját vágyimon. Mégpedig meddig? Az Isten adta reményig. A beszűkültségnek, az izolációnak lehet egy tünete, hogy csak a vágyam, a vágyam, mit szeretnék, és mit akarok. De amikor az ember a reménységgel találkozik, ott törvényszerűen arról van szó, hogy megnyílik a múlt, a jelen, a jövő egészen, és ott találkozom a reményemmel. Mert addig csak a vágyaimba bezárva voltam. És hát persze, azok vagy beteljesülnek, vagy nem.

Nem tudom, hogy emlékeztek-e ti erre, de többször emlegettem nektek egy nagyon izgalmas kutatást. A kutatásnak az volt a témája, hogy amikor valaki gondolkozik, de a gondolkozásának a végeredménye téves, akkor milyen közös ismérvei vannak a téves gondolkozásnak, akkor is, ha az a gondolkozás valamilyen eredményre jut? Kiderült, hogy három közös összetevője van. Mondom ezt a három közös összetevőt. Gondolkodunk, gondolkodunk, töprengünk, de izoláltan, megjelenik a szűklátókörűség, a rövidtávú gondolkozás, és az énközpontúság. Tehát amikor Jézus megnyitja a tanítványok értelmét, hogy értsék az írásokat, ezáltal megnyíljék az élet fölfelé, már ne csak magukkal találkozzanak, hogy az éppen miben segíti őket, hogy az értelmük egy nyitott értelem legyen, ami túlmutat az énközpontúságon, vagy esetleg miközpontúságon, szűklátókörűségen, és a rövidtávú gondolkozáson.

Így jutottam el a következő szempontig, hogy ez miben segíti a tanítványokat? Már nem csak a saját vágyaikon látnak túl, egészen a reményig, hanem a saját veszteségeiken is túllátnak. Hiszen a félelemmel összefüggésben állandóan megjelenik az, hogy igen, de már így is egy csomó mindent elvesztettünk, és még mi minden veszíthető el. Úgy emlékszem arra, és nézzétek el nekem, ebben a történetben egy picit én is benne leszek. Mert egyszer egy tizenöt évvel ezelőtt, egy gyerekmisén írtam egy mesét a gyerekeknek, és a mesének a mondanivalója nagyon egyszerűen így volt összefoglalható, hogy amitől az ember fél, az gyakran megtörténik, de amiért félünk, az nem történik meg. (5perc-Pálferi: https://www.youtube.com/watch?v=-YtvO3LLovs) Eltelt néhány hónap, és kihívtak engem egy beteg fiatalemberhez. A beteg fiatalember, 30 év körül, kopasz fejjel várt, és lesoványodva, és mondta, hogy súlyos rákos beteg. És hogy ő meghallgatta ezt a beszédet, és ennek a beszédnek a két kijelentése jár azóta a fejében. Azt mondja: „Feri, te azzal kezdted, hogy amitől félek, az bizony megtörténhet.” Azt mondta nekem ez a beteg ember: „Feri, hát amitől féltem, az mind megtörtént. Nem is tudom, van-e olyan, ami nem történt volna meg abból, amitől féltem.” Utána azt mondja: „De azt is merem neked mondani, hogy amiért féltem, az tényleg nem történt meg. Hát, nem veszek el, hát, nem vesztem el.”

Mit jelent ez, hogy amitől félek, megtörténhet, de amiért félek, az nem történik meg? Ez azt jelenti, hogy egyszer csak a tanítványokban megjelenik az a fajta hit, ami a nyitottsággal együtt jelenik meg. Már nem a hiedelmük, hanem a hit, a nyitottsággal együtt. Mi ennek a következménye? Hogy túllátnak már saját magukon, és egyszer csak fölismerik, hogy Jézus itt van. Hát, ott van már öt perce, meg tizenöt perce, egyszer csak megjelenik annak a fölfogása, fölismerése, arra való rácsodálkozás, hogy Jézus az, hogy itt van. Amikor megtörténik a nyitottságból fakadó rácsodálkozás, hogy „De hiszen itt van!” Na, amikor valakiben ez megtörténik, hogy „Hát itt van!”, akkor történik meg aztán őbenne a fordulat. Hogyan írhatnám le ezt a fordulatot?

