Jn 15,1-8 - Húsvét 5. vasárnapja

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.”

Olvasmány (ApCsel 9,26-31)

Amikor (megtérése után) Saul Jeruzsálembe ért, a tanítványokhoz akart csatlakozni, de mind féltek tőle. Nem hitték el, hogy tanítvánnyá lett. Végül Barnabás mégis maga mellé vette, és elvitte az apostolokhoz. Elmondta nekik, hogy (Pál) látta az úton az Urat, hogy (az Úr) mit mondott neki, és hogy ő milyen bátran kiállt Damaszkuszban Jézus ügye mellett. (Pál) ezentúl velük járt-kelt Jeruzsálemben, s nyíltan beszélt az Úr nevében. A görög nyelvű zsidókhoz is beszélt, sőt vitába szállt velük. De azok az életére törtek. Amikor ezt a testvérek megtudták, Cezáreába elkísérték, majd onnét Tarzuszba küldték. Az Egyház egész Júdeában, Galileában és Szamariában békét élvezett. Megerősödött, az Úr félelmében élt, és a Szentlélek segítségével egyre terjedt.

Szentlecke (1Jn 3,18-24)

Gyermekeim, ne szóval és nyelvvel szeressünk, hanem tettel és igazsággal. Erről ismerjük fel hogy az igazságból valók vagyunk-e és így nyugtatjuk meg színe előtt a szívünket. Ha szívünk vádol is valamivel, Isten fölötte áll szívünknek, ő mindent tud. Szeretteim, ha szívünk nem vádol, legyünk bizalommal az Isten iránt. Bármit kérünk, megkapjuk tőle, hisz megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami neki tetszik. Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint ő parancsolta. Aki teljesíti parancsait, Istenben marad, és Isten is őbenne. Azt, hogy ő bennünk marad, a Lélektől tudjuk, akit adott nekünk.

Evangélium (Jn 15,1-8)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. Miként a szőlővessző nem hozhat gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elégetik. Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjétek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.

Vasárnapi beszéd

Én vagyok a szőlővessző, és nagy megtiszteltetés, hogy szőlővesszőként is lehet beszélnem, és mesélhetek most magamról. Persze, komoly ez. És akkor el tudom nektek mondani most rögtön az elején, tudjátok, mikor valaki elkezd magáról beszélni, akkor sokszor épp arról beszél, ami úgy nagyon a pillanat, meg az itt és most, ahogy szokták mondani. Nem könnyű időket élek mostanában, sok a fagy, hideg van. Még nem olyan régen is, még fagyott. Én nem ehhez szoktam, egyáltalán nem ehhez szoktam. Én már vártam nagyon a tavaszt, de olyan lassan indul neki, úgyhogy most el kell nektek mondanom, hogy kicsit lemaradásban vagyok. Nem olyan könnyű jó termést hozni ilyen nehéz körülmények között. De azt azért el akarom nektek árulni, hogyha kívülről megnéztek engem, főleg a szőlőtőt, a szőlővesszőt, hát alig látszódóm.

Épp csak egy picit látszódóm, és hogyha valaki mondjuk a szőlőtőből akarna következtést levonni, még azt is gondolhatná: „Hát, nagyon öregecske szegény.” Tényleg, olyan egész kiszáradtnak tud tűnni, meg olyan öregnek, meg olyan élettelennek. De van egy nagyon jó hírem: szó sincs róla. A szőlőtőben árad az élet! Hát én már csak tudom, mert már érzem! Árad benne az élet, de haj, de hogy! Szóval, a kezdeti jó hírem az, hogy nem könnyűek most a körülmények, a hideg, meg a fagyok, meg egyebek miatt, de a szőlőtőben árad az élet.

