Jn 15,9-17 - Húsvét 5. vasárnapja

„Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen.”

Olvasmány (ApCsel 10,25-26.34-35.44-48)

Amikor Péter megérkezett (Cezáreába), Kornéliusz (százados) eléje sietett, és a lábához borult, hogy hódoljon neki. De Péter fölemelte. „Állj fel – mondta –, hisz én is csak ember vagyok.” Majd szólásra nyitotta ajkát és ezeket mondta: „Valóban, el kell ismernem, hogy Isten nem személyválogató. Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt, és az igazságot cselekszi.” Péter még be sem fejezte a beszédet, és a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiáradt. Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalják az Istent. Péter megszólalt: „Meg lehet-e tagadni a keresztvizet azoktól, akik a Szentlelket éppen úgy megkapták, mint mi?” Elrendelte tehát, hogy Jézus Krisztus nevében kereszteljék meg őket. Őt viszont arra kérték, hogy maradjon még náluk néhány napig.

Szentlecke (1Jn 4,7-10)

Testvéreim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van! Mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát, bűneinkért engesztelésül.

Evangélium (Jn 15,9-17)

Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak: Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!

Vasárnapi beszéd

Miért mondja el mindezt Jézus? Ő maga megválaszolja ezt a kérdést: „Azt akarom, hogy az én örömöm bennetek legyen, és ezáltal a ti örömötök teljes legyen. Hogy mindez ezért hangzik el, hogy az örömöm bennetek legyen, és a ti örömötök teljes legyen.” Erről szeretnék most beszélni. Arról, hogy mi annak a specialitása, mi annak a mélysége, mi annak a lényege, mi annak a forrása, amit így nevezhetünk meg, hogy nem egyszerűen csak ahogyan így vagy úgy – persze természetesen nagyon helyesen, okosan, reálisan – tudunk gondolkodni az örömről, és azt átélni, hanem mi jellemzi azt az örömöt, amire Jézus azt mondja, hogy: „Az én örömöm.”? És hogyan tudja teljessé tenni a mi örömünket az, amiről Jézus azt mondja, hogy az örömünk akkor lesz teljes itt, itt is, hogyha Jézusnak az öröme is bennünk lesz? Na, erről szeretnék akkor beszélni.

Nem tudom, emlékeztek-e, hogyan kezdődött az evangélium? Úgy, hogy „abban az időben”. Ez nem túl sokatmondó, de nyilván ismerjük annyira a szöveget, hogy mi be tudjuk azonosítani. János apostol és evangélista hogyan hozza számunkra Jézusnak ezeket a szavait? Ezek az utolsó vacsorán hangoznak el. Mondjuk így egyszerűen, nagycsütörtökön vagyunk. Nem csak, hogy nagycsütörtökön vagyunk, mert János leírásában az, ahogyan Jézus arról beszél: „Ezt az egészet itt most az utolsó vacsorán, a halálom előtt egyetlen nappal azért mondtam el nektek, hogy az örömöm bennetek legyen, hogy a ti örömötök ezzel teljes legyen.” – mondja Jézus a halála előtt egyetlen nappal egy olyan vacsorán, ahol Júdás már elment, hogy föladja és elárulja Őt, hogy Péter már fogadkozott, hogy „El nem árullak, én meg nem tagadlak.”, és tudjuk, hogy úgy történik, és tudjuk, hogy Jézus is tudja, hogy az úgy fog történni. Ez az összefüggés egy megrendítő összefüggés, mert máris olyan sokat mond arról el, hogy amikor Jézus azt mondja: „De én azt szeretném, hogy ne csak örüljetek, ne csak átéljétek az örömöt, ahogy az ember azt át tudja élni, hanem hogy én egy nappal a halálom előtt kívánom azt nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek. Mert a ti örömötök azzal lesz teljes.” Erről szeretnék tehát beszélni, és akkor ez volt a bevezető.

Az első gondolat így szól: Már önmagában ez a világ, ahogy Jézus megnyitja számunkra a szavaival az Ő örömének a világát, hogy „Az én örömöm legyen bennetek.”, hogy tulajdonképpen már ez is micsoda egy rendkívüli színes világ. Mit jelent ez, hogy „Az én örömöm legyen bennetek.”? Akkor ez azt jelenti, hogy Jézus öröméből részesülünk. Tehát azt is jelenti, és jelentheti, hogy tudok annak örülni, aminek Jézus örül. Tudok úgy örülni, ahogyan Jézus örül. Nem csak részesülök Jézus öröméből, hanem hogy az Ő öröme számomra örömmé tud válni. De azt is jelenti, hogy én tudok örülni az Ő örömének. Ugye ismerős nektek ez a világ, hogy lehet, hogy azt sem tudom, hogy minek örül, de látom, hogy ő örül, és egyszer csak elkezdek én is örülni, és ilyen értelemben részesülök az öröméből. De valójában nem az öröm tartalma az érdekes számomra, hanem a személye az érdekes, és az, hogy látom, hogy örül, és nekem jól esik az öröme, egyszerűen örülök az örömének, hogy ő most örvendezik.

Tehát mikor erről van szó, hogy „az én örömöm legyen bennetek”, hát ez is már egy hihetetlenül színes világ. És máris kitárja annak a lehetőségét, távlatát, hogy: öröm, öröm. Úgy szívesen odacsapnánk: „Most minek örüljünk, vagy miféle öröm? Ugyan már, most a mai napokban?” Tehát hogy örülni, és Jézus örömével együtt örülni, és az Ő öröme bennünk van, hát… Na de!

Most bátorkodom egy szikár fölsorolást tenni. Mégpedig azért, mert most nézzük azt meg, hogy a szentírás tanúsága szerint Jézus mi mindennek örült, hogy ő ezt hogyan fejezte ki. Hogy ez a világ még inkább előttünk legyen, még inkább bebocsájtást nyerjünk, ha már arról van szó, hogy „az én örömöm legyen bennetek”. Ezt csak fölsorolásszerűen szeretném idehozni.

Az első az így szól: Jézus ismeri, megmutatja a jól végzett munka örömét. Annak a munkának az örömét, amit az ember Istennel végez, és annak lesz valami gyümölcse és eredménye. Aztán annak az öröme, ahogy az ember az Isten barátjaként, Isten társaként és munkatársaként, Isten embereként él ezen a földön, és az ebből fakadó öröm. Azután az igaz ember öröme. Aztán, amikor az Atyáért cselekszünk, és ebből fakad öröm. Azután a kölcsönösségből fakadó öröm, embertársaink és Istenhez fűződő kölcsönösségre utalunk. Azután, ahogyan adunk, vagy továbbadunk valamit, amit mi is kaptunk, vagy ami a miénk volt. Azután az önátadás öröme, Isten megismerésének öröme. Aztán az Istentől kapott értékek és adományok fölött való öröm. Azután, hogy Isten számon tart bennünket, és számíthatunk rá. Azután a megtérés fölött való öröm. Azután, amikor valaki fölismeri Isten tervét, és szándékát, és e fölött tud örülni. Azután, amikor valaki meggyógyul, és megkerül, és életre támad, hogy Jézus nagyon tudott emiatt örülni. Azután, amikor Isten szavát hallja, sőt meg is érti, és az e fölött való öröm. Azután az Isten dicsőítéséből fakadó öröm. Azután az Istennel való kapcsolattartásnak az öröme, és végül a beteljesedés és a küldetés révbe érése fölött való öröm. Hát, ez mondjuk így tizenhét pont, két perc alatt elmondva. Azért, ez így egy öröm nekem, egy olyan igazi egyszerű, emberi öröm.

Szóval, látjátok azt, hogy különösebb nehézség nélkül, amikor bepillantunk Jézus örömének a világába, hogy ő minek örül, akkor látjuk, hogy ez is egy milyen egy gazdag és színes világ. Mennyi, mondjuk így, hogy oka és motívuma van Jézus számára annak, hogy örüljön. Ez volt most a második gondolatunk, de most jön még csak a beszéd. Mert igazából itt van a harmadik lapom, és a harmadik lap itt a lényeg. Mert most szeretném összefoglalni azt, ha már most belepillantottunk, belenéztünk, beleízleltünk, beleszaglásztunk Jézus örömének a világába, akkor ha mi cselekvő módon, önmagunkat is alakítva és tudatosan törekszünk arra, hogy Jézus öröme legyen az örömünk, hogy akkor annak milyen a természete, erről szeretnék most beszélni.

