Mk 16,15-20 - Urunk mennybemenetele

2021.05.16.

Megosztom
Elküldöm

A társadalmi tőke

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen megbízást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, és fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról. Amikor egy alkalommal együtt étkezett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről, mint mondta, tőlem hallottatok: „János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, most fogod helyreállítani Izrael országát?” Ő azt felelte: „Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időpontokat és az alkalmakat. Ezeket az Atya szabta meg a saját tetszése szerint. De amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a Föld végső határáig.” Miután ezeket elmondta, a szemük láttára fölemelkedett, és egy felhő elfedte úgy, hogy tovább már nem láthatták. Miközben feszülten figyelték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi állt meg mellettük fehér ruhába öltözve, és megszólította őket: „Galileai férfiak! Miért álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét, ahogyan most szemetek láttára a mennybe ment.”

Szentlecke (Ef 4,1-13)

Testvéreim! Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek őt? Gyújtson világosságot lelketekben, hogy megértsétek: milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag az a fenséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma mirajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta őt, és a mennyben jobbjára ültette. Fölé emelte minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezendő méltóságnak, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát pedig az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste, és teljessége annak, aki mindent mindenben betölt.

Evangélium (Mk 16,15-20)

Abban az időben Jézus megjelent a Tizenegynek, és így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. A híveket ezek a jelek fogják kísérni: A nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek a kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik. Ráteszik a kezüket a betegekre, és azok meggyógyulnak.” Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.

Vasárnapi beszéd

Mik volnának azok a jelek, amelyek megerősíthetnék az egyház igehirdetését? Erről szeretnék beszélni egy sajátos összefüggésben, mégpedig abban a nagyon nagy távlatú, egyetemes összefüggésben, ahogyan a szentmisében is a kezdő könyörgésünk így szólt, hogy „…ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház, reménységben.” Azután, ahogy az allelujában is énekeltünk erről, hogy: „Menjetek el a világ végére! És ne is csak, hogy kereszteljetek meg minden embert, hanem minden népet kereszteljetek meg!” („Jézus mondja: † Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet! Én veletek vagyok a világ végéig.” – a szerk.)

Szóval abban az egyetemes összefüggésben szeretnék erről beszélni, hogy melyek lehetnének azok a jelek, amelyek nem az egyes embert jellemzik pusztán és önmagában, hanem mondjuk az egyházat jellemzik, vagy azt a társadalmat jellemzik, ami hogyha tanúságtevő módon is fölmutatja Isten országának a jeleit, akkor az valóban a hitnek a kifejezését is jelenti. Erről szeretnék most akkor beszélni, és főképp azért is, mert zavarba ejtő Márk evangéliumának a vége. Itt elhangzik öt kritérium; a kígyóknak a kézbe vétele, a mérges italoknak a megivása, a nyelveken beszélés, az ördögűzés, és a többi. Nem áll tőlem távol, hogy magamat hívőnek tartsam, ez nem áll tőlem távol, és az se, hogy kereszténynek hívjam magam, de én erre az öt jegyre, ami mondjuk az igehirdetést esetleg hitelesíthetné, én egyikre sem emlékszem, hogy bármelyiket tudtam volna csinálni.

Ezért szeretnék akkor most azokról a jelekről és jegyekről beszélni, ami bennünket, mint társas lényeket, mint az egyház tagját, vagy a társadalom tagját jellemezheti. Mégpedig egymás után hoznék szempontokat, hogy mi jellemzi azokat a társadalmakat, azokat az egyházakat, amelyek hogyha ezeket a jeleket és jegyeket mutatják, akkor ott abban, azok a személyek, akik részt vesznek és ott élnek, azok részesülnek, és nem csak részesülnek, hanem hozzájárulnak ahhoz, amit a szakirodalom így nevez, hogy: társadalmi tőke. Nem gazdasági, társadalmi. Erről szeretnék most akkor beszélni.

Az első gondolat így szól: Ha már itt vagyunk, hogy a hívőket ezek a jelek fogják kísérni, na, ha ezt most társadalmi méretekben nézzük, és nem csak az egyes ember bizalmát vagy hitét, akkor ez azt jelenti, hogy ezekben a társadalmakban – mondjuk így – nagy egységekben magas a közbizalomnak a szintje. Nem pusztán csak az egyes ember bizalma egy másik ember felé, vagy néhány személy felé, hanem a közbizalom szintje, az általános bizalom szintje is magas, az intézményi bizalom szintje is magas, a politikai bizalom szintje is magas.