Hogyha már a szőlőtőről beszélek, egy másik örömömet hadd meséljem el nektek. Most képzeljétek el, hogy nagyon nagyvonalú a szőlőtő, hihetetlen nagyvonalú. Mikor aztán rajtunk megjelennek a gyümölcsök – idén is meg fognak jelenni –, akkor a nagy örömünkben kicsit beképzeltek is tudunk ám lenni. Nézzük ezeket a szép gyümölcsöket, és egészen magunknak tudjuk azt tulajdonítani. Igen, és mikor fiatal voltam, tényleg magamnak tulajdonítottam sok mindent, de most már egy picit öregebb vagyok, így most már azt tudom nektek mondani, hogy ez tulajdonképpen a szőlőtő nagyvonalúsága. A szőlőtő egyáltalán nem kívánja azt, hogy állandóan őt dicsérjék, és hogy olyan kedvesen tud örülni és mosolyogni annak, amikor mi fiatal szőlővesszők picit dicsekedve mutatjuk, mutogatjuk a világnak a gyümölcseinket. Olyan kedvesen mosolyog, és azt mondja, hogy: „Jó, jó. Hát, én is benne vagyok, ugye azt tudod.” És aztán idővel mi is rájövünk, nem csak, hogy benne van, hanem hát nélküle nem sokra megyünk.

Én vagyok a szőlővessző, és tudjátok, ez azt is jelenti, hogy kétségkívül a természet gyermeke vagyok, meg sokan vagyunk szőlővesszők, a természet gyermekei vagyunk. Most ez alatt például azt akarom érteni, hogy a sötétséget nem szeretjük, a sötétség nem nekünk való. Úgyhogy azok az idők, amikor nem csak melegebb van, meg süt a nap; szeretjük magunkat megmutatni, kitenni magunkat a napfénynek. Tudjátok, mi okoz nagy örömöt? Hogyha nincsen olyan részünk, amit a sötétben, vagy az árnyékban rejtegetni kéne. Jaj, az nagyon nagy örömet okoz, mikor körbesüt bennünket a nap, és nem kell azon szoronganunk, meg félnünk, meg aggódnunk, hogy majd oda is fény vetül, olyan részünkre, amit talán nem akarnánk megmutatni. Na, ez nagyon nagy öröm, mikor amennyire csak lehetséges, körbesüt bennünket a nap, hát azt, hát azt… lubickolunk ilyenkor, nagyon fölszabadító érzés nekünk úgy reggeltől estig ez.

Hát aztán még ide tartozhat az is, hogy mint a természet gyermekei, hát, ahogy megindulunk, növekszünk, tudjátok, úgy az élet is berobban bennünk, mi azért kapaszkodunk mindenfelé. Mindenfelé kapaszkodunk, nagyon ügyesek vagyunk. Rátermettek vagyunk, megyünk, és kapaszkodunk így ide-oda, amoda. Most megint elmondanám, hogy fiatal koromban, tudjátok, volt olyan, hogy fölkapaszkodtam ilyen karóra, meg olyan huzalra, meg hát tulajdonképpen más fának az ágára, meg mindenhova, ahol éppen voltam. Na, tudjátok, hogy néha ezek a kapaszkodók eltűnnek, hát valami miatt. Egy nagy szél, vagy ez-az, nem is tudom. Néha úgy ébredek föl, hogy nincs a kapaszkodó, és csak úgy, úgy… Nagyon ijesztő ám, nagyon, nagyon ijesztő. Mikor kezdenek eltűnni a kapaszkodók, úgy érzem, hogy: „Hát, hogy maradok így meg?” De képzeljétek el, hogy mikor eltűnnek a kapaszkodók innen-onnan, akkor nem egyszer akkor élem át azt, hogy: „Jaj, de jó! Lehet, hogy szinte minden kapaszkodó elvész, nem tudok hova, de akkor is valahogy a szőlőtőn maradok.” Hát, ez hatalmas élmény!

Mikor fiatal voltam, néha azt gondoltam, hogy a kapaszkodókon múlik, tudjátok, hogy azon jól meg kell kapaszkodni. Nagyon büszke voltam a saját erőmre. Most meg, ahogy egy-egy kapaszkodó valahogy már nem olyan biztonságos, vagy úgy érzem, nem is tudom, hogy van ez, na, hát akkor most már tudom, hogy a szőlőtőn vagyok. Hogyha lesznek is olyan pillanatok, hogy szinte sehova nem tudok kapaszkodni, attól én nem tűnök el.