Az egyik az így szól: Milyen sokan beszéltek és töprengtek arról, Istennek mi a szándéka a vírussal? Ugye, mert hogyha rájönnénk, hogy Istennek mi a szándéka a vírussal, akkor talán valahogy tényleg, egy ilyen emelkedettebb gondolathoz jutnánk, vagy tudnánk bele kapaszkodni, hogy „Mi az Isten szándéka a vírussal?”. A legnagyobb tisztelettel, amikor egyszer csak tudatosul bennünk, hogy Jézus van, hogy Jézus él, akkor annak mi lesz a következménye? Az, hogy rájövök, nem azt kell kitalálnom, hogy Istennek mi a szándéka a vírussal, hanem azt, hogy Istennek mi a szándéka velem. Jézus megnyitja az értelmüket, hogy fölfogják, mi az írások értelme. És miről beszél? „A Messiásnak, vagyis nekem szenvednem kellett, meg kellett halnom, és föl kellett támadnom a halálból. Ez volt megírva az írásokban, és ez volt az én jelenem, és ez volt a jövendőm, és ez volt a múltban a prófécia.” Jézus miről beszél? A szó legjobb értelmében arról beszél, hogy „Mi volt az én dolgom?” Nem arról, hogy Isten miért akarta a vírust, hanem Isten mit akar tőlem?

Ha van valami, amire válaszolhatunk, az nem az, hogy „Isten miért adta a vírust?”, hanem hogy „Isten mit akar velem? Mi a szándéka velem?” Nemde pont így folytatódik az evangélium, hogy amikor megy a folyamat, és már nyitottá válnak, nem csak magukkal találkoznak, rácsodálkoznak, hogy Jézus van, akkor egyszer csak Ő azt tudja mondani: „Na, akkor menjetek! Menjetek a világ végére, hirdessétek az evangéliumot, a megtérést és a bűnök bocsánatára szóló örömhírt! Menjetek, és mondjátok!” De nem döbbenetes ez? Döbbenetes. Azért, mert a tanítványok helyzete ennyit (Mutatja a két ujja közti kicsit. – szerk.) se változott. Megszűnt a fenyegetettség? Megszűnt a félelemnek az oka, amitől félnek? Egyszer csak hirtelen védetté váltak? Most már nem reális az, hogy mégis csak őket elkaphatják, megölhetik? Az történik, hogy miközben – mondhatjuk így – semmi nem változott meg, de azzal a nyitottságból fakadó rácsodálkozással, hogy „De hiszen Jézus van!”, már semmi sem olyan, mint előtte volt. Ezt így mondhatnánk. Mondhatjuk azt, hogy semmi se változott meg, minden, amitől féltek, továbbra is realitás. És miközben semmi nem változott meg, aközben minden más, mint ami előtte volt. Minden más, miközben nem változott meg semmi.

Ez azt jelenti, hogy akkor egyszer csak az izolációból kilépve mármost nem azon fognak töprengeni, hogy „Mi lesz velem?”, hanem hogy mi lesz velük. „Menjetek el, és hirdessétek a megtérést és a bűnbocsánatot!” Vagyis a figyelmeteket irányíthatjátok arra: „De mi lesz vele? Mi lesz vele, mi lesz velük?” Na, de hogyha már megnyíltatok, akkor ez már lehetséges. Miközben semmi sem változott meg.

Ezt mondhatnám egy más gondolattal is. Ezt akkor így mondanám, hogy úgy is beszélhetnénk erről, hogy mondhatjuk azt: „Ha Jézus él – és erre rácsodálkozom –, akkor minden megváltozik.” A helyzet változatlan, de ha Jézus él, akkor minden megváltozik. Ezért az evangélium zárása éppenséggel az, hogy valaki, aki az izolációból eljutott erre a nyitottságra, egy hatalmas utat járt be, de elsősorban idebent. Miközben mindaz, amitől félt, továbbra is fönnáll.