Ezért az első gondolat így szól. Érdemes volna úgy működnünk a társadalom tagjaként, vagy az egyház tagjaként, hogy hozzájáruljunk a működésünkkel ahhoz, hogy az ne pusztán csak az egyes személyek bizalmát tudja esetleg kiérdemelni, és mondhassa azt valaki, hogy „Ez a személy hiteles nekem. Abban a személyben meg tudok bízni. Az a pap számomra mértékadó.” Hanem például, hogy azt tudják mondani, hogy: „Az egyházban tudok bízni. Ebben a felekezetben tudok bízni. Egy egyházközségben tudok bízni. A Magyar Katolikus Egyházban tudok bízni.” Ez lenne akkor az első jel. Tehát, hogy a működésünk nem csak személyes, hanem csoportos, társas és intézményi szinten is. Akkor egyetlen szempontot hadd hozzak csak ide. Elég megbízhatónak lenne szükséges lennie ahhoz, hogy az ne csak a személyes bizalmat, hanem az általános és a közbizalmat is tudja táplálni.

A második gondolat így szól. A jól működő társadalmakat gazdag, árnyalt, színes, sokféle, mélységében is strukturált kapcsolati rendszer és -háló jellemzi, amiben vannak szoros kapcsolatok, közeli kapcsolatok, távolabbi kapcsolatok, minőségi kapcsolatok. Itt hadd emeljek ki megint csak valamit. Például az Egyesült Államokban végeztek kutatást arról, hogy a XX. század második felében egy átlagpolgár mit mondd arról, hány barátja van? A XX. század második felében még átlagosan öt ember volt az, akire azt mondta az átlagpolgár, hogy: „Nekem van öt barátom.” Az egy szoros kapcsolat, egy mély kapcsolat, egy bizalmi viszony, számíthatunk egymásra – nem ragozom. Mit gondoltok, hogy a XX. század legvége, XXI. század eleje, hogy az átlagpolgár mit mond, hány barátja van? A helyes válasz így szól, hogy nulla, hogy nulla.

A jól működő társadalomban nagyon sokféle, rétegezett és jó minőségű emberi viszonyt tudunk kialakítani. És hogy ennek például mi a jelentősége? Nem tudom, van-e élményetek most a világjárvánnyal összefüggésben, hogy az erre vonatkozó szakirodalom azt mondja: Éppenséggel ahhoz, hogy az ember egy életút során a nehézségekkel eredményesen meg tudjon küzdeni, ahhoz nem csak a szoros, tehát baráti- és családi kapcsolatokra van szükség, hanem a távoli, úgynevezett lazább kapcsolatokra is. Ez például mit jelent? Például azt jelenti, hogy most sok olyan esemény ért bennünket, amiben nem vagyunk szakértők. Milyen más annak az élete, aki tudta azt, hogy mondjuk abban az egyházközségben, amiben ő van, vagy abban a tágabb baráti, vagy társas viszonyban, amiben ő van, van egy olyan orvos, van egy olyan nővér, van egy olyan, van egy olyan… föl lehet hívni, meg lehet kérdezni. Amikor fölhívok valakit, aki egyébként egy lazább és távolabbi viszonyban van tőlem, számíthatok rá, hogy ő segíteni fog nekem, és válaszol majd a kérdésemre, mert ő érti, és szakértője esetleg, én meg nem. Tehát itt annak is nagy jelentősége van, hogy legyenek jól működő, és használható lazább, és távolabbi viszonyaink is, amelyekben kölcsönösen bízhatunk egymásban. Csak még egy, hogy még inkább a realitásba hozzam ezt a témát. Például képzeljétek el, hogy a munkahely keresés összefüggésében nem is a szoros, tehát családi és rokoni kapcsolatok jelentik a legfontosabb kapaszkodót, hanem a lazább, távolabbi kapcsolatok.

A harmadik szempont, jel és jegy az így szól: A jól működő társadalmakat kölcsönösség jellemzi, az adok-kapoknak egy jó egyensúlya. Ez miért fontos? Azért, mert a kölcsönösség azt jelenti, két dolgot biztosan jelent. Az egyik, hogy tudunk úgy működni, így, nagy méretekben is, hogy természetes számunkra az, hogy ne csak kivenni akarjunk, ne csak kirabolni vagy kizsákmányolni akarjunk, hanem beletenni. Hogy az egy természetes működésmódunk legyen, hogy beleteszek, és beleteszek valamit, amit úgy, egy az egyben nem fogok visszakapni. De úgy jól esik az embernek beletenni valamit a közösbe. Még pedig azért, mert a közösből én magam is tudok részesülni. Tehát hogy nem az a működés logikája, hogy mit és hogyan lehetne a legügyesebben csak kivenni, és megúszni azt, hogy beteszünk, hanem hogy jóleső módon teszünk be, azzal a természetességgel, hogyha szükségünk van, ki is tudunk majd venni. Sőt, adnak majd mások maguktól is nekünk.