Aztán azt szeretném még nektek mondani, hát, most jön egy picit a neheze, nem esik jól erről beszélni, de vannak olyan kulturálatlan társaink, tudnak nagyon kulturálatlanok lenni, ezt el kell ismernem. Igen, vannak olyan társaim, azt szokták mondani, hogy őket ne metssze meg senki, meg őket hagyják békén, meg ők tudják, hogy kell termést hozni. Igen, vannak, hát ezt állítólag így mondják az emberek, hogy olyan kulturálatlan. Szóval vannak ilyen kulturálatlan társaim, és hát, végül az szokott velük lenni, én nagyon együttérző vagyok velük, hogy úgy azt mondják, hogy hozzájuk ne nyúljon senki. És akkor tudjátok, eltelik egy-két-három-négy év, és egész el tudnak vadulni, elvadulnak. Igen, és aztán elvadulnak, és valahogy nem lesz jó termésük. Akkor aztán a jobbik, amikor rácsodálkoznak erre, és rájönnek, hogy na, talán még azért vissza lehetne ezt hozni.

Aztán arról szeretnék még nektek beszélni, hogy tudjátok – most ez még a nehezebb rész – hogy hát, azért értékes valamik vagyunk mi, és azért a kártevők is szeretnek minket. A kórokozók nagyon szeretnek bennünket, úgyhogy hajlamosak vagyunk a betegségre is. Igen, ezt el kell ismernem. Tudjátok, mikor fiatal voltam, akkor volt bennem egy naivitás. A naivitás az volt, hogyha én ott vagyok a szőlőtőn, biztos nem betegszem meg. Így gondoltam, igen, hogy aki a szőlőtőn van, nem betegszik meg. Aztán, most már másképp látom. Mert most már volt egy-két telem, meg nyaram, egy-két nehéz évem, úgyhogy tudom, hogy attól, hogy a szőlőtőn vagyok, még meg lehet betegedni, meg lehet, meg, néha meg is betegszem, igen. Igen, és akkor, hát akkor tulajdonképpen, most elárulom ezt nektek, mikor úgy meg-megbetegszem, nagyon nagy reménységet jelent számomra az, hogy a szőlőtőn keresztül olyan nagyon mélyről… Azt kívülről nem is lehet látni, a levelem ilyen tud lenni, meg olyan, meg lekókad, meg elszárad, meg jaj! Néha egész rusnyává válok. De valahogy onnan a szőlőtőnek a mélyéről az az egészséges élet újból és újból, valahogy mégis csak át tud engem járni. Úgyhogy most már nem adok csak a látszatra. Látom, hogy kívül egészen el tudok száradni, meg csúnyává válok, de hogy odabent, a mélyben milyen jó erők tudnak aztán újból és újból a segítségemre sietni. Most már tudom, hogy így van, hát fiatalon még ezt nem tudtam. Egészen meg tudtam ijedni. Most elárulom nektek, egészen kétségbe tudtam esni. A félelem úgy el tudott borítani, mikor egyik-másik ágam elkezdett száradni, azt el sem tudom nektek mondani. Nagyon meg tudtam ijedni. Aztán most már egy kicsit kinőttem ezt a naiv korszakot, hogy azért, mert a szőlőtőn vagyok, ne betegedhetnék meg. Tudom, hogy megbetegedhetek. De azt is, hogy új életre is tudok találni.

Aztán azt szeretném még nektek mondani, még mindig a nehezét mondom, hogy képzeljétek el, olyan is van, hogy valahogy megbetegszik az egyikünk, és megbetegíti a másikat is. Hát, erről aztán már igazán nem esik jól beszélni, de tényleg ilyen is van, hogy úgy, hogy egész sorok tudnak megbetegedni, és egymásra is… Szóval jó hatással is tudunk lenni egymásra, de kétségkívül, hogy a betegséget is át tudjuk adni, egyik-másik társunkat egészen meg tudjuk betegíteni. Na, hát igen, igen, mondjuk erről nem jó beszélni.

Úgyhogy inkább most akkor folytatom, és arról szeretnék nektek szólni, na, most már ez büszkeséggel is tölt el, ha szabad ezt mondanom, hogy nagyon sokfélék vagyunk, nagyon sokfélék. Az emberek szoktak is csodálkozni. Képzeljétek el, hogy vannak olyanok, egészen bordósak, lilásak, szinte feketék. Olyanok, olyanok, és akkor kékesek, zöldesek. Egészen vannak halványak, olyan fehéresek, sárgásak, halványzöldesek, halványsárgásak, kicsik és nagyok. Hát, tényleg, azért látjátok, egészen megváltozott a hangom, mikor erről beszélhetek. Ez tényleg, ahogy úgy körbenézek, milyen sokfélék vagyunk, azért ez lenyűgöző számomra.

Képzeljétek el, hogy a szőlősgazda milyen, hogy a szőlősgazda tudja, hogy ki milyen fajta, tudja, tudja. Úgyhogy én nem nagyon hallottam még, hogy a szőlősgazda azt mondta volna mondjuk arra a sötétebb fajtára, hogy miért nem világos. Nem, ez nem szokott történni. Nem, hát Ő tudja, hogy olyan fajta, és azt várja tőle, hogy jó termést hozzon. Tudjátok? És mondjuk a világosabbtól is azt várja, meg a mélyebb színűtől, a kisebbtől is, és a nagyobbtól is. Úgyhogy őt nem zavarja ez a sokféleség. Nem szokta elvárni az egyiktől, hogy legyen olyan, mint a másik, a másiktól, hogy legyen olyan, mint az egyik, vagy hogy egyformák legyünk. Ezt egyáltalán nem szokta várni. Mindig azt mondja, ahogy gondoz bennünket, mert kapcsolatban van ám velünk, igen, figyel ránk egész évben, hogy a lényeg, hogy amire mi képesek vagyunk, azt a gyümölcsöt megteremjük. Hát, ki éppen mit tud. A sötétebbnek nem kell világossá lenni, a világosnak nem kell sötétebbé válni. Mindenki lehet olyan, amilyen, ahogy adatik neki. Ez nagyon fölszabadító.

És akkor még egy örömömet is szeretném mondani nektek. Hát, nem is tudom, hogy örömöm-e, vagy nem, de hát ugye, miután értékesek vagyunk, hamisítanak minket. Képzeljétek! Hamisítványok is vannak. De vannak egész durva hamisítványok is. Olyan hamisítványok, tulajdonképpen semmi mást nem tudnak hozni, hanem egy picit valahogy az ízünkből megidéznek; bódítanak. Ennyit tudnak, igazából a legnagyobb nehézség ezekkel – hát, nem is tudom, hogy mondjam őket – hogy nem nagyon tartják a kapcsolatot a szőlőtővel. Nem is tudjuk, hogy igazából honnan hozzák az ízüket, meg a dolgaikat. Egy valamit szoktak tudni, bódítani, azt csinálják, bódítanak,. Szóval hamisítanak. Mondjuk van ennek egy olyan fölemelő része, hogy azért akárkit nem hamisítanak, nem? Hát, ha nem lennénk értékesek, ki hamisítana minket? Mondjuk ez a jó oldala.

Úgyhogy akkor még arról szeretnék egy picit beszélni, hogy a gazda néha megmetsz minket. Nem mondanám, hogy ez jól esik. Most ez nem kritika a gazdára nézve, de néha úgy meg… úgy megmetsz. Egyrészt fáj, másrészt meg, megint csak mondom, mikor fiatal voltam, akkor azt gondoltam, mikor megmetszett, hogy: „Hát, ebből már nem lesz semmi.” Féltem ilyenkor, féltem. Annyira kicsinek éreztem magam egy-egy metszés után, annyira semminek, hogy hát arra gondoltam, hogy nem tudom, hogy meg fogok-e tudni újulni. Ettől, ettől féltem, mikor fiatal voltam. Meg fogok tudni én újulni, vagy ezután a metszés után már akkor így maradok? De aztán minden évben megújultam, most már tudom, és ahogy visszagondolok az előző évekre, akkor na, az ad nekem egy szabadságot meg egy erőt, hogy jó, metszhet nyugodtan, metszhet. Nyugodtan, ezt mondjuk nem így mondanám, mert be szoktam ilyenkor csukni a szemem, de tudom, hogy valahogy ez tud engem ösztönözni is, hogy megújuljak. Minden évben megújultam eddig még, ez jó érzést kelt ám bennem.

Akkor most már a zárás felé vagyok, most arról szeretnék még beszélni, hogy mikor fiatal voltam, akkor úgy szerettem arról beszélni ám, hogy: „A termésem.”, így, így mondtam, büszkén. Még a szüret előtt főleg, úgy mutogattam magam: „A termésem!” Hát, most már ezt nem így mondom. Nem, hát most már úgy szoktam mondani, hogy „A termésünk.”, és akkor olyan sok mindent gondolok ide. Ide gondolom akkor mégis csak a szőlőtövet, a napsugárzást, a tápanyagokat, a földet, azt a kis világot, ami adatott nekem. És hát persze a szőlősgazdát, nélküle én nem is tudom, mi lenne, hát ebbe bele se tudok gondolni. Úgyhogy most már csak így mondom, hogyha van termésem, hát akkor: „Van termésünk.” Az közös, közös mű, közös mű. Csak hát olyan nagyvonalú a szőlőtő is, meg a gazda is, hogy engedi, hogy rajtam jelenjen meg, meg általam, és akkor egy kicsit, na, ez jó érzés, tényleg.

Akkor most már csak arról szeretnék hát itt, igen, hát ezt nem akarom hallatlanba venni, de néha tudok nagyon, hát olyan savanyú lenni, savanyú. Azt nem szokták mások szeretni. Bevallom nektek, én sem. Olyan kiforratlan, tudjátok? Úgy megtartom az ízeimet magamnak, nem jön ki belőlem, ami bennem lehetne. Tudjátok, most akármilyen furcsa, de én tudom, hogy úgy megízlelik a termésemet, és akkor összefut a… Hát, az nem egy jó érzés nekem, mikor savanyú leszek. De nem, szóval tudjátok, lehetne olyat, hogy kívülről egy kis cukrot… (Mutatja, hogy szó sem lehet róla – szerk.) Nem az igazi. Arra vágyom, hogy ez belülről, hogy belülről jöjjön, belülről. A gyökérből, a szőlőtőből, a napsugárzásból, a termőtalajból, úgy ahh! Az az igazi jó érzés, mikor tudom, hogy ez tényleg az én ízem, hogy kiforrtam magam.

Akkor most már befejezésül csak azt akarnám nektek mondani, hogy vannak, akik arra használnak csak engem, hogy tompítsák valahogy a szenvedéseiket, és akkor egészen… Az emberek azt mondják, hogy függők lesznek, csak úgy tompítanak. De hát én nem erre való vagyok. Nem csak arra, hogy a szenvedést általam lehessen tompítani. Hát mondom, az se rossz mondjuk, de én sokkal inkább arra vagyok, hogy örömet tudjak hozni, örömöt. Olyan örömöt, amit nem is esik jól egyedül átélni. Olyan örömöt, amire már mások is készülnek, és azt mondják, hogy ez az öröm összehoz bennünket. Valahogy az egész emberiségnek a közös öröme, amikor kiforrjuk magunkat, és olyan igazán jó az ízünk, úgy igazán meg tudjuk mutatni, hogy milyenek vagyunk.

Úgyhogy most befejezésül, ezt tanultam mostanában, ezt állítólag így kell, hogy a jó bornak is kell a cégér. Úgyhogy azt akarnám nektek most befejezésül mondani, hogy a minőséget válasszátok!

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu/)