Az első gondolatunk, szempontunk így szól… És mindegyiket így szeretném elmondani, hogy ez is része, de ennél több, és ezt fölül is múlja. Tehát: Kétségkívül Jézus tud örülni külső dolgoknak, hogy valami történik, ami nem az ő kezében van, és afölött el tud kezdeni örülni. De hogyha nézzük a jézusi öröm specialitását, valódi mélységes természetét, akkor az az öröm belső forrású, nem külső forrású. De tud Jézus örülni olyasminek, aminek kívül van a forrása, de ez lényegileg belső forrású öröm. És mert belső forrású öröm, az ebben a fölszabadító, hogy nem teszi a személyt annyira kiszolgáltatottá, hogy valami vagy megtörténik, vagy nem, és ha megtörténik, örülök, ha nem történik meg, szomorú vagyok. A belső forrású öröm tehát sokkal inkább tud kapcsolódni a szabadságunkhoz, és ezért sokkal kevésbé elvehető tőlünk.

A második szempont, hogy kétségkívül van a spontán öröm, és Jézus tud nagyon spontán is örülni, de itt többről van szó; Jézus öröme nem csak spontán forrásozik föl, nem egyszer egy imában, vagy dicsőítésben, hanem az egy nagyon tudatos öröm is. Az egy nagyon tudatos öröm, mikor valaki az utolsó vacsorán, miközben éppen valaki most elárulta, valaki elment, valaki fogadkozott, és tudja, nem így van, és rá vár a következő egy nap, és az egy nap, és egy éjszaka, és az egész olyan, hogy Ő maga is azt mondja, ha lehetséges, ez ne történjen meg. És hogy Ő mégis arról tud beszélni, hogy „De nekem van örömöm. Még így is van, és most is van, és ezekkel együtt is van, és én ehhez hozzáférek, és én ezt nagyon is szeretném nektek átadni.” Ebben van valami a szó legjobb, legnemesebb értelmében, valami abból, ahogy az emberben van némi tudatosság, valami világosság, valami fény akkor is, hogyha éppen a helyzet úgy beszorít bennünket, hogy szinte ki sem látunk belőle.

A harmadik szempont így szól: Akkor ez az öröm, amiről Jézus beszél nem csak természetes, természetes is. És milyen még? Nagyon természetesen táplált öröm. Ez egy gondozott öröm, ez egy kulturált öröm. Azt is mondhatnám, hogy mélységes köze van ahhoz, amit mi így szoktunk megnevezni, hogy érzelmi intelligencia. Van az ember öröme, ami van akkor is, ha valaki érzelmileg intelligens, és van akkor is, ha nem. Nagyszerűen az emberi lélekből az úgy kipattan. De egészen más annak az embernek az öröme, aki nem csak tudatos, hanem az érzelmi életében ott egy ápolt és gondozott, egy kulturált világ van idebent, és ebben a kulturált világban mélységes gyökerei vannak természetesen az emberi természetben is, hogy ez az öröm onnan is fölfakad.

Azután a negyedik szempont, hogy Jézus öröme nem egyszerűen csak egy megélt öröm, hanem megélt és kifejezett öröm. Tulajdonképpen megrendítő, meglepő is az, hogy ő, aki a korabeli elgondolás szerint egy zsidó rabbi, mondjuk most így, egy mester, hogy éppen a korabeli szokásokat és magatartásformákat teljességgel fölülmúlva milyen természetességgel, emberséggel tud ujjongani és dicsőíteni, és beszél a Mennyei Atyáról, aki szalad, és az összes többi. Jézus öröme mennyire nem csak egy megélt öröm, hanem egy kifejezett öröm. Látjátok, hogy egy nappal a halála előtt nem csak, hogy kifejezi ezt az örömöt, hanem annyira fontosnak tartja, hogy azt mondja: „Hát, ha valamiért most beszélek hozzátok, akkor azért, hogy ez a ti világotoknak a része legyen, hogy részesüljetek belőle.”

A következő szempontunk az, hogy persze, hogy Jézus ismeri azt az örömöt, amiben az individuum részesül, az egyes ember ezt átéli. De amikor valahogy az örömről beszél Jézus, mindig nagyon személyesen fejezi ki, nem csak éli meg, de valahogy az örömének mindig van valamilyen társas természete, van kapcsolati természete, és ez valahogy mindig fölszínre is jön. Vagy azért, mert hogy a Mennyi Atyával vagyok, vagy azért az Ő szándéka, az Ő terve, az Ő akarata, az Ő szeretete van bennem. De most azért, mert ezt továbbadtam, és ez most nálatok van, és látom, hogy Isten Lelke hogyan működik másokban… Valahogy az öröme túlmutat pusztán csak azon, hogy ÉN, és megvan ez a társas kapcsolati jellege és világa.

A következő szempontunk nyilván ebből következhet is, hogy Jézus öröme nem énközpontú. Nagyon is részt vesz benne Ő, de közben valahogy egy olyan istenközpontú, vagy te-központú öröm ez. Ez azért fölszabadító, mert mindannyian mondhatjuk azt az életünk bizonyos helyzeteiben, hogy „Énnekem most énközpontú módon azt mondom, most nekem nincsen örömöm, de egy másik valakinek van.” És hogyha én képes vagyok a középpontot átváltani, és egy kicsit most nem magamnál lenni, mert én azt mondom, én most éppen gyászolok, most éppen nekem nagyon fáj vagy nagyon nehéz. De azért azt meg tudom tenni, most egy picit ezt a központot áthelyezem oda, és látom, hogy te örülsz, és máris alkalmassá válok a részesedésre. Tehát ezért Jézus öröme nem énközpontú öröm, miközben Ő nagyon benne van, hanem Isten-, vagy TE-központú, vagy egy másik ember örömének az öröme.

Azután a következő, hogy Jézus öröme nem egyszerűen csak érzelmi központú. Nagyon érzelmi, de nem érzelmi központú. Így mondhatnánk, Jézus öröme spirituális központú. Mi ez, hogy Jézus öröme spirituális központú, vagy spirituális gyökerű? Ahogy vezettem az autót, hallgattam egy interjút egy színésznővel. A színésznőt kérdezte a riporter, hogy milyen volt ez az előző egy év, és hát ez a színészeknek mennyire nem volt könnyű, és… Most nem ragozom. Kérdezte, hogy mi okozott örömet, vagy mi tartotta őt fönn, és hogy – így is kérdezte a riporter – „Mert maga tulajdonképpen két területen is nagyon tehetséges, színésznő meg énekesnő. Na, melyik segített magának, vagy mi okozott több örömöt?” Akkor azt mondja erre ez a színésznő: „Magam számára is érdekes módon, miközben hát én elsősorban színésznőnek tartom magam, de most az ének, az énekesnő. Valahogy az ének akkor is ott volt, ha be voltam zárva, akkor is, ha karantén volt. Valahogy az énekhez könnyebben tudtam kapcsolódni – mondja – akkor is, ha nem voltak koncertek.” De nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy ezután ő maga elvitte a szavait ebbe az irányba, hogy „De hogy tudja, így kérdezte, hogy melyik okozott nagyobb örömet, vagy melyik segített. Igen, így is lehet ezt látni, de tudja, pont ezekben a hónapokban volt alkalmam arra, hogy azon is gondolkodjak, hogy tulajdonképpen mekkora örömet okoz nekem az, és hogy mennyire lényeginek tartom azt, hogy ne csak azt a kérdést tegyem föl, hogy most melyik segített jobban, melyik adja a nagyobb kapaszkodót, melyik adja épp az örömöt, vagy melyikben van pénz, hanem az, hogy tulajdonképpen mi a dolgom.” Mondta ez a színésznő, anélkül, hogy Istenre bármilyen kifejezett módon hivatkozott volna, hogy: „De hát az embernek van olyan gondolata, hogy talán van valami dolgunk itt, vagy valamiért vagyunk itt, vagy van valami feladatunk. Most engem jobban izgat az, hogy annak az öröme, hogyha pont arra rátalálok, ami miatt itt vagyok. Lehet, hogy pont ebben a pillanatban nem az adja a legnagyobb kapaszkodót, még lehet, hogy nem is az adja a nagyobb örömforrást. Sőt, az is lehet, hogy abban most egyáltalán nincs is pénz. Na, de ha az a dolgom? Hát akkor…?” Tehát ezt szerettem volna picit kifejtés gyanánt elmondani, mit jelent az, hogy Jézus öröme. Nem egyszerűen csak érzelmi alapú és forrású, hanem valahogy spirituális alapú és spirituális forrású.

A nyolcadik szempontunk, hogy Jézus nagyon is átéli, ismeri a múlandó örömöt, és nincs ebben semmi negatív fölhang, a múlandó öröm. De az Ő öröme az valamiféle maradandó öröm, maradandó öröm. Csak hogy itt tegyek egy utalást a szentírásra. Mikor örömmel és lelkesen jönnek a tanítványok, és lelkendezve mondják Jézusnak, hogy: „a szavunkra a gonosz lelkek engedelmeskedtek, betegek gyógyultak, emberek megtértek.” Jézus hogyan válaszol erre? Azt mondja: „Persze, ez nagyszerű, de hát ez néha így van, néha nem így van, néha emberek majd hallgatnak, néha nem hallgatnak rátok, néha szeretnek, néha nem szeretnek titeket. De aminek igazán örüljetek, hogy a nevetek föl van írva a mennyben.” Ezt értem itt az alatt, hogy amikor Jézus az örömét akarja átadni, az nem csak az a múlandó öröm, ami vagy van, vagy nincs, néha van, néha nincs, hanem egy maradandó öröm. És hogy ehhez a maradandó örömhöz az ember minden földi múlandósága ellenére kapcsolódni tud.

A kilencedik gondolat, hogy van az az öröm, ami engem fejez ki, mert valahogy olyan természetű, mint én, mert éppen valamit csináltam, valamit létrehoztam, mint a tanítványok öröme. De az az öröm, amiről Jézus beszél, az engem, vagy minket fölülmúló természetű öröm. Ahogyan valaki átéli azt, hogy persze, van az a jól végzett munka öröme, hogy azt megcsináltam és beleraktam magam, de hogy ennek kapcsán valami több is történt. Hogyha csak rajtam múlott volna, akkor nem volna egyértelmű és szavatolható mondjuk az az eredmény vagy végkifejlet. Hogy valahogy itt valami több is történt, mint pusztán csak az én erőfeszítésemnek a gyümölcse. Ezért tehát ez az öröm, amit Jézus megél és át akar nekünk adni, fölülmúl bennünket, és fölülmúlja a mi tevékenységünket, főképpen valamiféle teljesítményünket.

A következő gondolatunk – már csak néhány van – hogy persze, létezik az emberközpontú öröm. De amit Jézus nekünk adni akar, az istenközpontú öröm. Ennek egyetlen jellemzőjét szeretném most megragadni. Ez pedig, hogy az emberközpontú örömnek mindig megvan az a hullámzása, hogy néha örülök, néha meg szomorú vagyok, néha félek, néha dühös vagyok, néha örülök, néha szomorú vagyok, néha nagyon tudok örülni, néha meg nem. Ugye ismerős az nektek, hogy megy előre az életünk, nem csak egy hullámzás van benne, néha örülök, néha szomorú vagyok, és… hanem az is benne van, hogy mondjuk, ami örömet okozott huszonévesen, ötven évesen: „Minek tudtam itt ennek örülni?” Az élet valahogy olyan jellegű is, hogy ami öröm volt ekkor és akkor, azt egyszerűen ki tudjuk nőni, vagy már nem vonz bennünket, nem motivál minket, már nem érdekes nekünk. Ezzel szemben, ahogy ezt így próbáltam mondani, hogy nem emberközpontú, hanem istenközpontú, hogy ezért nem csak valami maradandó jellege van, hanem valami kiszámítható jellege, valamilyen állandóság van benne. Valami olyan, mint amikor az ember azt tudja, hogy kirándulunk, és igaz, hogy kell menni tizenhét kilométert, de ott van egy forrás, és az biztos, hogy ott van. Lehet, hogy nem arra megyek, lehet, hogy éppen nem vagyok szomjas, lehet, hogy éppen nehéz az út, de az a forrás az ott van. Na, ezt akartam most kiemelni abból, hogy mit jelent, hogy nem emberi természetű és jellegű, tehát hullámzás, eltűnik, fölerősödik, hanem valami maradandó, és valami állandóság, és kiszámíthatóság, és megbízhatóság jellemzi. Hogyha én odamegyek, akkor az ott van.

A következő gondolat, hogy van, amit így mondhatnánk, hogy az öröm, amit a pillanat szül, vagy egy helyzet szül. De jó is ez, hát, de jó is ez! Ugye, talán most az jut eszembe, hogy pénteken kaptam egy nagyon finom süteményt. Hát, ott a pillanat szülte öröm. Hát, ez na! És még meleg volt, finom. Na, ez a pillanat, helyzet szülte öröm. De Jézus nem csak erről az örömről beszél, nem csak ezt akarja nekünk átadni. Hanem milyen örömöt? Ami egy egész életútból fakad. Amikor Jézus a halála előtt egy nappal azt mondja: „Én az örömömet szeretném nektek átadni, mégpedig azért, hogy a ti örömötök teljes legyen.” Az az öröm nem abból fakad, hogy éppen jót vacsoráztak, hanem az egy életútnak az öröme. És mert egy életútnak az öröme, beleértve az eddig elmondott összes pontot, ezért az akkor is van, és akkor is forrásként – mondjuk így, hogy – meglátogatható, ha éppen most az élet nagyon nehézre fog fordulni. Ezért valódi ajándék, mert ha valaki ebből ad nekünk, ugye milyen gyönyörű, ahogy mondja Jézus: „De én olyan vizet adok nektek, hogy aki azt megkóstolja, attól kezdve nem lesz szomjas.” Maradandó, az a biztos forrás. Na, itt erről van szó, ami a halála előtt egy nappal is biztos forrás Jézus számára. Tehát nem a pillanat okozta öröm, hanem egy életútból fakadó öröm.

A következő – már csak három van –, van a spontán öröm, hát, de hogyne ismernénk, és az nagyon jó. De amiről Jézus beszél, és amit át akar nekünk adni, az nem egyszerűen csak valami spontán öröm, ami tud nagyon felszínes lenni egyébként, vagy nagyon egy itt és mostból adódó, hanem ez az öröm a személyiséget átjárja és átfogja, és a személyiség mélyéből fakad. Döbbenetes nagy különbség, hogy ismerjük-e azt az örömöt, ennek a kultúráját, hogy hozzáférünk-e és kidolgozzuk-e az utat ahhoz a forráshoz, ahhoz az örömhöz, ami nem egyszerűen csak „Most szomorú vagyok, most örülök, most félek, most haragszom, néha így, néha úgy.”, és azt mondom „Hát ilyen az emberi természet.” Hanem az az öröm, ami a személyiség legmélyéről forrásozik föl, és ami akkor is van, ha egyébként egy fölszínesebb, vagy itt és most helyzetben félek, vagy esetleg szomorú vagyok, vagy csalódott, vagy éppen dühös. De az nem tünteti el ezt az örömöt, ami mélyebben van, és ez az öröm átfogja az egész személyiséget, és ezért bizonyos értelemben mindenre hatást gyakorol. Ezért nem egy elszigetelt jelenségről van szó a személyiségen belül.

Nézzük akkor a következőt, utolsó előtti. Hát, ez nem is utolsó előtti, mert az utolsó, csak hosszan írtam. Ezt tudtam a legnehezebben megragadni, mert ezt így írtam le: Persze, van a föld öröme, de amiről Jézus beszél, az az ég öröme. Mondjuk talán így, hogy az Isten országának az öröme. Van a föld nyújtotta öröm, minden szépségével, de van az Isten országának az öröme. Mi a kettő közt a különbség? Miért olyan sokkal ízesebb ez? Talán azt mondhatnám, utalok a helyzetre, amiből Jézus szava fakad, hogy van az az öröm, ami egy vacsorából fakad, egy jó vacsorából, és van az az öröm, ami az utolsó vacsorából fakad. A két öröm, nem arról van szó, hogy el kéne őket választani, hogy az egyik ne járhatná át a másikat, csak hát…

Eszembe jutott a nagymamám, mert a nagymamám úgy halt meg nyolcvanegy-két évesen, hogy hosszú ideig volt beteg, és rákos volt, és haldoklott. Az utolsó mondata a következő volt: „Abból a finom eperből, hozzál még, légy szíves egy kicsit!” És az én nagymamám abból a finom eperből, értitek, abból a finomból, aminek most az íze ott van nálatok, az, abból a finom eperből evett még néhány szemet, és kilehelte a lelkét. És van az az öröm, ami nem abból fakad, mint a finom eper íze, remélem az odaát is érvényes lesz, hogy úgy tudunk majd visszagondolni, hogy az tényleg jó. De hogy az mégis csak mivel van összefüggésben? Valamiféle, mondjuk így, élvezettel és kielégüléssel. De az Isten országának az öröme nem valami élvezettel és kielégüléssel van összefüggésben, hanem sokkal inkább valamiféle beteljesedéssel, és az egész életutunkkal.

Ezért a záró egy-két szavam így szól. Ezért tehát, amikor Jézus azt mondja, hogy „Mindezt azért akartam elmondani nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és a ti örömötök, ami lehet az elsősorban elmondott összes dolog, de teljes legyen ezzel.” Hogy akkor egy hatalmas lehetőséget kaptunk, és egy csodás ízű forrást. Egy olyan maradandót, amitől még akkor is, ha az élet néha kicsit keserű, ott a nyelvünk legmélyén azt éljük át, hogy azért az élet mégis csak édes.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )