Jn 15,26-27;16,12-15 - Pünkösdvasárnap

Hogyan tudnánk szívvel-lélekkel keresztények lenni? Mit kezdjen az ember a szociális fájdalmaival?

Olvasmány (ApCsel 2,1-11)

Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen (az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok. Hirtelen zúgás támadt az égből, mintha heves szélvihar közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol együtt voltak. Majd lángnyelvek tűntek fel, és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és nyelveken kezdtek beszélni, ahogyan a Lélek indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, minden népből az ég alatt. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Nem Galileából valók mindnyájan, akik itt beszélnek? Hogyan hallhatja hát őket mindegyikünk a saját nyelvén, amelyben született? Mi, pártusok, médek, elamiták; és Mezopotámiának, Judeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frigiának és Pamfiliának lakói; Egyiptomból, a líbiai Ciréne vidékéről és Rómából való zarándokok; zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: mi mindannyian úgy halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten csodás tetteit!”

Szentlecke (1Kor 12,3b-7.12-13)

Testvéreim! Senki sem mondhatja magától: „Jézus az Úr!”, csak a Szentlélek által. A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele. A test ugyan egy, de sok tagja van. A testnek ez a sok tagja mégis egy test. Így van ez Krisztussal is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok vagyunk. Valamennyiünket ugyanaz a Lélek töltött el.

Evangélium (Jn 15,26-27;16,12-15)

Szenvedése előtt Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok. Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek. Minden, ami az Atyáé az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek.

Vasárnapi beszéd

Pünkösd ünnepén, ha a most elkövetkező beszédnek valami címet kellene adnom, akkor az lenne a címe, hogy „Hogyan tudnánk szívvel-lélekkel keresztények lenni?”, ez lenne a cím. De hogyha elkezdjük egy picit ezt kibontani, akkor egy picit hosszabb bevezetőre készültem, hogy aztán valóban érthető legyen, amiről majd szeretnék nektek szólni.

Az egyik, hogy Pünkösd ünnepe, a Szentlélek eljövetele legalább úgy és annyira nem előzmény nélküli, és főleg, ha a kérdésünkre szeretnénk választ adni, akkor mindenképpen nagyon fontos látnunk, hogy a Pünkösd egy eseménysornak, és ezen belül is Jézus élettörténetének egy fontos eseménye. Vagyis, hogy ahhoz, hogy megértsük, mi Pünkösdnek a jelentése és jelentősége, ami által azután tudunk szívvel-lélekkel keresztények lenni, fontos látnunk az előzményt egészen odáig, hogy a Mennyei Atya terve, Jézusnak az igenje, a megtestesülés és emberré levés, a tanítás, a kereszthalál, a föltámadás, a mennybemenetel, és úgy erre a Pünkösd. Majd, hogy ennek mi a jelentősége, hogy ezt így elmondogattam nektek, amit úgyis tudtok, majd remélem, ez világos lesz néhány perc múlva. Tehát az egyik, hogy erre a kérdésre: „Hogyan tudnánk szívvel-lélekkel keresztények lenni?” az üdvösség történetének, és főleg Jézus élettörténetének a távlatában szeretnék valamiféle megfontolásokat megfogalmazni.

A másik pedig, hogyha mármost ez így van, akkor látjuk, hogy Jézus egészen attól kezdve, hogy megfogan, és megszületik, és tanít, hogy milyen sok fizikai fájdalomban van része. Egészen attól kezdve, hogy még megszületni sem tud valami – most így mondanám – hétköznapian normálisnak, egészségesnek nevezhető közegben. Hát aztán az elítélését, a bántalmazását, a kereszthalálát ne is említsük. Nemde így van, hogy a hitünknek nagyon is lényeges része ez, hogy Jézus valóságos ember, és fizikai fájdalmat él át. De Pünkösdkor éppenséggel, ahogy az olvasmányban olvastuk, hogy egyszer csak mindenki a saját nyelvén hallja Istennek a titkait, és egyszer csak valahogyan, ahogy az egyház születésnapja, ahogyan Pünkösdre utalunk mi, és ahogyan ez kiterjesztődik oda, hogy mindenki elkezdi valahogy érteni a maga nyelvén, és ez valamiképpen válasz a bábeli nyelvzavarra, ahogy az ember nem érti embert és Istent.