A másik, ami nyilván kapcsolódik ehhez, hogy megvan annak a természetessége, hogy itt van az adok-kapoknak egy jó egyensúlya, és hogy létezik az, hogy valaki éppen jobban rászorul, a másik éppen tud adni, amit egyébként a szentírás úgy mond, és ez pont a világjárványos időkben, szinte minden nap eszembe jut: „Erősek, hordozzátok a gyöngék terheit, a gyöngék gyöngeségeit!” Hogyha bármelyikünk azt ítéli, és úgy ítéli meg valamilyen helyzetben, hogy egy másik emberhez képest nekem több van, vagy én erős vagyok, én meg tudok küzdeni, hogy akkor érvényes rám például a szentírásnak ez a gyönyörű szellemisége, hogy az erős ne éljen vissza az erejével. Az erejét ne arra használja ki vagy föl, hogy minél többet vegyen ki, hanem arra, hogy tegyen oda, ahol kevés van.

A következő jegy és ismérv az így szól: A jól működő társadalmakban bízhatunk a társas támogatás elérésében és lehetőségében. Bízhatunk abban, hogyha bajba kerülünk, van és lesz kihez fordulni. Ezért volt olyan megrendítő néhány napja vagy hete, ti is talán hallottátok ezt a hírt, hogy valaki beesett egy gödörbe, kiabált, hogy „Segítsenek rajtam!”, és kiderült, hogy ment arra valaki és lefotózta, ahogy ott van a gödörben, és ez az illető másnap reggelre meghalt. Egy-egy ilyen esemény messze túlmutat önmaga drámáján. Ez nem csak annak az egyes embernek a drámája, hanem egy társadalomé. Mégpedig azért, mert egyszer csak úgy érezzük, és ha valakinek érző szíve van, és egy pillanat alatt beleképzelem magamat a gödörben lévő embernek a helyébe, hogy annak a félelme, annak a bizonytalansága, hogy „Tulajdonképpen eddig úgy éltem, vagy úgy éltünk, hogyha én egy gödörbe esek és kiabálok, hogy segítség, segítség, és valaki észrevesz, hogy ugye föl se merült, hogy ő nem fog segíteni.” Egyszer csak mikor azzal szembesülünk, hogy de az fölmerülhet, hogy én bajban vagyok, és kiabálok, és valaki hallja és nem segít, hogy akkor az hogyan hat az életminőségünkre? Hogyan hat a testi-lelki, szociális egészségünkre? Vagy hogyan hat arra a bizalomra, a bizalmunknak a minőségére, ami annyira fontos számunkra?

A következő ismérv: A jól működő társadalmakat jól működő és sokféle civil szervezet jellemzi. Miért is? Azért, mert az egyes ember nehézségei nem oldhatók meg az egyes ember által, mert mindig vannak a kornak is nehézségei, és vannak társadalmi problémák, és vannak globális nehézségek. Ezért az egyes ember akármit is csinál egyes emberként, az összes nehézségét, problémáját, egyes emberként nem tudja megoldani. Ezért mire van szükségünk? Hogy együtt is közösségben, és intézményi szinten is, és társas szinten is a saját felelősségünket meg tudjuk élni, és a saját felelősségünket ebben a társas világban cselekvő módon tudjuk kifejezni és érvényre juttatni. Vagyis ahhoz, hogy az ember a saját felelősségével jól tudjon bánni, és ne bújjon csak a személyes egyedi életének a felelőssége korlátai közé, mondván, hogy „Én egyes emberként megtettem mindent.” Mert az ember nem csak arra van hívva, hogy egyes emberként megtegyen mindent, mert hiszen nem csak egyes emberként élünk a Földön, társas lényként. Mi a záloga annak, hogy a társadalmi felelősségünket is meg tudjuk élni? A civil szervezetek, főképpen és alapvetően a civil szervezetek is.

A következő gondolat: Hogy működik egy jól működő társadalom? Erős a társas önazonosság tudat. Tehát nem csak annak a tudata, önazonossága, hogy én, mint individuum ki vagyok és milyen vagyok, vagy milyen akarok lenni, és hogyan akarom magamat megvalósítani, hanem a társas önazonosság tudat. Tulajdonképpen ennek egy csomó szép jele van. Milyen büszkék tudunk lenni arra, hogy keresztények vagyunk, ez a társas önazonosságunk. Katolikusok vagyunk, az egyházközség tagjai vagyunk. Milyen jó, hogy az egyházon belül is vannak egyházi szervezetek, és oda tudunk tartozni, és ez örömmel tölt el bennünket és érzéseket kelt bennünk, megerősít minket. Tehát az erős társas önazonosságtudat, nem csak az erős individuális önazonosságtudatunk.