Milyen érdekes, ahogy a szentíró ezt mondja, hogy „Nem mertek még hinni.” Mit jelent akkor a hit bátorsága? Mit jelent az, hogy hinni? Milyen sokan gondolják azt, hogy jó, van egy nehéz helyzet, hát, akkor a hit az tulajdonképpen egyenlő a hiedelemmel, próbálunk valahogy kapaszkodni valamibe, ami vagy van, vagy nincs, valakibe, aki vagy él, vagy nem él. Pont fordítva van. Mit jelent a hit? A hit azt jelenti, hogy van kapcsolatom azzal, ami nálam több. Ez egy valóságos kapcsolattá lesz bennem, hogy látok valamit, és valakit, ami túlmutat az izoláltságomon. Látom azt, ami engem fölülmúl. Látom azt, aki nálam sokkal nagyobb és több. És a bátorság pedig arra vonatkozik, hogy miközben ahogy erről beszéltünk, a helyzet nem változik, a fenyegetettség fönnáll, hogy aközben én azt élem át, hogy minden más lett. Nem az a nagy kérdésem, hogy mi Istennek a szándéka a vírussal, hanem hogy mi a küldetésem. Amikor valaki elkezd azon töprengeni, hogy ma, meg holnap, meg holnapután mi a küldetése, akkor Jézus erre azt válaszolja: „Tegyél tanúságot! Tegyél tanúságot arról, hogy én vagyok!”

Olyan megrendítő beszélgetésben volt részem egy gyógyult beteg testvérünkkel, aki egyébként azt mondja magáról, így mondta nekem: „Feri, te tudod, hogy én nem vagyok hívő. De engem bevittek a kórházba, kétoldalú tüdőgyulladás, és bekerültem egy olyan szobába, ahol ott feküdt egy idős bácsi. Covid osztály, nyilván. A bácsi zihálva vette a levegőt, és nem volt már rajta semmi, csak egy pelenka.” Kérdezte a nővér ettől a fiatalembertől, hogy: „Mit szeretne? Hát, hogyha ez nagyon megterhelő magának, akkor esetleg átrakjuk egy másik kórterembe.” Azt mondta ez a magát nem hívőnek nevező fiatalember, hogy: „Hát, de hát akkor ki lesz vele? Lehet, hogy nem véletlen, hogy pont itt vagyok. Én most egész jól vagyok, hát azon kívül, hogy…” Azt mondja, hogy oda-odaült, és fogta a kezét, mert ő ezt bátran megtehette, mert éppen ott volt. Mondhatnánk azt is, nem is nagyon volt más dolga. Azt mondja nekem ez a kedves ismerősöm: „Feri, tudod, milyen furcsa nekem? Hát, én nem vagyok hívő, de én néztem ezt az idős bácsit ott zihálni, ahogy vette a levegőt, és néztem őt, és láttam a testét, a pelenkában, és újból és újból az jutott eszembe, hogy Jézus az. Hogy valahogy Jézus van itt. Hogy valahogy pont úgy néz ki.” A ziháló, lesoványodott férfiember a pelenkában. Én ismerem ezt a képet. És a bácsi meghalt, és az ismerősöm kijött, és elmondta ezt a történetet arról, hogy „Szinte el se merem mondani ezt másoknak, de úgy élem most át azt, ami velem történt, hogy talán nekem ezért kellett ott lennem, hogy én akkor ott legyek.

A záró néhány mondatom így szól. Arról teszünk pusztán csak tanúságot, hogy Jézus van, hogy Jézus él. Az erről való tanúságtétel a következőre vihet el bennünket, ami egészen furcsán is hangozhat. Ez pedig az, hogy akkor az élet, amit mi életnek nevezünk, életnek tartunk, az tulajdonképpen Jézus része, mert Ő az Isten fia. Ezért, ahogy kapaszkodunk az életbe, és élni akarunk, rácsodálkozunk, hogy az élet azért nem veszíthető el, mert a Föltámadt Jézusnak a része, ezért tőlünk nem vehető el.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)

 

Pálferi április 18-i szentmiséjén a zenei szolgálatot Varga Mónika, Dolhai Attila és Lambert Attila látták el. A dalok elhangzási sorrendben:

Jöjj, itt az idő

Uram irgalmazz

Tied a dicsőség

Mint szarvas

Keressétek előbb – Alleluja

Tied vagyunk – A föld és az ég

Szent vagy

Isten Báránya

Semmi nem szakíthat el – Mert tudom

Úr Jézus, Megváltóm

Csak álltok szótlanul – Föltámadt, Alleluja!

Te erőt adsz – You Raise Me Up