Most azt a megközelítést szeretném elővenni, hogy Jézus fájdalma az Ő életútján nem egyszerűen csak a fizikai fájdalom, amire aztán mondhatjuk: „De aztán meghalt, és föltámadt.”, hanem amit így mond a szakirodalom; a szociális fájdalom. Hogyha van üzenete Pünkösdnek, akkor többek között Jézuson keresztül az, mit kezdjen az ember a szociális fájdalmaival? Mi ez, hogy szociális fájdalom? Öt szempontot szeretnék mondani, természetesen megalapozott dolgokból, mégpedig – most nézzétek el még ezt a mondatot, és utána most már benne leszek a tárgyalásban, és vége lesz a bevezetésnek – ha most egy mondatban kéne összefoglalnom a megközelítésünket, mert a cím már megvan, akkor a megközelítésünk: biológiai, szociális, spirituális jelentése Pünkösdnek. Biológiai, szociális, spirituális jelentése és jelentősége. Mégpedig ez az öt szempont arról szól, hogy az agyunk milyen öt területen vált az evolúció során olyan érzékennyé, és a Teremtő Isten szándéka alapján olyan kifinomulttá, hogyha azok az események, dolgok történnek, akkor az agyunk azt úgy éli meg, nem tudatosan is, magától, mint a fizikai fájdalmat. Nézzük meg a szociális területnek azt az öt jellemzőjét, amelyen a szó szoros értelmében azok az agyterületek lesznek aktívak, amelyek akkor mutatnak aktivitást, amikor fizikai fájdalmat élünk át.

Akkor az első gondolat így szól. Mikor él át az agy fizikai fájdalmat? Amikor megrendül az, ez a kifejezésünk, a helyünk, a szerepünk a közösségben, az emberi világban. Ha össze kéne rántanom egyetlen kifejezésbe; a státuszunk. Mindannyian valahogyan elhelyezzük magunkat, ugye így van, hogy másokkal hogy vagyunk, de mások hogy látnak minket, hogy szeretnek-e, értékelnek-e, fontosnak tartanak-e bennünket, becsülnek-e, tisztelnek-e, méltányolnak-e, és a többi. Ez a státuszunk. És mikor él át az agy fizikai fájdalmat, és éli át azt, hogy itt valami fenyegetettségről van szó, valami veszélyről, valami szörnyűségről, ami egy nagyon erős stressz állapotot hoz majd? Amikor megrendül a közösségben a helyzetünk, a helyünk és a helyzetünk, a státuszunk. Ezért lehetséges az, hogy amikor a világhálón valakinek nekiesnek, akkor nem fogja megrántani a vállát, hogy „Na…?”, hanem az fizikai fájdalmat fog neki okozni, a szó szoros értelmében.

Ez a fizikai fájdalom, ahogyan megrendül a helyünk, a helyzetünk, a szerepünk, a státuszunk valamiféle közösségben, nemde Jézusra is vonatkozott. Mert Jézus jön a Mennyei Atyától, eljön azért, hogy megajándékozzon bennünket, elmondja, hogy ki vagyok én. És mi történik? Egyszer csak, még rendben van, még Virágvasárnap „Hozsanna!”, és utána néhány nap alatt abból, hogy „Ki vagyok én?”, és hogy legalábbis úgy néznek rá, mint rabbira, mint egy gyógyítóra, mint tanítóra, és egyszer csak az utolsó senkivé válik ott, a közösség nagyon sok embere számára. Azért mondom így, mert hiszen azt kiáltják „Barabást!”. Hát akkor? És ott vannak az elöljárók és a főpapok és a nép vénei, és ott van a római főhatóság, és ott vannak a zsidó vezetők. És egyszer csak Jézusnak ez a szociális státusza, hogy Ő ki, hogy ennek tartja magát joggal, ennek mondja magát, és Őt kezdik ennek észlelni, egyszer csak mintha semmivé foszlana. És ennek mi a következménye? Rettenetes fizikai fájdalom, anélkül, még most így mondom, hogy nekiláttak volna Őt testileg bántalmazni.