Mi a hetedik jel és ismérv? Szolidaritás és egyenlőség. Ha már ez a kettő így együtt van, akkor érdemes arról egy picit szót váltani, hogy létezik olyan, hogy van szolidaritás egyenlőség nélkül. Például különböző csoportok lehetnek az érdekeik alapján szolidárisak egymással anélkül, hogy az egyenlőség szempontja megjelenne a működésükben. Fordítva is lehetséges, hogy nagyon is valaki meggyőződésszerűn vallja az egyenlőséget, nem csak az egyes ember szintjén, a csoportok, közösségek, intézmények szintjén, a szónak jó értelmében. És közben egyáltalán nem szolidáris másokkal. Azt mondja: „Egyenlőség van, és mindenki csináljon, amit akar. Na, egyenlőség van, oszt’ akkor, ha ő bajban van, hát akkor oldja meg.” Mert egyenlőség van, ha én bajban vagyok, akkor én is csak magamra számíthatok, nem csak személyként, hanem csoportként, közösségként vagy intézményként. Tehát ez a kettő együtt. Ha van fontos jele, világos, tiszta, égbe mutató jele annak, hogy mikor működik jól – nem pusztán az egyes ember, hanem egy csoport, egy közösség, de főképpen intézmény, társadalom vagy egyház, szolidaritás és egyenlőség – együtt.

Nézzük a következőt! Ez a biztos munkahely, hogy bízhatok abban, hogy lesz munkám, és hogy mindenki, aki ott a munka világában ezzel összefüggésben a maga felelősségét fölismeri, fölismeri annak a felelősségét, hogy milyen nagy jelentősége van annak. Dicséret és tisztelet minden munkaadónak, minden munkáltatónak, aki ez alatt a több mint egy év alatt nagyra becsülte a munkavállalóját, és igyekezett sokszor erőn felül, nem is, hogy profiton felül, erőn felül a munkavállalója mellett állva a munkahelyét megőrizni. Tisztelet és becsület mindenkinek! Ehhez a szemponthoz tartozik az is, hogy nem csak a munkahely megőrzése, hanem a munkavállalónak, az embernek, mint munkavállalónak a megbecsülése. Hogy az ember nem egy csavar a gépezetben, aki majd jön egy másik, meg majd kicseréljük, hanem hogy ő egy személy munkavállalóként is. Megint csak tisztelet és becsület mindenkinek, minden olyan főnöknek, minden olyan munkáltatónak, aki a munkavállalót emberszámba veszi. Mert nem csak a saját cégének a minőségi működéséhez járul hozzá, hanem ahhoz, hogy jól essék nekünk, nem csak abban a cégben, hanem abban a társadalomban lenni.

A következő, és már éppen csak néhány van, összesen három. A jó vezetői, vagy kormányzati működés. Hogyha itt csak két ismérvet emelhetnék ki, mit jelent ez, hogy „jó, megfelelő kormányzati működés”, vagy „egyházvezetői működés”? Két szempont, az egyik: Nem a hatalom logikája alapján zajló kormányzati működés. A másik pedig, hogy nem az önmagunk fönntartása, fönnmaradása logikája alapján történő működés, hanem ezzel szemben, ha egyetlen szót kellene kiragadnom, a közjó biztosítása alapján történő vezetői működés.

Azután nézzük a tizediket, ez az utolsó előtti. Rengeteg kutatás szól arról, hogyha egy társadalom annak a jeleit és jegyeit akarja fölragyogtatni, hogy ott valami mélységesen emberi történik, mégpedig társas szinten, akkor ott nem túl nagyok a vagyoni különbségek. Minél nagyobbak a vagyoni egyenlőtlenségek, annál inkább történik valami a társadalomban, és ennek egészen pontos számai is ismertek egyébként. Amíg viszonylag kicsik a vagyoni különbségek, ez persze sokszorosat jelent, de viszonylag kicsik, ott sokkal könnyebb szolidárisnak lenni, a szolidaritásnak, az egyenlőségnek és a demokratikus szerkezetnek a megvalósítására törekedni. Mégpedig azért, mert aki mondjuk így, hogy ilyen értelemben a társadalom szegényebb rétegeiben vannak, számukra is sokkal inkább a szolidaritás, az egyenlőség és a demokratikus működésmód miatt lehetőség lesz az, hogy feljebb jussanak, vagy tudhatják azt, hogy kapnak segítséget. Ezért akik – most így mondom, ebből a szempontból – fölül vannak, az számukra sokkal inkább valamiféle lehetőség, valami ösztönző erő. De ha nagyok a vagyoni egyenlőtlenségek, az elmondhatatlan, hogy milyen sok területen ássa alá az emberi életnek a minőségét.