Nézzük meg, hogy Jézus milyen választ ad erre! Mert nagyon elgondolkoztató, hogy amikor Jézus a Szentlélekről beszél, akkor ezt milyen nagyon köti a saját személyéhez, a szó jó értelmében, és a saját életútjához. Nemde hogy az evangéliumban is, meg amit most hallottunk, meg egyébként is, Jézus hogyan beszél a Szentlélekről? Azt mondja: „Vigasztaló, az Igazság Lelke, majd megdicsőít engem, majd tanúskodni fog rólam, majd megmutatja a világnak, ki vagyok én, majd föltárja ezeknek a napoknak az értelmét; éltető, és életadó Lélek.” Döbbenetes, hogy amikor Jézus a Szentlélekről beszél, mennyire érezhető az, hogy azt a saját élettörténetéből, ahogy a Mennyei Atyával kapcsolatban van, hogy onnan áll elő, onnan fakad, és onnan születik az, ahogyan átadja nekünk, hogy mit akar nekünk mondani a Szentlélekről.

Ezért az első, hogy fizikai fájdalmat élhetett át Jézus már akkor, amikor elkezdik őt még csak emberszámba se venni, egy senkinek, egy semminek, egy utolsó valakinek. És mi a válasza? Kihúzza magát, és azt mondja: „Elküldöm nektek a Szentlelket. Ti (nektek), akik engem semmibe vesztek. És ez a Szentlélek majd kinyilatkoztatja nektek, hogy ki vagyok én. Látom, most erről fogalmatok sincs, azt gondoljátok, nem az vagyok, és nem ott vagyok, ahol én tudom, hogy vagyok, és aki vagyok. Ezt ti elvesztettétek szem elől, de ki fogom árasztani Atyám Lelkét, az ígéretet, és ti fogjátok tudni, mert Ő tanúságot tesz majd arról, hogy ki vagyok én, és hogy ki vagyok én nektek, hogy ki lehetek én nektek, hogy ki lehetnék én nektek.” Milyen gyönyörűséges válasz ez Jézus részéről arra a fizikai fájdalomra, ami a szociális fájdalomból fakad, és mondjuk így, hogy a státuszvesztés és a kirekesztés következménye.

A második szempont. Mikor él át az agyunk szociális fájdalmat, ami a fizikai fájdalmat jelenti, csak kapcsolati oka van? Amikor elveszítjük a bizonyosságot. Az agyunk úgy működik, hogyha bizonytalanságban vagyunk, és az előző mondjuk egy év, kicsit több, mint egy év adhat élményt erről, hogy az agyunk ezt szívből utálja. Az agyunk tudni akarja, hogy mi van. Az agyunk tudni akarja, hogy mi történik velünk. Az agyunk tudni akarja, hogy miből mi következik. Az agyunk tudni akarja a közeljövőt, hogy majd hogyan lesz. Az agyunk arra vágyik, és ez jelent neki jutalmat és élvezetet, amikor bizonyosságban lehet. Ezért az agyunk a bizonyosságot igyekszik előállítani, akkor is, ha az reális, és akkor is, ha nem. Mégpedig azért, mert közben átéli a fájdalmat.

Most nézzük meg, hogy amikor Jézus átéli annak a fájdalmát, a szociális fájdalmát abból a szempontból, hogy mit jelent az elítélés, a kereszthalál, a szenvedés és a fulladás, mert azt még Ő sem próbálta, mert olyan ember emberségében, mint mi. Mi a válasza erre a Szentlélek által? Erre a fájdalomra, a szociális fájdalomra, ami egy fizikai fájdalom, hogy erre az lesz a válasza, hogy azt mondja: „Én nem csak pontosan tudom, hogy ki vagyok, hanem azt is tudom, hogy miért jöttem erre a világra. Nekem az a dolgom, hogy az Atya akaratát teljesítsem. Nekem küldetésem van.” Akármilyen bizonytalan lehetek abban, hogy a következő pillanatban mi és hogy történik, hogy az hogyan fog fájni nekem, van egy bizonyosságom, ez pedig az első, hogy ki vagyok, és a második, hogy mi a küldetésem. És hogy ettől a küldetéstől, ha meg tudom tenni, hogy nem engedem, hogy eltántorítson a fájdalom, akkor ez a fajta bizonyosság, az meg fog engem erősíteni. És amikor Jézus meghal a kereszten, akkor hogyan fejeződik ki ez a bizonyossága? Azt mondja: „Beteljesedett.”

Nézzük a harmadikat! Az agyunk mikor tiltakozik, mikor éljük át a szociális fájdalmat, megemelkedő stressz állapotot, szorongást? Amikor azt éljük át, ha így van, ha nem, hogy nincs választásunk, hogy nem vagyunk szabadok, hogy nem dönthetünk az életünkről, a helyzetünkről. Mikor valaki ezt éli át, akkor megérkezik a szociális fájdalom. Mások döntenek a sorsunkról. Jézus átélhette azt, hogy bizonyos értelemben az események sora nincs a kezében, nincs a kezében. Mi volt a válasza a Szentlélekkel erre a szociális fájdalomra, ami fizikai fájdalmat is jelent? Nézzétek meg, ahogy a kivégzéséhez vezető úton az ítéletkor, a kihallgatáskor, a kereszthordozáskor, és a kereszthalálában, hogyan fejezi ki azt, hogy rendelkezik magáról? Hogyan fejezi ki az autonómiáját? Tulajdonképpen lenyűgöző, hogy ahogyan odaszól az asszonyoknak: „Ne engem sirassatok, magatokat.” Ahogyan azt mondja, hogy „Még ma velem leszel a paradicsomban.” Ahogy azt mondja: „Istenem, ne ródd föl nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek.” Miközben egy felől érvényes volt Jézusra az, hogy egy idő után azt csináltak vele, amit akartak… És Ő közben mit mond? „Szólhatnék az angyaloknak, hogy jöjjenek és mentsenek meg – nem szólok.” És utána az útján egyik lépés a másik után hogyan élte meg, és fejezte ki azt, hogy „Képes vagyok rendelkezni a saját életem fölött akkor is, ha olyan eseményeknek a sodrában vagyok, ami nincs a kezemben.”

Nézzük a következőt, ez a negyedik. Mikor él át az agy szociális fájdalmat, ami fizikai fájdalmat jelent számunkra? Amikor a kapcsolódás lehetetlenné válik, az emberi viszonyaink megrendülnek, de főképpen – ezt szeretném kifejezni, kihangsúlyozni – az agyunk mérlegel. Mégpedig úgy, egyszerűen, hogy aki ismeretlen számunkra, azt úgy elsőre veszélyforrásnak tekinti, egy lehetséges ellenségnek. Ezért van az, meghívnak például egy társaságba, ahol nem ismerünk senkit, hogyan érezzük magunkat? Ha nem vagyunk éppen ezen a területen elég ügyesek, akkor a legtöbben arra gondolnak: „Mit keresek itt? Innen el kéne húzni nagyon gyorsan. Öt percet maradok valamiért, aztán tűnök el innen.” Fizikai fájdalom, ez egy szociális fájdalom.

Az agyunk tehát úgy tekint sokakra, akiket nem ismerünk, hogy idegenek, így is mondhatnám, hogy nem ismerős, nem olyan, mint én, vagy nem olyan, mint mi. Az ismerősökre pedig úgy tekint, hogy olyan, mint én, olyan, mint mi. Nem jelent veszélyt, és ezért nem jön a fájdalom. Milyen gyönyörű, ahogy Jézus erre a szociális fájdalomra, ahogyan emberek nem csak azt nem ismerik el, hogy ki Ő, és ki Ő a közösségben, és ki Ő az ember számára, hanem ahogy ránéznek, és elidegenítik Őt maguktól. Amikor azt tudom kiáltani valakire, hogy „Feszítsd meg!”, gúnyolni tudom őt, miközben haldoklik, hogy provokálom őt, hogy mentse meg magát, amikor részvétlenül vagyok ott, hogy „Na, mi történik?”, az olyan mértékű elidegenítése magamban egy másik személynek, ami kimeríti az embertelenség kategóriáját. És milyen megrendítő, hogy miközben Jézus átéli a vele szemben való idegenséget és elidegenítést, egészen az embertelenítésig, aközben egy köztörvényes bűnözőnek azt mondja: „Velem leszel a paradicsomban.” És hogy csak visszautaljak, és azt mondja ezeknek az embereknek, akik embertelenítenek, és idegenítik, és távolítják Őt, hogy már semmi olyat ne lássanak Őbenne, mint ami velük valaha is lehet, mert különben ezt nem lehetne így nézni, meg Barabást kiáltani, meg bárkit is kiáltani, hogy aközben Jézus azt mondja, és hogy tartja fönn a kapcsolódást? Azt, hogy „Nem, olyanok, mint én.” Ott kiáltják, hogy „Te nem vagy olyan, mint mi!”, és Jézus azt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik! Olyanok, mint én.” A szónak nem a bűnösség, hanem az embervolt értelmében.

Nézzük az ötödik, az utolsó gondolatot. Mikor él át az agy szociális fájdalmat, ami fizikai fájdalmat jelent számunkra? Amikor igazságtalanságot szenvedünk. Milyen érzékeny az emberi agy, hogy amikor azt éljük át, hogy valaki igazságtalan velünk, vagy a mi szempontunkat nem veszi figyelembe, hanem csak úgy csörtet, és megy, és a maga igaza, a maga szempontja, azt olyan fenyegetésként éli át az agy, hogy súlyosan megemelkedik akkor a stresszhormonszintünk, elkezdjük veszélyben érezni magunkat, és elkezdünk egy túlélő üzemmódra kapcsolni. Nézzük meg, hogy amikor Jézus átéli ezt, márpedig átéli elég hosszasan, mert amióta a világra jön, azóta átéli az igazságtalanságot, hogy mi erre a válasza a Szentlélek által? Azt mondja: „El fogom küldeni nektek – akik igazságtalanok vagytok velem – az Igazság Lelkét, és az Igazság Lelke mindent megértet majd veletek. Az Igazság Lelke meg fogja értetni veletek, hogy mi mindent mondtam nektek, és annak mi a jelentősége. Az Igazság Lelke föl fogja tárni számotokra, ki vagyok én, és hogy ti kik vagytok. Ezért nagyon-nagyon fontos nekem, hogy az Igazság Lelkét el tudjam nektek küldeni.”

Tulajdonképpen megrendítőnek tartom, ahogy Jézus átéli nem csak a fizikai fájdalmat a szó szoros értelmében, hanem a szociális fájdalomnak a fizikai fájdalom részét is, hogy milyen egyértelműen a Mennyei Atyával való viszonyában, és a Szentlélekkel való kapcsolatában éli ezt meg anélkül, hogy tagadna bármit is abból, amiről mi is tudnánk beszélni. Mert az öt szociális fájdalmat mindannyian ismerjük. Ezért merészeltem azt mondani a bevezetőnek a végén, hogy: Mi akkor Pünkösd ünnepe biológiai, szociális, spirituális megközelítésben? Az, ahogyan Jézus ténylegesen az emberség legmélyéig átéli ezt az öt fájdalmat, úgy, mint bármelyikünk bármikor, ha éppen az élet úgy adja. És közben aztán megígéri, és elküldi a Szentlelket azért, hogy mi ezzel a fájdalommal, ami fizikai fájdalom is tudjunk valamit kezdeni.

A másik oldalon, és akkor ezzel már most a zárás felé megyek, hogy az agyunk nem csak fájdalmat észlel, szociális fájdalmat, és akkor ez egy nagy stresszhelyzetet jelent neki, és megjelenik a veszélyérzet és pocsékul vagyunk, hanem az agyunk tudja jól is érezni magát. Megint csak a humán tudományok felől ezt úgy szokták mondani, az agy jutalmazható, és képes arra, hogy élvezettel ajándékozzon meg bennünket. Ezért, ha most nagyon összesűrítve mondom, arra gondoltam, hogy ne legyen túl hosszú. Lehet, hogy jövő héten ezt a beszédet fogom folytatni. De hogyha most összesűrítve szeretnék valahova mégiscsak elérkezni, akkor azt hangsúlyoznám, hogy amikor kiárad a Szentlélek, és az emberek elkezdik egymást és Istent érteni, és ott nem érzik már magukat fenyegetve, nem érzik a másikat idegennek, nem élik át azt, hogy nekik itt ne lenne helyük, valamilyen szerepük, valami jó státuszuk, ami okozhat nekik valamiféle megnyugvást és békességet. Hogy amikor kiárad a Szentlélek, akkor átélhetővé válik az a bizonyosság, hogy a Szentlélek által tudhatom, hogy mi a dolgom, hogy mi a küldetésem, és milyen gyönyörű, ahogyan Jézus ezt mondja: „A Szentlélek az enyémből fogja majd mondani, mert én átmentem rajta, lépésről lépésre. És a Szentlélek nem csak rólam tesz majd tanúságot, a jövendőt fogja nektek hirdetni.”

Milyen gyönyörű, hogy az emberi agy, ahogy prüszköl attól, ha nem látjuk a jövőt, és inkább kitaláljuk, csak legyen bizonyosság, hogy Jézus elküldi a Szentlelket, hogy láthassuk a jövőt. Ilyen értelemben ezzel szeretném befejezni, hogy hogyan merészeljük ezt mondani, hogy látjuk a jövőt. Mit látunk? Hogy Isten meghívott bennünket az üdvösségre. Ezt látjuk. A Jézussal való kapcsolatban, a Szentlélek által. Ezért a keresztény ember a Szentlélek által élheti az életét a jövő felől, mert a Szentlélek ezt számunkra föltárja. És ebben az a gyönyörű, hogy milyen sokat beszélnek arról, hogy a múlt fogva tart bennünket, kilátunk-e egyáltalán belőle, hogy a jelen milyen bizonytalan, és alig bírjuk megragadni, és Jézus mit mond? „Elküldöm a Szentlelket, hogy föltárja a jövendőt – ami az üdvösségünk, amire Isten meghívott –, hogy nézzétek a jelent, sőt, a múltatokat is a jövő felől.”

Ezért a keresztény ember az a valaki, aki átéli a fizikai fájdalmat, és átéli a szociális fájdalomnak a fizikai megpróbáltatásait, de lehetőségünk van a jövő felől ránézni a jelenre, és a jövő felől látni a múltat, és például azt mondani, hiszen Jézus ahogy a Szentlélekről beszél, mit hangsúlyoz még? „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsájtjátok a bűneit, bocsánatot nyer.” A jövő felől nézve, ahol az élet beteljesedik, ahol az agyunkon keresztül már nem fáj az élet, ahol már nem kell átélnünk annak a fájdalmát, hogy elfogadnak vagy nem, hogy tudjuk-e a jövőt, vagy nem, hogy látják-e, hogy kik vagyunk, vagy nem, hogy tudunk-e kapcsolódni egymáshoz jól, vagy nem, hogy a beteljesedés felől nézve hogyan ne mondanánk azt, hogy: „Nem tudja, mit tett. Uram, bocsáss meg neki is, mint nekem!”

Ezért tehát a záró gondolat így szól, hogyha szeretnénk megsejteni, hogy a Szentlélek mi mindent tud az életünkben alakítani, változtatni, formálni, bennünket növelni, akkor nagyon-nagyon érdemes egy picit elmerülnünk szívvel-lélekkel Jézus élettörténetében, és abban fölismerni a saját történetünknek, életutunknak egy-egy eseményét, hogy aztán a mi szívünkből és lelkünkből is hasonló válaszok szülessenek meg, mint Jézusból.

(Az igeversek forrása: https://igenaptar.katolikus.hu )