De ha az egyenlőtlenségek nagyok, egyszer csak kialakul a társadalmon belül egy olyan működésmód, legalábbis ennek az esélye sokszorosává lesz, hogy akik – így mondom – fölül vannak, azok elkezdjenek félni azoktól, akik alul vannak. És a félelem, akkor húzzunk falakat, és akkor dróthálót, és kerítést, és legyenek őrök, és hát, félhetünk azoktól, akik alul vannak. Fordítva is, akik pedig alul vannak, egyáltalán nem szolidárisak azokkal, akik fölül vannak, hanem nő az indulat, a harag, a düh, az elégedetlenség, a csalódottság, és nő a társadalmon belüli feszültség.

Ezért a tízedik pont, ez így szól: Ha valahogy érdemes működnünk, hogy az jegye legyen annak, hogy itt olyan emberek alkotnak egy társadalmat, akik mélyen megértették, mit jelent az emberség, akkor ott például, ha ez egy egyházon belül történik, akkor elmondhatjuk, hogy ma nem könnyű a működésünk, mert egyszerre jellemzi az egyházunkat a kiszolgáltatottság és a kivételezettség. A kiszolgáltatottságnak és a kivételezettségnek ez a nagyon sajátos világa, most nagyon egyszerűen szólva, sok kísértést jelent, nagyon sokat, hogy olyan döntéseket hozzunk, olyan kompromisszumokat kössünk, és úgy cselekedjünk, ami egyáltalán nem járul hozzá a közjóhoz.

Akkor végül az utolsó szempont. A jól működő társadalmakat az egyre halmozódó erkölcsi tőke is jellemzi. Az erkölcsi tőke nem csak azt jelenti, hogy mondjuk kiállva ide a pap, beszél arról, hogy mi volna helyes, hanem az erkölcsi tőkénk azáltal növekszik, hogy az a cselekvésmódunkban is megnyilatkozik. Amikor az erkölcsi tőkéje egy társadalomnak, vagy egy egyháznak növekszik, akkor visszatérhetek a sor elejére, akkor természetszerűen fog növekedni a közbizalom, az általános bizalom és a társadalmi bizalom. Kialakul egy megfelelő, jó működésmód nem csak az egyén szintjén, hanem a társadalom szintjén.

Lenne most csak néhány záró mondatom. Mikor valami ilyesmiről beszélünk, akkor két dolgot gyaníthatunk. Az egyik, hogy azok, akik ezt most hallgatjátok, az egyik része már nagyon korán megunta, mert elég individuálisak vagyunk ahhoz, hogy ez ne érdekeljen bennünket, csak a saját jóllétünk. A másik pedig, ez a másik nagy csoport, amelyikbe meg azok tartoznak, akik meg hihetetlenül érzékenyek erre a témára. Ez máris jól mutatja azt, hogy erről érdemes beszélni.

Amikor Márk evangéliumának a végén arról van szó, hogy „Menjetek el az egész világra!”, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy kik mennek el az egész világra. Nem az nem mindegy most, hogy KI megy el az egész világra, és ki hirdeti az evangéliumot, hanem az sem mindegy, hogy kik mennek el az egész világra, és kik, és hogyan hirdetik az evangéliumot, nem csak egyes emberként és személyként, hanem az egyház tagjaként, a társadalom sajátos jellemzőkkel bíró tagjaként.

Záró mondat. Most a záró mondat meg így szól, hogy olyan szép a hitünk – bővített, többszörösen bővített, összetett mondatra lehet számítani – hogy olyan gyönyörű a hitünk, ahogy mondjuk, hogy… Mert látjátok, megbízhatatlan működés. Milyen gyönyörű az, ahogyan a hitünkben sokszor szerepel ez, hogy „Meghalt, de föltámadt. Fölment a mennybe, de elküldte a Szentlelket.” Valahogy mindig van a hitünknek ez a szépsége, hogy ez is, az is, az is, ez is. Akkor úgy szeretném befejezni ezt a beszédet, hogy Jézus fölment a Mennybe, és ránk bízta a Földet.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )